Vörös Viktória: Mesogaia
Mert világot mondanak ki mítoszok
nem fény mivel éltetik az élőt
lét nélküli valóságuk
köddel, kénes gőzön át üzen
Zeusz fényes homlokát
tükrözik a csillagrajzok
megfejthetetlen kvarkok bűvkörében
míg méregetik távcsövek
elillan égi lényegük
Csak a kő ír valós mesét
boronája a mésztől szikrázó föld mezejének
Mesogaia
nem tenger
sem város
mit saruk tapostak kikötőig
sátorban élnek ott az idegenek
fejüket fríg kendő árnyékolja
Ám nem szabadok betérni szent ligetekbe
cserép gyűjti egybe szüretük szent olaját
ismerik ízét, bőrükön zöldesen fénylik
mégsem bírják az öröklét aranyát
Vad táncuk hozták magukkal
Kübele őrjöngő éjszakáit
mit elnyel most a sziklák íve
nem tudják a rettentő dobokat
a kővel védett házak lakói
Hisznek új isteneknek
de áldoznak a régieknek
hogyha mérleg serpenyőjében lelkük méretik
széles szekérút nyíljon kocsijuknak
Illusztráció: fh. Kübelé-Rheia külix (Kr. e. V. sz., Museum of Fine Arts, Boston) fotója – Theoi Project
Ezek is érdekelhetik!
Simai Mihály: »ÉVSZÁM-MISZTIKA«, »TITOK, ÉJFÉL, KALAP stb.« (versek) →
Baka Györgyi: A hallgatag kerub (versek) →
Bánfai Zsolt: Levél önmagamhoz, Szobor (versek) →
