Druzsin Ferenc: „PISZKÁLGATOM A HUNYÓ PARAZSAT…” (9.)
L A P O Z G A T Á S A R É S Z V É T K Ö N Y V É B E N
A Részvét könyve címlapján ez olvasható:
A magyar írók segélyegylete megbízásából
az alapítók javára.
Szerkesztette Gyulai Pál.
Özvegy gróf Batthyány Lajosné arczképével
Fényirta Simonyi
Kiadja a Magyar Írók Segélyegylete
1863.
Jótékony célból készült a Részvét könyve, következésképpen Gyulai valójában „csak” szerkesztette. A kiadás évszámát tekintve e könyv a második félszázad eleje, még inkább az ún. ’hatvanas évek’ általános hangulatának megjelentője. Az írások többsége mutat is változást a Világos utáni esztendőkhöz képest: eltűnőben az allegorikus beszéd, a rejtett utalások meg végképp; mintha megannyi jobb-gyengébb Lévay-megszólalás sorjáznék a kötet lírájában. Szelíd, békés hangulatok, megnyugvásba hajló fél-idillek. Ha nem ismernénk a történések kulisszatitkait, akár feltűnő is lehetne, hogy hiányzik a névsorból Vajda János, az 58-as Nemzeti lant szerkesztője, az évtized egyik legjelentősebb lírikusa. A könyv majd egyötöde Szász Károly „költői beszélye”.
Tompa ismét a legjobbat adja: népdalait.
A prózát „nagyok” írták: Eötvös, Jókai, Jósika… Ám ebből a sorból is van hiányzó: báró Kemény Zsigmond. Éppen a megelőző évtized regényeiből (Özvegy és leánya, Rajongók) remek epizódok gazdagíthatták volna a Részvét könyvét. Vagy az épp készülő Zord idő valamelyik fejezete. Tolnai és Abonyi számára „korán” jött a kötet; jó évtizeddel később akár kisprózájuk javából, de már regényeikből is adhattak volna értékes lapokat.
A verses epika színvonalát a Bolond Istók nélkül akár szó is érhetné.
A drámát Szigligeti új vígjátéka, A nőuralom (1862) képviseli, s egy monológgal Tóth Kálmán a „Harmadik magyar király”című művéből. Szigligeti ekkor már a magyar színműírás nagy öregje, a magyar színházi élet ’mindenese’, mindent tud a színpadról; Tóth Kálmán drámai jambusai pedig veretesen kopognak komor igazságokat Aba Sámuel monológjában:
Ha lábamnál lesznek a nagyok,
A nép is ott lesz, rájuk mutatok,
(…)
Boldog lesz mind, ki csak él valahol:
Beteljesül: egy pásztor, egy akol!
Bérczy Károllyal jelen van a magyar műfordítás is: Puskin Anyeginjének részletét (Tatjana levele Onéginhez) mutatta meg; sokoldalúsága pár sornál többet kínál: a következő közleményem színes és gazdag pályájáról igyekszik majd parazsat lobbantani.
Arany János, ahogy Eötvös, Jókai, Szigligeti rangot adott a Részvét könyvének. Pedig 1863-ban még eleven az emléke, hogy a Bolond Istók, mely a Csokonai Lapokban jelent meg először 1850-ben (még csak 99 stanzával) a hamarosan utána megjelent nagyidai történettel (A nagyidai cigányok) együtt méltatlan fogadtatásban részesült. Az egyik legtekintélyesebb „méltató”, a nagy öreg, Toldy Ferenc például ezt írta: „Szomorú aberrációja egy ritka szép léleknek (…) a tartalomnál fogva, mely áldatlan üresség. Elő most mielőbb a Toldi második részével kitisztázására azon ragyogó fénynek, mely őt eddig körülvette.”
Arany nem adta fel: hozzá-hozzányúlt Istók (félbehagyott) történetéhez, ám mintha bénította volna a kritika, nem jutott tovább az első ének befejezésénél. A Bolond Istók megjelentetése a Részvét könyvében: kiállás Toldy Ferencék vélekedése ellen, ám ami fontosabb: a Bolond Istók értékei mellett! Egy olyan könyvben ráadásul, amely nemes céllal, „özvegy Batthyány Lajosné arczképével” jelent meg. Van ebben dac is: egy „bukott” töredék dacol azzal, hogy újra „színre lép”. Ez a dac: ragaszkodás az értékhez!
Valóban az.
Lapozgatok hát a Részvét könyvében. Megállít egy-egy név, mű, jelenség.
Ahol nem állok meg, ott nem állított meg semmi.
Megállított például Szász Károly, aki ugyan pár költeménnyel jelen volt már a Nemzeti lantban is, ám itt valósággal bejelentette igényét a század második felére: Zrínyi a költő című „költői beszélye” a könyv terjedelmének csaknem egyötöde (a 279. laptól a 396-ig).
Szász Károly könnyű kézzel versel, „beszélye” azonban nemigen ád újat sem a Zrínyi-témában, sem a verses elbeszélés műfajában. A „Zrínyi versszak” sor- és strófaformáját követi, azonban könnyű keze simára egyengeti Zrínyi kissé göcsörtös, de a korhoz s a témához egyaránt alkalmasabb (megszokottabb?) versbeszédét.
Az első rész szép: a Viola-líra érzelmi litániája; költői átallás Zrínyi strófáiból. A címe is az: A vadász.Ezután érdekes fejezetek vezetik el az olvasót a Mura és a Dráva vidékére, Zrínyi délvidéki birtokaira: Kanizsára, Berzencére, Babócsára. Különösen érdekes a Zerin-vár építése, aztán a török romboló barbársága…
Pár szép strófát mutatok A vadász-fejezet elejéről:
Rég delelt a nap már, a terebély fáknak
Lába körül egyet fordultak az árnyak,
Most hosszan terülve, lépegetve járnak
A vadász körül, ki a lesen kifáradt.
Nem is a lesen, nem! nem is űzésben, nem!
Pedig szarvast űzött, őzzel egyetemben;
Medve is csörrent rá, kan is jöve szemben,
– De mindannyi közt csak ő marada sebben.
Hazulról hozá ki e sebet magával;
Vagy nem is hazulról, – onnan hozta , távol
Adria tengernek habütött partjáról…
Sebét, mely őt öli, mit ő mégis ápol.
Madách Imre életében ezekben az években Az ember tragédiája körül forgott minden: a nagyívű világkép után a mikrovilág intim szépségei kerültek sorra: a „bízva bízzál”- filozófia tenyérnyi tereken.
Megnyugvás a sorsban
Istenem, mond a szirt, mért teremtél?
Itten állani századokon által,
Korbácsolva a habok dühétől
És csatázva a tenger-viharral.
Amint ekképpen kesereg léte értelméről, egy fáradt fecske száll rá:
A madárka megpihenhet ormán,
S hála-dalt mond, fészkéhez legottan
Új erővel messzebb vándorolván.
(…)
S a kopár szirt nem panaszkodik már,
Ezredévre van vigasztalása:
Öröme a dal, és a szent végzet
Végtelensége – megnyúgovása.
Érdekes vers a Télben; azt is írhatnám, jótékony célú könyvbe való vers: az örökre eltűnt Petőfit idézik az első strófák, a téli táj hangulata, magnyugtató szépsége.
Üdvözölve légy, mely itt terülsz előttem,
Szép fehér világ, a távol vándorától!
Nagyszerű fehér könyv, melybe gondolatját
Isten írja, menten emberek mocskától.
(…)
Csak az alkonyat von még bibor palástot,
Nyom nélkül síkamló szánomnak körébe,
Nincs egyéb nesz, mint az ostorpattogás és
Tüsszögő lovamnak kisded csengetyűje.
Ám minden úttalanság előbb-utóbb utat talál, s „fehér füstoszlop” vezet a cél felé.
A vendégváró házban Arany vezeti már Madách kezét.
Bent a kandallónál a család melegszik;
Rég történtekről szól a jó házigazda,
Térdein figyelve kis fiucska fekszik.
(…)
A tűznél a legjobb helyre kényszerítik,
És kérdésre kérdést tesznek a világról(…)
Óh csak egy nem kérdez, nem zajong körűlem
A serdülő lyányka, – hátra áll szerényen;
Hinnéd, hogy szobor, ha keble nem dobogna,
S élet nem beszélne lángoló szemében. –
Kitalálható: a költemény ezért a „lángoló szemért” íródott, meg a másnap reggeli búcsú percéért. Ezeket a sorokat pedig már Madách „egyedül” írta.
Visszanézve látom a leánynak arcát
Állni ablakánál égve, elmerűlten. –
Óh leányka! látom-e még egyszer arcod? –
Életem vad út, mely ritkán visz virághoz.
Lehet, hogy mégsem egyedül Madách írta ezeket a sorokat sem?
A kép: akár Szép Ilonka, amikor vadásza „Útnak indul a hold éjjelén”…
A népköltési gyűjtemények századából két kiemelkedő gyűjtőt tartalmaz a Részvét könyve.
Erdélyi János az egyik. A Népdalok és mondák (Pest, 1846-48)gyűjtője a megérdemeltnél kevesebb figyelmet kapott a második félszázadban. 1853-ban írta a Vörösmartyhoz című költeményt, „ amikor híre járt, hogy letette a tollat” – olvassuk a cím alatt. „Fölséges dalra” szólítja ismét „a nemzet építőjét”, „ régi dicsőségünk édes költőjét”. Ama ősz bajnokkal példálózik, „Ki menten azért ült még harci lovára, / Mert hallá olasznál czímerét magyarnak, / És győze és úgy ment halál végharczára.” Látszik a költemény egyes soraiban-képeiben, hogy a népöltés birtoka felől jött:
Vagy maradsz csendesen (…)
Mint az a mező, hol nincs híre a szónak,
Mert vad sem üvölti, madárka se szállja.
Szép szóval kérleli „Sár róna vidéke (…) dalának” költőjét, „Forduljon arczával még a régi felé; / Mert mintha a múltban volna csak a jövő.”
Szimpla ’programvers’, egyszerűsítő tanulsággal a Jó órában:
Annyit éltem, annyit értem
Jót, gonoszt, hogy több se kell.
Jött magátul mind a kettő,
Mennyi éppen elegendő,
Hogy megérjék a kebel.
Jó ha több, tán elkevélyít,
Rossz ha több, tán földbe nyom.
Most a kettő súlyegyenben;
És fejemben és szívemben
Büszkeség és nyúgalom.
Kell-e mondanom: nem Kemény Zsigmond kulcsszava a versben szereplő „súlyegyen”, mely a Rajongók szerzőjénél a reálpolitika alapja; Erdélyi a földre szállított jámborság, a gyalogjáróvá szelídített szellem elnevezésére fogta be.
A másik jeles gyűjtő Kriza János: 1863-ban jelent meg a Vadrózsák első könyve, az erdélyi népmesék és népballadák kincses tára. A Fogarasi István című „ó-székely” népballada amolyan „mutatvány” a Részvét könyvében.
A testvérek balladája, típusát tekintve a ’halva talált menyasszony’-csoportba sorolható, más besorolás szerint ’a szerelmi vagy a családi balladák’ közé, de helyén lehet ’az emberi kegyetlenségről szóló balladák’ sorában is.
Fogarasi István „elkötelezte” „jegybeli mátkának” „édös testvér hugát” Törökországba, „nagy török császárnak”.Az „ó-székely időben”, a török világban a Balkánon is félelmetesen gyakori eset; a valódi különbség leginkább a török kegyetlenségében van, maga a veszedelem általános. Székelyföldön a ballada szerint valamivel enyhébb a jelenlét: a tragédia elől ugyan nincs menekvés, ám Fogarasi István húgának van bizonyos lehetősége a tragédia átmeneti elodázására:
Adjon isten neköm inkább víg vacsorát,
Vig vacsora után könnyü betegséget,
Szép piros hajnalba’ világból kimulást.
„Eljöve” azonban „a nagy török császár”, kétszer is (mert Fogarasi István elsőre megtévesztette); másodjára sem egyértelmű a báty szava:
Leányok házába’ magát öltözteti.
Ott megtudta, meg is látta, hogy „az ő szeretje nyújtópadon fekszik.”
S most következik az a válasz, amiből én az enyhébb török jelenlétre gondolok: a császár familiáris szóval reagál a „leányok házában” látottakra:
Add ide, add ide Fogarasi sógor,
Add ide énneköm gyürüsöm, jegyösöm.
Csináltatok neki márvánkő kopossót (…)
Ráadásul Fogarasi érvelhet is, miért nem adja, sőt érve hat is a törökre:
Hadd nyugodjék itten apjával anyjával,
Apjával anyjával szülötte fődibe.
Arról nincs szó a balladában, hogy a török ezt nem fogadta el.
(Fogarasi balladája juttatta eszembe azt a korban nagyjából vele egyező bolgár balladát, melyben szintén egy testvérpár áll szemben a törökkel: Balkáni Jóvó a címe, és Nagy László fordította nyelvünkre.
Ebben a balladában nincs egyezkedés Jóvó és a török között:
Adod-e tüstént Balkáni Jóvó,
Szépséges Jánát török vallásra.
Balkáni Jóvó válasza természetesen az, mint bárkié a helyében:
Tudd meg te vajda, fejemet adom,
Jánát nem adom török vallásra!
Ahol ’tüstént’, ott nincs alku. Levágják sorban kezét, lábát az ellenállónak, s amikor akkor sem engedett,
Elvették akkor szeme világát.
Nem is kérdezték, nem is faggatták.
Szépséges Jánát összekötözték.
Gyorsinu lóra magukhoz vették (…)
Az egyik ballada törökje kegyetlen volt, a másiké kegyetlenebb.
Ám akkor is egy hangja volt Dunának, Maricának…
Tompa Mihály neve sokat jelentett a hatvanas években is, nem felejtették el sem irodalmi körökben, sem népes olvasó táborában, mit jelentett költői szava a Világost követő hónapokban-években. Elevenek voltak az oldott kéve képét vizionáló sorai, hallották még a fiait magyarságra és hűségre oktató madár hangját, s változatlan volt a népregék népszerűsége is. Hogy szüreti jóslata nem teljesedett – de a hitet hónapokra megtartotta!
A Levél egy öreg barátomhoz – modern episztola. Azzal hívhatta fel magára a figyelmet, hogy a felhőtlen (?) ujjongás éveiben a higgadtságot és a bölcsességet dicsérte és köszönte meg „öreg barátjának”, maga még alig túl a negyvenen. Pár szép sor a költeményből:
Szemed fénylő és homlokod sima,
Hangod kerek s zöngelmes, mint az ércz;
Eszméidben bátorság, frisseség,
A kellő szó az, mit a tárgyra mérsz;
S minő czifrátlan, ódon, tiszta nyelv!
Mint a vasáért becses régi kard (…)
S hordozol félelmes útakon,
Meredek szirt, zugó örvény fölött;
S hogy szabadon ítéljek: elvered
Szemem- s lelkemről a sűrű ködöt.
Istápold tántorgó lelkemet,
Hit s tagadás között, ha tétováz;
Hogy fásultság, bűn, kór s álom között:
Ott rejtezik a kelesztő kovász.
Három Tompa-népdalt is találunk a könyvben.
Tompa Mihály rendre hangsúlyozta, hogy „(…) engem igazság szerint csak félig lehet népköltőnek mondani. (…) Átnéztem például, a mit összesen írtam, sokkal több benne mind nyelvre mind eszmére nézve a nem-népies, mint a népies. (…) Azt hiszem, a népköltészetnek czélja kettős: emelni a népet fölfelé, édesgetni a nagyobbakat lefelé”, írta Aranynak még 1848-ban. A Részvét könyvében közölt „népdalok” minden bizonnyal sikerrel édesgették a népies költészet felé, akiket célba vett. Különösen figyelemre méltó az itteniek közül az I. számú „népdal”.
Olvasom; ritmusa ismerős, a harmadik sorban kis eltéréssel: Weöres Sándor 75. számú „énekszövegére” ismerek a Magyar etűdök színes-rajzos könyvéből. (Ami persze valójában úgy értendő, hogy a Sárga rigó, páros ritmusa ismétlődik meg kis különbséggel Weöres parádés ritmusában; még pontosabban: mindkét „dalnak” ugyanaz a ritmus a kötőanyaga. Íme az első versszakok egymás mellett:
Tompa: Sárga rigó, páros,
Fák tetején szálldos,
Itt hagyom én, mert szomorú
Nékem ez a város.
Weöres: Bodri kutya sétál,
füle-farka szétáll,
itatója kicsi kút,
etetője mély tál.
Még a jótékony játékosság a két strófában – ez is hasonló!
Tompa a „sárga rigó, párostól”-tól vett kurázsit, hogy elhagyja „a szomorú várost” (ami a versben sikerült, a valóságban nem!).
Weöres Sándorban a játék – alaphang.
Gyulai Pál szatírát írt; tipikus magatartást szatirizált: a nagyok emlékéhez sereglő tülekedőkét, akik nem érik be a főhajtással, hanem lépcsőt ügyeskednek maguknak, amelyen legalább a tanítványok sorába emelkedhetnek. Így keletkezett tumultus Széchenyi emléke körül.
A hivatalos rész lezajlott rendben.
Az Akadémia gyászünnepet rendezett: emlékbeszédre Eötvös Józsefet kérték fel, költemény írására Arany Jánost.
A legnagyobb kő, amit Aranynak el kellett görgetnie az útból az óda megírása előtt:
„Én, ki évek óta – és bizony nem önkényes – hallgatásban sínylek, most írjak, és írjak egy Széchenyiről, amilyet róla, s amilyet tőlem várnak (…)”
Írt: amilyet róla, amilyet tőle…
Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul,
Mely fennmarad, s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik. (…)
Gyulai csak most szólalt meg, s csak azért, hogy a szatíra erejével megállj-t mondjon az áldatlan és méltatlan színjátéknak. (A Széchenyieskedők. Satyra)
Nincs értelme összevetni a szatírát az ódával: az indulat a szatíra komikumát jócskán lefojtotta, maga a tárcaműfaj pedig, épp Gyulai elnevezése szerint is jobbára „egy napra szóló csemege.” (Budapesti Szemle, 1888. I.)
Idézetünk Gyulai szatírájának „indokló része”:
(…) Most siratjuk őt,
És nem pedig pár évvel ezelőtt!
(…)
Őt a halál csupán csak akkor érte:
Ha már nem értitek, miket beszélt,
Felejtitek, mért küzdött és remélt,
Hamisított tant hirdettek felőle,
És csúfot űztök minden nap belőle.
(…)
Mint szélben a baraczkfáról virág:
Úgy hull e szó most – nemzetgazdaság.
A ki rossz gazda mind csak erről ír,
Ez a nemzet minden sebére ír,
(…)
Csinál naponként tervet akár százat,
Avagy ígéri, hogy csinálni fog,
(Nem költemény, nem oly könnyű dolog,)
S kinek kevés hozzá a tudománya,
Dicsekszik – ő Széchenyi tanítványa.
Arany János a Bolond Istókot adta.
Kedvem van énekelni (ritka kedv
Egy idő óta!), mi több, vígat,
Vagy víg-szomorkást, melyben játszi nedv
(Humor) nevettet s olykor szívre hat.
Ám lássa múzsám, hogyha belekezd
Bolond Istókként, és belészakad
A legderekán, vagy már kezdetin is,
Mielőtt alányomhatta volna: finis.
Valóban „félbeszakadt”, s csakugyan a „legderekán”. Sőt, már az itt közölt Első ének is toldva-foldva jutott el a 124. stanzáig.
A Csokonai Lapokban a 99-nél ért véget (voltaképpen maradt félben), és csak 1856-ban folytatódott Istók története. A cigánytábor szakrális helyen (vízpart) és szakrális időben (alkonyat és este) zajló karneválja után 1863-ban egy pompás „vásári” képet ragasztott hozzá: mint rendesen, megjelent a cigányok között István (or-)gazda a szomszéd faluból, aki most a „szokásos” kínálaton felül újdonságra is bukkant: egy éktelenül bömbölő csecsemőre. Jó napjuk volt a cigányoknak: áru lett a gyerek is!S ahogy a 123. stanza írja:
Sok szóbeszéddel így az alku meglett,
Egyfüstön a ló- és gyermekcsere…
S így aztán tizenhárom év után befejeződött az Első ének, s megjelent a Részvét könyvében. Ám ekkor sem vette biztosra Arany János, hogy lesz egyszer Második ének; óvatosan odajegyezte a cím alá: „Töredék.”
Ekkor éppen a „legderekán” járt. S még újabb évtized kellett, hogy a Második éneknek a végére is pont és dátum kerüljön: 1873. június 23. S végül 1874-ben a Budapesti Szemlében a ma ismert kezdő sorokkal („Tenger sok éve immár, hogy Bolond/ Istók felől kezdtem éneket”) útjára indult Arany egyik legjelentősebb művének második éneke. Ekkor már nem írta mellé, hogy ’töredék’; óvatosabb volt, s egy elképesztően bravúros utolsó sorral, akár egy abszurd mese képtelen csattanója – megoldotta a kérdést:
De már hosszú az ének: Múzsa végezd.
A szemlézésben a végére hagytam Petőfi Sándort és Szendrey Júliát.
A könyvben nem kerültek egymás szomszédságába, s ez 63-ban helyénvaló is volt: amit a sors és az ember szétválaszt…
Én sem a Részvét könyvében lévő költeményeket idézem fel: más parázs az, ahol keresgélni kell.(Egyébként Petőfi jelentéktelen költeménnyel szerepel, Júliáról pedig csak azt jegyzem meg, hogy jól tette Gyulai, hogy szerepeltette.)
Gyulai Pál – csillapítani igyekezett az évtized óta nem csillapodó hullámokat.
1863.
Petőfi halálát ekkor már tényként kezelte mindenki.
Júlia ’parazsa’ viszont még mindig eleven volt.
Arany János volt az, aki annak idején csaknem fellobbantotta, ám erről pár közeli barátja ha tudott.
Arany 50 és 52 között szépirodalmi alkotások sorában vetette fel a be nem tartott esküszó terhét (Évnapra, A hamis tanú, Katalin) – éspedig úgy, hogy a néphit „erkölcse” nevében kérte számon „szépirodalmi vétkezőin”. A fogadtatás megerősítette Aranyt: az „Esküszünk!” – kötelez!
Ebbe a sorba került A honvéd özvegye is, ám nem adta a nyilvánosság elé.
A honvéd özvegye (1850.)
Már egy idő óta szomorúan tapasztalta, hogy egyre ritkábban, és egyre kevesebben emlegetik a költőtársak közül Petőfi Sándort. „Bizisten már azt kezdtem hinni, hogy Petőfi az én privát költőm volt” – írta Szilágyi Sándornak. Az Emléklapra című költeményben (50 elején) magát Júliát szólította meg, hiszen „ az ő siralma testvér az enyémmel”, és
Miként az elszakadt hű férjet,
Keresem én az eltűnt hív barátot.
Erre jött július 21-e: Szendrey Júlia férjhez ment Horváth Árpád egyetemi tanárhoz.
1850 augusztusában pedig megszületett a költemény: A honvéd özvegye; a hír hallatán Arany újfent a néphithez fordult igazságért.
Irónia vezeti a verset, egy helyütt éppenséggel groteszk grimasz, fájdalom és tehetetlenség egy ’tökéletes (tiszta) rím’ maszkjában:
Mint a virághoz, mely kitárta
Kelyhét, a méhek és lepék,
Gyülvén hozzája szép imádók,
Kinyílott szívét meglepék;
És ez a maszk, ellentétben a karneválokéval: szúrt – fájdalmasan:
S midőn, amit várt, bizonyos lőn…
Kezet más ifjúnak ada.
A néphit most is meghozta ítéletét, a leggyakoribbat: a süllyedést!
A vén Márkus felfelé tartott három ujjal „odafelé tart, hol/ Kutat ás az örvény”; Katalin, a vétlen így búcsúzik szerelmétől: „Sorsunk pecséte nyomva van,/ Köztünk a föld mélyen sülyed.” A tomboló menyegző jókedve tetőpontján, éjféli órán – Júlia látomást lát:
Egyszerre, – mint éj a villámtól –
Megnyilatkozik a terem:
Küszöbjén sárga, véres arccal
Megáll a honvéd hirtelen (…)
És lecsap a menyegzői terembe a büntetés:
Rémülten felsikolt a hölgy,
Alatta, mint mélységes örvény,
Indul, forog, süllyed a föld.
De ez csak a menyasszony látomása volt: „Nem volt egyéb, mint képzelet.”
Arany Jánosnak, – épp elég volt!
Amikor megírta a költeményt, első szándékból elküldte az Emléklapokhoz, ám második meggondolásra – visszakérte,
Szendrey Júlia 1868. szeptember 6-án halt meg: soha nem került a kezébe Arany verse, talán nem is tudott róla.
Arany később sem vette fel egyetlen kötetébe sem.
(Nyomtatva először a Pesti Naplónak Arany halálakor megjelent gyászkeretes számában, 1882. október 25-én.)
Illusztráció: „piszkálgatom a hunyó parazsat” (fh. Johnson)
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
