Napút-köszöntők (43.)
Fazekas István
Kis séták a Napúton
Egy bársonylegyeket-hintáztató nyárvégi délutánon, Rédicsen, alighogy kiléptünk az Ady Endre utcából, Dzsó hirtelen megállt, az érparti fák rezgő lombjai felé emelte szomorú tekintetét, aztán minden átmenet nélkül szavalni kezdte József Attilának ezeket a sorait: „Tudtam, hogy ősz lesz, s majd fűteni kell, / de nem hittem, hogy itt van, ily közel, / hogy szemembe néz, s fülembe morog.” Mintha körénk gyűltek volna a csillagok, úgy álltunk ott, röpködő szitakötők sűrűjében, s az árokszélen lapuk nyújtózkodtak. Megrendített ez az őszi figyelmeztető, mert ahogyan Dzsó elmondta, nemcsak az őszt, de még a véges-sorsú Földgolyóbis elmúlását is fölidézte bennem. A járdán, piros kannával kezében egy nénike csoszogott hazafelé, s amikor kinyitotta a kiskaput, rojtos-szélű kendőjét meglebbentette a szél. Mielőtt végleg eltűnt volna, biccentett egyet felénk, mi visszabólintottunk, aztán Dzsó tovább indult, majd témát váltva ezt mondta:
– Itt járt nálam. Arra kért, hogy hazudjak ellened.
– Simontól is ilyesmit akart.
– Elzavartam. Most otthon ül sértődötten és duzzog.
– Ilyenek a költőcskék – mondtam nekikeseredve.
– Ilyenek – hagyta rám az öreg.
Egy darabig némán ballagtunk tovább.
– Azért még jól süt a nap, melegen – mondtam, hogy mondjak valamit, közben eszembe ötlött, hogy Zsóka az ebédlőasztalnál milyen jókedvű kacarászással mesélte el, hogy nemrégiben a falu plébánosa úgy nyitott be hozzájuk, hogy „Dicsértessék!”, mire Dzsó a nappaliból játékosan kiförmedt rá: „Rédicsért tessék!”
– Ne edd magad miatta! – próbált vigasztalni Dzsó. – Inkább küldd el a verseket Szondinak, ha már verseket kért tőled!
– Rendben.
– Szondi Gyuri nagyon rendes ember – jelentette ki az öreg, aztán elhallgatott és hosszasan maga elé révedt. Mintha számvetést tartott volna az évei sorában. – Bulgáriában annak idején sokat segített nekem.
– A Radnótinak ajánlottat elküldöm neki.
– Küldd el a többit is – emelte fel a mutatóujját az öreg. – Na, gyere, sétáljunk egyet a Napúton! – szólt rám mosolyogva.
Átöleltük egymást a nyár-alkonyi fényben, dudorászni kezdtünk egy kalotaszegi népdalt, s a temető felé vettük az irányt. Az útszéli jegenyék katonás vigyázzban álltak mellettünk, s mintha Nino Nikolov egyik versét sugdosták volna Utassy Dzsó Jóska fordításában: „A zuhogó víznek zaja / álmomba költözött, / s a moraj egész éjszaka / zengett szívem fölött. // Már nem tudom, mit álmodtam / de kora reggelen, / mint a kizöldült fa, mondtam, / harsogtam énekem. // És az eddig bejárt világ / úgy eltörpült, csepplett, / a Vardilnál fészket csinált, / karcsú város mellett. // Miért is van, hogy az ember / világban tévelyeg / mikor e szépséghez csendben / oly könnyű út vezet?”
*
2010. január utolsó napjainak egyikén, a százhalombattai vasútállomáson Véghelyi Balázzsal éppen Szondi Györgyre várakoztunk. Balázs azt feszegette, hogy irodalmunkból mostanában hiányzik a gondolati mélység, a filozófia. Nyilván van ebben vaskos igazság, de a mai irodalomnak nem ez a legnagyobb baja, hanem inkább az, hogy rendkívüli mértékben felhígult, talán sose tündökölt még ennyi dilettáns benne. Lényegében ott tartunk, hogy bárkinek bármilyen gyatra írása megjelenhet, ha van hozzá elegendő pénze. Minden bizonnyal ezzel függ össze az is, hogy az irodalmi életben a kiszorítósdi sohasem volt még ennyire alpári és vészterhes.
– Jó napút! – szállt le a vonatról Szondi, majd hozzátette: – Nocsak, nicsak, micsoda váradalom!
A Polgármesteri Hivatalba mentünk, ahol alaposan átbeszéltük a Napút folyóirat Százhalombattáról szóló számának szerkesztési elveit. (Nekem rendkívül jólesett és sok erőt adott, hogy Szondi úgyis vállalta a műveimet, hogy tudta, van egy-két pénzosztó irodalmár, akik legszívesebben némaságra ítélnének, akik folyamatosan azon ügyködnek, hogy „anathéma” alatt álljak.) Baka Györgyi, Szép Enikő, Balogh Ágnes Emese, Véghelyi Balázs és az én verseim közül válogattunk néhányat, melyek Szondinak is tetszettek. Szondi azt javasolta, hogy legyen a lapban néhány latinról való magyarításom is, s feltétlenül jelenjen meg a Jacopone da Todi-fordításom, a Hétfájdalmú Szűzanya, melyet Czigány György méltatott a Bartókon. Az esszékről egy darabig vitatkoztunk, majd elindultunk az Ebattába, hogy megigyunk egy kávét. A főtéren Szondi váratlanul a Makovecz-templom felé vette az irányt. Fütyörészve nézte a napba írt keresztet, majd ránk tekintett:
– Úgy rendezzék össze az anyagot, hogy az legyen a városról önarckép, vallomás és mitológia!
*
Az Olasz Intézet kapujában cserfes verebek civakodtak. Véghelyi Balázzsal egy darabig néztük őket, aztán beléptünk az ódon kapun. Szondi György és Tarján Tamás jöttek elénk, aztán bemutattak Hubay Miklósnak. 2010. március 1. volt, életem egyik sorsdöntő napja. A Két kuruc beszélget című könyv bemutatója után átadtam Miklós bácsinak a Kis Károlyról írt drámám kéziratát. Néhány nap múlva – miután Szűgyi Zsolt felolvasta neki a színdarabot – Miklós bácsi felhívott telefonon, megdicsérte a munkámat, s arra kért, menjek el a lakására mielőbb. Amikor beléptem hozzá, átölelt, s ezt mondta:
– Neked a drámával nagy feladatod van.
Noha ötven év korkülönbség volt közöttünk, mégis egyik pillanatról a másikra olyan önfeledt barátságba kerültünk, mint a közös viadalra készülő kamasz fiúk. Sokat sétáltunk a Duna-parton. Húsvét előtt néhány nappal szembeálltunk a Nappal, aztán lassú léptekkel elindultunk. Miklós bácsi beszélni kezdett:
– Úgy látszik, letagadhatatlanul alkalmi drámaíró leszek. Száz éve született egy magyar költő, Vas István, most róla szeretnék drámát írni. Ezen a centenáriumon nem egy magyar intézmény tiszteleghetne előtte. Irodalmi egyesületek, nagy kiadók… De megemlékezhetne róla még a főváros is, hiszen senki olyan szépen, olyan szeretetteljesen, nem írt a romba dőlt, lebombázott Budapestről, mint a rejtőzködéséből előjövő Vas István. Milyen drámai pillanatok voltak mögötte! 1944-ben, egy nappal azelőtt, hogy a sárga csillagot fel kellett tűzni, felment hozzá barátja, Radnóti Miklós: „Én holnaptól kezdve nem megyek ki a házból, mert ezzel a sárga folttal nem járkálok az utcán. Gyere, kísérj el engem, búcsúzzunk el Budapesttől, hiszen nem fogom látni többet.” És akkor végig sétáltak a Duna-parton, a Margit hídtól az Erzsébet- hídig. Ott felmentek Sík Sándorhoz a piarista házba. Ő is a reverendáján varrogatott holnapra… Bennem most ebben a pillanatban egy olyan dráma terve mozgolódik, amelynek hősnője Nagy Etel, Vas István első felesége. Kassák nevelt lánya volt, az angyalföldi fiataloknak táncolt Bartók, Bach zenéjére elragadóan és eredetien, azt mondják, Füst Milán magán kívül ünnepelte őt. Amikor agytumort kapott, tovább táncolt, nem egyszer ritmusát veszítve, és így még szívbemarkolóbban szólt az új, háborúra készülő korról. A második világháború kitörése napjaiban halt meg, a rádió közvetítette Varsó bombázását, amelynek operájában fel kellett volna lépnie…
– Mi teremti ebben a készülő műben a drámai helyzetet?
– Számomra az, hogy egy új drámával szeretnék elégtételt adni egy mostanában megcsonkított formában játszott darabomnak – pontosabban: a darab mondanivalójának a magyar költészetről. Egy csillagos órán – mondjuk így – Vas Istvánnal együtt elkezdtem írni egy színdarabot a magyar költőkről. Arról, hogy a magyar költők hogyan vészelték át a második világháborút.
Ez a darab, minden más darabom közül a legsikeresebbnek tekinthető, 29, vagy talán 30 felújítása is volt. Egy szerelem három éjszakája. Van ebben a darabban egy kis virágárus lány, aki az elején egy kosár virágot hoz egy budai villába, ahol találkozik a Költővel, és kap tőle egy kötet verset. A darab végén a villa romjai közé visszatér, és azt mondja, hogy ő látta a Költőt és a feleségét, úgy rémlett neki a villamosból. Halottakról beszél, s szavai lényege az, hogy van feltámadás. Ezt a kis virágárus lányt a darabomból mostanában a rendező majdnem mindig kihúzza. Ez a kis kültelki leányka hordozza a
színdarab legbensőbb mondanivalóját. Ahogy az inge alatt rejti-melengeti a Költő verseskötetét, ahogy hirdeti a halott költő halhatatlanságát. „Nem krizantém, rózsa, rózsa, rózsa! Szerelem virága záporozza ismeretlen árva sírjukat…” Ezt a kis virágáruslányt a közönség is szívébe zárta. A magyar költészet iránti szerelem testesül meg benne. Kár volna kivetni szívünkből ezt a szerelmet.
*
A 2010-es könyvhéten Miklós bácsival együtt dedikálhattam a Napkút Kiadó asztalánál. Neki Az ember tragédiája témájára évtizedek alatt összegyűjtött jegyzeteit jelentette meg Szondi, nekem a Szavak tűntetése című verseskötetemet. A nap végén arról beszélgetünk, hogy a nemes párbajok után az újbóli kézfogások lehetősége mindig adott, ám a nemtelen, hátulról döfő vagy övön aluli támadóval az őszinte kézfogás szinte lehetetlen. Ekkor már csak az ölelésnek van esélye: Krisztus ölelésének. Elköszönünk a két Szonditól, Miklós bácsi belém karol, s hazafelé indulunk. Az egyik pavilon sarkától Pécsi Györgyi mosolyogva felénk indul, ám hirtelen mégis irányt vált. Miklós bácsi elkomorul, megáll, s ezt mondja:
– Ha én rendezném Az ember tragédiáját, akkor a végén a Názáretből jött fiú jönne be a színpadra, megsimítaná Ádám homlokát, esetleg mellé térdelne, és úgy suttogná a fülébe: „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!”
S ahogy ott állunk az aranycsipkés házak faláról visszaverődő alkonyi fényben, Miklós bácsi a szabad kezével megsimogatja a homlokom.
*
Ez év nyarán Novák Emil, miután a Szenátus javaslatára kinevezett a Színház- és Filmművészeti Egyetem docensévé, arra kért, hogy Bory István többnyire latin nyelven, 1805 és 1808 között megírt naplóját fordítsam le magyarra, ha látok benne olyan jellegű érdekességet, mely Az ember tragédiája keletkezéstörténetéhez esetleg adalékul szolgálhat. Bory István Madáchék tiszttartója volt, az ő fia az a Bory László, aki neves ügyvéd lett, s akinek a nevéhez néhány irodalmi mű is köthető. Sokáig élt az a legenda, hogy Madách drámájának alapötlete Bory Lászlótól származik. Történelmi tény, hogy a szabadságharc bukása után Bory István Kossuth Lajos titkárának, Rákóczy Jánosnak a bújtatása miatt egy fél évig Madách Imrével együtt raboskodott. Vajon a közös cellában miről beszélgettek? Emil kedvcsinálónak elektronikusan átküldött a naplóból néhány oldalt. Az egyiken a Belzebúb név alatt alig olvashatóan ez a latin szöveg van beírva: „… flectere si nequeo superos, Acheronta movebo.” Ez Vergilius Aeneis c. műve VII. énekének 312. sora. Jelentése szó szerint ez: ha nem tudom meghajlítani a fentieket, az Acheront fogom megmozgatni. (Lakatos István fordításában: „Hogyha pedig nem lágyul a menny: Acherónt verem én fel.” Vagy egy másik: „Ha nem pártol a menny, rázom a poklot.”) Magyarul ez van még odavésve: „Accaroni istene.” Vajon miért éppen ezeket írta Belzebub neve alá az akkor még fiatal Bory? A 2Kir 1,2 egy picit közelebb visz bennünket a megoldáshoz: itt Belzebub neve így szerepel בַ֤עַל זְבוּב, (Baal zebúb), ami tükörfordításban annyit jelent: a legyek ura. A Vulgata Clemetnina a szöveg Belzebubra vonatkozó részét így fordítja latinra: Beelzebub deum Accaron. Tehát a naplóban az Accaroni istene bejegyzés megfejtése az, hogy Belzebub Ekron istene. (Ekron ősi filiszteus város volt.)
Alighogy eddig eljutok, csörög a telefonom, Szondi György hív, s arra kér, írjak valamit a Napútról. Nem tudom megállni, hogy ne említsem meg neki a Bory-noteszt. Kitérek arra is, hogy a naplóban a De amore című bejegyzés Janus Pannonius egyik verséből egy részlet. A kétsoros versrészlet mellett cikornyásan van írva ez: JanPan: pg 205. A g betű feletti kis vonalka az n rövidítése, tehát a pg a pagina szóval azonos, magyarán a versrészlet a 205. oldalon található. Ez azt jelenti, hogy Bory István Janus Pannonius verseinek 1754-es kiadását használta, mely az interneten is olvasható, s valóban, a 205. oldalon fellelhető az idézett textus. Igen ám, de van egy kis szándékolt eltérés! A napló írója lehagyja a sor elejéről a Quam-ot (jelentése itt: mennyire vagy annyira), ami arról árulkodik, hogy az nem a véletlen műve, hanem az azt követő tartalmat átformáltnak szánta, miszerint: a szenvedélytől elragadtatott szerelem belerángatja a nőt abba, hogy durva öldökléseket kövessen el, s minden istentelenségre késszé teszi.
Szondi érdeklődve hallgat, majd úgy búcsúzik, ha van minderről közölhető anyagom, feltétlenül küldjem el neki. Lerakjuk a telefont, aztán zsivajgó gyermekeim között elgondolkodom, hogy mit is írhatnék a Napútról? Elsőként az jut eszembe, hogy a Szondi lapja kifejezés tulajdonképpen egy genitivus epexegeticus (értelmező genitivus). Ez a szerkezet a latinban és a görögben viszonylag ritka, ezért nem mindig könnyű felismerni, ám exegetikai szempontból rendkívül fontos, mert sok esetben ez adja az egyetlen megoldást. Ennek értelmében a Szondi lapja kifejezés a lapnak a Szondival való azonosságát jelentené. De így van ez teljesen? A Napút rendkívül nyitott folyóirat. Ám csakis az értékre nyitott. Szondit nem érdeklik a szellemi és szellem nélküli szekértáborok, és legyint a személyeskedésre. Egy dolog fontos neki: a mű. Lapjának igazi karakterét – amellett, hogy a tematikus számok bravúrosan és ízlésesen vannak megszerkesztve – a különbségek szépsége és joga adja meg. Mert a sokszor bohókás főszerkesztő pontosan tudja: a valódi értékeket felmutató másság befogadása és kivirágoztatása igazából maga a kultúra. Elhatározom, hogy mindenképpen írok a Napútról, hiszen rengeteget köszönhetek a folyóiratnak, s még annál is többet Szondinak.
2021. szeptemberében egy elszólás következtében a tudomásomra jutott, hogy 2010 nyarán Szondit az egyik irodalmi ellenfelem írásban megfenyegette, hogy ne merjen tőlem közölni semmit sem, mert különben pórul jár. Hm… A kisstílű riogató nyilván nem tudta, hogy a Szondi lapja kifejezés nemcsak genitivus epexegeticus, hanem genetivus generalis is.
Köszönöm, Szondi úr, hogy nem hagyott cserben! Jó volt Önnel a Napúton sétálni.
Illusztráció: Napút-köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
