Oláhné Kispál Anita: A vezekényi csata jelentősége
Kemény István esszéjének margójára
Az 1652-es vezekényi csata emlékezetéről sok forrás maradt fent. Ezek művészettörténeti és irodalomtörténeti jelentősége is nagy, szerintem. A csatában elesett Esterházy fiúk temetéséről Viskolcz Noémi írt részletes ismertetőt 2009-ben, amelyben a tárgyi emlékeket mutatta be.
Miért olyan fontos a magyar irodalomban a vezekényi csata? Szerintem azért, mert egy a mai kor számára is kihatással bíró korról szól, a török hódoltság koráról, a szétszabdalt országról, azon belül is Zrínyi Miklós koráról, a hősök koráról, egyúttal a magyar barokk kihunyásáról.
A magyar nyelvű irodalom legkorábbi emlékei a halotti szertartás köré épülnek. Rimay János Balassi epicédiuma is beilleszthető ebbe a hagyományba, amelyben már megfigyelhető az apoteózis, megdicsőítés és a követés, az imitatio is.
A vezekényi csata emlékezete is erről szól a kezdetekben. Tudjuk, hogy Zrínyi Miklós írt egy epicédiumot Esterházy László halálára, és valószínűsítem, hogy abban, ahogy a csata képzőművészeti emlékein, az egész barokk főúri temetési szertartásban is, megvalósult az apoteózis. Túlléptek a halálon, számukra a halál dicsőséges győzelme valójában az örök és megigazult élet ünnepe. A vezekényi csata, és főként az azt követő nagyszombati temetés a magyar barokk életérzés esszenciája is lehetne. Egyfajta mintává vált a későbbi főúri hősi halottak temetésére nézve. Hoffmann Pál pécsi püspök temetési beszédét nyomtatásban is kiadták a castrum dolorisról készített metszettel együtt.
Zrínyi Miklós költői pályája is ebben a világképben értelmezhető, meglátásom szerint. Halálával azonban úgy tűnik, megszakad ez a világkép, megrendül a hőskor, megreped. Nemzeti traumák sora következik, amelyek mellett úgy tűnik, a magyar nyelvű irodalom elhagyja a barokkot, és a helyébe lépő domináns világképek már nem tudják visszaadni a jó szerencsét. Borián Elréd bencés atya szerint a jó szerencse Zrínyinél nem más, mint az isteni kegyelem. Ez Zrínyinek még megadatott. Pontosabban, azt mondhatjuk, ő küzdött érte és legvégül megkapta.
Meghalt Zrínyi Miklós. Esterházy Pál azt írta a naplójában, minden értelmes ember sírva fakadt. Néhány évvel később Zrínyi Pétert lefejezték. Majd Bethlen Miklós fogságában megírta önéletírását, confessioját, amiben mesélt Zrínyi haláláról és egy fabuláról, amit Zrínyi a vadászatra menve elmondott nekik:
“Az pedig ez: Egyszer egy embert az ördögök visznek volt; találkozék egy barátja szemben véle. Kérdi: Hová mégy kenyeres? Nem megyek én, hanem visznek. Kik s hová? Felelé: Az ördögök a pokolba. Mond emez: Jaj szegény, ugyan rosszul vagy, kinél rosszabbul nem lehetnél. Felelé: Rosszul bizony, de mégis lehetnék én ennél is rosszabbul. Melyre imez álmélkodva: Hogy lehetnél rosszabbul, hiszen a pokol mindennél rosszabb. Felelé: Úgy vagyon az, de most mégis ők visznek engemet, noha pokolba, de a magok vállán, hátán, hogy már nyugszom addig; s hát ha megnyergelnének s magokat is vélem vitetnék, mégis úgy is csak azon pokolba mennék, hiszem rosszabbul volnék úgy ennél is. Applicálá Magyarország s Erdélyre, és a törökre, németre.”
Borián Elréd, Zrínyi Miklós a pálos és a jezsuita történetírás tükrében című munkájában hívta fel rá a figyelmem, hogy Mikes Kelemen a fejedelem haláláról írt levelében hasonlóan írja le Rákóczi halálát, mint Bethlen Zrínyiét. Sírtak a gyermekek is, egész Magyarország sírt. Meghaltak a hősök és velük haldoklik az ország. A halál itt már szerintem nem az isteni dicsőség ünnepe, hanem a nemzet siratásának kezdete. A nemzethalál víziója, amely talán a Bethlen által leírt Zrínyi fabulában fogalmazódott meg először írásban, a reformkorban teljesedett ki. Nem született több eposz, nem lehetett már megírni. Vígeposz lett vagy sirám. Petőfi alakjában láthatunk talán egyedül egy felvett népies hős szerepet, ami nem tudott igazán kiteljesedni.
1849, 1920, újra széttöredezett a nemzettest, ahogy annak idején, Zrínyiék korában is. 1956. Szerintem ide lehet venni 1989 hiányos beteljesedését is. A magyar történelem nemzeti és egyetemes traumákkal és elfojtásokkal terhelt, és csak ebben a kontextusban tudjuk hová tenni a modern, majd a posztmodern irodalmat.
Esterházy Péter a Harmonia Caelestis-ben az ócska kis vezekényi csatáról ír. Keserü Ilona 2003-ban két síkon kígyózó Möbius-szalagot festett róla, szimbolizálva az égi és földi, talán örökös küzdelmet. Kemény István 2015-ben, Zrínyiről írt esszéjében kérdezi magától, hogy hová lett a hite? Miért is nem repül, mint Zrínyi? Holott Zrínyi Miklóst is, mint mindenkit, megannyi kudarc, mondhatnánk, trauma ért magán- és közéletben egyaránt, mégsem vált önmaga paródiájává. Nem csak sírt, nem félt, nem nevetett, nem lett közönyös és őrült sem. Hitt és tett.
Sokan elvesztették a hitüket Zrínyi halálával, pedig korának lényege éppen arról szólt, hogy a halál megdicsőít. Elvesz a földi világból és az égi világba ad belépőt, fölemel. Az ócska kis vezekényi csatában csak egy ló ragadt a vezekényi sárba sok társával együtt, csak az Esterházy család háromnegyede halt ki? Vagy egy hős halt, hogy ezzel éltesse a nemzetét?
Esterházy László akkor is megdicsőült volna, ha nem temetik barokk pompával. Ezt az akkor élők mind tudták, éppen ezért adták meg neki a méltó temetést. Hogy valahogy leképezzék az égi történéseket. Hasonlót próbált Keserü Ilona festeni a szivárvány és az alatta gomolygó barna, poros Möbius-küzdelemmel. Erről szól Zrínyi saját magának írt epigrammája is.
“Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó,
Tisztességes legyen csak órám utolsó.
Akár farkas, akár emészszen meg holló,
Mindenütt felyül ég, a föld lészen alsó.”
Azért nehezebb megszeretnünk Zrínyit, mert már nem a barokkban élünk. Elsőre már csak a sarat, vagy a vadkan groteszk agyarát látjuk, de a halálra elszánt állapotot nem, egyik halálban sem. Meghalt a dédapja Szigetvárnál, és ő megírta a Syrena kötetet, kijelölve feladatát, a követést egy személyes tragédia, feleségének elvesztése árnyékában. Tettével önmagát is hőssé emelte, és e szerint is élt, mert így határozott, legkésőbb ekkor. Nem értjük, nem elegen. A vezekényi csata az égről, és legkevésbé a sárról szól, ahogy Keserü Ilona képén is a szín vonzza maga felé a tekintetet. Noha tudjuk, hogy mi idelent csak a porban játszunk, azért muszáj megpróbálnunk lemásolni azt a szivárványt.
Ezek miatt gondolom azt, hogy a vezekényi csata a magyar nyelvű irodalom kikerülhetetlen mozgatója, mint az utána következő megannyi egyéni és társadalmi trauma is. Csak a barokkban a hit átemelt ezeken a töréseken. Mindenek felett álló sorsközösséget adott. Zrínyi felnézett és nem lefelé. Hős volt. A családja predesztinálta erre nevében, a címerében. Sasszárny, az isteni dicsőség. Repült a hírnév szárnyán, a jó szerencse repítette. Felvállalta ezt a hivatását.
Keserü Ilona: Vezekényi csata 1652 (2003, olaj, vászon, vegyes technika, 150 × 180 × 6 cm)
Szerintem van az irodalomnak egy olyan feladata (is), még mindig, hogy megpróbálja megkeresni a jó szerencsét a magyaroknak, hogy odaadja, visszaadja nekik azt. Felvállalja ezt a szép feladatot, hogy kendőzetlenül kimondja és fel is próbálja oldani a feszültségeket. Mint ahogy el is kezdték kimondani azokat, amiket ki kell. A kortársak szerepe elvitathatatlan a traumák kimondásában. Csak nekem néha kicsit sok a mellébeszélés, az irónia, a szándékos földön csoszogás. Persze a valóban bátrak, akik hisznek, beleállnak a sáros földbe is. Kicsit így, kicsit úgy, de leírják. Úton vannak a teljesség felé, az ősök nyomán, mint Weöres Sándor: “Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”
Én már semmire nem emlékszem, csak arra, amit mások elmeséltek. Személyes, Magyarországéi mellett eltörpülő problémáim vannak. Itthon ülök 3, 5 éve, gyereket nevelek, közben néha olvasok, dolgozok. Élek a világjárványban, a széttört, pártoskodó társadalomban. Akár boldog is lehetnék, és vagyok is sokszor, amíg ki nem nézek az ablakon. Amíg az áfium szagát meg nem érzem. Nagyon nehéz csak az eget látnom. Ha Zrínyi Miklóst olvasom, akkor meglátom. Hogyan tovább? Hogy írjam meg, miről írjak, mit tanítsak és meséljek a gyerekeimnek? Bármit is lehet-e még applikálni Magyarországra, emlékezzünk-e a vezekényi csatára és korára?
Én is érzem a kétségbeesést minden szinten, hogy hol a közösség, miben? Nagyon szeretném nem elfeledni a régmúltat, mert a jelenben nem mindig látom a kapaszkodót. Szeretnék hinni benne, hogy része lehetek a folyamatos szalagnak. Visszatérhetek például ehhez az ócska kis vezekényi csatához, meg Zrínyihez, és talán ezen a ponton be tudok csatlakozni. Ha mások tudtak, akkor talán érdemes megpróbálni többünknek is. Akkor már benne leszek a küzdelemben, és ha ügyes vagyok, ha hiszek, akkor legalább megláthatom, kegyelemmel meg is érezhetem, a szivárványos szalagban összemosódott szövegek szárnyalását. A vezekényi csata kimenetele számomra nagyon is jelentőssé vált. A tükröm a teljesség felé.
Oláhné Kispál Anita a 2021-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: “Vezekényi törés” (fh. Vezekényi csata, anonim)
Ezek is érdekelhetik!
Baán Tibor: Vázlat Halmai Tamás újabb köreiről →
Baán Tibor: Miniatűrök →
P. Gábor Mózes: A rejtőzködő →
