Báthori Csaba: Boldog-boldogtalan kezdet
– Te győzz le. Jegyzet a Pilinszky-vershez –
Pilinszky János első kötete, a Trapéz és korlát (1946) a Te győzz le című verssel indul. Különösen, mondhatni: nyersen egyszerű, dísztelen felütés ez. Csak ritkán tér vissza hozzá az ember: a későbbi foszforeszkáló, vakító fényű daraboktól alig látja fényét, furcsaságát, jelentőségét, – és máig felkavaró attitűdjét, motivikus eredetvidékének kissé eltakart jegyeit. Pilinszky annyira eredetinek tűnik már itt, első léptei közben, hogy csak idővel pillantjuk meg: páratlan erővel fogalmaz meg újra egy már korábbról ismert költői-lélektani tényállást, ellentmondásaitól ragyogó örök tapasztalatot. Már maga a felszólítás meghökkent, hiszen a győzz le-fordulat arra utal: harc előzi meg, földalatti harc, ezt a kérést; azt kell csak legyőzni, aki ellenáll; aki nem adja meg magát. Miért nem azt mondja: győzz meg? Vagy már itt: fogadj be (mint ahogy a költemény negyedik szakaszában, a csillapodás katartikus szegletében, már ezt a természetes, mintegy eredményt előlegező állapot-igét használja)?
Köztudomású, Pilinszky ifjúkorában – és úgy vélem, később is, nem nyilvánosan ismételt hangsúllyal – elmélyült figyelemmel közelítgette Baudelaire költészetét, és szívta magába a sátános litániákra éhező, de Sade nyomain járó, sérült katolicizmusában is felmagasodó nagy francia lírikus eszméleti örökségét. Nem nevezném ezt a tájékozódást „hatás”-nak, és tudom, Pilinszky később Baudelaire-Rilke vonalán több ízben a „művészies” jelzőt használta, s kissé túl hűvösen emlegette e két nagyság művészetének elemi varázsát. Azt hiszem: nem szükséges közvetlen érintkezést keresni ott, ahol sokkal mélyebb alkati, hitbeli, a katolikus hagyományban gyökerező eszmei rokonság van jelen, szinte a szavak nyílt tükröződésének párhuzamaiban. A magyar költő műve emberöltőkkel később éberré tesz a francia előd üzeneteire (és itt Baudelaire-t idézem csupán a többi rokon előd helyett is). Csak egy példa, kiragadok pár sort a La fin de la journée (A nap vége) című költeményből. Miután a költő megsejdítette az éjszaka közeledtét, így folytatja a szonettet: Aussi, sitôt qu’à l’horizon // La nuit voluptueuse monte, / Apaisant tout, même la faim, / Effaçant tout, même la honte, / Le Poëte se dit: „Enfin! // Mon esprit, comme mes vertèbres, / Invoque ardemment le repos; / Le coeur plein de songes funèbres, // Je vais me coucher sur le dos, / Et me rouler dans vos rideaux, / O rafraîchissantes ténèbres!” (nyersfordításban: Ezért, mihelyt felszáll // a horizonton a gyönyörrel teljes éjszaka, / csillapítva mindent, még az éhséget is, / kitörölve mindent, még a szégyent is, / a Költő így szól magában: „Végre! // Szellemem, mint a csigolyáim (a velőm), / lángolva-égve könyörög nyugalomért; / szívem komor álmokkal telik meg, / igyekszem mindjárt hanyatt feküdni / és függönyeitekbe tekerni magam / Ó, frissítő sötétségek (árnyak, poklok!”) A párhuzamok átsejlése, a sötétség mohó istenítése, a Költő perbehívása (aki mindkét versben beszélni kezd), a fakó nappali fénnyel való szembeállítása (blafard, fakó szívüknek), a se tord és a görgetik ige iker villanása, a csillapít-kitöröl (apaisant-effaçant) és a lágy erőszakod kifejezések egyívású párosai, az ardemment és az égve hirdetik feltűnő képzetkettőse, a vertèbres (csontjaim, velőm, csigolyáim) és a járj át egymásra mutató alakzatai, a songes funèbres (komor álmok) és a komor, sötét mennyország zárlatai, és nem utolsó sorban a rafraîchissantes ténèbres (frissítő sötétségek) és a Pilinszky-verset magasra röppentő – igaz, ellentmondásos – rajongás alapeszméje: mind-mind egy csudálatosan rokon, fekete bűverő, egy blaszfémikus indulatra emlékeztető „hit-harag” tanúsága.
A Pilinszky-líra monumentális felütése egyéb érzelmi különcséget is jelez. Aki az éjszakától várja (amelyet azonosít a komor, sötét mennyországgal), hogy egyéni léte, az emberiség megszokott mintáitól meglehetősen elütő boldogsága megszülessen, az egyrészt, úgy tűnik, elevenen érzékelni és élvezni kívánja akár a fájdalmat is (és Pilinszky lírájának nagy korszakában, a Harmadnapon verseiben áttételesen és közvetlenül is beszél a boldogságig lelassult pusztulásról; KZ-oratórium); másrészt pedig azt a József Attila-i tébolyt idézi meg, amelyet elődje az úgy leszakadtam minden más világról,/ ahogyan a gyümölcs lehull az ágról-sorpárban megfogalmazott (Le vagyok győzve). Hogy ne tévedjünk ijesztő világirodalmi szélességekre, elég megint Baudelaire-re hivatkoznunk; ő ezt az érzést így foglalja szóba: Tout mon coeur s’arrachait au monde familier (szívem egészen elszakadt a meghitt, ismert világtól; Le rêve d’un curieux, Egy kíváncsi álma). De ez a sötétségi igény Pilinszky szerzetesi, öngyötrő, kín-kéjes katolicizmusának magna chartája, egy önnön és mások fájdalmában is teljesedést vélő neurotikus alkat perzselően nyílt, kendőzetlen vallomása. Önmagától az állati léthez hasonlított magatartást követel: Légy hát, akár az állatok, / oly nyersen szép és tiszta, / bátran figyelj, mint ők figyelnek / kegyetlen titkaikra (Magamhoz). Szemet szúr itt megint a tisztaság, szépség, és a – kegyetlen (!) titkok őrzésére szólító rigorózus parancs ellentmondásos felharsanása. Mi lehet az a kegyetlen titok (több is)? És miben áll kegyetlensége, kivel szemben? És hogy lehet a tisztaság kegyetlen? Mások fájdalmát említettem. És eszembe jut, eretnek nyomatékkal: ki olvasta elégszer a Ne félj című verset, amely már az első kötetben a megbotránkozással egy rangon álló katartikus borzongást szít az olvasóban? A megrendítő költemény szadizmusát más névre keresztelteti a művészi katarzis kibomlása, semmi kétség. De egy pillanatra hontalannak, sőt hitbéli baleknak és nyomoréknak érzi magát a Hegyi beszédre építő lelkigyakorlatok közlegénye. De a Te győzz le már – takarékon, önmaga célzataira vonatkozó kérelem formájában – meg-meglobbantja azt a könyörtelen lángot, amely később a rideg végítéleti látomások máglyafüstjeit teríti rá az egész világegyetemre.
A vers, mondhatni, egyik első képződménye a költő általános kárhozatot érzékelő szellemi gyakorlatának, korai mozdulata egy szüntelen pusztulásra szegzett tekintetnek: itt még csak sötét mennyországról van szó, tehát az üdvnek arról a bonyolult térségéről, ahol a szelíd, örök vigasz együtt él a lágy erőszakkal. A látomásban, úgy érzem, lappang valami a napot és éjszakát, élőket és holtakat elválasztó, a Rossztól való félelmet erősen tudatosító egyiptomi tudásból. Nemes Nagy Ágnes a felvilágosult, napistent imádó s a papi hatalommal, halottkultusszal dacoló Ekhnáton fáraót választja költészeti mintának, Pilinszky viszont a pokoli sötétségeket idézi meg. A Nap minden este eltűnik, „meghal”, – a napisten, a „megváltó” minden éjjel leszáll a sötétség birodalmába; a tényt ez az egyiptomi ihletésű látomás megrendült szuverenitással veszi tudomásul. A keresztény feltámadáshit és a túlvilágra vonatkozó képzetvilág elképzelhetetlen egyiptomi előzmények nélkül. (Képletesen és biztos ösztönnel állít az „új fáraó”, a reneszánsz pápa egy egyiptomi obeliszket a római Szent Péter templom elé.)
De a Pilinszky-vers számomra bizonyos gnosztikus mélyréteget is takar. A gnózis – így tudjuk – az ébredő Kelet szellemi bosszú-válasza volt a Nyugat hosszan tartó fölényére (egyszer külön elemzést érdemelne Pilinszky és Dosztojevszkij eszmei rokonságának, a rabiátusan szlavofil orosz író neurotikus Nyugat-gyűlöletének és magyar rokona sötétség- és pusztulás-fixációinak felmutatása). A gnózis alapélménye: az „ismeretlen isten”, az „idegen Atya”, a romlott matéria látványa, az evilági valóság démoni természete. Ez a világ: sötétség. A világegyetem: mocsok, aljasság, szkotosz (sár). Tehát a gonosz világba vetett, gnózissal átitatott embert halálra gyötri a világtól való rettegés, a létezés félelme, sőt a test(iség) iszonyata. A test: sír. Isten pedig a „világ semmije”, a világ Isten semmisége. E satanizált, foszladó világot pedig a sötétség uralja, az „ördög”. (Ennek a képzetnek közvetlen testvérei a neurotikus alkat tudatában: a „földi”, „érzéki”, „bűnös” dolgok, aztán a „hús” dolgai – mindez mélyen kapcsolódva a keresztény teológiák „eredendő bűn”-fogalmához, amelyet Pilinszky A Teremtő képzelet sorsa korunkban c. előadásában nyíltan meg is említ.). A gnosztikus tudat nem hallja többé a szférák muzsikáját; bénító rettegés kerítette hatalmába, és önazonosságát, isteni szabadulását a foszladó világ tagadásával, szerzetesi aszkézissel, a sötétség kútjának mámorító kútvizével, állandósított bűntudattal teremtheti meg. A Ki a világból! gnosztikus jelszavát a versben a Fejest a sötétségbe! indulata váltja le, tereli vissza egy másfajta értelemhez.
Ennek a bűntudattal terhelt, mégis tágasabb teret remélő vállalásnak egyik újszövetségi jelzete a tékozló fiú – Pilinszky művészetét mélyen átitató – motívuma. A történet itt, persze, nyugtalanító összefüggésben jelenik meg, csaknem olyan apokrif köntösben, ahogyan azt Kafka ábrázolja Heimkehr (Hazatérés) című írásában. Ott a megtérő „bűnös” képtelen belépni a családi konyhába: örök titok marad mind az, ami az atyai házban történik, mind pedig az, ami a fiú megtérését motiválta. Pilinszkynél – noha megvallja „tévedését” – nem a visszafogadás kegyelme, a megbocsájtás misztériuma, a vezeklő és a visszafogadó katartikus találkozása áll előtérben, hanem a kényszerből megtérő fiú részleges bűnbánata (legyőzhetetlen kényszerek / vezetnek vissza hozzád), és a fenyegető és – mint utaltam rá – egyiptomi sötétségű befogadóhely kényszerű egymásra következése. Ez a motívum később több másodlagos alakzatban véglegesen színezi e költészet-tudatnak még legszebb darabjait is (csak egyet említek: a vesztőhelyek illata kifejezés és hasonlók a későbbiekben Pilinszky egyik kedvenc és hátborzongatóan bizarr törzs-motívumává keményedik).
A költemény a biblikus gondolkodás rokonszenvet ébresztő pillérei köré építi rakoncátlan, legalábbis tartós megilletődést keltő látomását. A szegények felbukkanása (a szegénység, sokszorosan változó hangfekvésben, a költő változóan is állandó motívuma marad), a vigasz és az első angyalok, valamint a mennyország emlegetése elsődlegesen egy keresztény habitus derengését mutatja, ugyanakkor a költemény egésze, ez a mégiscsak fekete ragyogású belépő drámai elégületlenség (éppen az első – bizony, lázadó – angyalok meghívása) az Istennel vívott, teremtést követő szkizmák emlékét emeli a szöveg köré. Épp ez az első szócska, ez erős gyanút kelt. Emlékszik az ember: az Úr első angyala Sataniel volt, az összes többi első angyal közt a legelső, a tábornok, a leghatalmasabb küldött és bizalmas. De épp ő visszaélt az isteni bizalommal, fellázította a többi angyalt, lenézte az embereket, ő kívánt Úr lenni. A vers talán öntudatlanul ezt a harci állapotot is involválja, az angyalok egymás közti civakodását. Mihály arkangyal végül a földre űzi ezt a Satanielt, ahol az Lucifer (fényhozó) néven továbbra is az emberiség érdekében folytatott permanens lázadás vezére, gerjesztője (a satanisták szerint az emberiség legnagyobb jótevője) marad. A lírai alany tehát szemlátomást nem az angyalok később vegytiszta jóságát igényli, és a kötet negyedik versében ő maga vonja kétségbe szerelemben tanúsított „jóságát”. A Könyörgés ezzel az önbüntető kétellyel ábrázolja szerelmesének helyzetét: Tág szemmel már csak engemet figyel, / mint néma tó a néma csillagot, / nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis / ha megölném is, hinné: jó vagyok. Merthogy úgy véli: nyilván nem jó, épphogy a sötétség fia, a szeretetlenség aligha bűnbánó eszköze.
A verset azért volt érdemes szemügyre venni, mert nyomatékosan és szégyentelen nyíltsággal vallja meg a katolicizmusnak azt az éjszakai oldalát, amely épp Pilinszkyt tette alkalmassá, készítette elő a későbbi nagy „botrány”, a holokauszt egyetemes emberiség-katasztrófájának felfogására, ábrázolására, csalhatatlan kitartással őrzött emlékezetére. Csak felületes látásmód véli egymástól idegennek a katolicizmus és a genocídium belső vonatkozásrendjét. Aki nem csak hitvallását, hanem hitének történetét is elfogulatlan tudással és legéberebb lelkiismerettel tartja magában elevenen, az nem tagadhatja: az évezredek nagy tragédiáiban hitvallásunk jézusi ösztönzései számtalanszor annyira elsenyvedtek, hogy hitvallóinkat mentség nélkül az egész emberiség ellenségei közé kellett besorolnunk, és be kellett látnunk: időtlen idők óta a legszebb szavakban áthagyományozott jézusosság sem akadályozta meg a legkegyetlenebb gyilkosságok bekövetkezését. Pilinszky nagyságának egyik fontos jegyét én abban látom (és ezt a vonását modellálja már a Te győzz le című pályanyitó szövege is), hogy képes volt élethossziglan áttelepülni a lelkiismeret, a „mozdulatlan elkötelezettség”, a belső zsidó-keresztény önazonosság szellemi-lelki tartományába. Ismerte a hívő és hitetlen emberben egyaránt dúló démon javíthatatlan és örökkön-örökké meg-megújuló rosszaságát, és költészetével – művészi síkon, közvetve – mérvadóan hozzájárult és ma is hozzájárul ahhoz, hogy belássuk: az ember az a lény, aki főleg az Istennel folytatott végtelen viaskodásban szerezheti vissza egyáltalán a beszédhez való jogát. Talán az egyetlen katolikus költő volt, aki három évtizeden át szűkölt a lelkiismerettől. Pilinszky, igaz, harcolt a hitéért („Hiszek! Segíts hitetlenségemen!” Márk 9:24). De úgy tűnik, az igazságért még elkeseredettebb konoksággal harcolt. És ezért soha nem felejthetjük el őt.
Illusztráció: “Te győzz le” (fh. Pilinszky-portré)
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
