Napút-köszöntők (41.)
Száraz Miklós György
Panegirikusz
Így szólt az égi prófécia: „Te leszel a világ legnagyobb Napút szerkesztője.”
És lőn.
Bele is őrült, szent őrülettel, mint elődje, a csavargó festő.
Veszélyes út a Napút, örökké járatlan, még ha jártak is már rajta: biztosan megégeti magát a megszállott, aki rámerészkedik.
Asztrálmítoszi értelmezés szerint Szondi kos, igazi faltörő. Március idusán született, a felkelés és forradalom napján, a lázadás és a szabadság napján, 1946-ban, amikor már eldőlt minden, és amikor még senki sem tudta, hogy már minden eldőlt, Paternionban, még Pannóniában, de már nem Hunniában. És akkor még a név is! Melyre visszasüt – igen-igen, a Nap süt vissza, az ádáz tusáé.
A csillagászati, égi Napút, mint tudjuk, látszólagos. Nem úgy a kozmikus Napút, mely valójában a szellem útja az ébredéstől a megvilágosodásig.
Szabad levegő, szabad tér, plein air és megvilágosodás – ez mind (volt, van és lesz) a Napút.
Eh! vége mikor lesz? kifogyok-e már dícséretiből az otromba gyaurnak?
Végül annyit: ragyogásod ormai híján szegényebbek leszünk.
Végh Alpár Sándor
Kedves Gyurka!
Jelezted, hogy úgy döntöttél, befejezed a lapszerkesztést, a könyvkiadást: mindazt, ami mostanáig évtizedeken át kitöltötte és teljessé tette az életed. Visszatérsz a cserben hagyott bolgarista területeidre.
A felkérő ünnepi hang jogos volt és megszolgált. Hosszú évek munkája tette hitelessé.
Hadd kezdjem azzal, hogy ha apám nem került volna a múlt század közepén végzés után a Debreceni Református Kollégiumból Kunhegyes Gergely-dűlőbe néptanítónak, nem vállaltam volna el az alábbi írást. Mert csak az ő sorsával, és Vas Gereben regényével (A nemzet napszámosai) tudom összevetni sok éves, kemény küzdelmedet.
Nem voltam a Napút szerzője, és ez ellentmond a kérésnek. Másfelől viszont tudtad, hogy a világ legkedvesebb országa számomra is Bulgária, és ha róla van szó, sok mindent elvállalok.
Apám Kunhegyesen szörnyű körülményekkel találta magát szembe. Messze volt minden, tán maga az Isten is. Az iskola egyetlen teremből állt. Hétfőtől szombatig a tanítás helye volt, vasárnap az istentiszteleté. A fűtést a gyerekek működtették. Hajnalonta egyik kezükben a táskát, másikban egy otthonról hozott darabfát cipelték, és a tanító úr csak utána kezdte fölkérdezni a leckét, amikor már befűtött és meleg lett. Aki látta Korniss Péter fotóit a rettenetes sárban iskolába induló székely kislányokról, el tudja képzelni a tanyai viszonyokat.
Az irodalom viszonyai se sokkal jobbak. Jártam udvarra nyíló vidéki szerkesztőségben: rossz kilincsek, vacak fűtés, elmaradt bérek – hamar megértettem, aki a literatúráért akar tenni Magyarországon, az esetek többségében ugyanúgy a nemzet napszámosa lesz, ahogy a néptanítókból apám idejében.
Belőled is az lett, s én ezért hősként tiszteltelek. Egy bizalmas percben elárultad, hogy a pénzt, amit Bulgáriában a Magyar Kulturális intézet vezetéséért kaptál, félretetted, és az utolsó fillérig beleölted lapodba, a Napútba. Érdemes volt? Igen.
Babics Imre könyve, a Gnózis, Toót-Holló Tamás gyönyörű kiadású, több kötetes “A Garabonciás Könyve”, vagy ami számomra jelentett óriási örömöt: Szása Szokolov zseniális regénye, a Bolondok iskolája, melyet Nabokov is nagyra értékelt, és hírét Faludy György hozta haza egy kanadai esőerdőből – irodalmi haditett, nem beszélve a Napút tematikus számairól – mindez együtt nagy értékű életmű, amely előtt kalapot levéve állunk.
Büszke vagyok, hogy két éve együtt kaptuk meg a bolgár kulturális miniszter kitüntetését, amiért szívünkben őrizzük és terjesztjük Bulgária csodáit. Téged a legmagasabb fokozat illetett, engem csupán a legalsó, de ott állhattam melletted a “dobogón.” Remek érzés volt, Gyurka! Istenemre az.
Tiszteletet érzek irántad: a magyar irodalom egyik fontos műhelyét vezetted, bátran és tehetségesen.
Emberként is sokra tartottalak – ezt kevés pályatársomról tudnám ennyire őszintén kijelenteni.
Ölellek:
Végh Alpár Sándor
Zalán Tibor
A Napútról, úgy konkrétan vagy általában
Szóból ért az ember. Az egyenes beszéd mindig veszélyesebb, mint a körmönfont megközelítések, de olykor-olykor eléri a célját.
Szondi György azzal állt elém egy régi szép napon, hogy legyek olyan barátja, írjak már rendszeresen lapjának, a Napútnak, akár indítsak el benne egy külön rovatot. A felajánlás megtisztelő volt, de nem ragadta meg a fantáziámat. Sok hasonlóban volt már részem életemben, megismertem belőlük magamnak azt a részét, amit úgy tudunk körülményesen lefedni, hogy nagy kedvvel és elánnal látok hozzá a rendszerességet feltételező vagy megkívánó munkához, azután hamar elmegy tőle a kedvem, és kínlódva fejezem be. Kínos vergődéssel, magammal szembeni vereséggel, hogy úgy mondjam. Ezt pedig igazán nem akarhatom már magamnak, annyi kudarcnak is elkönyvelhető kaland után. Ennyire még én sem lehetek jó másokkal – és ellensége magamagamnak.
De Szondi valamit hozzátett a mondandójához, és ezt a hozzátevést tekinthettem kihívónak, pimasznak, elesettnek, szemérmesnek, bántónak vagy bűnbánónak akár. De nem tudok fizetni. Ezt mondta, és szemüvege mögül kíváncsian pislogott rám. Kíváncsian, de tartózkodó arccal. Jelezvén, akármit is mondhatok az ajánlatára ez utóbbi mondat fényében, a kettőnk viszonyára, illetve a világ dolgaira, a válasz nem lesz túl nagy hatással.
Ilyen megkínálást még nem nagyon kaptam, ingyen, szeretetből, a lap szeretetéből, a magam vélt vagy meglévő altruizmusával, írjak, leginkább csak úgy.
Mert miért is ne, jutott az eszembe, rögtön a mondat után. Meg is lepődtem magamtól, de már késő volt, bent tusakodtam, kint igent mondtam. Így, és ekkor indult el a B2-es páholy, hogy még a lap rolólehúzása után is jelen legyen az életemben, avagy Szondi főszerkesztő életében. Egy könyvet már megjelentettem – jelentettek meg a Napkút szerkesztőségi alkotói – ezekből a páholy-írásokból, visszhangra is lelt; most készül, lassúdadan a második, a Váz haiku-kötetem szerkesztőjének, Zalán-Lipák Sárának gondos szakértelmével.
Így akár meg is érhette, gondolhatja bárki, de ha abból indulok ki, hogy nem ez volt a szándékom az írásokkal, akár mindegy is, hogy ezt tekintsem-e honoráriumnak, vagy az életem tetszőleges hordalékának. Vagy tekintem-e valaminek.
Ami feltétlenül imponált a vállalkozásban, hogy a főszerkesztő szabad kezet adott. (Mi mást adhatott volna, forszírozhatnám, de nem forszírozom.) Olyan rovatot csinálok, amilyet akarok, arról írok, amiről akarok, egyetlen kikötése van, hogy nem írhatok annyit, amennyit akarok, mert a b2-es oldalra bizonyos karaktermennyiségnél több nem fér rá. Ehhez már tárcaírói időszakaimból fakadóan, bejáratott reflexem volt, így nem éreztem idegennek most sem, hogy annyit írjak, amennyi hely van az írás számára fenntartva (tárca – a vonal alatti szöveg…).
Ha nem írok minden számba, nem baj, de jobb, ha írok. Várják az olvasók és a kollégák, mondta ritkásan, és bólogatott. (Nem zavarta a biztatásban, hogy még nem jelent meg egyetlen írás sem ekkor, nem lehetett tehát sem olvasója, sem kollégája az írásoknak, illetve a páholy-írások írójának…)
A tematikus szerkesztés se izgasson, tette tovább tisztába a dolgokat, vagy kapcsolódsz az aktuális lapszám központi témájához (elköteleződöm), vagy éppenséggel nem (nem köteleződöm el…).
Némi magyarázat. Hogy miért is B2-s páholy. A B2 jelentése a lapszerkesztésben járatosak számára nyilvánvaló lehet. A kiadványok vastagabb borítójának belső, második oldalának az egyezményes neve (borító 2). A páholy elsősorban színházi, másodsorban szabadkőműves, harmadsorban még sok helyütt használatban lehető fogalom, de ebben az esetben egyik sem talált. Mindössze arra gondoltam ezzel a páholy dologgal, ami végső soron nem tartozik az olvasóra, hogy a szó és konnotációs mezője pontosan lefedi a pillanatnyi (ez a pillanat már lassan három évtizede tart, és feltehetőleg tartani is fog még az életem hátralévő idejében) helyzetemet. Kívül az előadásokon (pártokon, mozgalmakon, szövetségeken és nagycsoportos akciókon, felvonulásokon és kivonulásokon), nem a közönség soraiban ülve (nem vegyülve a reflex-hangadók közé és között), messziről szemlélve még azt is, ami velem történik – egyre hidegebb idegenként. De mégsem a Muppet Show zsémbes öregembereként, noha ahogy a lappal, az évek velem is jöttek, de inkább mentek… Végső soron nem bántam meg.
A Napút folyóiratról kellene vélekednem, ami persze nem egyszerű játék. Amolyan pro és kontra huzavona. Nem is megyek bele, csak egy-két vázlatos tűnődés a lapszélre.
Mondják, hogy a Napútban túl sokan jelennek meg túl sokféleképpen, leginkább színvonalban. Mondják, sok „vonal alatti” írás jelenik meg, nem tárca-definícióként értelmezve az alattiságot. És igazuk is van. Lenne, ha nem lenne szemére vethető valamennyi lapnak, orgánumnak, jelen lévő megjelenítő formációnak.
Mondom, a Napútban szerencsére sokan jelennek/jelentek meg, üdítően sokféleképpen, nem feltétlenül baj, hogy igen változó színvonalon. Az irodalomtörténet számos, magát elitnek és kánonteremtőnek tartott unalmas és hátranézve együgyű folyóiratot tart számon, akár a közelmúltból is, amelyeket bedarált/bedarál az idő és az unalom. A Napút nem akart elit lap lenni, azon kevés folyóirat közé tartozott, amelyik kaput tárt az író-nagyközönség számára (ha van ilyen), kockáztatva ezzel a dilettáns megmutatkozások esetlegességét is, ugyanakkor kikerülve a Parnasszusra hamuba sült pogácsát tarisznyákba pakoló jóságos nagymuter hamis (hamus) szerepében tetszelgést. Na mármost, ha kezembe veszem a magukat mérvadónak tekintő folyóiratokat, irodalmi egyéb orgánumokat, a találati arány nem nagyon tűnik alacsonyabbnak, mint a Napút esetében, csak ezekben a vékony elitréteg igyekszik trendivé fújni föl a szarságait.
A Napút nagyon sok íróembernek adott, nyújtott menedéket és reményt, hogy érdemes. Hogy mi érdemes? Lenni, íróként – vagy a szerűen. Nem vállalta föl nagyképűen az idő szerepét, hogy rostálja az aktuális termést megmaradókra és örökbecsűekre, illetve múlékonyra és felejthetőre. Komolytalan és olykor vérengző játék, hogy élők akarnak ítélkezni megmaradásról, fennmaradásról az időben. A jelenkor nagyképűségét vetkőzte le talán Szondi szerkesztő, amikor egy minden szempontból nyitott folyóiratot szervezett magának. Meg azoknak, akiknek nem volt ilyenjük. Akik látszani szerettek volna, de nem engedte meg számukra a „szakma”, a „kánon”, a gőg és a különféle érdekek mentén kialakított és azok szerint változó mainstream félelemből eredő farkasvaksága.
Jogos a felvetés, a művészetben nincs demokrácia, csak teljesítmény van. De eltévelyedés, hogy a szerző teljesít. Nem, kérem, a mű teljesít. A szerző leginkább csak közvetít, szerencsés esetekben jól. Az irodalmi sztárok és folyton vörös szőnyegeken masírozók és masíroztatottak, fotózáshoz megállók és mosolygók, politikai debattőrök, leginkább szánalmas celebmásolatok, nem biztos, hogy mindig a legjavát mutatják fel annak, amit írásművészetnek hívunk. Félek, leginkább nem.
Szemére vethetik a Napútnak, hogy nagyon sokféle volt az érdeklődése, kényes témáknak, olykor hagymázosnak tetsző gondolatoknak, elképzeléseknek, elméleteknek adott helyet. Ez lehet így, mert így kellett lennie. Ha egy lap nyitott, akkor a vélemény szabad, a gondolkodás is a szabad, és a tévedés joga is szabad. A kockázaté, a mellé lövésé is. Én kimondottan szeretem azokat az orgánumokat, amelyeknek a szerkesztői nem tartják magukat az igazság és az egyetlen lehetséges esztétikai út tudójának, lapjukat az egyetlen érvényes irányjelölőnek, irodalmi üdvtörténeti példatárnak. Szeretem a meglepetéseket, jelentkezzenek azok akár blöff formájában.
Inkább kedvemre valók, mint a besavanyodott és kiégett mindentudók besavanyodott és kiégett, kiszámítható és kényszeresen kiszámított nagyképű semmit mondása, önismételgetése. De ez már, lám, csak ízlés kérdése. Vagy épp nem az.
Sokat lehetne töprengeni (most nem fogok, majd fognak mások) a Napút keletkezésén, delelésén, alkonyatának eljövetelén. Azon, hogy egy ember, jelesen Szondi György eszelős akarása, tiszteletet parancsoló szakmai alázata, meggyőződése vagy sértettsége, lehetősége vagy a lehetetlen megkísértése volt-e a lap születésének, létezésének a felhajtó ereje. Vagy a sok mellé álló ember hite és bizalma abban, hogy van elég hely a Nap alatt. Vagy nem őrült elme őrült találmánya-e a Napút maga, magányos cédrussága, mint olyan?
Illusztráció: Napút-köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
