Mezei Attila: Janka
Németül és franciául beszélt, szerencsére a megrendelések zöme ezen a két nyelven érkezett.
A postás a táska külön rekeszében tárolta a leveleit, amit eleinte ruhacsipesszel, később biztosítótűvel zárt le. Mindig aggodalmaskodott az öreg, hogy mi lesz, ha egyet is elveszít, amire bizony volt esély az itt-ott elfogadott fröccsök miatt. Karácsonykor például a mise előtt cserélgették a képeslapokat a hívők, mert a kézbesítés kicsit megkavarodott. Ilyenkor azt mondta neki, „Akkor, Lajos, maga nagyon ülepen lesz billentve!”. A ma érkezett levél viszont angolul íródott, Svédországban adták fel, akárhogy forgatta, nem jutott vele előrébb. A fene nagy gondolkodás közben kinézett az iroda ablakán, meglátta a kislányt, aki kényelmesen elhelyezkedett az árokparton, alig látszott ki a kék katángvirágok közül, előszedte a kis bőr hátizsákjából a térdzoknikat és a lábbelit. Egész eddig mezítláb grasszált, mint a többi falusi gyerek. Most igyekezett kicsit összeszedni magát, így szidást csak vacsora után kap, amikor kiderül, hogy a patyolattiszta harisnyán belül olyan mocskos a lába, mint a förtelem. Megint hallja az anyjától, hogy akinek az apjának malma, gyára van, nem mászkálhat naphosszat cipő nélkül, mint a parasztok. Összehajtotta a levelet és kiment a ravaszdi kislány elé, aki a harmadik gyereke volt, az első két kisfiú nem élte meg az egy évet sem, elkísérte őket az első felesége is, hogy vigyázzon rájuk, nehogy valami bajuk essen a túlvilágon.
Amikor találkoztak, Jankán már kéklett a térdzokni, mintha a katángok keltek volna útra, hátán pedig ott utazott a zsák is, amit azért kellett vinnie, mert volt benne csatos üvegben citromfüves víz, ha meg találna szomjazni. Az apja már egy ideje tudta, hogy a méregdrága, Bécsből hozatott hátizsák vizestül, harisnyástul, szandálostul naphosszat a Franciék egyik tornácoszlopán lóg. A kis copfos összeesküvő vasgereblyével ügyeskedi fel a jó magasan lévő szegre, a loboncos Pajti kutya nehogy elérje, a többi gazfickóval együtt abból a vályúból isznak, amibe mindig folyik a forrás vize, jó esetben akkor, ha nincsenek ott a marhák. A fruska belékapaszkodott az apja vállra vetett zakójába és a szekerek rúdján való utazgatás csodás voltáról tartott csillogó szemű kiselőadást. Amiben persze sokkal ügyesebb, mint a puckos orrú fiúk. Belebújt a kabátba, mielőtt lerángatja róla a kis „kékharisnya”, magában meg azon morfondírozott, hogy mennyi pénzt adna, ha már most beírathatná abba a fránya városi leánygimnáziumba. Mivel az idő ritkán áll meg, eljött az a pillanat is.
Azt hitték, sokkal nehezebb lesz a vadócból matrózblúzost faragni, az utolsó szünidei napot a magasra rakott szénásszekerek tetején töltötte, minden fordulónál lelkesen integetve az aggodalomtól majd egeret nyelő apjának. A békésen poroszkáló lovak, Csillag és Bandi vontatta hintóval utaztak a beköltözéskor, a két pára meg-megrezzent, amikor a mellettük elpöfögő néhány automobil nem elég, hogy büdös füstöt eregetett, még dudálással is helytelenkedett. Volt egy olyan lehetőség, hogy az anyja nővérénél lakjon, mégis maradjon egy kapocs az otthoniakkal. Ismerve mindkettőjüket, ezt a szülők elvetették. Az azonos látásmód páratlan mezője volt ez a döntés, egyetértettek abban, hogy olyan szituáció állna elő, mintha a „Mária zarándokzászlót hímző asszonykör” vezetőjéhez hirtelen odaköltözne Josephine Baker. Pár héten belül a kevésbé béketűrő arzént nyeletne a másikkal. Maradt a kollégium a tizenöt ágyas szobáival! Mindenki, leginkább az otthoniak meglepetésére ezzel előbb megbarátkozott, mint magával az iskolával, abban az zavarta, hogy itt bizony tanulni kellett. Nem volt elég, mint eddig, az órákon való viszonylagos odafigyelés. A délutáni szilenciumon minden percet ki kellett használnia, ha nem akart lemaradni a zömében városi szobatársaitól, akik közül többeknek nevelőnője is volt eddig, ketten jártak már Párizsban, többen a tengernél. Este, lámpaoltás után, mégis az ő történeteit hallgatták, elborzasztotta őket a hagymásvér-evéssel, kígyós és pókos történetekkel és a halott kistestvéreivel.
Leginkább a nyelvek tanulásában jeleskedett. Németül beszélt, de olyan sváb dialektussal, hogy a tanárnő, aki mindennek kinézett, de germánnak nem, hangos, szenvedélyes, fekete hajú és barna bőrű volt, mintha az „Est”olasz kávéreklámját látták volna, többször letett arról, hogy a jó Heine nyelvét Janka birtokolhatja egyáltalán valamikor. Angolból osztályelső volt, a „Miss”, aki a walesi Ruthin nevű városkából keveredett valami csoda folytán ide, folyton azt emlegette, hogy még John Milton is örülne, ha hallaná. Franciából tartotta a lépést a többiekkel, annak is köszönhetően, hogy hetente kétszer azzal a nagynénivel gyakorolt, akivel majdnem együtt lakott, de a gyilkossági kísérlet vélt lehetősége miatt a szülei letettek erről. Talán a hetente együtt töltött mindössze négy óra és ezalatt a fokozott Flaubert-re, Balzacra való koncentrálás nem hagyta kifejlődni a drámát. A nyelvek atyját és anyját, a latint oktató apáca, az egyik az iskolában előforduló háromból, szintén elégedett volt vele. Ennek a nővérnek volt a feladata az is, hogy a napi háromnegyed órás testmozgás során ügyeljen a kisasszonyokra és számukra üdítő feladatokat találjon ki.
Egy alkalommal viháncolva futkostak, labdáztak, ugróköteleztek a nagyteremben, ami az évnyitók, évzárók színhelye is volt, ezért tornaszerekkel, finoman szólva, nem volt telezsúfolva. Felfedeztek viszont egy, újonnan a fagerendás mennyezetre rögzített, közismerten férfi szert, egy gyűrűt. A nővér szerint az egyik, már idősödő matematikus kérésére telepítették oda, ennek segítségével tartja karban a lelkét és a fizikumát. Az utóbbit ugyan még nagy veszély nem fenyegeti, hiszen játszva megcsinálja a keresztet, ami azt jelenti, hogy vállmagasságban kinyújtja oldalra a karjait és így tartja magát, akár tizenöt másodpercig is. Erre csak erős férfiak képesek, azok is csak isten segítségével! Becsoszogott a barna köpenyes pedellus, halkan susogott valamit a nővérnek, aki türelmet és fegyelmet kért, hívatja az igazgató úr. Sietett vissza, tartott tőle, a magára hagyott nyáj rendetlenkedik, hangoskodik. Helyette már a folyosó közepétől számolást hallott… huszonegy… huszonkettő. Belépett, a direktortól kapott ajándék naptár kiesett a kezéből, Janka keresztet mutatott be a gyűrűn, a többiek meg számoltak, harmincig.
Az igazgató földrajzot tanított, következő óra végén megkérte a leányzót, hogy a szünetben mutassa már be azt a bizonyos mutatványt, ha van kedve. A válaszból megtudta, nem mutatja be, mert egy fikarcnyi hajlandóságot sem érez ez iránt. Ettől a szókimondó pillanattól kezdve a geográfia tantárgyban nyújtott eredménye elégséges szinten állapodott meg. Amikor a balti országokkal kapcsolatos anyagból felelt és minden kérdésre fényesen válaszolt, a jegy mégis a megszokott lett, úgy vágta földhöz a könyvét és a kapcsos irattartóban lefűzött jegyzeteit, hogy biztosan voltak lapok, amelyek az első komolyabb esőig Vilnius, vagy Riga utcái fölött keringtek. Az iskola szegényebb lett egy jelentős összegű támogatással, ami mögött az apját és baráti körét tudhatjuk, Janka pedig utolsó évét magántanulóként végezte el. Abban a budai leányiskolában maturált, amit a család egyetemi tanár, ornitológus barátja intézett számára, nem kis fáradtsággal, lehetséges összeköttetéseit eszközként használva a nemes cél érdekében.
A család azon már meg sem lepődött, hogy a melengető fészekbe már nem tért vissza. Idegen nyelvű levelező és tolmács állást vállalt annál az export-import cégnél, a „Wolf és fia”, amely többek között az apja gyárának termékeit is kínálta a monzai olasz királyi park, vagy a svéd uralkodó stockholmi palotájának kertje számára. A társaságnál az üzleti levelezés minőségénél talán többre értékelték azt a szervező munkát, ami az erdei nélkül maradt ország épületfa éhségét csillapította a lány apja és ismerősei üzemeiben mindig határidőre és méretpontosan legyártott, a fenyőt megfelelő szinten helyettesítő hárs és nyár anyaggal. Az is kiderült, hogy a lány bekötött szemmel, szagról felismer minden honos fafajt, ezt a tudást gyerekkorában szedte fel, naphosszat a „Herkules” típusú gatter körül tekeregve, ami szigorúan tilos volt számára. Wolfék több nemzetközi üzleti megbeszélést kezdtek, a cég sokrétű szakmai felkészültségét bizonyítandó, azzal a kis játékkal, hogy a bekötött szemű tolmács egy elegáns szövetzacskóból találomra kiemelt kockák fafaját hiba nélkül meghatározta. Kockákról lévén szó, volt ebben kockázat, mert ha az idegen nyelvű levelezőnek nem volt hozzá kedve, ez gyakran csak az utolsó szent pillanatban derült ki, akkor a produkció elmaradt, ülhetett volna ott akár a kormányzó is. Egy nagyszabású vasúti hídépítő program faanyagának szerződéskötésekor szerencsére kötélnek állt. A mutatványt követő diszkrét tapsot kihasználva Janka mellé telepedett egy magyar építész, akinek valamilyen Károly volt a neve, de Charlesnak hívatta magát. A többiek arra gondoltak, nem kis irigységgel, hogy az ifjú statikus nem csak a szakmai jártasság kidomborodására figyelt fel. Kiderült, hogy az élcelődő feltételezés és a valóság között még egy kés éle sem férne el. A férfi különösebb nekifutás nélkül javasolta, hogy ha esetleg trópusi fafajokat is szeretne szimatolni, akkor ő szívesen elvinné egy három hét múlva induló fotós szafarira Abesszíniába. A lánynak el kellett menni, összekészíteni az aláírandó dokumentumokat. Amikor végzett, visszatelepedett az afrikai kirándulás elszánt szervezője mellé és határozottan válaszolta, hogy teljesen biztos a szülei álláspontjában, a mérnök lemondóan bólogatott, de ez cseppet sem érdekli. Csatlakozik, abban az esetben, ha ezt a hülye Charlest villámgyorsan visszaváltoztatja Károlyra. Az aláírást követő kacsamájas, pezsgős fogadáson kis megütközést keltett, amikor elhangzott, „Ezután szólítsatok csak Karcsinak!”, javaslat.
Apja a birtokolt három nyelv közül csak magyarul tudott megszólalni, viszont olyan szabatossággal, hogyha lettek volna a közelben nyelvészek, akkor a jegyzetfüzetük első négy oldalát betöltötték volna az idézetek, amelyeket kiválóan fel tudtak volna használni egy későbbi, „A magyar káromkodás sokszínűsége a század első felében” című nagy lélegzetű tudományos munkához. Szerető édesanyja csodálkozva konstatálta, hogy csak egy olyan hang jött elő a tüdejéből, mint a lehálózott kerekű Opel biciklije gumijából, amikor belement a poros úton egy patkószegbe. A kerék egyébként azért volt a színes neccel gondosan beburkolva, mert ennek híján, virágvasárnapi körmenet mellett elhaladván a küllők a beléjük keveredett könnyű vászonszoknyát, a vallási buzgalomtól átitatott hívők hangos együttérzésétől kísérve, egyszerűen lerántották róla. Közölték egy szem lányukkal, hogy az életét és a jó hírét egyaránt veszélyeztető kirándulást az emberevők közé nem hagyják jóvá. Csendesen vették tudomásul, hogy mivel Janka már négy napja nagykorú, erre nincs is szüksége. Az előírt oltásokat már megkapta és boldog, hogy ilyen bensőségesen elbúcsúzhatott tőlük a nagy út előtt.
Bécsből Európa legmocskosabb vonatával utaztak egy La Spezia nevű olasz kikötőig, három osztrákkal és egyikük feleségével lett teljes a szafari. Átrakódtak Banino kapitány Livorno nevű hajójára. A tengerész illendően bemutatkozott, angolul beszélt, elmondta azt is, hogy mindent tud a magyarokról, de nem azért, mert volt alkalma a háború végén Szibériából japán hajókkal hazatérő hadifoglyokat Szuezből Triesztbe szállítani. Ismeretei ennél jóval biztosabb alapon nyugszanak, a felesége magyar. A Charlesból Karcsivá avanzsált férfi megnyugtatta, ezt tekinthetjük kisebb fejlődési rendellenességnek és bíznak benne, hogy a Port Saidig tartó út biztonságát nem veszélyezteti.
Százak várták a hajót, az árusok a domborított sárgaréz tányértól a krokodilfogon keresztül Nofretiti eredeti nyakékéig mindent szerettek volna eladni az egyiptomi ritkaságok iránt szemlátomást komoly érdeklődést tanúsító érkezőknek. Távolabb két Ford automobil állt, az oldalukon Kodak felirat sárgállott. A hozzájuk tartozó két khaki ruhás ember ugyanilyen feliratú zászlókat lengetett és torkaszakadtából ordítozta az egyik osztrák útitárs nevét, „Halló, mister Krenn!”. Áttörték a tömeget és olyan információkhoz jutottak a két angoltól, amelyektől bizony, ha a rájuk törő kelet varázsától eddig nem tette volna, tátva maradt a szájuk. Hajnalban az Abesszíniában eddig is jelen lévő olaszok bevonultak az ország egyéb területeire, Hailé Szelasszié császár katonái minden fronton felvették a harcot, háború van. Az ottani fényképezgetésnek szó szerint lőttek. Két lehetőségük van, a holnaputáni hajóval Brindisi érintésével visszacsobognak Triesztbe, vagy a Nílus völgyén levonatoznak Asszuánig, onnan a folyón hajóznak egy keveset Wadi Halfáig és a kies sivatagban fotóznak. Az utóbbit választották!
Az autókkal Kairóba utaztak, a Hotel Shepheardsban éjszakáztak egyet. Janka számára akkor derült ki végérvényesen, szemmel láthatóan és érzékelhetően, hogy az építész úr bizony zsidó. A zsalugáteres ablakú Luxor-Expressz a kiírtnál másfél órával később indult, ennek csak annyi oka volt, hogy a személyzet úgy döntött, várnak, hátha jön még valaki. Tartva magukat a két brit instrukcióihoz, a málháik mellől öt centinél messzebb nem távolodtak el, mivel itt mindent ellopnak, hogy a gát még a helyén van, az a folyamatos fegyveres őrzésnek köszönhető, de még így is van akkora csoda, mint Mária bármelyik jelenése. A poggyászaik és az építmény is hiánytalanul a helyén volt, ezt onnan tudták, hogy a vonattal Asszuánig utaztak. Ott átszálltak a Lotus nevű nílusi gőzösre. Csak ők voltak az oldalkerekes matuzsálemen, annyi képet készítettek a philaei Isis templomról, Kleopátra házassági szentélyéről, aztán később Ramszesz Abu-Simbeléről, hogy a már említett osztrák szerint, a Kodak már ezzel maradéktalanul meg lehet elégedve, és ha több fotó nem készülne, tegyük fel, mert a sivatagot időközben ellopta valaki, amit ő személy szerint egy cseppet sem bánna, akkor sem dőlne össze a magas ég.
Wadi Halfa és a Líbiai sivatag azonban várta őket. Az ígért autók viszont nem, amik valahonnan Szudánból igyekeznek errefelé, hogy a homoktengerben hű társaik legyenek. A hotel tulajdonosa, egyébként svájci állampolgár, Le Grand Saconexból, kezét dörzsölgetve nyugtatta meg a társaságot, „Errefelé két-három nap nem számít, ő pedig szívesen hitelez a Kodak cégnek.”. A szervezőirodának jött igazán kapóra a járművek késése, időközben kiderült, Fordok lesznek, volt idő precízen összekészíteni a húsz napos úthoz szükséges minden kelléket, üzemanyagot, élelmiszert, vizet, sátrakat. Ezeket a munkálatokat két vörös képű angol irányította, tőlük kapták meg a szükséges iránytűket, térképeket, ők is ellenőrizték a védőoltásaikról szóló igazolásokat. Az egyikük olyan walesi angolt beszélt, hogy Janka a volt tanárnőjétől hallott megjegyzéssel viccelődött, „Így beszéltek azok a zöldre mázolt orcájú walesi barbárok, akik éjszaka visszalopództak a csataterekre, elvágni a sebesültek torkát, mert így egyszerűbb volt kirabolni őket”. A Robsonnak hívott ember lassan kivette a szájából a cigarettát, „Ez csak Olivia Bale lehetett, egy nagypofájú boszorkány Ruthinból, én is oda való vagyok”. Ettől kezdve mindenben egyetértettek, kivéve a fegyverek ügyét, ezek nélkül nem indulhatnak útnak, ez szabály. Bármi megeshet, leginkább a sátraik körül éjszaka szaglászó hiénák, de a líbiai sivatagban ilyen-olyan céllal kevereghetnek még mások is, akik közül nem mindenki tagja őfelsége akadémiájának, vagy a Rotary Clubnak. A három, autót vezető helyi „munkatársuk” kezébe nem adnak puskát, ez a másik fontos szabály a gyarmatokon. Tehát, vagy keresnek maguk közül három militáns személyt, akinek át lehet adni egy-egy huszonkettes Remingtont, persze az illetőknek a lőtéren be is kell bizonyítaniuk, hogy tudnak bánni velük, vagy pedig nem mennek sehova. Járhatóbb út ez, mint a sivatag, de akkor a Kodaknak vissza kell fizetni az eddigi költségeket, valamint valahogy haza kell jutni, ami innen kicsit bonyolultabb, mint Óbudáról nyolc hosszúlépés után. A két idősebbik osztráknak volt szerencséje harcolni a háborúban, az ezekhez a műszerekhez képest hajóágyúnak minősülő Mannlicherekhez voltak szokva és Karcsi is lőtt már életében vadászpuskával, kétszer is. A lőtéri huzavona jó volt egyrészt unaloműzőnek, tény, ami tény, Wadi Halfa nem volt a Pigalle, másrészt feszültségoldónak. A járgányok most már helyi viszonylatban is tetemesen késtek. A burnuszos segéderő az irreálisan távoli állványra felrakott öt, egykor ananász szeleteket rejtő bádogdobozt. Ezt követően bebújt a célponttól jó tíz méternyire balra lévő gödörbe. A két katonaviselt fotós egyaránt kettőt talált el, de látszott a szakértelem. Karcsi, akit ebben a brit közegben Charlesnak hívtak újra, egyet sem. A jelenlévők ordas hazugságnak minősítették a lövészi előéletről tett állítását és vizes borogatást tettek megkékült állára. Jankának, a nemrég hullarablónak titulált walesi megengedte, hogy tegyen egy kísérletet. Az illendőségnél talán kicsit hosszabb ideig szorongatta a lány vállához a puskát, persze oktató jelleggel, aki benézte a célt és az irányzékot. Kacarászva kibökte, hogy nincs is ez olyan messze, aztán lelőtte mind az ötöt. A következő három napban, ennyit késtek még a Fordok, a két angol céllövő versenyeket szervezett és persze lehetett fogadni is. A minden értelemben friss tehetség legyőzte a város minden civil és katonai beosztású jelentkezője mellett az éppen induló, vagy fáradtan visszatérő antilopvadász expedíciók magabiztos, vörösre cserzett képű hivatásosait is. Ötvenkét fontot nyert! Ezen csak egy Banks nevű amerikai nem csodálkozott, még a tavasszal találkozott itt két magyarral, bizonyos Széchenyivel és Almásyval, akik szintén bravúros lövészek voltak. Akkor fészkelte be magát a fejébe az a gondolat, hogy ilyen jól csak kiképzett kémek célozhatnak, habozás nélkül ide sorolta ezt a szemtelen fruskát is.
Porba és erős értetlenségbe burkolózva hajnalban indult útnak a három autó. Nem pontosan értették, hogy az ezer kilométeres út vajon miért tart a tervek szerint húsz napig. A karavánok által is járt terepen lemennek a Meidob hegységig, visszafelé pedig a Darb el-Arbainon, a „negyvennapos rabszolga úton” jönnek majd, érintve három oázist, Natront, Lagiát és Mergát. Ennyi az egész! Két órája száguldottak a kemény homokon, az előttük haladók mindenféle jeleket, „alámokat”, állítottak a nem létező út szélére, zömében kőrakásokat, tevecsont gúlákat, de csíkozott földmérő cövekkel is találkoztak. Az első autóban ülők felfigyeltek egy zöld színű nagyobbacska sziklára, amiről gyönyörű fotók készülhetnének, addig erőszakoskodtak a csaknem kaftánját szaggató sofőrrel, míg az le nem tért az útról. Éppen tizennégy métert ment, a következő két és fél órát a Ford kiásásával és egymás szapulásával töltötték. Az utóbbi, Közép-Európában igen divatos tevékenységet az éjszakai tábor négy sátrának felállítása során is gyakorolták, ekkor világosodtak meg azzal kapcsolatban is, hogy a napi három literes víz adag tartalmazza a mosdásra szánt mennyiséget is, illetve tartalmazta. A hűvös sivatagi éjszakában enyhén, de folyamatosan fújó szél annyi homokot hordott az ebből a szempontból teljesen biztonságos (a két angol megesküdött Chamberlaine életére) sátrakba, hogy a csoport építőiparban jártas tagja szerint, némi mész hozzáadásával a rimaszombati nyilvánosházat újra lehetne vele vakolni.
Amikor reggel kiléptek, szokatlanul elcsendesedtek és megilletődve forgolódtak, egy másik bolygóra kerültek. A szél mindent átalakított, dűnék, halmok tűntek el és embernyi új buckák keletkeztek, az autók alig látszottak ki a szürke porból. Élőlénnyel a negyedik napon találkoztak először, csordányi antilop rohant az úttal párhuzamosan. A sofőr hátraszólt, addaxokat látunk. Azonnal érdeklődött is, hogy esetleg lőnek-e egyet, mert már tele van a púpja a konzervekkel, Janka villanó tekintete gyorsan elhallgattatta. A lány este a sátorban azt fejtegette, hogy a vezetők most biztosan röhögnek rajtuk, ilyenkor eszelik ki ezeket a nem létező neveket. A sosem hallott addax olyan lehet, mint otthon a rézfarkú bagoly, vagy a röpegér. Két nap múlva egy száguldó gazellát láttak, állítólag egy addra volt, nyomában fél tucat hiéna loholt. Nem tudta lerázni a dögöket, amikor az első belékapott, a szerencsétlen jószág lelassult. Nem teperték le, hanem kegyetlenül tépdesték, a vezető idegesen a Remingtont emlegette és leállította a motort. A lány lelőtt egyet a jókora kutyányi ragadozókból, három állat a gazella mellett maradt, kettő pedig nekiállt széttépni és felfalni döglődő eddigi társukat. Jankát ez a kegyetlenség teljesen megrázta, az intézetben sosem hallott kifejezések kísérték a következő dörrenéseket, de egy sem talált. A mérnök megfogta a vállát, elvette a fegyvert és kínos alapossággal, öt lövéssel lemészárolta a maradék öt hiénát. A három vezető, ismerve az előzményeket, bizalmatlan ábrázattal mustrálta az újdonsült mesterlövészt. Felajánlották, hogy a tépőfogakat kicibálják trófeának, a lány elképzelte a mérnököt az agyarakból készült nyakláncban sétálni a körúton, de nem haragudtak, amikor a nagy vadász ezt megtiltotta. A még vergődő gazella torkát elvágták, az első kicsit is alkalmasnak látszó helyen tábort vertek és pirosra sütötték a jószág helyiek szerint fogyaszthatónak minősített részeit. Krenn, a fiatalabbik osztrák, az egyik palack egyiptomi sört megbontotta, a hőmérsékletére illő hasonlat meglehetősen primitív, arra viszont kiváló volt, hogy időnként meglocsolgassa vele a gasztronómiai remeket. Este a lány tudtára adta Károlynak, hogy biztos benne, azokat a konzervdobozokat szándékosan hibázta el, valami nem tetszik neki ebben és az eddigi feltétlen bizalmát is leterítette az öt lövés.
Sikerült átkelni az ezerszínű hegységen és a tervezetthez képest egy nap késéssel elérték az első oázist, a Natron lakatlan hely volt, néhány pálma, köztük terméssel rakott datolyák is, némi bozót és ördögszekérhez hasonló lágyszárúak telepedtek meg a két vízlyuk környezetében. Minden lehetséges edényt feltöltöttek, reggel a vezetők teljes megelégedésére a maradék tizenegy palack sört is megitták, az éjszaka lehűtötte azokat, ezek az üvegek sem maradtak üresen. A legendás és egykor rettegett rabszolgaúton nagy volt a forgalom, a Lagiáig tartó három nap alatt kétszer is találkoztak karavánnal. A tevék és hajcsárjaik barátságtalanok voltak, ha fényképezték őket, akkor pedig fenyegetően viselkedtek. Sofőrjeik tanácsára mindkét esetben úgy helyezkedtek, hogy a mellettük elimbolygó mogorva és még a tevéiknél is büdösebb alakok jól lássák az ismétlőfegyvereket. Lagia olyannyira lakott hely volt, hogy a kormányzó még katonákat is állomásoztatott az oázisban. Megérkezésük pillanatában indult el egy karaván észak felé, másik háromnak a tagjai pedig a vásárban széledtek szét, az éppen a faluban tartózkodó két vadász-szafari angoljaival, hollandjaival együtt. A sliccgombtól a százötven éves elöltöltős puskáig mindent lehetett kapni, természetesen szőttesekből, kelmékből, vásznakból volt a legszínesebb a választék. Janka vett is egy kék-fekete beduin sálat, aztán amikor már az egyik vezetőjük segített neki alkudni, akkor az egynek árán még négyet. Táboruk a katonai őrhely kerítéssel is védett területén volt, egy őr is ügyelt a biztonságukra, akit reggel egy szőnyegen fekve és a hűvös éjszaka miatt vastag pokróccal betakarva találtak, szuronyos flintája a közeli pálmának támasztva. Három nap múlva már a Merga sós tavában fürödtek, a vízben lubickolva beszélték át huszadszor, hogy az egyik autót itt kell hagyniuk, mivel a maradék benzin biztonságosan csak két gép visszatéréséhez elegendő. Pár éve terjedtek el a világban a benzinkutak, a Líbiai sivatagot valahogy ebből kifelejtették. A tétlenségre ítélt, amúgy is rugótörött Fordot odaállították egy másik mellé, amit egy vadász-szafari hagyott itt négy napja, legalább nem unatkoznak. Kiszívták belőle az utolsó csepp üzemanyagot is, cserébe belepakolták minden feleslegesnek ítélt felszerelésüket, üres benzines ballonokat, sörös rekeszt, addra trófeát és a szemetüket. Az utóbbit, a többi sivatagi vándortól eltérően, nem szórták szét a nagy homokozóban, ezen a különc magatartáson burnuszos kalauzaik alaposan meg is ütköztek. Kétszer vertek még tábort és egy nap késéssel érkeztek vissza Wadi Halfába.
Kipakolták a kocsikat, elbúcsúztak a vezetőiktől, akik másnap már mennek is vissza Mergába az ott hagyott autókért. Az iroda angoljai, miután kilelkendezték magukat a találkozás örömére és átvették a puskákat és a maradék lőszert, meghívták másnapra a társaságot egy bőséges, igazi európai vacsorára, ahová az éppen itt tartózkodó vadász expedíciók tagjai is invitálva vannak. Idejük van, hiszen csak négy nap múlva indul vissza Asszuán felé a hajó. Szokatlan volt újra valami rendes ruhába bújni, Jankának feltűnt, hogy a mérnök a vasalt nadrágjához és a fehér ingéhez azt az övtáskát veszi fel, ami eddig az autó ülése alatt porosodott. Egyébként is kapkodniuk kellett, mert Károly másfél órát diskurált azzal a kellemetlen Banks nevű amerikaival, aki azóta az Abesszin határ közelében vadászgatott. Persze, túlzottan nem idegeskedtek, már tudták, a késés fogalma ezen a tájon éppen úgy ismeretlen, mint a hóemberépítés. Az amerikai, akin szintén egy ormótlan övtáska volt, az asztalukhoz ült és undorító vadásztörténeteket mesélt, szerencsére még a desszert előtt felállt és elbúcsúzott. Amikor visszaértek a szállásra a mérnök teleengedte a kádat és legalább egy óra ázást helyezett kilátásba, megkérte, ha elaludna, okvetlen ébressze fel. Nekiállt azokat a holmijait összecsomagolni, amik már biztosan nem kellenek. Hallotta a Kossuth-nótát énekelni a kádban, az egyik osztrák át is dörömbölt neki, valamit röhögtek, ordítoztak egymásnak németül, de a csobogástól nem pontosan értette. Leült az ágyra, amikor feltűnt neki, hogy a táska cipzárján délután háromszínű szalagocska volt, most meg apró amerikai zászló. Elcserélhették ezeket a rondaságokat? A fürdőben most Fülöp király bömbölte, hogy „Majd alszom én…”. A táskában vadakról, trófeákról készült, vagy délceg vadászokat ábrázoló képek voltak, hátlapjukra kis karton ragasztva, ahogy szokás, ne gyűrődjenek olyan könnyen. Az egyik szamárfüles volt, kicsit lejjebb húzta, Mogadishunak Olasz Szomáliföld hadikikötőjének térképe, védművek fegyverzete. Egy másikon csak négy oszlopban számok, a következőn főtisztek nevei, fényképei, térképek, üzemanyag és élelmiszer-tárolók kapacitása, vízkészlet jellemzői. Az ájulás környékezte, a hátlapok szerencsére visszatapadtak. Aznap már úgyis kétszer zuhanyozott, ágyba bújt és igyekezett gyorsan elaludni.
Másnap a város fénykorát idéző csoda történt. Eredetileg Wadi Halfa volt a britek Kairó-Fokváros légi járatának egyik leszállóhelye, a gépek landoltak, aztán feltöltötték, átvizsgálták őket, az utasok meg egy éjszakát a szállodában töltöttek. Reggel vagy újra a felhők fölé szálltak, vagy a szudáni vasúton utaztak tovább, célul tűzve, hogy így, vagy úgy, valami baj csak érje őket. A repülők fejlődtek, csökkent a megállók száma, de a reptér megmaradt. Kisebb társaságok kevésbé nagy ívű elképzeléseihez nyújtott segítséget. Most újra fokvárosi gép száll majd le, valami zavar van a rádiójával, ezt jelezte Khartoumot jóval elhagyva. Az amerikai üvöltve verte fel a szállodát, hogy azonnal csomagoljanak, őket is elviszi majd a járat Kairóba. Megköszönték, hogy a kényelmes nílusi hajóút helyett felrakná őket egy műszaki hibás isten csapására, aminek csak az ennyi szomjazás után a folyóba fulladás lehet a vége. Viszont, ha akar, utazzon ő a közelgő kávédarálóval. Egyedül Janka mondta, hogy ő szívesen repülne!
Pár óra alatt Kairóba értek, a két „Kodakos” autó a reptéren várta őket. Átadták a szortírozott, feliratozott filmtároló dobozokat, a mérnök a táskát is odaadta, emlékül. A két ügyintéző széles mosollyal hárította el, hogy a gépeket is visszaadják. Port Saidba szállították őket, még aznap este indult a hajó Brindisin át Triesztbe.
Kicsit hűvös volt a reggel, magára tekerte az egyik afrikai sálat, látta, hogy még az utcán is megbámulták, a „Wolf és fia” irodájában pedig ölelgették, haját borzolgatták, ugráltak körülötte, mint az eszementek. Az asztalán két friss magazin hevert, a Telegraph és a Life, mindegyikben több képük. Nílusi fotók, útjelző kőrakások, datolyapálmák, egy tányéron sült addra szemek és herék. A Life címlapján ő térdel a homokban puskával célozva a hiénákat, mindegyik képeslap sorozatot ígér olvasóinak az utóbbi idők legmozgalmasabb fotós expedíciójának képeiből. Kért még négy nap szabadságot, az állomásra az apja jött ki érte a négynapos sötétzöld Steyerrel. Sokkal szebb volt, mint a Fordok, a sivatagban viszont egy napot sem bírna ez a finom szerkezet. Sajtot és vajkörtét vacsoráztak, megbontottak egy butélia ürmöst, a találkozás kéklő egét csak a mérnökről való szakadatlan érdeklődés árnyékolta kissé. Ennek egy pillanat alatt vége lett, amikor Károly hobbijának a kémkedést jelölte meg teljes komolysággal. Ajándékokat is vitt, anyjának az övéhez hasonló sálat, apjának pedig egy csaknem négyzetméteres tablót, amelyen afrikai fafajok metszetei voltak angol, latin és szuahéli megnevezéssel, ezt Port Saidban vette, két perccel az indulás előtt, már kürtölt a hajó. Örültek, el ugyan nem felejtették az önfejűséget, az idétlenkedést a kémkedéssel, de azért tompult ez az érzés. Az állatorvos járt be az apjához egy-egy konyakra, ő lobogtatta lelkesen a Life-ot is a vadászós fotóval a címlapon. A visszautazás napján is megjelent, mérgelődött, hogy a magazin szünetelteti a sorozatot, helyette tele van egy Martha Gellhorn nevű nő és az állítólag magyar származású Capa képeivel. Spanyolországban ugyanis kitört a polgárháború! Aztán, ha már oda keveredett, az ő Daimlerével mentek ki a vasúthoz.
Janka a sálja végével integetett, aztán gyorsan feltekerte az ablakot, nem akart kormot a szemeibe. Aludni akart, talán abba belesüllyed a nyugtalansága is. Kiválasztott a pályaudvaron várakozó taxisok közöl egyet, kerül, amibe kerül, a mérnök lakásához vitette magát. Fizetett, az autó elment, aztán gyorsan vissza is tolatott, bent maradt a sál. Nem laktak együtt a férfival, de kulcsa volt, rend volt, mint mindig. Az asztalon becsomagolva valami szúrós cserepes virág, hasonló az oázisokban látottakhoz és egy levél.
„Te szúrós, te kedves Janka! Mindkét dologról tudsz, ami miatt most el kellett mennem. Az egyik a sosem gyakorolt vallásom, ami miatt hamarosan nagy bajba kerülnék. A másik pedig a táska, amit láttál, az a kép gyűrött volt, de szándékosan, hogy lássam hozzányúl-e valaki. Te visszasimítottad mindegyiket! Reménytelennek tartom, de Spanyolországba mentem volna, a „szolgálat” ezt megtiltotta és Londonba rendelt. Amikor olvasod, már ott leszek, tudom, hogy háború lesz, de ha túlélem, visszajövök!”
A levelet a hamutartóban elégette, a virágot bevágta a szemétledobóba, a kulcsot beletörte az ajtózárba, ez keservesen ment, a vas lábtörlőt kellett felemelnie, így is csak negyedszerre tört el az a nyomorult réz. Két hónap múlva férjhez ment a „Wolf és fia”cégből a „fia”-hoz.
Erről táviratban értesítette, ahogy ez tőle elvárható is volt, a szüleit.
László kiváló jogász volt, a cég alapállásából adódóan leginkább gazdasági ügyekben tevékenykedett. Végrehajtási procedúrák szervezésétől, vagy éppen ördög tudja, honnan előrángatott indokkal való elhárításától a szerzői jogok maradéktalan érvényesítéséig. Emellett félgőzzel működő, ügyvédbojtárt foglalkoztató irodája érdekesebb polgári ügyeket is vállalt. Ő volt, aki a helyi joggyakorlatban először bírósági megrovásig (a vele tartozó pénzbüntetéssel együtt) jutott egy állatkínzó ügyében.
Az illető úriember elegáns papírtálcáról debrecenit lakmározott tormával az egyik városligeti padon való ültében, ami sajnálatosan egyensúlyát vesztette és a gondosan gereblyézett sárga kavicsra esett a lábához. A kamarai inspektor oldott lelkiállapotban és fehér szalmakalapban, hosszú pórázon sétáltatta tisztázatlan fajtájú, de kiválóan fésült kutyáját. A vékony bőrszíjban testet öltő engedékenység két dolgot eredményezett. Egyrészt lehetővé tette, hogy az eb röpke pillanat alatt magáévá tegye a földre huppant kolbászkát, a torma hátrébb szorult a fontossági sorrendben. Másrészt annak sem vetett gátat, hogy amikor a reggelijétől megfosztott férfi, verébtollakat és némi fűszálakat fújással eltávolítani még belefért volna a mérsékelten higiénikus kategóriába, csalódottságában tettlegességre folyamodott, finoman megbillentette az ember, ebben az esetben zsíros pofájú, legjobb barátját. A jószág pórázostul, nyakörvestül a tóban landolt, mint egy hidroplán, majd Csík Ferencet idéző gyorsasággal evickélt ki az aranyhalak közül és vicsorogva készült elégtételt venni a kéretlen fürdőzésért. A póráz adta lehetőség ezt már nem engedte, különösen azt követően, hogy sértett fél azt javasolta, adjanak a rohadt dögre védőfelszerelést, mert ha még egy lépést közelebb jön, akkor felrúgja az égig, baja lenne, amikor elhagyja a légkört. A bíróság harmincnégy pengőre büntette és a sajtóban kellett bocsánatot kérnie, amit a „Borsszem Jankó” nevű, elmélyült témákkal keveset foglalkozó lapban meg is tett.
Az ifjú jogász áttörés-szerű eredményéről legalább három napig beszélt a város, több újság is hírértéket látott benne, elsőként persze a „Borsszem Jankó”. A pillanatnyi ismertség sem zökkentette ki azonban a munkába temetkezésből és abból a visszahúzódottságból, amit az életkora messze nem indokolt. Erre egyedül Janka volt képes. Már az afrikai túra előtt is próbálkozott vacsorára, színházba, Szentendrére és az állatkertbe invitálni a lányt, az apja többször is figyelmeztette, hogy a házi nyúlra való vadászat csak látszólag veszélytelen tevékenység. Úgy tűnt, hogy a szafarival lezárult a hiábavaló kísérletezések ideje. A mérnök kivándorlása üzleti információként jutott el a céghez, a lányon nem volt észlelhető, hogy a sivatagi emlékekbe, vagy a búskomorságba temetkezett volna. Bátortalanul meghívta a műjégpályára.
Segíteni kellett rögzíteni a korcsolyát, az első konkrét eredménytől fellelkesült ifjú ezen kicsit csodálkozott. Janka állította, nem zsonglőr ugyan, de az eddigi, gyakorlással töltött órák meglátszanak majd a jégen is. Meglátszottak! Elgurult kalapok, kesztyűk és egyéb, nélkülözhető ruhadarabok szegélyezték az utat, ahol esett-kelt, a jégen ücsörgő hahotázó, vagy méltatlankodó sporttársak pedig az átlagot messze meghaladó életösztönéről tanúskodtak. Mindenbe és mindenkibe belekapaszkodott a túlélés érdekében, mielőtt nagy csattanással a szemközti palánknak csapódott. A korlátot csak hosszas könyörgést követően engedte el. A férfiba karolva mentek három kört, számolták, az elsőben tizennégyszer bukott volna orra, azután csak hatszor, végül mindössze kétszer.
Néhány nap múlva két idősebb férfi kereste, mindig ilyennek képzelte a detektíveket. Az egyik nyakkendőjén, ingjén foltok éktelenkedtek, valószínűleg forró volt a kávé. Átmentek a tulajdonos irodájába, aki előzékenyen magukra hagyta őket, amúgy is kiküldték volna. A mérnökről kérdezték, ezt megelőzően jártak a lakásán, ahová még lakatost is kellett hívni. Sietve távozhatott, mert a kulcsot is beletörte az ajtóba. A lánynak persze fogalma sem volt, hogy hol lehet Károly, akivel emiatt a bárdolatlan, elköszönést mellőző távozása miatt minden kapcsolatot megszakított. Meleg volt, a lekávézott ruhájú rendőr, aki minden szavát gyorsírással jegyzetelte, előrántott a zakója zsebéből egy világos zsebkendő-félét, izzadt homlokát szándékozta megtörölni. Jött vele egy negyed tepertős pogácsa, ami a főnök féltett, Jordániából való szőnyegére esett, alig ért le, a férfi egy elegáns, a kor nagy labdarúgóját, Zsengellért idéző mozdulattal a néhány száz éves, egykor a Thurzó család által birtokolt íróasztal alá rúgta. A szafarit is el kellett mesélnie, néhány részletre többször visszakérdeztek, az övtáskák történetét véletlenül elfelejtette. Végezetül néhány fényképet mutattak, az egyikről Banks bámult rá. Jelezte, hogy ismeri, bizonyítva ezzel együttműködő-készségét. Már cihelődtek, amikor az aggódó László lépett be, Janka bemutatta neki az urakat a rendőrségtől. A detektívekkel pedig tudatta, hogy a meglehetősen bamba képet vágó, ügyvédnek kinéző fiatalember a vőlegénye, aki ettől még tanácstalanabb lett.
Szeptemberben kimentek a csehszlovákok elleni futballmérkőzésre, ami majdnem elmaradt, mert előtte néhány nappal meghalt Masaryk, az elnökük. Végül mégis úgy döntöttek, hogy a fekete karszalag is kellően demonstrálja a mély megrendülést. Jankáék annak a bejáratnak a közelében tátották a szájukat, ahol a csapatok beszaladtak a gyepre, perecet vásároltak, azért nem telepedtek még le a helyükre. A befutó magyarok közül a Turay nevű kilépett a sorból és kezet csókolt a lánynak, aki még életében nem találkozott a Hungária szebbik nemhez láthatóan fokozottan vonzódó fedezetével. Lászlónak nem tetszett a rögtönzés, nem az szerepelt a tervei között, hogy a lány most meg a válogatott skandináviai portyáján vegyen részt. Többször kijelentette, hogy ez egy faragatlan, otromba játék. Nehézkes kezdés után végül mégis győzött a nemzeti tizenegy, Sárosi hét gólt rúgott az ellenfélnek, akiket ez a politikus elvesztésénél sokkal jobban megviselt.
Vénasszonyok nyara volt és szokatlanul meleg, Janka engedett az unszolásnak, hogy beugorjanak a férfi unokatestvéréhez, hátha kapnak egy pohár limonádét. Hideg ceyloni tea volt és ribizliszörp, kék színű szódás üvegből nyomhattak rá buborékos vizet. A sziszegést és a pohárhoz koccanó kiskanál hangját hallva megjelent az ajtóban egy valószínűtlenül vörös, inkább piros hajú tízéves forma gyerek, a fiuk. Edének hívták, bejelentette, hogy ő egyrészt inkább fröccsöt inna, másrészt mielőtt bárki megkérdezné, mi lesz, ha nagy lesz, teljesen evidens, vöröskatona. Az anyja elzavarta és érdeklődött, hogy a kedves rokon megkérte-e már ennek a szép, eleven, hozzáillő lánynak a kezét. A nemleges válasz után finoman tovább kíváncsiskodott, „Akkor mi a kegyelmes úristenre vársz?”. Az ügyvéd Jankára nézett, eszébe jutott a délutáni kézcsók, aztán megkérdezte, „Hozzám jönnél?”. Wadi Halfa mesterlövésze abbahagyta végre a szörp kevergetését és azt a hosszadalmas választ adta, hogy, „Aha!”. A rikító fejű gyereket leküldték a hűvös kamrába egy üveg pezsgőért, nem akart menni, de a pedagógiában gyakran alkalmazott választási lehetőség elé állították. Vagy elindul azonnal, vagy kap egy akkora frászt, hogy egy hétig kereng majd, mint azok a bizonyos dervisek.
A papnak pár szarufára, néhány tetőlécre és két szál pallóra volt szüksége a kis temetői kápolna javításához, ami feltétlenül megérdemli a gondoskodást. Fehér márványból Kiss György által készített feszületet őriz, nem valami szokványos bádogistent. A palló pedig, a mesterember szerint, szilből lenne ideális, mert küszöbök kellenének. Amikor isten szolgája végre levegőt vett, tudatták vele, minden rendben, de a szilről tegyen le. A kevés létező nem is kerül be a kereskedelembe, már az erdész ellopja, mihelyt meglátja. Nem tartozott szorosan a tárgyhoz, de László megkérdezte, összeadná-e őt a menyasszonyával. Az esperesnek megint levegőt kellett vennie, valami galádságot sejtett a háttérben. Megnyugtatták, hogy nagy baj nincs, keresztények ők, a bizonyítványaik is megvannak erről, csak a sok munkájuk miatt az egyházzal való kapcsolatuk kicsit meglazult. A reverendás kis sóhaj kíséretében rebegte el, hogy minden orvosolható, egy bizonyos ideig tartó elmélyült imádkozással segítve a visszailleszkedést az úr közelébe. Az időtartamnak sem kell túl hosszúnak lennie, annyi bőven elég, amíg előkerül az a két szál szil palló.
A tanuk a piros fejű gyerek szülei voltak. Ede is eljött, amikor a pap, nem őszinte szeretetből, inkább a kíváncsiság által vezérelve, hogy biztosan be van kenve a haja valami utálatos festékkel, megsimogatta a sörényét, azonnal az orrára akarta kötni vélt felnőttkori hivatását. Az apja halk, de fenyegető horkanása akadályozta meg ebben. Ceremónia után a Gundel kerthelységében ebédeltek. Húsleves volt, benne velős csont. A kölyök, miközben a pirítósra kent, kicsit megborsozott velőt majszolta, irigykedett, milyen jó lehet Gundel-unokának lenni, mennyi ilyet ehetnek azok. Sült malachús volt még, rósejbnivel, kovászos uborkával, végül vanília fagylalt. Hazafelé adtak fel egy táviratot Janka szüleinek. A válasz annyi volt, „Gratulálok!”, csak „Édesanyád” szerepelt a blankettán.
A cég egyik, addig bérbe adott lakásába kötöztek a Vérmező közelébe, amelyet a partnerek kiváló vadcseresznye bútoraival rendeztek be. A fiatalasszony a diót túl komornak, a tölgyet pedig hétköznapinak minősítette. Az elutasított üzlettársak vele kapcsolatos, nem publikus kitételeiben egészen más jelzők szerepeltek! A konyhában csak a szükséges minimum volt, mindig együtt reggeliztek, kávét és pirítóst. Hétköznap vajjal és meggy-, vagy szamócalekvárral, mindegy, csak majdnem egész gyümölcsök legyenek, vasárnap pedig fokhagymával és görög olívaolajjal. Az apró dolgozószobában eredetileg egy íróasztal volt, rajta tekintélyt parancsoló, fehér gombos Remington írógép. Esténként majdnem úgy lökdösték el egymást előle, mindig akadt némi elmaradt irodai munka. Megunták és csináltattak még egy ugyanolyan, a középkor leveles szekrénykéit idéző bútort. Ez már nem ajándék volt, Bécsből hozattak egy párt az írógépnek is, Budapesten éppen nem találtak. A hiányosság pótlását követően három hónap alatt kétszer kopogott egyszerre mindkét szerkezet.
A szoba falain jól mutattak volna az afrikai fotók, de Janka nem erőltette ezt a lehetőséget, de a sálakat, mint ócskapiacon szerzett holmikat, a karnison lebegtette a szellő. Helyette kardok, még szögálló honvédkard is, török handzsárok, jatagánok, muzeális tőrök utaltak arra, hogy a sótlannak látszó ügyvéd igenis sportember. Hetente háromszor egy elismert, – ha nem is a világhírű Magyar Királyi Honvéd Klub – vívótermébe járt. Számon tartott kardvívó volt, résztvevője és többször helyezettje az országos bajnokságoknak. Santelli véleménye szerint technikailag mindent tud a kardról, csak a virtuozitás hiányzik belőle. Egyedülálló viszont a tudás átadásában, a jövő nagy edzőjét látja benne. Újdonsült felesége többször utána is óvakodott, ettől az újságban olvasott dicsérettől a kíváncsiság majd kifúrta az oldalát. Ámulva nézte a minden feszültséget kerülő férjét: határozottnak, kíméletlenül alaposnak és segítőkésznek látta. Meghatódott, pedig ez nem volt nála mindennapos, amikor végignézte, hogyan vigasztalja a Honvéd Klubból a származása miatt kitiltott olimpiai bajnok Elek Ilonát, aki itt folytatta tovább az edzéseit. Ezt követően, ha egyedül volt otthon, letörölgette a régi fegyvereket, megszegve az ígéretét, ami azt tartalmazta, hogy jobb híján eltűri ezeket a békanyúzókat a lakásban, de hozzájuk nem ér, az hétszentség.
1938 januárjában a názáreti Jézus vízen mászkálásával mérhető csoda történt, Janka szüleitől érkezett távirat. A hét végén meglátogatnák őket, ha alkalmas. Vonattal jönnek, a Steyerrel ilyen hosszú utat az eszeveszett forgalomban nem vállalnak, főleg megbízhatatlan télidőben. Egy kocsmában vacsoráztak, a férfiak ingujjra vetkőztek, kocsonyát ettek. Az asszonyok olyan lapostányérra kiborítottat, csak száraz hús volt benne és még kemény tojás is. A férfiak a bőrös-, körmösfélét, kértek hozzá reszelt tormát. A kék kötényes pincér citromot vagy őrölt paprikát ajánlott, magában megállapította, hogy ilyen ökörséget még nem is hallott. A gyenge gyomrúak számára csak mérsékelten ajánlott étel némely részletében gusztustalan módon való lakmározása közben, gondoljunk csak a csontokon maradt húsmaradványok leszopogatásának cuppogására, vagy a lében főtt hüvelyes pirospaprika kinyomogatására, fontos újdonságokról értesültek.
A lány apja néhány éve aranyérmet nyer a barcelonai világkiállításon madárvédelmi berendezéseivel, most az európai ornitológiai szervezet meghívja Genfbe egy konferenciára, a családjával együtt. A csámcsogás, szürcsölés abbamaradt! Indulás március tizedikén, a madarászok, gavallér módon, egy hétig fedezik előadónként maximum négy vendég minden reális költségét. A fiatalok, két pohár fehérbor között, hűvösen nyilatkoztak, hogy majd meggondolják.
A porcukrozott mazsolás kuglóf-illatú Bécsnek csak a fényeit látták, a hegyekben még javában tél volt. Az osztrákok és svájciak viszonylag normálisak, de ha havat látnak, akkor eszüket vesztik. A vonat tele volt sízőkkel, az osztrákok már hazafelé igyekeztek, idegesnek tűntek és nem kacarásztak, énekelgettek, hanem szünet nélkül politizáltak. A helvét határ után könnyebb és veszedelmesen drágább lett minden, óvakodtak a felelőtlen sörözgetéstől az étkezőkocsiban. A jegy Budapesttől Zürichig olcsóbb, mint onnan a „francia csücsökig”, Genfig. Este érkeztek, másnap megnézték az egyetemen a tanácskozás helyszínét, elmentek a tóhoz, csatangoltak egyet a városban és leebédelték első jegyeiket a kijelölt étteremben, a következő napok korrekt bánásmódjának igyekeztek némi borravalóval megágyazni.
Délután megmagyarázhatatlan dolog történt, az újságárusokhoz különszáma érkezett minden magára valamit is adó lapnak, a rikkancsok üvöltöttek, a máskor higgadt helyiek egymást lökdösve tolongtak, falták a híreket. Németország bevonult Ausztriába! Még aznap este megérkezett Pestről az idősebb Wolf távirata. Figyelmeztette a fiát, hogy ezzel Magyarország kapuin is ott dörömböl a háború. Szent esküvést is tett, ha ennek ellenére mégis hazajönnének, akkor a pályaudvaron fogja őket saját kezűleg felpofozni. Maradjanak a biztonságos Svájcban, a többit majd kieszelik! Janka szülei nem lepődtek meg, az apja a hazainduló vonat ablakán kihajolva megjegyezte, hogy az ittmaradás még hétköznapi megoldásnak tűnik, azon sem csodálkozna ha Tasmániába utaznának egy maori herceg meghívására, ha ez a rang arrafelé egyáltalán létezik.
A „Wolf és fia” némi pénzt utalt a sebtében létesített számlájukra, kivettek egy padlásszobát a francia öregasszonynál, aki hatvanöt éves volt, de bátran mondhatott volna nyolcvanötöt is. A néninek a ház alagsorában kifőzdéje üzemelt, a manzárd díjában, helyi szinten szokatlanul kedvezményesen a félpanzió is benn foglaltatott. A gyakori hatósági ellenőrzések, nem annyira a még egy ideig érvényes magyar papíroknak, inkább a láthatóan kiegyensúlyozott pénzintézeti háttérnek köszönhetően, egyelőre, nem jelentettek problémát. Arra ugyan udvariasan, de nyomatékosan, minden esetben figyelmeztették őket, hogy a kanton területén nincs munkavállalási engedélyük. A második hét szerdáján az utcáról ordítozva kereste őket egy rosszul öltözött, kopaszodó férfi. Úgy beszélt franciául, mint valami emberevő törzs megbízottja, aki csak arra kíváncsi, hogy főzve, vagy sütve tálalják fel őket. Ennek ellenére Savag büszke Provence-inak mondta magát, 1744-ig vissza tudta vezetni a családfáját. Ezt is elővezette, egyéb hiábavalóságok mellett, abban a húsz percben, amíg folyamatosan lafatyolt. Végül egy percben elmondta a lényeget, a „Wolf” unszolására, tekintettel a tradicionális kapcsolatra, kereste meg őket egy visszautasíthatatlan ajánlattal. Hivatalos, engedélyezett munkát ajánl nekik, minden szükséges papírt elintéz. Janka egy fordítóirodában, elsősorban kérvényeket, önéletrajzokat ültethetne át németről angolra, franciára. A férje pedig edzői minőségben bravúros találatokat ültethetne a kardvívás iránt érdeklődők plasztronjaira a vívóteremben. A kecsegtető munkahelyek nincsenek is messze, Québec és Montreal között Trois-Rivières-ben. A fokhagyma szagából ítélve kétségtelenül tősgyökeres Provence-i eredetű kanadai azért létesítette a vívóközpontot ebben a városban, mert ott a franciák érzik leginkább magukénak a pengeforgatás hagyományát. A gall fegyvereket tovább fényesítették a legutóbbi, az 1936-os berlini olimpia eredményei is. Fontos pillére volt még az elképzelésnek, hogy a két nagy francia város érdeklődői a félúton lévő klubba özönlenek majd. Persze egyik helyről sem érkezett egy teremtett lélek sem, csak a helyi egyetemisták szúrták, vágták egymást, ha jobb dolguk nem akadt.
Figyelmesen nézegették a száját folyamatosan jártató kanadait, nem értették pontosan, miért gondolja, hogy elmennek a világ végére farkasok, medvék és skalpokkal az övükben sétálgató indiánok közé. Azzal búcsúzott, hogy van idejük meditálni, ő három nap múlva Le Havre-ba megy, ha esetleg nem mennének vele, akkor ne lepődjenek meg, ha egyik reggel az osztrák szobafestő kopogtat be hozzájuk. Bostonig hajóztak, az unalomba szinte kapaszkodni lehetett, egyedül a gyakori hányások jelentettek valami változatosságot. Amikor partot értek, megfogadták, hogy ebben a keserves életben vízre nem szállnak többet. A québeci reptéren egy, Janka által a sivatagban látottakhoz hasonló, kicsit elhanyagoltabb műszaki állapotú Ford várta őket. Álmaik városáig László vezetett, a kanadai szerint úgy, mint aki megbolondult. Azt is megjósolta, ha a stílusán nem alakít keveset, akkor a rendőrök lelövik, mint egy rozsomákot. Pedig itt sem divat a lassú kocsikázás, annyira nem, hogy a veszélyesebb szakaszokra lemezből készült, festett, rendőrruhás bábukat állítottak fel, arra gondolván, hogy látványuk visszafogja a fejvesztve száguldozókat. Odaát az államokban ez ragyogóan működött, itt semmi eredményt nem hozott, sőt az egyik alakra valaki, a tenyérnyi lyukakból ítélve, medveölő puskával rá is lőtt.
A vívóklub és a fordítóiroda egy épületben volt, Savag először ezeket mutatta meg. Fél órányira, már a város szélén állt az egyszerű, tágas ház, ahol lakhatnak majd. Janka arra számított, hogy gerendából lesz. A kanadai rájuk bízta a házat, az ócska Fordot és figyelmükbe ajánlott egy „Alma” nevű éttermet, ahol menüt fizethetnek be. Végül beült az épület előtt álló csillogó-villogó autóba és integetve elhajtott. Kiálláskor nem adta meg az elsőbbséget egy farönköket szállító dromedár teherautónak, annak döccenve kellett nagyot fékeznie, a sofőr ordítani és dudálni kezdett. Savag autójából kecsesen kinyúlt egy bal kéz és két ujjával hibátlan szarvat mutatott neki, éktelenül kürtölve és sűrű füstöt eregetve a kereszteződésig üldözte a személyautót. László a fejét vakargatta, aztán elindultak vacsorázni.
Az „Alma” nem az aranyparmenről vagy a lánycsöcsű almáról kapta a nevét, indián elnevezése egy északon lévő nagyobbacska tónak. Két helyiségből állt, a méretesebb terem olyan kocsmaféle volt, amit zöld üvegbetétes ajtó választott el az étkezőtől. Puritán hely, nyolc asztal, a falakon Alma-tavi fotók, nagy halak, pancsoló jávorszarvasok, jégen kószáló farkasok. Az étlapot nézegetve viszont tátva maradt a szájuk, inkább franciába hajló, de váratlanul sokszínű ajánlatot olvasgattak. A kanadai szalonnás „örökbabtól” a szarvasgombás sültig húzódott a kínálat, égbe kiáltó árakon. Határoztak jótevőjük felnégyelése tárgyában, aki ide irányította őket. Akkor tekintettek el ettől, amikor egy külön kártyán felfedezték a menü kifejezetten barátságos díjait, szerencséjükre volt még a napiból. Jóízűen magukba tömték és feliratkoztak még két hétre. A csíkos mellényes pincér, aki azonnal rájött, hogy magyarok, ezek után elengedte az ital, két sör, kifizetését. Eszükben sem volt ezt a pénzt hazavinni, odafurakodtak a söntéshez a másik teremben, a benti áron itt négy pohárral kaptak és a hírek is gyorsan terjedtek, mert a csapos rájuk bömbölt, „Egészsegádra”. A hozzájuk csapódó öreg fickó, aki a fűrésztelepen dolgozott, már találkozott régebben néhány magyarral. Azok először az államokba mentek, de nem ismertek ott senkit és egy közvetítő bevitte őket egy üzembe, ahol sztrájk volt éppen. A többi munkás alaposan elpáholta a sztrájktörőket és munkát sem kaptak sehol. Csak addig maradtak odaát, amíg kitartó keresgélés után meg nem találták az időközben felszívódott munkaszervezőt. Nemtetszésüket fejcsóválással adták tudtára, aztán hárman lefogták, a negyedik meg foggal kiherélte, a golyóit odatették a zsebórája mellé. Itt favágónak szegődtek, aztán nyomuk veszett, az északi erdők vadjai, a mély mocsarak és a földrengések nem túl közlékenyek.
A vívóterem a csodaedző hírére életre kelt, önálló csapat alakult, beneveztek arra a néhány kanadai versenyre, az előtér vitrinjeiben megjelentek az első serlegek, vázák és oklevelek. Janka esete sokkal bonyolultabb volt, két hónapig bírta, hogy Európából érkezett menekültek életével álmodjon, átragadjon rá az otthon maradottakért érzett sötét aggodalom. Amikor elmondta a Provence-inak, nem akar beleroppanni a sok szerencsétlen sorsba, az a sapkájával csapkodta a port a nadrágjáról, közben pedig azt mondta, „Elhiheti nekem, hogy ők a szerencsések!”. A fűrésztelepen talált egyszerű állást, a bejövő rönkökre ráírt mennyiséget kellett a hozzájuk tartozó jegyzékkel összehasonlítani. Angolul, franciául, olaszul és lengyelül megtanulta a legocsmányabb káromkodásokat, viszont megismerte Emma Boloist.
Váltók voltak a fatelepen, eleinte naponta tíz percet látták egymást, Janka öttel jött korábban, Emma még annyit maradt. Meleg volt a szék az Almában, Janka kérte a pincért, hogy foglalja az asztalt és tegyen oda egy pohár bort. A következő héten fordítva történt, később a szék kihűlt, mert már húsz percet beszélgettek, azután fél órát, összebarátkoztak. A lány igazi kanadai francia volt, Torontóban járt egyetemre, összehasonlító vallástörténetet tanult, éhen halni nem akart, ezért dolgoztak együtt. Kiderült, hogy a már többször emlegetett Alma tó környékén van egy igazi rönkháza is a vadonban, ahová meghívta újdonsült barátnőjét, férjestül. A vívás miatt tolódott, halasztódott az időpont, elmúlt a nyár is.
1939 szeptember elsején pattantak be az öregecske autóba és egyre rosszabb utakon, félőrült módjára rohanva, meg sem álltak a tóparti benzinkútig. Valójában inkább egy közösségi tér volt, ahol a „szartól a repülőig” mindent lehetett venni és eladni. A pult mögött, a falon lánccal összefűzve és számzáras lakattal rögzítve tucat puska ácsorgott a polcon. A sarokban kötegelve bűzlöttek a tartósító méregtől a prémvadászoktól kicsit korán felvásárolt gereznák. Mellette tojástartók, fölé akasztva több nagy tábla szalonna. Egy kis asztalon kéttálcás sárgaréz mérleg, mögötte valószínűtlenül nagy páncélszekrény. A tóra nehezedő hegyek mögött, túl a vízválasztón, a patakokból kerül ide az arany, havonta jön érte a páncélautó. Addig a csapos háta mögött egy szögre akasztott háromcsövű „drilling” vadászpuska ügyel a biztonságra. Enni is lehetett, oldalast krumplival, vagy szalonnás tojást. Látva az alapanyagok speciális tárolását, oldalast kértek, azt legalább nem tudták, hol várja a vendégeket. A kiszolgáló felvilágosította őket, hogy egy kicsit többet kell várni, mint máskor, mert a rádió mellett ácsorgók között van a szakács is. Aki valóban egy lusta dög, de most mondták a híreket, kitört megint a háború.
A hús kicsit odaégett, a krumpli avas zsírban sült, a savanyúságként adott káposztába pedig, a csapos bevallása szerint, még a múlt héten egy gyakran idejáró horgász belerakott nyolc darab valamilyen paprikát, amitől olyan erős lett, hogy a hordót éppen nem marja szét. Még annyit mondott, Emma felé pislogva, hogy négy napja itt volt Tom is. Aranyat hozott és csomagot adott fel a postára, elvitte a legdrágább és leghülyébb nevű kolumbiai rumot, a Bumbut, akkor már tudta, hogy jöttök. A lány sóhajtott és szó nélkül beletemetkezett a kutyaeledel szintű ételbe, ezt szóvá is tette, a csapos sértődötten állt fel. Gyorsan megvették a szükséges és még elcipelhető holmikat, a felfűzött puskák közül elvittek azt a kettőt, amin ott volt a Bolois név. Az autót hátra állították, nehogy Grant, aki most kapott engedélyt, valami kárt tegyen benne. Nem az a baj, hogy nem ismeri a táblákat, de nem is látja őket.
Nem hárman vágtak neki az egy órás kapaszkodónak, velük tartott a háború híre is. Az első öt percben beszélgettek, utána csak mentek felfelé a sűrű szurok- és jegenyefenyves árnyékában. A bolttól kétszáz méterre látták az első medvenyomot, utána pár perc múlva egy olyan farkascsapást, hogy Emma betöltötte mindkét puskát, a László hátán fityegőt is. Fent minden megváltozott, sütötte őket a nap, a fenyők lassan juharokká, nyírekké, nyárakká szelídültek, gombákat láttak, messze egy jávorszarvast. A patak kis folyócska lett, alig tudtak átlábalni a beömlő erek, vízfolyások gázlóin, amiket az egy hete erre járó titokzatos Tom, úgy ahogy, rendbe is tett. Nyolc mérföldet mentek így, a hegy lábánál, a széles fövenyen, fent a meredek parton, félúton az erdő és a most már határozottan folyó között, egymástól illendő távolságra két egyforma ház állt.
Alacsony házikók voltak, négy sarkukon látszólag indokolatlanul erős, brutális kőpillérekkel, a folyóra néző, kicsit „felcsúszott” két ablakkal. A bejárat mindkettőnél abban az egyébként elölről még egy masszív ajtóval lezárt fedett közben volt, ahol a ház egymásra rakott deszkás teteje összecsúszott a fatárolóéval. A lapos kövekből rakott kémény alig lesett át a tető gerincén, a füst hadd menjen, de az ezek szerint durva szelek nagy kárt ne tegyenek. Három lépcsőfokot kellett lefelé menni az egyik ablakhoz tartozó helyiségbe, ami láthatóan konyha, nappali, étkező, társalgó volt. A másik szobától a pillérek közötti főfallal megegyező durva gerendaácsolat választotta el. Ide épült lapos kövekből a hevenyészve besározott tűzhely is, aminek egy része átnyúlt, a meleg miatt. Ezen az oldalán pedig volt egy platni, a főzés végett. A bejárattal szembeni fatároló végében egy olyan füstölő-féle állt, ahol régen lazacot tartósítottak, de az ott lévő jókora dézsa alá tüzet lehetett rakni. Itt fürödtek, nyáron meg a folyóban, a mellette lévő helyiség volt a budi. A bedeszkázott gerendavázon egy széles csiszolt palló, négy lyukkal. Ajtó nem volt, félbevágott zöld pokrócot szegeztek fel, takarítani kintről lehetett, a szerszámok oda voltak drótozva a falra.
A házakat Emma apja, Paul és az öccse, Roger építették, arról beszéltek esténként, hogy egyszer város lesz itt, bolt, étterem, templom. Egy német mesterlövész nem pártolta ezt az ötletet és Roger Ypern közelében, a testvére szeme láttára, átkeveredett egy másik világba. A bátyja hazahozta személyes apróságait, a kését beleszúrta a két helységet elválasztó ajtó keretének tetejébe, mellé szorította a géppuskalőszerből készült tűzköves, benzines öngyújtót. A házat pedig négy nap múlva eladta egy Tom nevű álmodozónak, aki írónak képzelte magát.
Az idealista csaknem rárúgta a kicsit szoruló ajtót a házzal ismerkedő, málháikat lepakolókra. Megölelgetett mindenkit és felszólította őket, hogy azonnal szüneteltessék ezt a szöszmötölést, mert sülnek a halak és étvágycsinálóként is meglepetés vár rájuk. Amikor vigyorogva érdeklődtek, hogy a talány vajon Kolumbiából származik-e, akkor a tóparti boltos anyját nem éppen az idős hölgyeket megillető jelzőkkel címkézte. A nyárson piruló halakat valami ismeretlen fűszeres, olajos mártással locsolta, mindenki tányérjára szedett két kanál somlekvárt. A saját maga által sütött, szláv fonott kenyérre emlékeztető cipóból pedig kézzel lehetett tépdesni. Degeszre ették magukat, érdeklődve fordultak az idősödő férfi felé, akinek összevissza volt karmolva az arca. Állítása szerint a kérlelhetetlen bozót művelte ezt vele, a két nő élt azzal a gyanúval, hogy a tiszteletükre eszközölt, műtéti elszántságot igénylő borotválkozás során kaszabolta össze magát. Elmondta, hogy a csomag, amit a tónál a postára adott, a legújabb kötetének anyaga, éppen ideje volt, mert a kiadó már a repülős Sammel is küldött figyelmeztető üzeneteket. Nem neki kell könyörögnie, ez fél életébe került. Azon háborgott még, hogy újabban, akinek van pénze, az saját költségén ad ki könyveket, kényelmessé téve ezzel a kiadókat és – valóban csak néhány drágakőtől eltekintve – növelve a kulturális hulladék mennyiségét. Jankáék elfáradtak, jól laktak, már a harmadik kör Bumbut szűrték magukba, elálmosodtak! Csak az éjszaka miatt nyugtalankodtak, hárman a vadon közepén, medvék, farkasok közelében, nem hétköznapi dolog. Emma csillapította le őket, a felvázolt kép nem valós, ugyanis csak ketten lesznek, ő itt alszik Tommal. Szinte azonnal felálltak és visszakotródtak a másik házba, sötét volt, mint a zsákban, amikor az elemlámpa fényénél elreteszelték és egy karnyi husánggal kitámasztották a külső ajtót. A baglyok ordítozásától majd’ a frász törte ki őket, letették a nagyesküt, hogy a közelébe nem jönnek többet ennek a vadállatoktól és szellemektől hemzsegő pokol tornácának. Kiabálásra ébredtek, Tom egy karóval fenyegette és az útjába eső kövekkel dobálta azt a fekete medvét, amelyik két perce még az ő ablakukon bámult befelé. Az eddig a folyóban, combig érő gumicsizmában horgászó Emma és a kíváncsi idegen hajkurászásától kivörösödött férfi figyelmükbe ajánlotta, hogy hiába falazzák be az ajtót, ha az ablakot meg tátva-nyitva hagyják. Amikor izzadtan, bozót-tépetten visszaérkeztek a tóparti benzinkúthoz, komoly képpel adták elő Emmának a végleges, megváltoztathatatlan döntésüket, ide ugyan nem jönnek többet. Szürcsölte a forró csokiját, sajnálta, hogy így esett, ő jön tíz nap múlva aranyat mosni, a drága Tom talált egy igazán biztató szurdokot valahol a hegy lábánál. Janka a nyolcadik napi műszakváltásnál gyorsan elhadarta, mégis leszállnának a pokolba, kincset keresni. Isten csodájára valaki foglalt nekik helyet Sam ósdi, dupla szárnyú repülőjére az Almáig.
Sam Pilar, Emma szerint a világ második legkívánatosabb férfija, ha nem lenne Tom, akkor csak vele hálna, még így is megesik időnként. Abból él, hogy mindent szállít, bárhova. Az államokban kezdte a szesztilalom idején, ami szerinte csaknem olyan elhibázott intézkedés volt, mint némely helyeken a többnejűség. Az abban az időben végzett, áldásosnak és törvényesnek csak szülői elfogultsággal hívható ténykedése miatt Sam könnyes búcsút intett Uncle Samnek és északabbra húzódott. Ő hozta le az Almától Montrealba, a családja kérésére a kicsit bolond svéd, vagy norvég prémvadász hulláját, aki a hóviharban a kunyhójától hat méterre fagyott meg. Onnan két indián húzta le a tóig szánon. A boltos szerint a rézbőrűek csúfabbak voltak, mint a megboldogult, pedig azt már egy rozsomák is kóstolta és meg is jelölte. Sam vitte a városba a La Mauricie Nemzeti Park rangerének haldokló kisfiát is, leszálláskor, amibe bejelentkezés és engedély nélkül kezdett, csaknem összeütközött a zsúfolt bostoni járattal. Az odarohanó rendőrök közül az elsőre ráfogott egy duplacsövűt, elég hihetően megígérte neki, hogy szűrőtálat csinál belőle, két perc múlva nem lesz ott egy mentő. Az orvos megjött, a pilóta megadta magát, a reptériek el akarták takarítani az útból a vénséges masinát, de nem indult el, elfogyott az üzemanyag. A kormányzó teletöltette a gépet, Sam kapott egy agyonbélyegzett oklevelet, amit otthon felrajzszegezett a konyhában. A gyerek sajnos meghalt, negyvenhét év múlva, rozspálinkát főzött és felrobbant a berendezés. A kalandos életű felhőlovaggal és öreg lélekvesztőjével mentek volna a tóig, de egy apróság közbejött, Kanada belépett a háborúba.
Az ellenséges országok Kanadában időző állampolgárai számára lakájos internáló táborok létesültek, hogy az érintettek nehogy nagyon megizzadjanak, jobbára az Északi sarkkör közelében. Az állami gondoskodásnak ettől a sajátos fajtájától az mentette meg őket, hogy László a hadüzenet előtt négy nappal kapta meg a felkérést a válogatott egyik edzői posztjára. Lemaradtak attól a holtig ható élményről, amit a mínusz harminc fok körüli tél jelentett. Helyette, néhány hét késéssel, az Almához repültek Sam Pilarral. Janka „szempillának” hívta, a gépét pedig, logikusan, „szempillátornak”.
A gép ott szállt le, ahol szokott, a benzinkút melletti parkolóban. Minden úgy zajlott, mint a nagy reptereken, talán az volt kicsit szokatlan, hogy döcögtek, billegtek, bukdácsoltak, a motor bömbölt és kicsit füstölt. Sam pedig ahelyett, hogy előre nézett volna, folyton rájuk bámult és óva intett mindenkit a félelemtől. Amikor megálltak, egy ideig meg sem moccantak, a csendben és füstben azt latolgatták, hogy ha felrobban ez a gyalázatos tákolmány, akkor jobb, ha a rájuk potyogott csomagjaik alatt maradnak, az talán jelent valami védelmet. Azután a pilóta elkezdett türelmetlenkedni, hogy szálljanak már le, mert az idő drága, egy tepsiben néhány pirosra sült hófajd várja őket és egy uszodányi barna sör. Kirángatták Emmát néhány csomag és a vívóválogatott holtsápadt edzője alól, összeszedték a cókmókjukat és sűrű esküvéseket téve elhagyták a biztonságos dupla szárnyút. A sült és a sör tényleg várta őket, Sam még tegnap sürgönyben rendelte meg. A csapos átadta Emmának Tom levelét, aki jó egy hete volt ott, hüvelykujjával a trezorra bökött, vagyis aranyat hozott. A pénzt persze megint nem vitte el, egy teásdobozban van a páncélban. A folyónál egy centre sincs szüksége, a fekete medvéket sem tudja lefizetni, hogy ne lopják a füstölt halait. Csak az a baj, hogy már idegesítően sok pénze van itt, jó parti ez a vén csirkefogó. Jelentőségteljesen Emmára nézett, a lány, nem először, udvariasan felvilágosította, ő dönti el, kit választ, nem bízza világvégi lebujok mocskos körmű felszolgálóira.
A levélben kért holmikat hozzácsapták a málháikhoz, tudták, nem kihasználni akarja őket, de jön a tél és minden lehetőséget meg kell ragadnia, hogy feltöltse készleteit. A már ismert úton mentek és még fent volt a nap, amikor meglátták a házakat, mindkettőnek füstölt mindkét kéménye. Tom meglepetést készített vacsorára, hófajdot sütött. Együtt ébredtek a nappal, leellenőrizték a felszerelést, mindenki bélelt gumicsizmában volt, de vittek magukkal indián téli lábbeliket is. A vízben mindenki csak egy órát lehet folyamatosan, utána húsz perc lábmelegítés. A férfiak vittek két nagyobb puskát is, hátha egy medve is odatéved. A folyó jobb partján mentek felfelé, átevickéltek három patakon, ezeket a férfi már átnézte, de alig talált valamit. Jankának kicsúszott a száján, hogy „Akkor mitől van tele a tónál a szekrény és a pénzesdoboz?”. Az erdőlakó úgy tett, mintha nem hallotta volna, viszont tudta, hogy amikor legközelebb a tóhoz megy, jól hátba vágja a lepcses szájú kocsmárost. A negyedik vízfolyás mellett addig mentek együtt, ameddig az el nem kezdett kanyarogni. Jankáék itt kezdtek kutakodni, Emma és Tom mentek még felfelé és onnan indultak vissza. Az újoncok az első órában semmit sem találtak, korábban cseréltek lábbelit is, a víz jéghideg volt. Később egy kis vízesés mögül, alig volt egy méternyi, kotorták ki az apró kavicsot, amikor megcsillant az első borsónyi rög. Túllépték az időt, de leltek még egy nagyobbat és negyvenkét darab gombostűfejnyit. Már zavarosodott a víz, közeledett az expedíció másik fele, amikor a rostában megjelent egyszerre öt darab, a babnál is nagyobb nugger. Tom vigasztalgatta őket, hogy elsőre senki sem talál, aztán amikor látta, hogy negyedig van a szarvasbőr zacskó, a mocskos, zsíros kalapját belemerítette a patakba, abból ivott. Amikor visszaértek, csak el kellett gyújtani a bekészített nyírkérget, szurokfenyő tobozt a dézsa alatt és a ház kályhájában. Azt még hallották, hogy Tom ordítozik, hogy csukják be az ablakot, ne úgy, mint múltkor. Lehet, hogy a mackó még kiskorú, ki tudja mit lát, ha beles hozzájuk! Emma csilingelve kacagott. Másnap már átnézték a felszerelést, indultak volna, de Tom elkezdett hátra, az erdő felé fülelni. Behúzódtak a ház elé és a sarokról figyelték a bozótost, négy indiánt láttak, Emma azonnal felvette a Walter ismétlőpuskát. Még nem a téli ruháikban jártak, de annyira fel voltak pakolva, hogy biztosan nem fáztak. Elől, hátul zsák volt rájuk biggyesztve, a mellkasuknak feszülő hevederrel pedig vékony rudakból összekötözött tákolmányt vonszoltak, amire csomagokat erősítettek. Az erdő és a ház közötti szabad területre érve megálltak és az addig kézben hordozott Winchestereiket még a nyakukba akasztották valahogyan, ügyeltek rá, hogy a kezeik jól látszanak. Tom kilépett és hangosan „hallózott” nekik. Tíz perc múlva olyan volt a part, mint egy karácsonyi vásár. Igaz, a vonszolt négy csomagból csak egyet bontottak fel, a többiben prémeket büdösített a tartósító. Hímzett párkák, varrott, vízhatlan csizmák, szőtt takarók kerültek elő. Az előre akasztott zsákokban egy-egy kéregedény volt, háromban szárított gomba, a negyedikben füzéreken szárított, füstölt borzhús, ez a csemege fogy majd el először a tónál. A hátukon cipelt jókora, nehéznek tűnő bugyrokat egy helyre rakták, oda támasztották a puskáikat és egyikük el nem mozdult mellőlük. Tom kiválasztotta a legszebb takarót, párkákat dobott rá, a legnagyobbat és a gyönyörűen hímzett kisebbek közül is egyet. Azután fél órát alkudozott, végül a lőszeres doboz félbevágott tetejére tintaceruzával felírta az összeget, amit a csapos, fanyalogva, odaad majd a pénzéből. Felpakoltak, mielőtt beértek a nyíresbe, kézbe vették a mordályaikat. Tom a hátizsákok tartalmáról morfondírozott, nem csak arany van bennük, de az is hasonlóan értékes. Valamilyen mérges gombát gyűjtenek a szégyentelenek, amit megszárítanak. Az Almánál a keménykalapos ember már napok óta várja őket, ötvenszer többet ad érte, mint a jó gombáért. Montrealban kis csomagokat csinál belőle és mesebeli áron eladja. Csak kevés whiskeyt kell rá inni és máris bárki találkozhat akár Julius Caesarral is. Végezetül még rájuk förmedt, hogy vigyék a takarót és a vackaikat a házba, mert mindjárt esni fog. Nem nagyon hatotta meg Janka tiltakozása a túlzó ajándék miatt, az ellentételezésnek szánt Leica fényképezőt is csak akkor fogadta el, amikor a fejbevágással fenyegetőztek.
Fél órát szemerkélt, messzebb már értelmetlen lett volna elindulni, az első patak mentén nézelődtek, szét sem váltak, inkább beszélgettek. Gombákat találtak, Tom egy vödörbe bogyókat szedett, hogy majd bort érlel belőlük. Egyszer állítólag a tónál mindenkit megkínált a nedűvel, akik ittak belőle, azok azóta nem köszönnek neki. Hazafelé menet az egyik kanyarban, a lerakó oldalon, megcsillant valami, nem a napfény huncutkodott velük. Aggódva hagyták ott az öreget, Emma még sírt is egy kicsit, ott leskelődik a tél, előtte még egyszer el kell mennie az Almához. Most, együtt lett volna talán a legjobb, de az indiánok még nem mentek vissza, valakinek itt kell maradnia, nagy választék pedig nincs. Integetett.
A tónál Emma nagy szemeket meresztgetett a böhöm nagy páncélszekrényre és szépen tagoltan előadta, hogy nem bűzlő prémeket, kockázatos szárítmányokat hoztak eladni, hanem némi folyami kavicsot. Rajtuk kívül négyen voltak még ott, egy rönkszállító autó személyzete és horgászok. A csapos kivitt a teraszon lévő viseltes asztalok egyikére egy zöld abroszt, aztán udvariasan megkérte az eszegető, iszogató férfiakat, hogy ott folytassák a gyenge fogyasztást és az erősen értelmetlen szócséplést, amit akár pofázásnak is hívhatna, de fényes neveltetése akadályozza ebben. Azután mért és számolt, a pénz negyedét begyömöszölte Tom dobozába, az indiánok némileg szokatlan csekkje mellé. A rézbőrűek, nem szerették, ha így hívta őket, de zulukaffernek mégsem nevezhetőek, azonnal visszaindultak. Elmúltak azok a boldog idők, amikor az árukért kapott pénznek legalább felét elitták nála. Azon csodálkozott, hogy nem találkoztak, arra csak egy ösvény vezet. Persze ezek aztán köddé tudnak válni a rengetegben, ha nem akarnak látni senkit. Érezte, hogy idegesen néznek rá, megnyugtatta őket, hogy az öreget csak ne féltsék, egyrészt az algonkinok békés népség, a történeteket nem Cooper írja manapság, másrészt az a vén ördög, Emmára somolygott, ott harcolt Vierynél a háborúban. Azok négyen, ha belékötnének, úgy járnának, mintha kecskék támadnának meg egy oroszlánt. „Szempillának” még volt az érkezésig húsz perce, szendvicset faltak és amerikai sört vedeltek hozzá, közben a viszonylag friss újságokat nézegették. A németek egyre veszélyesebbek lettek, Churchillt Nagy-Britannia miniszterelnökévé választották. Minden lapban voltak róla összefoglalók, adatok és képek, az egyiken még a búr háború lovastisztjeként, a fogolytáborból való szökését követően áll ünneplő tiszttársai körében. Janka kért egy dupla whiskeyt, a bal oldalon vigyorgó százados Banks volt, az „ amerikai” vadász Wadi Halfából. Megjött a gép!
Egy hét biztosan elmúlott, László a legutolsó pillanatban ébredt, nem evett, a kávé is elmaradt, a cipőjébe is csak úgy, papucsosan zuhant bele. Imádkozott, hogy induljon az a pusztulatos autó, rohanás közben belesett a postaládába, egy termetesebb boríték terpeszkedett benne. Janka nézett utána a sárga fürdőköpenyében, vigyorgott. Kisebb áramütést érzett a tarkóján, tudta, hogy semmi más nincs rajta. Integetett neki és a ládára mutogatott. A vén benzinfaló úgy indult, mint a parancsolat. Négy perccel nyolc előtt ért oda a klubhoz, de a pontosan a megbeszélt időben csengető új jelentkezőt már szerelésben fogadta. Civil ruhában volt, de lerítt róla, hogy rendőr vagy katona. A kabát szigorúan begombolva, a cipője csillogó, a kötött sapkát úgy hordta, mintha bármelyik pillanatban rohamsisakot kellene rá vennie. A gyanút megerősítette a ház előtt parkoló zöld katonai terepjáró, az egyenruhás sofőr már mellette ácsorgott és bámulta a közelgő tél miatt, sajnos, egyre több ruhát magukra feszegető nőket. Bemutatkozott, „Keller”, szesz szaga volt, valami karibi rum. Erőszakosan, alattomosan vívott, az edzőnek minden találatért meg kellett dolgoznia. Nem kért következő időpontot, azt mondta, rengeteg a dolga és időben jelentkezik majd. Az ajtóból még visszaszólt, „Maga tényleg egy művész, de a saját és a kardvívás sírját ássa, ha ezeket az atlétákat megtanítja vívni, mindent elsöpör majd a dinamizmus”. A bemelegítő csapattagokra nézett, aztán ujját a sapkájához emelve elköszönt a karddal tisztelgő edzőtől.
A borítékban a kanadai állampolgárságukat igazoló okmányok voltak, végleg elmúlt az internálás veszélye. A britekhez és a franciákhoz való történelmi kapcsolódás miatt negyvenháromra az ország olyan szinten elmerült a háborúban, hogy a tengeri élelmiszer és hadianyag szállítás biztosítása mellett kanadai katonák egyéb harci cselekményekben is részt vettek, például Hongkong sikertelen védelmében. Általános mozgósítást rendeltek el, besorozták az egész vívóválogatottat is, a friss állampolgárságára joggal büszke edzőjével együtt. A Szent Lőrinc torkolatánál lévő katonai bázisra vonult be, Janka azonnal jelentkezett az ottani katonai kórházba ápolónak. Annak ellenére, hogy Tom üzent neki az őserdőből, azt tanácsolta, hogy európaisága némileg magyarázat, de ne legyen teljesen idióta. László és még legalább százötvenen padokon ücsörögtek egy teremben, a többiek az udvaron, a hidegben álltak sorban. Bejött egy golyófejű hadnagy és két fickó, talán törzsőrmesterek voltak, az asztalra lepakoltak egy köteg papírt. A tiszt ordítani kezdett, hogy híradókiképzésre keresnek negyven alkalmas katonát, jelentkezzenek, akik amatőr rádiósok voltak. Heten emelték fel a kezüket, az egyik boldogan újságolta, hogy még a norvég királlyal is forgalmazott. Rögtön kizavarták a hidegre, aki nem tudja tartani a száját, az nem lehet híradó. Nekiálltak áttúrni a papírokat, találtak még postai telefonközpontosokat, szállodai recepciósokat, zenészeket, grafikust és egy vívóedzőt.
Rod Keller tábornokot berendelték a hadsereg törzsbe, közölték vele, hogy új beosztása élete legnagyobb feladata lesz. Neki kell vezetnie a normandiai partraszállás során a „Juno” partot támadó kanadai egységeket. Emellett figyelmeztették, hogy hagyja abba az ivást. Biztosította a parancsnoki kart, hogy sikerre vezeti majd az embereit és igyekszik mindenkit hazahozni. A dorgálásra szende tekintettel csak annyit reagált, hogy valós a gond és mihelyt Winston Spencer Churchill abbahagyja a whisky vedelését, akkor ő is megfontolja. Engedélyt kért és otthagyta a generálisokat, akik közül többen elröhögték magukat. Már Angliában kérte Kellertől a koordináló parancsnokság, hogy bocsásson a rendelkezésükre franciául jól beszélő távírászokat, a jelenlegi létszám nem képes ellátni az ellenállással drasztikusan megnövekedett forgalmat. A hírfőnök őrnagy behozta a listát, ami csaknem kiesett a parancsnok kezéből, amikor meglátta rajta Lászlót. Azonnal megkerestette, az ebédje mellől rángatták el, számára nem volt újdonság, hogy kicsoda Keller, számtalanszor látta eligazításon, szemlén, katonaújságban. Az áthelyezéséről szóló parancs viszont, kardvívóhoz méltatlan módon, tőrdöfésként érte. Kockáztatta megjegyezni, hogy inkább maradna a helyén, egy porcikája sem kíváncsi a pudingzabáló angolokra. A kicsit rumszagú tiszt azt javasolta neki, hogy két dolgot véssen a fejébe. Az egyik, ahová áthelyezik ott zömmel De Gaulle franciáival találkozik majd. A másik, ha már így alakult, akkor nem hagyja, hogy megdögöljön, akármilyen istenverte idealista európai is. Az ujját a sapkájához emelte, mint akkor a klubban, a távírász pedig úgy tett, mintha lenne nála kard.
Devonban pötyögte a távíróján Verlaine őszi versének első sorait, a maquis ezt először gondosan visszaigazolta, aztán amit csak tudott, felrobbantott, leszakított, tönkretett, hogy nehezítse a németek dolgát. Luc Clery és a sógora fejvesztve rohantak a kőbányába, ahol sofőrként dolgoztak. A portásnak azt mondták, hogy valahol árvíz van, a két ormótlan teherautót a garatból teletöltötték zúzalékkal és az úthoz hajtottak, már hallották a rombolók ágyúit. Meglátták a szerelvényt, tankokkal, tarackokkal tele rakva, megvárták, amíg a mozdony beér az alagútba, sebességbe tették az autókat, azok korlátostul, kövestül a vonatra zuhantak. Ledobtak még négy huszonöt literes benzineskannát és egy tucat kézigránátot, lerohantak a felüljáróról és a két vadászpuskával addig lőtték a lent rohangáló németeket, ameddig volt lőszerük. Luc néhány hónapja költözött fel délről, amióta bejöttek a „bocheok”, becsületes szakmáját, az embercsempészetet csak nagy kockázattal űzhette. Előtte sokan köszönhették neki, hogy lehetőségük adódott elpusztulni a spanyol polgárháborúban, vagy kicsit később, elmenekülni üldöztetések elől. Élete nagy alkalma és egyik legkomolyabb bevétele volt amikor, pár órával a német támadás előtt, egy Magyarországról érkezett családot vitt át a hegyeken, akiket Isten csodájára, menekülő lengyel katonák segítettek eddig.
Keller pedig megrohanta a „Juno” partot. A kanadaiak idegesen húzódtak a lapos partraszálló ladikok mellvédje mögé, amit az állásokból folyamatosan lőttek. A repülők a rohadt ködben az öt kilométerre levő, szerencsére néptelen halfeldolgozóból bombázták ki még a lelket is. A kétéltű tankok indultak először, amikor ezek ágyúi elkezdték bontani a bunkereket, a gyalogosok akkor ugrottak a vízbe. Janka azon a napon délelőtt dolgozott, aludt a nővérszállón. Elkezdett üvölteni egy rádió és visítozás, kiabálás hallatszott. Megkezdődött, Normandiában! Pár óra múlva kiderült, hogy nem csak hídfőállásuk van, de mások segítségére is tudnak sietni. Az is világossá vált, hogy hiába ígérte Keller, nem jön haza élve mindenki. Döbbenetes veszteségeik voltak, már az első betonerőd elfoglalásakor kiderült, hogy a géppuskákból az utolsó töltényig tüzelő katonák odabilincselt orosz hadifoglyok voltak, mindegyik síró, sikoltozó kölyköt azonnal kivégezték. Az egészségügyi alakulatok nem voltak képesek a sebesültek ellátására, Keller ordítva követelte a vezérkartól egy kórház áttelepítését, mégpedig gyorsan, vízen, levegőben, varázspálcával, bárhogyan. Akinek közbevetése volt annak először elmagyarázta, hogy az ő rumadagja helyett inkább ezzel kellett volna foglalkozni, majd minősíthetetlen jelzőket használt a felmenőit illetően.
Janka két nap múlva már gyógyszerekkel, orvosokkal, fertőtlenítővel megrakott teherhajó korlátjába kapaszkodva zöld arccal hányta sárgára a tarajos kék hullámokat, napjában kétszer. A hajótól egyenesen a szállítási társaság régóta üres hatalmas kikötői raktárához mentek, a háromszintes, futballpályányi hodályban annyi angol, amerikai, kanadai katona és francia ellenálló tett-vett, hogy puszta kézzel Weimarig zavarhatták volna a Wehrmachtot. A felső szinten a kórházi személyzet körletei voltak, pozdorjalemez falakkal elválasztva. Az ajtók helyén félbe vágott katonai pokrócok lógtak hevenyészett karnisokon. Ugyanilyen belsőépítészeti bravúrokkal kialakított kórtermek uralták a középső szintet. Alul a felvételi vizsgálók, a műtők, a továbbszállítandók termei és a hullakamrák helyezkedtek el.
Az első sebesült, akivel Janka itt találkozott, Luc Clery volt, az embercsempészből lett partizán. Egy raktárt rendeztek be éppen, két amerikai a fém állvány létraformájú tartóit cipelte, a francia, mindkét kezével magához szorítva, polcokat hurcolt utánuk. A beforduláshoz vissza kellett tolatniuk a hosszú vasakkal. Fejbe csapták vele az éppen másfelé nézelődő ellenállót, az orra eltörött, a rögzítő állványcsavar benézett az arcüregébe, az ordítástól megszeppent két oklahomai vissza is rántotta onnan, a két fém tábla pedig élével a lábfejére zuhant. A saját zúzódott lábain a vizsgálóba botorkáló Luc a fagombos kardigánját az arcához nyomta, de így is összevérezte a fél kórházat. Amikor a sebész százados meglátta, mindenkinek adott feladatot, Jankának letörölgetni, fertőtleníteni kellett, saját magát valami fájdalomcsillapító beszerzésével bízta meg, a sérültet meg arra ösztönözte, hogy találjon ki valami jó történetet a sebeiről, mert ezek látszani fognak élete végéig, bár ez manapság nem biztos, hogy hosszú idő, mivel ebben a kórházban nem dolgozik plasztikai sebész. Bekötözték és befektették egy üres kórterembe, elaludt, amikor kinyitotta a szemét már nyolcan voltak, estére pótágyakat is hoztak. A könnyebben sebesült társak zömében kanadaiak voltak, értették és elismerően nézték a bebugyolált fejű beteget, aki két német ejtőernyőssel keveredett közelharcba. Janka többször is megmérte a hőmérsékletét a sebei miatt, amikor leejtette a mérőt, azt sziszegte magyarul, „A rosseb egye meg”. A kicsit hazudós gall felkapta a fejét és elmesélte a spanyol határon átcsempészett, ő átkísérésről beszélt, magyar nő történetét, ugyanezt mondta, amikor időnap előtt spanyol rendőröket láttak meg és el kellett bújniuk a bozótban. Clery még azt is hozzáfűzte, hogy emiatt kilenc kullancsot operált ki magából, amikor visszatért. Előbb persze átvette az „átkísérésért” járó pénzt egy lengyel katonától. Az ápolónő azt hitte, hogy a fickónak agyrázkódása is volt, ez a tudat tovább erősödött benne, amikor aprólékosan elkezdte sorolni, hogy mely testtájairól távolította el a vérszívókat. Az orvos egy nap múlva tette ki a teremből, kiváló diagnosztaként állapította meg, hogy aki ennyi sületlenséget össze tud hordani, annak komoly baja már nem lehet. A maquisard keserves öltözködést követően letelepedett egy székre, megvárta Jankát és kifelé menet is integetett neki, Majd fellökött egy befelé igyekvő brit hadnagyot, aki egy lapra rákapcsozva papírokat hozott volna be, az ütközéstől úgy szálltak, mintha vitorlázórepülők lettek volna. A francia kiment, a tiszt pedig szedegette az irományokat az ágyak alól. Janka meglepődött, hogy az általa halvérűnek tartott angolok egyike kifakad egyáltalán, azon meg főként, hogy magyarul, jól artikuláltan, „csigazabáló balfasznak” minősítette a kellemetlen szituáció elnézéskérés és segítségnyújtás nélkül távozó okozóját. Stiernek hívták és a brit korona által a kórházban felhalmozott javakat volt hivatott leltározni. Még idejében eltűnt Magyarországról, most már a családja is biztonságban van. Biztos volt benne, hogy a nővér nem hiszi el, de lengyel katonák menekítették őket Franciaországba, a spanyol határon pedig egy hegyi vezető vitte át őket a német támadás napján. Janka kirohant a folyosóra, de a sántító civilt a föld nyelte el, soha nem látta többet. A jegyzetelgető Stiert pedig majdnem maga Rod Keller nyelte el, a tábornok akkor keveredett a kórházba, amikor az hirtelen megtelt az Ardennekből érkező, zömében amerikai, súlyos sebesültekkel. Csak arra futotta, hogy olyan szinten stabilizálják őket, ami alapján van esélyük átélni a kórházhajót, ami a szigetekre tart majd velük. Negyedszer találkozott a papírjaiba temetkező angollal, azonnal megígérte neki, hogy leltárostul saját kezűleg hajítja az óceánba. A mimózának és angolszásznak látszó Stier vigyázzba merevedett és jelentette, hogy ő egy Montgomery nevű ember parancsát teljesíti, ha ez a név ismerős egyáltalán Kanada erdeiben. A tábornok csak nézte, enyhe rum illat terjengett.
Amikor Párizs felszabadult, csak az újságokban látta a képeket, a gyomorlövésesek nem lettek ettől sokkal jobban. A kórház akkor is tele volt, amikor a telefonos szobából üvöltve rohant ki a Halager nevű norvég őrmester, akinek az apja még a Lusitaniával merült a hullámsírba és élve nem látta sosem, hogy vége, Berlin elesett, Hitler halott. Janka aznap estig dolgozott, azután énekelt, ivott, köveket dobált a tengerbe és egy lovas szobor előtt csinált egy sztriptízt annak a néhány, voltak vagy kétszázan, érdeklődőnek. Reggel csak reménykedni tudott, hogy nem feküdt le az Ottavából való sebésszel, a dolognak érzékelhető nyomai nem voltak, egyedül is volt az ágyban. Csak akkor nyugodott meg igazán, amikor kilesett a folyosóra, a feljárótól nem messze feküdt az egészségügy megviselt bajnoka, hason fekve, valaki előrelátóan átfordíthatta, saját hányadékában szuszogva.
A férje két hét múlva került elő, az első hajók már elindultak haza, Kanada felé. Minden holmija, nem volt sok, összecsomagolva. László teljesen elkeserítette, nem helyezték tartalékállományba, csak szabadságot kapott augusztus harmincadikáig. Bárhol is van, minden héten egyszer kapcsolatot kell létesíteni az egységével, addig a pillanatig, amíg meg nem tudja, hogy melyik német városban kell csatlakoznia. Egy elképesztő hírközpontot alakítanak majd ott ki, a frász tudja, miért. Legalább három hónapig célszerű Európában maradniuk. Két nap múlva már a genfi bank könyökvédős alkalmazottja kért tőlük sűrű elnézést, mert cím nem lévén, nem tudták őket értesíteni a rendszeres jóváírásról, ami egészen februárig érkezett Magyarországról. Arról is tájékoztatta őket, hogy múlt év nyarán, megnézte a pontos dátumot, aki a számlához tartozó trezort is nyitott, amit készséggel ellenőrzésükre bocsájt. A széfben négy cipősdoboz volt, tele dél-afrikai arany érmékkel. Kibéreltek egy manzárdot a pályaudvar közelében, az anglikán templom mellett, vásároltak civil ruhákat és két nap múlva már Bécs felé zötyögtek. Bizonytalan volt a közlekedés, késések, rendőri, katonai ellenőrzések, kanadai irataik azonban meggyőzőek voltak. A császárváros még mész-szagú juharleveles követségén óvva intették őket a budapesti úttól, mivel nagyon elszántnak látszottak, adtak nekik megbízólevelet, ami eltűnt kanadai állampolgárok felkutatására vonatkozott.
A „Wolf” csaknem gutaütést kapott, amikor meglátta őket az ajtóban. Kevés négylábú él a földön, amelyik ne került volna szóba, amikor az öreg, akinek még időben, igaz nyomott áron, sikerült a vállalatát, raktárait, készleteit, felesleges lakásait értékesíteni, minősítette hazajövetelüket. Lelkükre kötötte, mivel tudta, hogy lebeszélni lehetetlen lenne őket, hogy ha lemennek a lány szüleihez, a régi magyar papírjaikat használják, csak a zsúfolt „cserélős” vonatokkal utazzanak, ha oroszok le akarják kapcsolni őket, egyszerűen fussanak el. Most már nem lőnek, mint eleinte, fognak mást, darab-darab. Még egyszer lehülyézte őket, aztán elment valahová, csak este került elő. A reggeli dombóvári vonathoz időben kimentek, rengetegen voltak, akik a tegnap estire nem fértek fel, azok ott aludtak az állomáson. A jegyeket felszálláskor kezelte minden ajtónál egy kalauz és két géppisztolyos rendőr. A lépcsőkön is utaztak, a nyitott ajtókhoz kötötték magukat a hátizsákjukkal, vagy a derékszíjukkal. Dombóváron mindenki leszállt, mint az őrült rohanták meg az állomás illemhelyeit és a megbombázott épület körül minden zugot, amit erre az elodázhatatlan célra használni lehetett. A pécsi, kaposvári vonatok hamar indultak, a bátaszéki csak két óra múlva. A leendő utasok egy csoportba verődtek az öntöttvas ivóvizes falikút mellett, mint a jószág az itatónál. Kiderült, hogy az öt „kemény” valutából, zsír, dió, mák, bab és pálinka, ismét az utóbbi teljesített a legjobban. Átváltozott tűzkővé, ruhaszövetté, cérnává, de leginkább cukorrá. A férfi, akinek barna volt a képe, csak az orra alatt éktelenkedett hófehér folt, a kis bajusz helye, amit, érzékelve a divat változását, gyorsan leborotvált, tizenkét kiló szárított gombát vitt fel. Egyenesen egy nagy étterembe az állatkert mellé, a tulajdonosnak tűnő ember cigarettát adott volna érte, de nem kellett neki. Terem a tengeri között annyi dohány, amennyi kell, főleg most, hogy még nem foglalkozik vele semmilyen hatóság sem. Cukor lett a gombából is és két nagy bádog doboz kávé, ezért csak ad néhány szál pallót a hídhoz és füstölésre való fűrészport a „madárgyáros”. Janka felnézett, az apját csúfolják, vagy becézik így, ki mit gondol felőle. Nem siettek a felszállással, ne kelljen veszekedniük, ha majd nemsokára, a harmadik megállónál, le akarnak szállni. Csak ők evickéltek le a vonatról, gyalog vágtak neki a három kilométernek, úgy tűnt, nem sok minden változott, még a kocsma is nyitva volt az állomáson. Ittak is egy fröccsöt, a tulaj meghívta őket, a „pengő szart sem ér”, Jankát pedig megismerte, a bontatlan Gauloise cigarettának örült.
A kerti asztalnál ebédeltek, galambleves volt, a gerléket, akiket itt balkáninak hívnak, a Balkánon meg afrikainak, az apja lövöldözte le légpuskával. A vargányát is ő gyűjtötte, lisztben forgatták, zsírban sütötték a héjas, egész újkrumplikkal együtt. Az epret is ő szedte, kicsit porcukrozva eszegették a végén. Mindenre volt ideje, az üzemben alig volt munka, csak abban bízott, hogy az újjáépítéshez biztosan kell majd épületfa. Valaki elől, az üzemnél, ordítozni kezdett, felállt. Pár perc múlva, vigyorogva, két doboz kávéval tért vissza, megütközve bámult rájuk, amikor kitalálták, hogy mit adott érte. Ebéd után csak Janka és László mentek be a faluba nézelődni kicsit. A templom és az iskola közötti poros udvaron, a gyerekek az utolsó tő papsajtot is kifutkosták már, egy fiatalasszony két púpos kosár cseresznyét cipelt a plébánia irányába. Segítettek neki húzni-vonni a pirosló gyümölcsöt, beszaladt a paplakba és az üres liszteszacskót megtöltötte cseresznyével. Közben elmondta, hogy Erdélyből menekült örmény és hamarosan férjhez megy a pécsi ügyvédhez, aki eddig Gyergyóban jegyzőként tevékenykedett. Gratuláltak neki, László egy francia kifejezést használt, ezt nem kellett volna. Kabdebó Erzsi beszélt franciául valamennyire, de itt aztán nem gyakorolhatta, a négy napban, amit még itt töltöttek, csaknem mindig körülöttük okvetetlenkedett, persze a nyelv frissítésével indokolva mindezt. A néhány itt töltött hónap alatt mindent megtudott a faluról, a helyiek rázúdítottak minden szemetet és drágakövet, amit a papnak egyenesen nem akartak elmondani. A sok hitványságot, amiben persze a mesélője nem vett részt, azért mert nem akart a gyerekes árulkodás vétségébe esni. A kevés jó cselekedetet, amiben persze az elbeszélő mindig kiemelkedően fényes szerepet játszott, azért mert óvakodtak a hivalkodástól. Erzsi még azt is tudta, hogy a zsidó asszonyt az iker lányaival, Stieréket, egy Simanowsky nevű lengyel katona menekítette ki. Ezt a Kleri nevű egregyi embertől hallotta, Janka majdnem keresztet vetett. A többieket mind elvitték, az „Alaposak voltak a németek” megjegyzésre csak annyit mondott, „Milyen németek?”.
Vissza kellett menniük Pestre, László a követségről tudott jelentkezni az egységénél. Megtudta, hogy egy hét múlva Nürnbergben kell csatlakoznia. Janka két, háromhavonta levelet váltott Erzsivel. A lány megelégelte az ügyvédre való várakozást és egy segélyszervezet közbenjárásával Bejrútba ment. Ahol újra cukrászdában dolgozott, mint otthon, Remetén. 1956 után gyakrabban jöttek haza, 1975-ben például kardvívó nemzetközi versenyre hozták a csapatot. Kicsit bonyolultra sikeredett idefelé az utazás, két napot nézelődéssel töltöttek Londonban. Még le is fényképezték őket egy több száz éves kis üzlet portálja előtt, ahol kövületeket és egyéb ritkaságokat vásárolhattak volna. A jelenlegi tulajdonos neve nagyon ismerős volt, Simanowsky, de nem tudták, honnan. A csapat a vártnál jobb eredményeket ért el Budapesten. Visszafelé a sportolók Frankfurtba repültek, Janka és László pedig a Malév 240-es járatával szeptember harmincadikán Bejrútba mentek, meglátogatni Kabdebó Erzsikét.
Mezei Attila a 2021-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: „Janka”
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
