Erdélyi György: CSERÉPSOKADALOM
Keringések Kamarás Kata kerámiái körül
Amikor a Teremtő nekigyürkőzött a Semmit Valamivé formálni, egész biztosan nem látta még a végét. Mert az mindig menet közben alakul ki. A harmadik, negyedik nap körül aztán már biztosan derengett valami ötletféle, ami egyre inkább testet, formát öltött. És aztán eljött a hatodik nap, amihez képest az előzőek csak amolyan bemelegítésfélének tekinthetők. E napon az Úr ugyanis szakmát választott, éspedig nem a mai divatosak közül. Nem akart sem jogász, sem közgazdász lenni, sem híres focista, sem a leggyorsabb autóversenyző. Mivel akkoriban – hála Neki – még média sem volt, azért eszébe sem jutott, hogy médiagurunak álljon, politikusnak lenni meg végképp nem kívánkozott, mert ne feledjük, ő az ÚRisten, és ha igaza van Andrássynak, a rátermett Úriember sosem lehet politikus, mert ő államférfi. No, de vissza a Teremtéshez. Mit tett tehát az Úr a hatodik napon? Összemarkolt némi földet-agyagot, tehette, azt is ő találta ki, löttyintett hozzá némi vizet és gyúrni, gyömöszölni, formázni kezdett. Alakult a forma figurává. Aztán később, …de hiszen tudjuk. Megpihent kissé a Kreátor és nézte. És látta, hogy amit gyúrt, az JÓ, így áll az Írásban. Egy szó mint száz, az Úr szakmát választott. Fazekasnak állt.
Azután eltelt némi idő és egyszer csak megszületett Kamarás Kata. Már kicsi lánynak is furcsa szerzet volt, nem sokban hasonlított többi kislány-pajtásához, nem az ő játékaikat játszotta. Agyagot gyúrt-gyömöszölt, terméseket, kukoricahéjat-levelet, háncsot, miegymást gyűjtögetett, nem sokat törődött a készen kapható bolti játékokkal, ezekből az egyszerű anyagokból ő maga fabrikálta őket, mint tették ezt oly sokan a régebbi időkben. Kézügyességét bizonyosan tragikusan korán eltávozott édesapjától örökölte, aki rajzolt, festett és igen kiváló fafaragó volt. Gyermeki és ifjúi éveiben gyakran járta az északi, hevesi, nógrádi vidéket, anyja és nevelőapja éltek ott, így a helyszínen ismerkedhetett meg a magyar népi kultúrával.
És bár Kata egész generációja „a múltat végképp eltörölni” csinnadrattáinak korában cseperedett, ő maga sosem állt a „haladva haladók” közé. Pedig igazában soha nem találta fel a spanyolviaszt. Az ő tudása nagyon is egyszerű tudás. Ilyesforma: „ a fa a földben, a gyökerénél kezdődik.” Ez így nem tűnik valami nagy találmánynak, de konzekvensen így élni, gondolkodni, alkotni már közel sem mindennapos dolog. Aztán: a ködevőkkel, szerencselovagokkal és szélhámoskodókkal ellentétben van bátorsága megtanulni, tudni és alkalmazni a Mesterséget.
Nemegyszer hallottam tőle idézni egy öreg göcseji fazekas tűnődését: „Hat éves koromban kezdtem korongozni. Most nyolcvan vagyok. Úgy érzem, mostanában kezdem érezni a dolgot…”. Aztán emlékszem arra a példátlanul kirívó magatartására, hogy magyar címert – az igazit – merte mintázni egyik butellájára, még az ántivilágban, na, kapott is érte hideget-meleget. És ez semmi ahhoz képest, hogy egyszerűen nem volt hajlandó világgá menekülni innen, a sokáig-sikertelenségből meg sem állni Európáig, pedig oka lett volna rá, nem olyan gyakran fürdették itthon tejbe-vajba. Nem tette, mert pontosan tudta – amit hál’ isten mostanában egyre többen tudnak – hogy Európa nemcsak ott van, de itt is, így vagyunk benne otthon.
Kata: fazekas. Igaz, mondhatnám nyugodtan, hogy keramikus, de tudom, hogy tiltakozna: ”Mondjad csak nyugodtan, hogy fazekas. Szép mesterség az, e titulus néha még kitüntetés-számba is mehet…” Igaz. Szép mesterség. Csakhogy a fazekas főképp edényt készít, én pedig hallottam, hogy valaki azt mondta Kata figuráira: szobrok. Akkor is tiltakozott: „ Nem szobrok azok, hanem edények. Mint mi. Időnként üresen. Máskor félig vagy egészen teli ezzel-azzal. Aztán meg az anyaguk sem való szobornak. Edénynek való az…”
Amikor nem vették fel az Iparművészeti Főiskolára, mert elkottyantotta, hogy őt a magyar népművészet érdekli igazán, akkora felkent tudorok „menjen el vásározni”-csatakiáltással kipenderítették az életbe, ami azért nem mindig rossz iskola. Szentendrén vállalt munkát egy szövetkezetben, ahol elmondása szerint olyan keveset keresett, hogy még a mindennapi útiköltségre sem futotta. Itt ismerkedett meg Jeli Ferenccel, aki sokérdeklődésű művész volt, kerámiát készített, rajzolt, festett, írt verset és filmforgatókönyvet, a legjobbak mellett dolgozott a filmszakmában, ismerte a filmezés minden csínját-bínját az én Jeli Feri barátom, akivel mi ketten is mi mindent vittünk végbe, de hát ez egy másik történet. Egy szó mint száz, megakadt a szeme Katán, figyelni kezdett munkájára, majd 25-30 évvel később egy kiállítása megnyitójára verset írt hozzá, melyet akkor én mondtam el. Íme:
VERSSOROK EGY PIROSSAPKÁS LÁNYHOZ
Három nap és három éjjel
makacs eső dagasztja a sarat
Egy pirossapkás lány arca moccanatlan
az ablak üvegére tapad
Gyönyörű a látvány
Ő mégis a sártikkasztó napot várja
mikor szünetel az elemek harca
eláll a vizek árja
és az eső utáni délutánban
Istenként
ujjai közt körtéket formálhat
körtéket majd bárányokat
mindent mit naponta láthat
Később ahogy múlnak az évek
megjelennek az emberi lények
Rozi nénik János bácsik aratók
kapálók borivók anyák és zenészek
Majd jönnek a szentek
a Kisded József és Mária
Végül hogy teljes legyen a teremtés
megjelennek az ördögök sámánok manók
s még néhány pária
Forog a korong pergeti a láb
inog formálódik az agyag
kemencében ezer fokon átlelkesül
a máz fénylő színekben a formára tapad
A Nagy Kreátor odafenn mosolyogva nézi
a pirossapkás asszonyt
s emlékei közt keresgélve felidézi
azt az időt amikor három nap
esővel dagasztott sarat
és egy lány piros sapkában állt
az ablaknál arca moccanatlan
a párás üvegre tapadt
türelmetlenül a sártikkasztó napot várta
mikor szünetel az elemek harca
eláll a vizek árja
képlékennyé szikkad a talaj arca
és az esőutáni délutánban
Istenként
ujjai közt körtéket formálhat
körtéket majd bárányokat
mindent mit naponta láthat
És a Nagy Kreátornak felpezsdül a vére
beoson abba a valaha volt szobába
arca rátapad az ablak üvegére
kibámul vár
vár egy pillanatnyi csodára
melyben újrateremtheti a világot
egy esőutáni délutánban
És amiközben Kata tárgyait készítette, egyre mélyebbre ásta be magát választott tevékenysége egyik legfontosabb alkotóelemébe, a magyar motívumkincs világába, amely a teljes népművészet ABC-jének tekinthető. De voltaképp mi is ez a motívumkincs? És mitől magyar? Ugyanis az Új Undokok némelyike még azt is kétségbe vonja, hogy létezik. Annyi bizonyos, hogy a magyar motívumkincsen máig vitatkoznak Malonyaitól Lechneren keresztül Jankovics Marcellig. És ez jó, mert akkor ez a motívumkincs VAN. De honnan van? Igazi magyarázatot erre csak talán Jung ad, aki szerint a tradíció újra keletkezhet a kollektív tudatalatti közreműködésével. Fülep Lajos már a huszadik század elején felteszi a kérdést: mi módon válik a népművészet nemzetivé, azon keresztül pedig egyetemessé, ami végeredményben a közösség sajátos küldetése. Sajnos, ezzel kapcsolatban – cseppet sem mellékesen – meg kell jegyeznem, hogy az utóbbi hatvan évben a politikai rendszer meglehetős hatékonysággal úgy dúlta szét a közösséget – melynek feladata többek között a fentieket is magába foglalta -, hogy legfeljebb némi egyéni érvényesülést, de inkább csak ennek a látszatát hagyta meg a remélt nagy egész helyett.
De valami talán mégis megmaradt, s nem véletlenül: ismét a kollektív tudatalatti közreműködésével. Molnár V. József kutatásai szerint a formákat mind a népi díszítőművészetben, mind a történelmi magaskultúrákban vissza lehet vezetni az elemi formák jelentéstanára. Így fogalmaz: „Az alakzatot egyetemes érvényű jellemzői teszik alkalmassá egy-egy fogalom, vagy dolog jelölésére. S innen a jel már nem puszta dísz csupán, hanem egy egész világrend rögzítése.”
Hamvas Béla ezt így fogalmazza meg: „Voltak idők és népek, ahol vallás, tudomány, filozófia és művészet EGY volt. Ma azt tartják, hogy ez az egység a primitív differenciálatlanság jele. Mi tudjuk, hogy nem az. Mert milyen szabadság, amikor a gondolat ugyanazt jelenti a filozófiában, a tudományban és a művészetben, ahol a költő átléphet a pap területére, a gondolkodó a művészére, amikor mindenki magyarázat nélkül is tudja és érti, hogy miről is van szó: mindig ugyanarról. Ama népek és korok EGY világot ismertek.
A mai időkben a valóságnak különböző rétegei, síkjai vannak. Ez a vallásé, ez a tudományé, ez a filozófiáé, ez a művészeté. Aki ma az egyik részből átmegy a másikba, azt szabálytalannak ítélik. Arra pedig, aki a határokat ledöntené, s a látszólag idegen területeket összekötné, a síkokat térben látná, jobb esetben azt mondják: nem közénk való, de leginkább mégis azt, hogy őrült.
Én magam hányszor voltam tanúja, hogy látogatói, akik műveit nézegették, újra meg újra megkérdezték tőle, hogy azok a kis minták, vagy díszek vajon mit jelenthetnek? Arckifejezését látva tudtam, hogy ilyenkor mire gondol: lám, nemcsak a beszélt magyar nyelv szókincse sorvadozik. És láttam örömét, amikor Erdélyből jött látogatói első látásra sorolták figurális balladái címét és a rajtuk lévő motívumok összeolvasott jelentését. Úgy tűnik tehát, hogy vannak, akik másképpen is tudnak magyarul.
Kata egyszerre fazekas és keramikus. Ez így furcsán hangzik, olyan, mintha azt mondanám: mesterség – művész. Nálunk ugyanis elengedhetetlen, hogy ne ragasszunk címkét mindenre. Akin nincs címke, az gyanús. Az nem szuszakolható be egy szűk fiókba. Mit kezd azzal a hivatal? De ez a kettős megítélés iszonyú teher azon, akire ragasztják, mert szinte kibékíthetetlen ellentétet indikál e két, látszólag rokon tevékenység művelői között, akik – tisztelet a ritka kivételnek – általában lenézik egymást manapság és hallani sem akarnak egymásról. Pedig ez a kettő is valójában EGY, mert ha nem, akkor EGY SEM! Igaz: sem a modernizmusnak titulált ellilulások, sem az otromba formavilágú, jobb híján népinek csúfolt szörnyszülemények nem ide tartoznak, egyszerűen azért, mert nem tartoznak sehova sem. Vagy ha igen, akkor azt gyors enyészetnek nevezik. Mert hiszen minden művészet a szakma alapos ismeretén alapul, anélkül nem is létezhet. Ennyit tehát tudományról, meg áltudományról, valamint minden, de minden szakma e kétségtelen árnyoldaláról.
Kamarás Kata műveiről és világáról beszélek, akkor is, ha látszólag kitérőket tettem. Szerencsére, ezek az alkotások minden okoskodáson túllépnek, igazolják ezt a világban és itthon becsben tartott művek, a pápai magántulajdonban levőktől, egyházi és állami tulajdonban létezőkig, külföldi és hazai kiállítások díjnyertes darabjaitól számos magántulajdonban levő tárgyig. Figurális munkákról beszélek, faliképekről, borral kapcsolatos, vagy szakrális, és egészen hétköznapi rendeltetésű darabokról, a gyermeki képzelet számára megalkotott mesealakokról, mitikus lényekről,, történelmi személyiségekről és sok minden másról. Egyvalamiben feltétlenül hasonlítanak egymásra. Akik látták már egyes darabjait, úgy mondják: ismerősek. Mintha már valahol, valamikor találkoztunk volna velük. Hát persze! De még mennyire, hogy találkoztunk!
Hiszen ott élnek ezek a kis figurák mindannyiunk emlékezetében, mint gyermekkori meséink visszfényei. És bár alig akadhat valaki, aki pontosan fel tudja idézni azt a bizonyos régen, vagy kevésbé régen történt gyermekkort, az EGÉSZ valahogy mégiscsak szinte csorbítatlanul megőrződött, akkor is, ha egyes részletek homályban maradnak. Amikor nézem őket, különös déjà vu játszik velem. Újra abban a világban találom magam, amelyben a valóság és a mítosz: EGY. Valamikori meséskönyvem képeit nézegetve nem sok mindent értettem, de annál jobban éreztem, átéltem azt a valamit. Mert ezek a virágok, fák emberek, ez az egész tenyészet szüntelen beszél hozzánk, s mi, gyermekként, ha némán is, de válaszolunk. Aztán – ahogy Pilinszky írja: „felnövünk és a fák szavait elfelejtjük. De talán mégsem egészen…”
És ha ebben a nagy mesevándorlásban kifáradtunk és megszomjaztunk, ímhol a segítség.
Mert lám, boroskancsók sorakoznak előttünk, mind másféle forma, más-más ékítménnyel, de közös feladattal: magukba fogadni végső útja előtt a szőlő megnemesült levét. S aztán: a borhoz gyertya is szükségeltetik, hogyan gyönyörködjön az ember az üvegpohárban csillogó nedű sárga, zöld vagy épp rubin fényében? De nemcsak asztalra, hanem falra valók is, hiszen világosság kell a pincébe, különben még orra bukna az ember fia a teli kancsóval a kezében, ami aztán tényleg Isten ellen való vétek lenne. Vagy: pereckulacsok, mert ha úgy teleittuk magunkat, hogy már egy korty se fér belénk, legyen miben hazavinni, amivel a szíves gazda szeretteinket részeltetni akarja. E kulacsokon – eredeti állapotán túl – már ott sertepertél az ember is. Kikukucskál mögüle, vagy épp tánc és bor után kissé megfáradtan leül pihenni a kulacs szelíd hajlatára. És a képek, melyek egyszerre a mézeskalácsok és a fafaragás világát idézik, de együtt, egy-időben. Szárnyas angyal száll el a szőlőtőkék felett, asszonyarcú napocskák mosolyognak mindenünnen, kalácshuszárok és kalácsleánykák sétálgatnak virágos réteken, kalácshalak úsznak a rét alatti patakban és az út feletti feszületen Jézus mosolyogva nézi őket. És ezt az egész világot át- meg átszövi a szőlő, indája tekeredik, levele lebeg, fürtje fénylik.
És mindezek a tárgyak, ez az egész mesevilág újra, meg újra felveti a kérdést: ebben a mi időnkben élő szuverén alkotó embernek életcélul elegendő-e az eredeti funkciójukat lassan elveszítő, múzeumi ereklyékké váló egykori használati tárgyak szolgai másolása, vagy anélkül, hogy eredeti alapállását elveszítené, feladná, kiterjesztheti-e mozgáskörét olyan területekre is, ahol csak kevesen jártak őelőtte?
Sokszor néztem, amint dolgozik. A kezdeti forma mindig valami edény: szilke, köcsög vagy butella. Aztán egyszer csak az ismert ősi forma – nincs rá jobb szavam – emberesedni kezd. És ahogy alakul, úgy költözik bele lassan az élet. Aztán amikor már készek és csoportosan ott álldogálnak és néznek minket, miközben mi meg őket bámuljuk, hirtelen kitetszik, hogy két egyforma sincs közöttük sem, mint ahogy köztünk sincs. Mind külön világ, mindnek saját tekintete, jelleme, története van.
Így kelnek életre egymás után a lakodalmas menetek, az asszonyi élet stációi, az erdélyi balladák cserépvilágba oltott történetei, az égre fordult szemű sámánok, Mária-Boldogasszonyunk megannyi változata. És királyok meg juhászbojtárok, kis-Bencék meg Szent-György lovagok, egymásra huhogó baglyok meg egymást körüludvarló-sündörgő, egérrel szakadásig telefalt macskák.
Nem is beszélve egy másik, díszes kompániáról, Dionysos Lysios – vagy ahogy Hamvas Béla magyarította – Megváltó Boristen szelíd uralkodása alatt élő cserépsokadalomról.
Mert valóban élnek ők. Noé apánk, az ős-szőlész, aki természetesen lajbit és gatyát visel és bárkájában régi, magyar állatokkal feneklett meg a Bororát högyön. Más formájában is tetten érhető, láthatjuk, amint kezét áldóan emeli szőlőtőkéje fölé és akkor is, amikor – szégyen ide, szégyen oda – bizony pityókásan terül el a földön, igaz, keze még ekkor sem engedi el a poharat, miközben kedvenc galambja felháborodottan korholja a hordón ülve. És mind a többiek: Krisztus urunk, kezében kenyérrel és borral, mely formában naponta megtestesül előttünk. Aztán a magyarok boros-szentjei: Orbán, Donát és Vince, mint régi falfülkék kedves figurái és végül, de nem utolsó sorban: védenceik, az egyszerű szőlőművelők, szüretelők, hordókészítők, puttonyosok, szőlőtaposók, lopóval a bort vizsgálók és a pinceszeren mulatozók. Itt állnak előttünk mind, mesterségük ősi szerszámaival kezükben, vígan meglovagolják a hordókat, vagy kecskelábú asztaloknál ülnek, kezükben az áldomásra emelt pohár, egymást, vagy egy fa derekát átölelve halk cseréphangon dünnyögnek a cserép-cigányok zenéjére és nézik a táncosokat, akik lassan forognak e zene hangjaira.
Nézik egymást és néznek minket. És mosolyognak.
Az alkotás kínjairól, gyötrelmeiről könyvtárnyi írás tudósít. Az alkotás gyönyörűségéről viszont alig tudunk valamit. Kamarás Kata munkái fölött mindig süt a nap. És e fény szinte észrevétlenül átköltözik szemlélőibe. Sokszor nézegettem kiállításai látogatóit. Csaknem mindenki mosolygott. Azt hiszem, itt található Kata művészetének lényege. És itt keresendő a mi életünk egyik legfájóbb hiánya. Mert ebből a derűből vajmi kevés maradt számunkra manapság, márpedig e nélkül a legteljesebbnek hitt élet is csak csonka maradhat. Tanuljunk hát attól, akitől lehet. Például tőlük, akik nálunk sokkal többet tudnak a lényeges dolgokról, egyszerűen azért, mert bölcsebbek, mint mi. Nálunk sokkal jobban ismerik a legegyszerűbb s egyben legnagyobb törvényeket. Ezt mosolyogják a szemünkbe, és vésik szelíd türelemmel emlékezetünkbe. Ők pontosan tudják, hiába ér fel a mi „korszerű” műveltségünk a csillagokig, az élet egyszerű törvényeiről alig tudunk már valamit.
Nos, kedves barátaim, úgy érzem, itt az ideje az ébredezésnek, az eszmélkedésnek, vagy ha úgy tetszik, a normális élet természetességéhez való visszatérésnek. Most mindenki eljátszhat azzal, hogy fantáziájának porlepte szegleteit letisztogatja, hogy megolajozza az elmeforgókat, az agyzsanérokat és a szívcsapágyakat és aztán nekiláthat annak, hogy mind e cserépsokadalmat építőkockákká lényegítse át, amikből aztán elkezdheti összerakni saját, egyedi, senkivel sem összetéveszthető, ugyanakkor mindenkivel és mindennel találkozó nagy, közös mitológiáját.
Így, együtt idézzük meg a már-már elfeledett törvényt. Hogy mi ez a törvény? Hadd fejezzem be Máraival:
„(…) Bölcsek leszünk, mint a bor, melyet ittunk. Mert minden bölcsesség alja, melyet a magyar hazai borból és műveltségből tanul, ennyi : szeretni kell az életet és nem kell törődni a világ ítéletével. Minden más: hiúság.”
Kamarás Kata munkáiból
Életfa mécses, Szőlőtündér
Noé, Pityókos Noé
Szüreti mulatság, Hordólovagok
Ádám és Éva, Háromkirályok, Betlehem
Égigérő mesefa, Téli napforduló
Illusztráció: Keringések…
Ezek is érdekelhetik!
Csak ülünk, és cseve… – csetelünk. Ceca Georgieva és Lévai Nóra beszélgetése →
Szepes Hédi: EMBEREK, BÁLVÁNYOK, KRISZTUSOK az Etyeki Műhely Galériában (Nagy Bertalan-kiállítás) →
Wehner Tibor: A SZEMLÉLŐDŐ KÉPSZEREPLŐK ÉS A KÉP-SZEMLÉLŐK* →
