A. Gergely András: Tájarcok, emberarcok a modernista struktúrában
Sára 80 – Pro Patria
Kellemes kínban van egy szakmai és kortárs kritikai közönség, amikor jeles mestert a nyolcvanadik születésnapján lehet köszöntenie. A filmalkotó Sára Sándor üdvözlésére készült illusztris kiadványt az Magyar Művészeti Akadémia szerkesztője, Pintér Judit formálta impozáns kötetté,[1] melyet az életmű-egész összképével és életút-vonalak sokaságával tett látványossá. Sok téren könnyű volt ez, hiszen Sára nemcsak megélte a 80-at, de látványos életműve nem csupán filmi, filmképi, fotóművészeti és formaalkotói téren volt páratlan – amivel persze a kötetet is lehetett illusztrálni –, hanem a filmművész hosszú szakmai pályája annyiféle alkotótárs, kritikus, operatőr, néző és befogadó elismerésére és lelkes tekintetére számíthat, hogy annak nem nehéz igaz hittel a szolgálatába szegődni. Pintér Judit (mint az MMA sorozatszerkesztője, esszéista, kritikus, filmes pályán évtizedek óta többek számára alkotótárs is szinte…) ezt a lelkesült feladatot nem különbül vállalta magára, mint máskor is, ha legjelesebb filmalkotóink pályaképéről volt szó, s nem másként, mint ahogy aprólékos szorgalmával és széles ívű kapcsolathálójával csak lehetséges volt sorozatszerkesztőként így tennie. Így a vastag kötet szinte minden oldala újabb felüdülést, meglepetést, közlést, elemző szót, kiemelő pillantást és műélményt is egyszerre kínál. Ezért is kellemes a kín, hogy lenyűgöző mennyiségű szöveg és kép úgy lehet mintegy vizuális harmóniában összefogva, hogy az magától kívánkozzon a könyvespolcunkra, Szőts István, Fábry Zoltán, Gaál István, Huszárik Zoltán, a Gulyás-testvérek vagy Jancsó Miklós kötete mellé. Nem lehetett könnyed szerkesztői munka, de élvezet és élmény vele annyi, hogy megéri…
Sára szakállas-szúrós-öregmedve mivoltát lehetett kedvelni, s lehetett tartózkodó-magányos mivoltát tiszteletben tartva, pusztán alkotásait tekintve tisztelni is éppúgy. Magam ősidők óta a Feldobott kő fotóin, vagy a Cigányok mozgóképein edződve imádtam minden egyes képét, és saját pályám vagy életfilozófiám időszakosan leglényegesebbnek tekintett céljaként bámultam emberi közeledését téma és portré, tájkép és tónusok, lírai és dramatikus beállítások tömegei közt. Elfogultan lapozom hát a kötetet is, melyet a kritikusok, alkotótársak, elemzők, filmtörténészek, esztéták, rendezők és operatőrök méltó sora formált teljessé. Úgy teljessé, hogy olvasva-lapozva végig alig hiányzik a „valami kimaradt” élménye, s a „teremtő ember” életművének ez a tagolása is illedelmes teljesség felé kalauzol. A Pintér Judit körvonalazta Bevezető, a Születésnapi köszöntők, laudációk fejezet, a Két dokumentum a hetvenes évekből (Szekfü András kiadatlan beszélgetése és Csoóri Sándor még Sárával közös megvalósulatlan filmterve), a Tanulmányok fejezet, a Mozgó- és állóképek mestere, a Tabudöntögető dokumentumfilmes elemzés-válogatás, valamint a Függelék átfogó írásai egyenként is roppant sokféle hozzácsiszolt ékkövet fölmutatnak, kiemelni közülük talán csak keveset mernék. S nem is azért, mert egyaránt fölállítanak elméletet és elemző pozíciót, melyek témakörében sok egyéb írás is folyóiratok, szakmai kötetek, kiállításmegnyitók vagy kritikai esszék műfajában már valamiképpen ismeretes lehetett, de inkább mert egyik sem nélkülözheti a másikat, mindenik célja az elismerő optikai ráközelítés és értékelés, melynek alaptónusa szinte kivétel nélkül a bámulatos elfogadás volt és maradt. Sára olyan képi világot formált meg, melyben a másképp látás lehetőség volt, de egyúttal értelmetlennek is tetszett. Élvezet, műélmény, bőrre tapadó hatás volt komponált képeinek legtöbbje. Nem véletlen (a történeti aspektusú Befejezett múlt – Rendszerváltó Sára-adaptációk című írása mellett) Gelencsér Gábor kötetbeli írásától függetlenül a Sára-képekről a Filmvilágban megjelent tanulmányában (Sára Sándor képi világa. Varió egy témára) alapos képtechnológiai részletezést kellett adjon arról, hogyan olyan egy Sára-kép, hogy azt messziről is föl lehet ismerni az alkotói kézjegyek alapján. Márpedig portréi is, tájképei is annyira „igazság-arcok” (Kajtorné Som Erzsébet), „tájarcok és emberarcok” (Fazekas Eszter), a tudatos kompozíció annyira zenei (Bene Bálint), olyan „nemzedéki attitűdöt és önreflexiót” tükröznek (Rudolf Dániel), nemzeti monológok (Pörös Géza, Murai András, Halász Péter, Benkő Levente) és emlékezet-strukturáló összhatások (Murai András), traumák és áldozatok túlélőképei (Győri Zsolt), történetiek (Hermann Róbert, Kincses Károly, Szilágyi Erzsébet, Könnyű Árpád) és modernek is ugyanakkor (Bakos Gábor) – egyszóval a képben lehetséges komplexitás olyan rendezett összhatásaival gazdagok, amelyekről Pintér Judit a felhangolóban úgy kérdez: „Feledheted-e ezeket az arcokat?” (13. old.), hogy azokra nem is lehet másképpen, mint „rávariózni”. S nem, a válasz természetesen a hars NEM! A portrék sorsmeghatározta sorozatai annyira markáns alkotóelemei Sára képalkotó művészetének, hogy tényleg feledhetetlenek. Mindenki kell hogy emlékezzen a Feldobott kő filmes-fotós felvételi vizsgára készülő Balázs óriási uborkás-üvegében ázó képeire – ezek a kor társadalmát (avagy inkább társadalmait, rétegeit, sorsait, drámáit, lehetetlenségeit, abszurditásait egyaránt) ott úsztatják a rázkódó vonat ki tudja hol van állapottalanságában, a sors adta kiszolgáltatottság belső ívének perspektívátlan ellentmondásai között, a hazugnak is igaz állításokhoz alkalmazkodni kész ifjú lélek elszántságának tükörfényében. Ahogy Rudolf Dániel fogalmazza Sára alkotói felfogását: „a történelemben az ember” illusztrálta állapot (156.), vagy inkább a történelem emberének állapota, a morális számonkérés igénye, a fölháborodottság létjoga egyszerre van benne a tapasztalati kalandban, mely csak annyiban történelmi, hogy a fikció valósággá kövül, amikor megszáradnak a képek. Szólni is a hallgatáskényszerben, adni is azoknak, akiktől elvettek, visszajutni-visszavinni a Tőlük kapottat – talán ez is a sorsvállalás Sára (és akkor még Kósa, Csoóri) életelvének megfeleltetett kötelezettség, a fel-feldobott kő mindenkori visszahullásának esélye.
Lett aztán még sok tucat film, lett fesztiválsiker, nemzetközi díj, elismerés, rang és feladat, vállalás nem is kevés. Ezekről részleteiben is, életút- s életprogram-mivoltukban is érdemben szólnak a szerzők (szám szerint harmincheten!), s hangsúlyozni sem érdemes: filmről filmtörténetre, forgatásról forgatókönyvre, hitvalló szerepről filmképi esztétikumra, történeti drámáról erkölcsi felelősségre, hitelességről bátorságra cikáznak az asszociációk, rendszerező elemzések, közös emlékezetet építő szerzőtársi üdvözlések, elismerő nyilatkozatok, no meg képek-képek-képek, sok és meghatározó világnézeti fotó.
S bár „elszálltnak” tűnhet egy emberi portrét, egy csoportképet vagy „beszélő fejekre” szerkesztett filmet „világnézetinek” minősíteni, alapvetésként azt hiszem, a kötet roppant sok arculattal és tónussal, stílussal és szerkezet-elemzéssel, alkotói szemlélet-kritikával együtt is azt hangsúlyozza, mennyiben és hogyan volt Sára egész alkotói vállalásának kulcsfogalma a hiteleség, hűség, morális fenség. Szépen és pontosan fejti ki ezt Sárközy Réka A Krónika humánuma című írásában (365-371.). Előtte már sokan szóltak a Cigányok, a Nyolcvan huszár, a Tüske a köröm alatt, a Sodrásban, a Tízezer nap, az Apa, az Ítélet, a Néptanítók, a Hószakadás, a Magyar nők a Gulágon I-II. és más történeti korképeiről, de a kötet címadó témakörének, a Pro Patria kérdésének és a Krónika egész töredékekre cakkozott vállalásosságának meghatározó kérdéséről talán ebben a dolgozatban esik a legméltóbb szó. Ekként: „Az a formai megoldás, hogy egymás mellett, gyakran egymásra vágva, egyenrangúan szerepeltetnek törzstisztet és közkatonát, jelzi, hogy megítélésükben egy oldalra kerültek valamennyien, nem egymással szemben áll vezető és vezetett, közös vonásuk, hogy áldozatok. A kibeszélés csak a pozitív elemek erősítésével volt lehetséges. A személyes történetek elemeiből pedig óhatatlanul mítosz épül fel, melyet csak megerősít, hogy szemben áll a hadseregről külső nyomásra kialakított, kanonizált, egyedül érvényes, egyértelműen és teljes mértékben elítélő hivatalos állásponttal, amely a hadsereget egyöntetűen fasisztának minősítette. Az önkényeskedések hangsúlyosabb szerepeltetése megfelelt volna a külső elvárásoknak, de az alkotók éppen ezt a statikus sémát próbálták lebontani, árnyalni. A kommunista történelemmagyarázatban a politikai ítélet együtt járt a differenciálatlan erkölcsi ítélettel, melynek egyik kommunikációs eszköze az elhallgatás volt. Sáráék ezt az ítéletet mindenképpen cáfolni kívánták a sorozattal, de csak óvatosan tehették. Nem lehetett nekik sem átsiklani a valós túlkapások, kegyetlenkedések, statáriális eljárások, kivégzések felett, nem is beszélve arról, hogy a magyar csapatok a németek szövetségeseiként, megszálló katonákként érkeztek a Don mellé. Nem hallgatták el ezeket a tényeket sem, a munkaszolgálatos interjúk, a partizánokkal kapcsolatos emlékezések bővelkednek a rettenetben. Mégsem ez marad meg fő benyomásként a nézőben, mert a filmsorozat a drámaisága elsősorban nem ezekből a részletekből származik. A túlélésért folytatott harc, a mindenki által átélt közös tragikum, az elhagyatottság, a reménytelenség, a csalódottság érzése, az átélt fizikai kínok emléke vegyül össze a történetek tartalmi elemeivel, és épít fel a nézőben az összképet a 2. magyar hadseregről. A megszólalók mellett ott áll az áldozatok mindenkori morális hitele. Az alkotóknak sikerült áttörniük a hallgatás falát, visszaadták a katonák múltját, ez fontos érdeme a filmnek…” (370.).
Lehet-e visszaadni egy múltat? Lehet-e a hazáért, a „második Mohácsként” is vállalt veszteségekkel úgy szembenézni, hogy az megtisztító, felszabadító, katarktikus hatású legyen a néző számára. Vitatható, cáfolható, szubjektív mivoltában leszólható, filmtechnikai megoldásaiban csökevényesebb – de emberi méltóságra tekintettel hangot és arcot adó is maradjon? Sára legalább megpróbálta. Ez is a túlélésért folyó harcok egyike, a drámaiságok, kimondhatóságok, korszakos problémavállalások morális tényanyaga. Sára mint tanú nem „az a tanú”, nem kiszolgáltatott, hanem ellenbeszélő, vitatkozó narratívát kockáztató, deklaratívan ellentmondó, emberi példákkal értékfelmutatást is tanúsító alkotó, aki filmnyelvi kísérleten, esztétikai kánonokon, szerzői vállalásokon és alkukon túl is megtette, amit filmesként az emberért tenni lehetséges. Ítélet ez is – ha nem a tüzes trónon éppenséggel, az alkotói pályaívben méltó helyen és hangsúllyal. A visszakapott múlt már a Nyolcvan huszárban is méltó respektus építésére késztette Sárát – a Sára 80. kötet talán a filmtörténetben méltó helyet adja vissza a turai polgárnak, kékkúti remetének, alföldek domborzatait és hegyláncok síkjait képbe álmodó „teremtő embernek”…
[1] Pro Patria. Sára 80. MMA, Budapest, 2014., 515 oldal
Illusztráció: Pro Patria
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
