Mátyus Aliz: Egy kép. Mint egy filmen
(Részlet a szerző Pápa! Pápa! Pápa! című – megjelenés előtt álló – könyvéből, mely édesapja, Mátyus Ferenc születésének 100. évfordulójára íródott.)
Férfi, örökkévaló hosszúságban mossa a kezét. Sose hagyja abba. Biztosan elaludtam közben, hogy még mindig mossa. Habzik rajta a szappan, innen is mossa, onnan is, ujjai közét is, tenyerét, kézfejét, fel a csuklójáig, kézmosását erős vízcsobogás kíséri. Véget nem érő kép, mire most hófehér törlőben leitatja a vizet. Kesztyűt húz.
Soha elő nem bukkanó kép. Pedig fiam mindig nagyon precíz kézmosó volt. De ha hazajött, és én szavát figyelve megálltam a fürdőszoba ajtajában, mindennél előbbre való volt, hogy halljam, amit mond. Kifelé meg az jutott eszembe, hogy vajon ezt a kézmosást kitől tanulta, mert tőlem nem.
Mosom a kezem, nagyon hosszan. Belefelejtkezem. Világjárvány idei védekezésben élek. Részt veszek az ellenállásban. Sok szappannal mosom, sok habbal, a kezem, a zöldséget, a gyümölcsöt. Ha a szappan oldja fel a vírus burkát, és ettől van vége, hát, rajta. Habzik a szappan. Egy vagyok a védekezők közül. Unus pro omnibus, omnes pro uno! Egy mindenkiért, mindenki egyért. Két hétig azért nem mozdulok ki, mert fertőzhetek, aztán, mert már értem, a veszélyeztetettek közé tartozom. Jó ez a közmondás. És persze, latin. Nem tudunk az eredetéről, pedig jó közmondás eredettörténetek vannak. Nil nocere! Ne árts! Ez a hippokratészi eskü lényege, a gyógyító ne végezzen el olyan beavatkozást, amely nagyobb kockázattal járhat a beteg számára, mint előnnyel. Sok múlik az orvosokon. Vagy, Timeo Danaos et dona ferentes. Félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is. Gyanúval jó fogadni veszedelmes emberek szívességét. Vergilius Aeneisében Laokoón, a trójai főpap mondja a görögök kapu elé vitt falovára, és hathatna is a figyelmeztető mondat, de nagyon benne vannak a helyzetek mozgatásában az istenek. Pallasz Athéné sugallatára építtette fel Odüsszeusz a falovat, és a csel bevetésével tíz éves háború ért véget. Ki se robbant volna, ha Parisz trójai királyfi nem rabolja el Helenét, Menelaosz spártai király feleségét, és vele a spártaiak kincseit. Poszeidón tengeristen is meghatározó a történetalakulásban, a görögök szövetségeseként a cselt átlátó Laokoónt fiaival együtt kígyóval ő öleti meg, amit a trákok isteni jelnek tekintettek, és bevontatták városukba a lovat. A belsejében rejtőző görög katonák felgyújtották a várost, és visszatérő társaikkal lekaszabolták a trójaiakat. A csel a trójai falóval él a köztudatban. Hogy milyen mértékig, mutatja, hogy a számítógépes világ elnevezésnek használja. A trójai vírus ártalmatlan állománynak álcázva magát eléri, hogy felhasználók maguk töltsék le és futtassák. Az első zsarolóvírus 1989-es volt és 189 dollárt kért, mégpedig a megfertőzött gép kilencvenedik elindítása után. A legutóbbi nagy fertőzés 2017-ben történt, és kórházakat, vállalatokat állított le, több milliárd dollár kárt okozva 150 országban, 300 ezer felhasználó megfertőzésével. Egy vírus világjárványként terjedése másképpen tesz figyelmessé még a számítógépes vírusokra is.
A koronavírus, az állatokat fertőző vírus átlépett az emberi szervezetbe. Meg kellett volna akadályozni. Várható volt a veszély, nem előzmény nélküli, hogy vírus átkerül állatból emberbe. Az ezzel foglalkozó kutatók Laokoónnak minősültek. Nézem a Historia est magistra vitae közmondást, A történelem az élet tanítómestere. Annyit mondtuk, végül már nem értettünk alatta semmit. És, ha tanulni, okulni, mégis csak lehet és érdemes?
Bele tudom élni magam a latin közmondásokkal való szoros kapcsolatba. Apám idézett ilyeneket, valamint ritkán használt latin kifejezések pontosítása végett máig előkerülő kartonlapokon látom, szószedetezte. Mint fiam tette a némettel kiskorában, és én egész fiatal felnőtt koromban a franciával. Apának a szavak kiválasztásából is láthatóan, a képzelőereje volt erős, őt is izgatta a szavak eredete, akár átvételük is, okaival együtt. Ezeket mind, akár tőle örökölhettem. Bis dat, qui cito dat. Kétszer ad, ki gyorsan ad. Aquila non captat muscas. A sas nem vadászik legyekre. Ubi dubium, ibi libertas. Ahol kételkednek, ott szabadság van. Mors certa, hora incerta. A halál biztos, az ideje bizonytalan. Navigare necesse est. Hajózni muszáj.
Hogy Dumas A három testőrének mottója a Mindenki egyért, egy mindenkiért, tudjuk. De, hogy Svájcnak is ez a mottója? És sokra mentek vele! Egy mindenkiért, mindenki egyért!
Tiszta törülközőbe törlöm a kezem. Itatom én is. Az az orvos, a hosszan kézmosó, műteni érkezett be a klinikára. Megérkezett a fiam születéséből rá váró feladatra. Az én orvosom helyett jött, akit professzori ukáz tiltott, hogy szabadsága alatt megjelenjen a klinikán. Nyár volt. Nem ismertem a kézmosó orvost. Műtős tolókocsin feküdtem, ráláttam, amint a kezét mosta, mint akinek a szögét beállították, épp a csapot láttam. Nem szóltunk egymáshoz. Látszólag mindegyikünk a maga dolgával volt elfoglalva. Nekem injekcióval leállították a szülésemet, rá a császármetszés műtét várt. Dolgaink tehát összeértek, de ő tudhatta, én nem, hogy az a műtét mennyire sürgős. Még mindig mossa a kezét?
Világjárvány idején, szorongató helyzetben jutott eszembe a kézmosása. Nem, amikor a Google az egész világ figyelmét felhívta a fertőtlenítő kézmosásra, Semmelweis Ignácra. Akkor sem, amikor az UNESCO A világ emlékezete program részének nyilvánította Semmelweis gyermekágyi lázzal kapcsolatos felfedezéseit. Akkor még nem a mostani időszámítás volt. Akkor nem is tanulmányoztam, ahogy most, Semmelweis lépéseit. A bécsi egyetem után, az ezernyolcszázas évek közepén a bécsi szülészeti klinikán találta magát szembe a ténnyel, hogy az anyák több mint 13 százaléka meghal fertőzésben. Elhalálozási százalékokkal is frissen kezdtem el foglalkozni. Kettőnk közül korábban apa foglalkozott vele fogságban, a riskovói haláltáborban. Ő ott arra a végső összehasonlításra jutott, hogy az 1500 fogoly napi halálozási száma megegyezik egy kisvároséval. A harmincezer lélekszámú Pápára gondolt?
Követtem Semmelweis felfedezésének útját, akit kutatásra sarkallt a gyötrelmesen meghaló anyák látványa. Valamire való orvos esetében sose gondoltam más motivációt. Semmelweis első észrevétele az volt, hogy a szülésznőkkel dolgozó szülészeti osztály és az orvostanhallgatókat fogadó osztály között nagy különbség van az elhalálozási adatokban. Nem jött rá az okra. Kellett egy láncszem, amit boncolás közbeni, sérülés utáni vérmérgezésben meghalt kollégája jelentett. Semmelweis az ő kórbonctani elváltozását hasonlónak találta az anyákéval, okának pedig a boncolt test mérgező anyagait látta. Összeértek a szálak, a tanhallgatók közvetítették a mérgezést, átjárásukkal a boncolásokról a szülészetre. Az alapos kézmosás és klórmeszes kézfertőtlenítés bevezetésével a halálozási arány tavasztól a 18, 27 százalékról az év végére 0, 19 százalékra csökkent.
Kommentár nélkül közlöm, hogy Semmelweis felettese a beosztottját hajthatatlannak minősítette, saját elméleteit féltve nem viselte eredményeit, így Semmelweis elveszítette állását. Hamarosan a pesti Rókus-kórházban csökkentette a gyermekágyi láz miatti elhalálozási arányt 1 százalék alá. A Bécsben előállt helyzet egy gyönyörű történet grimasza. A klinikán, ahol én szültem, nem csak az orvos nem mehetett be szülést vezetni, ha szabadságon volt, de az érvényes rendből valóban csak a kényszerűség adta részleteket lehetett megérteni. A császármetszés után az anyák akkor kerülhettek a csecsemőosztályra, ha maguk tudták kötözni sebüket. Amíg nem, a gyereküket nem szoptathatták, mi több, a gyereküket nem is láthatták. Az enyémet az apja előbb látta, mint én. Jókat mondott róla, de azért vártam, hogy végre a saját szememmel lássam, mert mit ért azon, hogy olyan, mint ő, csak közben, mintha a saját öregapja lenne. Két napon belül láttam a fiam, nevettem az apja viccén. Tíz, hosszú kórházi napomon ezen kívül nem nevettem. Szoptatási időkben hozták ki a csecsemőket a szobájukból. Közben, hogy a mamák pihenni tudjanak, az újszülötteket elkülönítették. Azok aztán, a csecsemőszobában, ha egyszer rákezdtek, ordítottak. Én kintről, az ajtóhoz minél közelebb, annál inkább gondolhattam, hogy az én fiam nincs köztük, de ha nincs, akkor mit szól ehhez az égszakadás, földinduláshoz. És miért is bőgnek ilyen veszettül, maradt a végső kérdés.
Mindezt elmondhattam volna valakinek, akár apának, akkor még nem volt beteg, de ahogy ő se szokott, úgy én se beszéltem másról, csak a csodáról. Megszületett a fiam. Te se szoktál apa, én sem panaszkodom. Hogy az orvos most mégis mosni kezdte kezét, és mindez előkerült? Mostan nem színes tintákról álmodom…
Illusztráció: Nil nocere! (fh. Bernhard Keil-festményrészlet)
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
