Druzsin Ferenc: „PISZKÁLGATOM A HUNYÓ PARAZSAT…” (8.)
B o k r é t á t k ö t ö t t e m m e z e i v i r á g b ó l . . .
(Jékey Aladárról 100 évvel halála után)
Valójában 102 évvel ezelőtt hunyt el, de nem évfordulós megemlékezésre készülök; már-már kihunyt parázsból remélek egy közleményre való életet.
A budapesti antikváriumokkal kezdem; a nyolcvanas és a kilencvenes években úgy jártam csodákat rejtő termeiket, miként a szenvedélyes vadász az erdőt, ahol minden magasles ismerős. „Erdőm” elsősorban a Múzeum körút volt a maga négy „magaslesével”, de gyakori vendégként léptem be a Központi antikvárium két-három kilométeres sugarú körén belül a többibe is.
Hetente legalább egy alkalommal megfordultam mindenütt, így aztán egy szempillantás alatt megláttam szűkebb vadászterületem „újdonságait”. Szenvedély volt ez, és több is; első kiadásokkal, híres kiadók művészetével, vagy „csak” szép könyvekkel találkoztam, a magyar könyvkiadás ritkaságaival. Egy idő után felfigyeltem arra, hogy „jeles” szerzők „jeles” pályatársaknak dedikált könyvei – többnyire mindkét „jeles” halála után hamarosan – elém „terültek” hol itt, hol ott. Az első reakcióm persze az öröm volt, ám vegyült belé egy kis keserűség is: a nagyok „hulltával hullni” – ez a művek sorsa: a kótyavetye!?
Két „add tovább”-ot el is mesélek.
A Kossuth-díjas Takáts Gyula 1943-ban megjelent Hold és hárs című kötetéről szól az első „mese”.
Takáts Gyula: Hold és hárs (Bolyai Akadémia, 1943) – Fotó: Druzsin Iván
A kaposvári költőt ismertem már gimnazista éveim óta: sokáig persze csak látásból, ahogy szombat délutánonként a Táncsics előtt ment az állomás felé: hátizsákkal, zöld (vadász)kalapban, bottal, ruganyos léptekkel. Tudtuk: vagy Fonyódra utazik, vagy a zselici szőlőkbe tart. Ha Fonyódra, ott rendre csatlakozott hozzá volt tanítványa, Fodor András (ekkor már ugyancsak ismert költő), és mentek át Badacsonyba, ahol a kikötőben már várta őket Egry József. Micsoda idők!
Később megismerkedtünk személyesen is, s mondhatom, Gyula bácsi közvetlensége hamar barátsággá oldotta a húsz év korkülönbséget.
A Hold és hársra az ezredfordulón találtam rá: dedikált kötet volt, zöld tintával „Kunffy Lajoséknak” írt be szíves sorokat Takáts Gyula.
“…zöld tintával „Kunffy Lajoséknak” írt be szíves sorokat Takáts Gyula” – Fotó: Druzsin Iván
Kész tervem volt, csak az torpantott meg, hogy miként fogadja a költő, hogyan érinti, hogy könyve „így” került hozzám. Humorral fogadta, jót derült az eseten, s már írta is a következő lapra:
…-nek szeretettel ajánlom ezt a régi könyvemet Kunffy Lajos után. 2006. XI. 21. Takáts Gyula.
“…-nek szeretettel ajánlom ezt a régi könyvemet Kunffy Lajos után. 2006. XI. 21. Takáts Gyula” – Fotó: Druzsin Iván
A másik esetet kissé bonyodalmasabb előadni, viszont a mai „piszkálgatomnak” főszereplője lett.
A kilencvenes évek végén egy szép őszi napon kezembe került Az Illés szekerén első kiadása. Kell-e mondanom, mekkora szerencsének tartottam! Örömömet jócskán megzavarta, hogy a belső címlapra, de még a másodikra is – jó fekete tintával – első tulajdonosa beleírta a nevét: Jékey Aladár.
“…jó fekete tintával – első tulajdonosa beleírta a nevét…” – Fotó: Druzsin Iván
“…de még a másodikra is…” – Fotó: Druzsin Iván
Valóban bosszantott a beírás, ám javára írtam Jékey Aladárnak, hogy abban az időben Ady-könyvet vett! Békülékenységi hajlandóságomat eloszlatta egy újabb „meglepetés”: a 106. lapon – igaz, ceruzával – egész „szöveget” jegyzett be. Az Akit én csókolok végén, a vers alatt ezt találtam:
„lásd Jékeynél is „Hét” 1900 évi márczius 25-iki 12/ 534 számában 9 évvel előbb.”
És innen egy hosszú-hosszú nyíl vissza a 2. versszak első sorához, ahol idézőjelbe tette és aláhúzta az „álmot szőnek” szószerkezetet.
“És innen egy hosszú-hosszú nyíl vissza a 2. versszak első sorához…” (I.) – Fotó: Druzsin Iván
“És innen egy hosszú-hosszú nyíl vissza a 2. versszak első sorához…” (II.) – Fotó: Druzsin Iván
A versszak teljes egészében:
Jaj azoknak, kik álmot szőnek
Rólam, hívő barátnak
S szeretőnek.
Ahogy írtam már, nem tudtam, kicsoda Jékey Aladár, aki belefirkált az én első kiadású Adymba, ám gyanakvóvá tett; ha 9 évvel korábban közölte őt A Hét, ha a nagyon szigorú szerkesztő és költő Kiss Józsefnek jó volt a verse közlésre, akkor mégsem akárki Jékey Aladár. Ráadásul Ady Endre is „átvett” tőle egy szószerkezetet!
Leghamarabb a Magyar Irodalmi Lexikon (Bp. 1963) esett kézre, s valóban találtam is pár sort. Erdélyi magyar költő volt, 1846-ban született Szászfenesben, 1919-ben halt meg Kolozsvárott. Tagja volt az Erdélyi Magyar Társaságnak. Egész életében tisztviselő volt. Művei: Költemények (1891), Versek (1896) és Versek (1919).
Megtudtam, amit akartam, ám eszembe sem jutott e „tudással” bármit is kezdeni. Örültem Az Illés szekerén-nek, érdekességnek fogtam fel Jékey „hozzáadott értékét”, s ennyi.
Most azonban e sorozat közben eszembe jutott Jékey.
Ha már egyszer üzent nékem Az Illés szekerén első kiadása egyik példányában!
És ekkor az is eszembe jutott, hogy a Nyugat-számok között lapozgatva valamikor láttam Schöpflin Aladár nekrológját. Könnyen megtaláltam, csak 1919-ben lehetett. S csakugyan: a decemberi számban a Figyelő rovatban. Ebből idézem a következő gondolatokat.
„Mikor tavaly tavasszal a Nyugat írói közül néhányan felolvasó-estét tartani Kolozsvárra érkeztünk, a vasútnál többek között egy magas, erőteljes termetű, szép öreg úr várt bennünket nagy szívességgel, azon a hangon szólva hozzánk, amely az új ismeretséget azonnal barátsággá teszi. Este aztán sok kérésünkre velünk együtt kilépett a pódiumra is és felolvasta néhány szép versét.
Jékey Aladár volt, régi kedves költőnk (…).”
Mellékelt a gyorsképhez egy rövid értékelést is.
„Jékey Aladár a hetvenes-nyolcvanas években virágzott mint költő. Csöndes, finom, bensőséggel teljes költészetében tiszta és nemes művészi és emberi kultúra volt, hangos páthosz és erőltetett gesztusok nélkül, mindenekfelett pedig az az egyszerűség, amely tulajdonképpen nem más, mint a művész fitogtatás nélküli őszintesége. Nem újító, nem feltűnő erejű szellem, azoknak a kisebb költőknek egyike, akik úgy állanak a genie és a közönség között, mint a két pontot összekötő, finoman ívelt híd. (…) 1891-ben kiadott kötete nagy benyomást tett a közönségre. Előhangjának két sora sokáig muzsikált fülemben:
Egy szomorú réten szomorút arattam,
Aratás után is szomorú maradtam.”
Schöpflin megemlíti, hogy Jékey levelezett Adyval, sőt „később személyes érintkezés útján meleg baráti viszony keletkezett. Az öreg úr felismerte és megértette Ady nagyságát, meghódolt neki s hódolatát, szeretetét egy-két szép, nemes zengésű versben is megírta.” S végül:
„Még augusztusban halt meg, de halála híre csak hónapok múlva jutott Budapestre. Ha késve is, de le kell tennünk a kedves emlékezés egy szál virágát sírjára.”
“…fellapoztam az időközben megszerzett Versek című kötetét…” – Fotó: Druzsin Iván
Ennyi információ után „piszkálgatásra” szántam el magam: fellapoztam az időközben megszerzett Versek című kötetét (Kolozsvár, 1919.). Először is megkerestem a hivatkozott ’álmot szőnek’ szószerkezetet; meg is találtam a Pihenőben című költemény első versszakában:
Nem tudok már lantocskámmal
Elidőzni.
Nehéz robotmunka után
Idehaza álmot szőni.
A vers végén itt is fontosnak tartotta tudtára adni az olvasónak, hogy ez a költeménye 1900. szept. 25-én megjelent A Hét-ben. Több szavunk nincs is róla: tudjuk, Jékey Aladár hivatalnok volt, a hivatalok költők pedig rendre elpanaszolják, hogy robot után nehéz „álmot szőni”.
Lapozgatom a kötetet, várom, felizzik-e valahol valami jel. Az első szemlézés után három hangot vélek hallani a versekből.
Az egyik a „világfájdalom”, ami Gyulai Pál szerint is e félszázad egyik jellemző hangja. Jékey pályája jó ötven esztendő; őt is elkapta a hangulat, ráadásul többnyire megnevezett vagy érzékelhető konkrét ok(ok) nélkül. Ilyen például a Shöpflin Aladár által idézett két sor a szomorú aratásról; arról, hogy „Aratás után is szomorú maradtam”. Még általánosabb a fájdalom, mintha falvédői sablon gyártotta volna a Valakinek című verset, kiváltképp második (befejező) strófáját:
Valakinek tán, valahol
A szíve fáj nagyon.
S onnan ered talán az én
Titokbús bánatom.
Csak bánkódom, csak bánkódom
És nem tudom: miért.
Csak fáj a szívem, fáj nagyon
És nem tudom: kiért.
A következő a Búcsulevél; a kötet egyik legjobb verse; emeli a levél „jogos” bánatával konkuráló, játékosságba hajló ritmus és rímelés.
Csillagírás a végzetünk:
Mi soh’sem ölelkezhetünk
Se fönn… se lenn.
Bolondos ésszel azt hivém,
Hogy nincs pokol a menny ívén,
De van, de van.
Onnan jövök, s megyek, megyek
Keresni egy mély, holt eget…
Isten veled.
A másik téma: kiállás a sokszor és sokfelől támadott Ady mellett. Értékük jobbára az, hogy sorra veszi a legfontosabb és legtöbbször támadott Ady-erényeket és vádakat, s ezekkel lényegében azt mondja ki: különös és nagy költő él közöttünk! Itt csupán az Ady című (1914) négy részes ciklusból idézek pár sort mutatványként:
Nagy Istenhit és örök kétség,
Kik karmukat egymásba vésték,
Ady, te vagy. (II.)
Rossz Messiás, kit nem értünk meg
S a Kajafások kinevetnek,
Ady, te vagy. (II.)
S megint magyar, ki minket üt-ver
Elkeserült nagy szeretettel,
Ady, te vagy. (III.)
Vissza is vett valamicskét Adytól a Pihenőben című vers „elorozott” szavaiért: az Erdei mulatság utolsó versszaka bizonyára mindenkinek Adysan hangzik:
Csak egy falást a sok-sok jóból.
Csak egy nyelést a sok-sok borból.
Áldott leszen s nem átkozottság,
Ez a torkos, nagy jóllakottság.
Jékey pályája nemcsak a „világfájdalom” félszázada volt: jelentősebb, hogy a „népdaloké” is! A költemények művészi értékét tekintve kétségtelenül ezekben van a szegényes életmű java.
Dallam után kívánkozó költemény az Őszi tájon első versszaka (az utolsó sorban lévő ’jövel’ kivételével):
Hova, hova szálló madárka?
Túl tengeren szebbik hazámba!
Kéklőbb a fény, zöldebb az árnyék.
Jövel te is. Javadra válnék.
Népdal az Este, népdalos a kerete is: az este a fülemile dalával kezdődik (ráadásul a szerelmes este!); ekkor szokott a szerelmes (nem ’járni’ vagy ’eljárni’, hanem:) „beszólni” egy kislányhoz. A fülemile dalának végével – vége az együttlétnek is.
Este kezd a fülemile
Dalolni.
Este szoktam egy kislányhoz
Beszólni.
S el se jövök attól a kis
Virágtól,
Amig az a fülemile
Madár szól.
A második strófa eldalolja, miként támogatják a „gyöngyharmattal behintett violák” a fülemile-dalos éjszakát.
Nem tudok róla, írtak-e rá dallamot?
Az igazi meglepetés a Mezei bokréta. Benne minden a természet törvényeinek és viszonyainak megfelelően „történik” és hangzik. A különös értéket a mezei virág, az „egyszerű természeti szép” esztétikai széppé változása adja azzal, hogy az égvilágon minden (nyelv, tárgyak, hangulatok) a maguk egyszerűségében szerveződnek ritmussá, rímmé, képpé… A „bensőségértéket”, mely hitelt ád az esztétikai értéknek, a kunyhó és a palota jeleníti meg. A kunyhó, mely Petőfi óta a palotával átellenben van, ám együttállásukkal kerek a világ. Petőfi „kunyhója” a mesei igazság „égi” többletét is tartalmazza, és pedig a következő formula szerint:
Ó szent a szalmakunyhók küszöbe!
Mert itt születnek a nagyok, az ég
A megváltókat ide küldi be.
(Petőfi: Palota és kunyhó)
Jékey Aladár két versszaka erre az „igazságra” s erre a szépségre igéz szárnyakat; valahogy úgy, ahogy Egry József madara az öbölre.
Bokrétát kötöttem
Mezei virágból,
Küldeném is, nem is
Messze, messze távol,
Nagy sötét hegyen túl,
Fényes úri házba,
Aranyos tartóba,
Szép lány asztalára.
Nézek, nézek az én
Tarka bokrétámra.
Jobb lesz neked itthon
Kis üveg pohárba.
Hervadj el, epedj el
Kék ibolyám kelyhe.
Mezei virágnak
Kunyhóban a helye.
Nem teszek én ehhez semmit; legfeljebb azt, hogy az első versszak (8 sor) – egyetlen mondat: maga a szerelem szárnyaló határtalansága. A másodikban két-két sor alkot egy mondatot; a valóságban (a megfontolásban) megtorpan a szárnyalás, töprengő bizonytalanság, földönjárás lesz belőle.
A szép dalt bekebelezte a folklorizáció.
Előbb Lavotta Rezső (1876 – 1962) zenét komponált soraira, s azóta egyvégtében dalolják. A nép is, a hivatásos művészek is: Győri Szabó József, Simándy József, Vörös Sári, Kalocsai Zsuzsa, Straub Dezső…
Falvédővé is folklorizálták: kék és piros színben. Én a kék 80X 50-es változatot tartom legszebbnek: kék gyöngy (hímző) fonallal készült, kerete virágdísz, közepe bokréta. Felirata: Bokrétát kötöttem mezei virágból. (Tessék összevetni a falvédők többségének közhely szövegével!)
És még egy megjegyzés: ez a változat méltó „vizsgafeladat” a ház eladó leányának, az esténként „beszóló” legény pedig bizonyára el tud gyönyörködni benne, míg csak el nem hallgat a fülemile.
Illusztráció: „piszkálgatom a hunyó parazsat” (fh. Johnson)
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
