Erdélyi Z. János: A kék gondolás
Passuth László emlékének*
1
Ahogy a vonat a több kilométer hosszú Ponte della Libertàn távolodott, úgy tűnt bele egyre inkább a kék párába szülővárosom, „az Adria királynője”, ahogy gyermekkoromtól kezdve hallom szüntelenül. Most leszek először hosszabb ideig távol otthonról; talán hónap is múlhat addig, míg újra hazatérek, ha csak néhány napra is.
Legtovább a Campanilét és néhány másik tornyot láttam. Minél inkább közeledtünk Mestre vasútállomása és ezzel együtt a szárazföld felé, úgy vált emlékké a Város és vele minden szépség és jóság, ami addigi életem elszakíthatatlan részét képezte.
Akkor ért véget a gyermekkorom.
I
A gondola orrán felmeredő magas, súlyos fémdísz, a ferro belefúrja magát a tágas vízi út sötétjébe. Szinte alabárdként hasítja szét a sűrűnek, majdhogynem áthatolhatatlannak tűnő éjszakát. Némaság hálózza be a mozdulatlan, láthatatlan víztükröt, amely nappal csillám-milliárdokat rezget felszínén, meddig csak ellát a szem.
A bő vizű, széles medrű, hallgatag mélyű csatorna két partjára támaszkodó csend megkapaszkodik a vízre néző paloták és templomok tornyain, keresztjein, márvány oromdíszein. A faragott homlokzatokon alácsorog az épületek magánya, noha helyenként szorosan egymás mellett állnak. Valamennyien türelmetlenül várják a virradatot, hogy láthatóvá váljék a túlsó part, egyszersmind a sorstársak – és hellyel-közzel kortársak – soha nem változó képe. Aminthogy tükörképük sem változik a Canal Grande felkelő naptól vöröslő vizében.
2
– Emlékezz a szavamra, Cecco! – mondta nekem az öreg Giuseppe. – Akit a Város szült, azt többé nem engedi el. – Szeme elpárásodott, vékony ajka szögletébe szomorú mosoly kéretőzött be. Sovány, aszott, inas kézfeje ráborult az enyémre, mintegy védelmezőül. Tekintette szeretettel, féltőn simogatta az arcomat. Nehezen békült meg a ténnyel, hogy Páduába megyek az egyetemre. Mivel apám ügyvéd, természetesnek látszott, hogy követem ezen a pályán.
Nem állítom, hogy fene nagy eltökéltség irányított volna a jog felé, ám ha visszagondolok rá, nálunk soha nem is került szóba, hogy „mi legyen a gyerek?”, annyira egyértelmű volt mindenki előtt (még magam előtt is!), hogy csakis jogász lehetek. Jogász az apám, jogász volt egyik nagyapám is, tehát adva volt a családi háttér, adva a klientúra, melyet apám épített ki. Mi sem látszott természetesebbnek, mint hogy egyetem után mellé kerülök gyakornoknak, aztán majd sok év múlva, amikor visszavonul az aktív tevékenységtől, átveszem tőle ügyvédi irodánkat.
Felvételiztem tehát a jogi karra, s érettségi után, a nyári szünetet követően elérkezett az idő, hogy meghódítsam Szent Antal városának patinás alma máterét.
Indulás előtt átmentem az öreg Giuseppéhez – akit amúgy nagyapámként szerettem, mert idős volt, bölcs és tiszta lelkű –, hogy elbúcsúzzak tőle. Akkor mondta nekem azt a mondatot, amelyet soha többé nem feledtem, s amely mind a mai napig – elmémbe vagy szívembe vagy mindkettőbe égve? – kísér.
II
Most azonban még éjszaka van. Felhős éjszaka. A széles csatornán csupán egy-egy épület ablakából kiszűrődő mécsvilág segít tájékozódni.
Ahol sok a fény, ott kései órákba nyúló mulatság van. Talán bál. De lehet titkos összeesküvés helyszíne is. Ebben a városban az se szokatlan.
Ahol egyetlen mécs fuldoklik a sötétben, lehet, hogy beteg mellett virrasztanak. Avagy magányos ember írja gondolatait. Netán emlékiratait. Esetleg végrendeletét, miközben képzeletében elvonulnak azok, akiket valaha szeretett, s azok is, akik iránt csillapíthatatlan gyűlöletet érez. Ez utóbbiakkal nincs gond. Mindig és mindenhol szükségszerű velejárói a véges életnek. Sokszor épp az ilyenek teszik sürgetően végessé. Nélkülük üres lenne a mérleg egyik serpenyője. A másik jelenti a gondot, a szeretetteké. Ki részesüljön közülük a nagy (vagy éppen kicsiny) vagyonból? És milyen mértékben? Nem tör-e majd ki családon belül viszálykodás a vélt igazságtalanságok miatt? S ami a legfontosabb: fennmarad-e a név, amely több évszázada része Velence dicsőségének?
Ismét új épület, új fénysugár. Talán ifjú szerelmesek titkolt ölelésére veti fényét, halvány kísérőjeként az egymás tekintetéből áradó ragyogásnak.
Ám pont így lehet a mécsvilág házasságtörők együttlétének tanúja is, akiket vagy mediterrán vérük, vagy félresikerült, megromlott családi kötöttségük űz egy másikhoz, s akik az éj takarásában sietnek egymáshoz: a távollévő férj hűtlenkedő asszonya és az otthon üzleti utat hazudó szerető egy kapkodó vagy hosszan kiélvezett ölelésre.
Aztán az egymást cammogva követő órák végre kiérlelik az időt. s a lagúnák keleti oldalán először sejtésszerűen dereng elő a fény, majd a menny fele cikkan az első sugár, és mintegy erre a jelre várva, leírhatatlan károgással, gágogással, rikácsolással, hápogással, csiviteléssel csap fel az égre a nádasok, mocsarak, lápos vidékek madárserege, köszöntvén az új napot
3
Úgy igazából nem éreztem jól maga Páduában. A kollégium, ahol laktam, túlságosan hangos volt. Fárasztott a folyosókat szétfeszítő állandó harsány zsivaj. Hiányzott a szobám bársony csöndje, ahova elvonulhattam, ha gondolataimmal magamra akartam maradni vagy olvasni támadt kedvem vagy éppen bütyköltem valamit íróasztalomnál.
Kollégiumi szobatársam, Pietro genovai fiú volt, s amikor meghallotta, hogy Velencéből jöttem, egészen tűzbe jött, fölemlegetvén a két híres város középkori múltját, amikor ellenségeskedés folyt közöttük a tengeri kereskedelem, valamint a meghódított és még meghódítható országok, tartományok miatt. Azonnal kikiáltott Ellenségnek, és attól fogva így is hívott, no persze mindezt nevetve és barátságos paskolásoktól kísérve. Történésznek készült, s már kezdő egyetemista korára tiszteletet parancsoló tudást halmozott fel állandóan kócos-sötét-göndör fejében, főleg a középkori Itáliáról. Mindjárt a tanév elején elterjedt a hír, hogy maximális pontszámot szerzett a felvételin, s még a vizsgabizottságot is elkápráztatta hihetetlen tájékozottságával. Dőltek belőle a történelmi események évszámai, s bizony-bizony irigyeltem olykor, hogy egyelőre csak a ködös jövőben tervként körvonalazódó (vagyis akkor még egyáltalán nem létező) jogi tudásommal nem tudtam versenyre kelni vele.
Mégsem szégyenkeztem különösebben emiatt, mivel magam előtt is beismertem, hogy érdeklődésem addig úgy igazán nem irányult a jogi ismeretek felé. Hogy ténylegesen milyen irányú volt, arra már nem is emlékszem. Egyszerre érdekelt minden, de lehet, hogy különösebben – mármint részletekbe menően – nem foglalkoztatott semmi; jobbára csak a tanulásra koncentráltam, hogy az érettségin és a felvételin elérjem a szükséges pontszámot. A kötelező latin, olasz nyelv és történelem tananyagon felül nem fárasztottam magam többletismeretek megszerzésével. Viszont – talán érthető módon – sokkal többet tudtam saját szülővárosom történelméről, mint bárki a környezetemben, beleértve Pietrót is.
Habár az én középiskolai szintű történelemismeretem sehol nem volt az övéhez képest, örültem, ha olyasmiket tudtam neki mesélni, ami számára jelentett újdonságot. Ilyen volt például Velence építkezése. Az ugyan évszázadok óta, pontosabban egy évezrede ismert tény, hogy az egész város cölöpökre épült, de ezen a kuriózumszerű, ám felszínes információn túl kevesen veszik a fáradságot, hogy ennek az érdekességnek lényegéig hatoljanak.
III
Ketten állnak a parton a Canal Grande és a Rio Nuovo sarkán. Mindkettőjükön csuklyás fekete palást. A csuklya mélyen előrehúzva, így nem látszik az arcuk. Egyikük szikár, de már hajlott alak, biztosan idős ember. A másik alacsonyabb, egyenes tartású, de palástja alatt nem látható, csak sejthető a vékony termet.
Alkonyodik. A rézsútos súrló fények élesen kirajzolják a paloták köveinek legkisebb repedéseit is. A járdakövek közeiből bátortalanul kibújt növények zölden borzonganak az őszi hűvösben. Csöndes a víz, moccanatlan, a leghalványabb szellő sem redőzi tükrét. Két oldalt a partok kövein fehéren csillan az idők folyamán vastag kéreggé szilárdult tengeri só.
Ahol nappali fényben gondola gondola hátán színesen suhan vagy libeg a széles vízi úton, ott most magam vagyok a csónakommal.
A magasabbik felém fordul, magához int. A közeli lépcsőhöz kormányozok. Vastag facölöpökhöz simul halk súrlódással a bárkám. Az alacsonyabb fürgén lép be a csónakba, maga után segítve óvatosan a nehezen mozgó öreget. Leülnek egymás mellé a kényelmes ülésekbe. Hátulról csak két összehajló fekete csuklyát látok. A magasabbik hátraszól. Hangja mély és száraz, majdhogynem érdes. Érezni, hogy valóban idős ember. Ám hangjában erő van.
-Vigyél a Ciprusi Házhoz, fiú!
– Bocsásson meg, uram, nem tudom, hol van. Még sosem hallottam róla.
– Hát persze – bólint a férfi. – Hiszen nem régóta hívják így. Vigyél akkor a Rio della Fornacéhoz! Ott fordulj be és állj meg a kis híd előtt!
Már tudom, hova tartunk. Az a kis palota bent a keskenyebb csatornában eddig lakatlan volt vagy legalábbis annak látszott, mióta a várost járom.
Általában ráérzek utasaim láttán, milyen iramban kell hajtanom a hajómat. Gyorsan kell-e lapátolnom, vagy elég, ha lassú tempóban, ráérősen haladunk. Ahogy hátulról nézem a két összehajló fejet, úgy döntök, elég, ha lassan evezek; szemmel láthatólag sok megbeszélnivalójuk lehet. Igyekszem úgy mozgatni az evezőt, hogy meg se loccsanjon a víz. Teljes a csend, csak utasaim érthetetlen suttogásának foszlányai jutnak el olykor-olykor fülembe.
Lassan fordulok be a szűk csatornába. Ilyen hosszú csónakkal nehéz kanyarodni, kint a széles vízen nagy ívet kell venni hozzá. Megállok a kis palota előtt. Megint az alacsonyabbik utas segíti ki társát a partra. Mozgása kimondottan nőiesnek hat. Mielőtt bemennének a házba, az idős úr megkérdezi:
– Hogy hívnak?
– Cecco vagyok, uram.
– Várj meg, Cecco! Ne mozdulj innen!
Eltűnnek a kis sötét faajtó mögött.
Éjfélre jár, mikor az idős férfi kilép a házból. – Vigyél a Piazzettához, fiú! – mondja. Rögvest eszembe jut, hogy akkor ez az ember valamiféle hatalmasság lehet, hiszen azon a részen nincsenek lakópaloták, csak a Palazzo Ducale[1] és különböző középületek. Ő bizonyára valamilyen magas hivatalt tölthet be, s most is siet vissza hivatalába, talán pont a legfőbb palotába, hogy őrködjék a Serenissima nyugalma fölött.
Megborzongok. Egyrészt meglegyint a hatalom szele, másrészt – mint mindig – megrettenek a Piazzetta két hatalmas gránitoszlopától, mivel azok közé szokták kikötni a kivégzettek holttestét. Magam is láttam már ilyet néhányszor.
Mégsem mutathatom félelmemet. Biztos kézzel irányítom gondolámat a kikötőhely felé. A lépcsőhöz érve utasom hátraveti fejéről a csuklyát. Arcát a tisztán sugárzó hold felé fordítja.
– Megismersz?
Azonnal ráismerek a vékony, aszketikus arcra, amelytől minden velencei retteg. A Serenissima ténylegesen első embere, akit sötét árnyékként mindig látni lehet a dózse mellett, valahányszor az a nép előtt mutatkozik. Ott áll a dózse-palota mellvédjénél, ha a dózse szól népéhez, de ugyanígy ott áll mellette az aranyozott díszgálya, a Bucintoro fedélzetén, amikor a Köztársaság vezetője, Velence hercege minden évben kihajózik a lagúnák nyílásához, és súlyos aranygyűrűt dobva a vízbe, újból és újból eljegyzi a tengert. (Ha az évek, pontosabban az évszázadok sokaságát számoljuk, micsoda kincs lapulhat a tengerfenéken!)
– Morosini szenátor úr!
Igen, ő az, a Tízek Tanácsának legbefolyásosabb tagja. Az egyszemélyes teljhatalom, hiszen a dózse mint méltóság egyre inkább csak puszta cím.
– Kösd ki a csónakodat és kísérj el!
4
Nekem mindezt az öreg Giuseppe magyarázta el és mutatta meg. Elvitt egy építkezésre, ahol a víztől frissen elhódított területen készítették éppen egy új épület alapozását. Nem vagyok különösebben műszaki beállítottságú, noha alapjában érdekelnek a technikai újdonságok – mint például autók, hajók, repülők vagy érdekes építmények –, de amit Giuseppe mutatott, az nagyon megragadott. Persze a mai technológia a hatalmas cölöpverő, árokásó és egyéb gépekkel, irdatlan teljesítményű szivattyúkkal, betonozó monstrumokkal össze sem hasonlítható a középkori építkezéssel, nem beszélve az újabb, modernebb építőanyagokról. Ám annak alapján, amit láttunk, Giuseppe részletesen és igen szemléletesen mesélte el, hogyan is történt ez régen.
Először is azt magyarázta el, miért pont e lápos, ingoványos területre épült a Város. Időszámításunk szerint 500 körül erre a vidékre menekültek Észak-Olaszországból az emberek a barbárok támadása elől. Hamar kiismerték magukat a szövevényes csatornák között, szemben a hódítókkal, akik számára a mocsaras vidék a biztos halált jelentette. A menekültek itt a zsombékos részeken kezdték építeni házaikat. Idővel benépesültek a kis szigetek, néhány avagy tucatnyi házból álló falvacskák alakultak ki. Minden falunak külön temploma volt. Ezért is látni a mai Velencében annyi templomot, no persze nem eredeti formájukban. Később a kis falvakat hidakkal kötötték össze. Hamar elfogyott azonban a kevés szárazföld, így aztán a helyi lakosság kénytelen volt a víztől elhódítani területeket, hogy tovább terjeszkedhessen.
A használt építési eljárást már a római birodalomban is alkalmazták, a velencei építőmesterek tehát úgymond csak továbbfejlesztették. Ennek lényege az volt, hogy hosszú, hegyes végű facölöpöket vertek le a vízfenék kemény, szilárd rétegébe. Ezek hossza természetesen változott a vízmélység és a tengerfenék szerkezetétől függően, hozzászámolva a dagály és apály okozta szintkülönbséget. Vannak például helyek, ahol a tengerfenék alatti homokréteg vastagsága 3 és 8 méter között van, s a kemény, nagy szilárdságú réteg még ez alatt található.
Az első telepesek nádból, gyékényből fonták kunyhóikat, amelyeket azután agyaggal tapasztottak ki. A régi építőmesterek a talaj keménységéből tudták megállapítani, milyen sűrűn kell leverniük a cölöpöket. Később a már komolyabb épületek külső falai alatt sűrűbben kellett elhelyezni a facölöpöket, hogy tudják hordani a terhelést.
A cölöpök tetejére vízszintesen vastag deszkaréteg került, majd erre olyan kőréteg, amely nem veszi fel a vizet, végül – immár az alapozás vízből kiálló részére – kerültek a téglafalak.
Fölmerül persze a kérdés, miért nem korhadnak el idővel ezek a vízbe levert facölöpök. Egyrészt azért, mert a jellemzően vörösfenyőből és tölgyfából készült cölöpök iszapba nyúló részéhez nem fér hozzá az oxigén, ami bomlaszthatná, másrészt ezek a fák megszilárdulnak a vízben, mivel a benne lévő ásványok beépülnek a fába és megkeményítik. Erről például akkor is meggyőződhettek a szakemberek, amikor 1902-ben összeomlott a Szent Márk téren álló Campanile, Velence jól ismert harangtornya, és a feltárásnál az épületet tartó, vízben lévő facölöpöket tökéletes állapotban találták.
A Várost több mint tízmillió ilyen facölöp tartja évszázadok óta a víz fölött.
IV
Lassan sétálunk a Palazzo Ducale felé. Igyekszem nem felnézni a gránitoszlopokra. Útközben beszélgetünk. Pontosabban ő kérdez, én kurtán válaszolok. Családi körülményeim felől érdeklődik. Szüleimről, testvéreimről. Mióta vagyok csónakos? Egyedül használom-e a gondolát vagy mással megosztva?Mennyi a keresetem általában egy hónapban? És hasonlókat.
Én pedig kötelességszerűen válaszolgatok. Elmondom, hogy két hónapja van engedélyem, de már gyermekkorom óta járom apámmal a csatornákat. Most is ketten vagyunk a csónakra. Általában apám hajt hátul, én elöl. De nagyon szeretek egyedül járni, főleg éjszaka. Igen, egyedül nehezebb evezni, de már rég hozzászoktam.
Hirtelen rátér voltaképpeni mondandójára. A hölgy, akit elvittünk a Ciprusi Házhoz, Madonna Cecilia. Nemrég érkezett Velencébe. Még új neki a város, ismeretlen. Szüksége van megbízható emberre, aki vállalja, hogy bármikor rendelkezésére áll és szállítja őt, ahova és amikor csak kívánja. Úgy gondolja – mármint a szenátor úr –, hogy én megfelelnék. Ehhez azonban beszélnem kell apámmal, hogy egyedül használhassam a járművünket. Jobb fizetést ajánl, mint amit ketten együtt keresni szoktunk.
Abban maradunk, hogy néhány napon belül ő fog jelentkezni.
5
Még az első évet tapostam az egyetemen, amikor ráébredtem, hogy az én helyem nem Páduában van, hanem otthon Velencében, s nem a jogi pálya való nekem, hanem a gondolások színes, pezsgő élete. Vízen járni a várost és gyönyörködni a csakis itt található csodákban.
Mivel nálunk a családban az a szokás, hogy mindent megbeszélünk köntörfalazás nélkül, egyik otthon töltött hétvégémen előálltam az elképzelésemmel, hogy mihez szeretnék kezdeni az életemmel. Anyám hallgatott, csak a szemén láttam, hogy tetszik neki az ötlet. Apám soha nem hamarkodta el a mondanivalóját. Kétszer is megfontolta alaposan, mielőtt szólt volna. És ha szólt, azt sem indulatosan, kioktatóan tette, hanem halk, magyarázó hangon. Ez alkalommal is csak hallgatott egy darabig, nézett rám figyelmesen, aztán csak annyit mondott, végiggondolja és majd megbeszéljük.
Mielőtt visszatértem volna Páduába, újra leültünk hármasban. Aztán apám elmondta, mit gondol a tervemről.
– Elég nagy fiú vagy már, Cecco, hogy el tudd dönteni, mi jó neked. Soha nem akartunk presszionálni, nem akartuk rád kényszeríteni az akaratunkat. Persze jó lett volna időben megbeszélni, ténylegesen van-e kedved a jogi pályához. Tudod, én is az apámat követtem, amikor ügyvéd lettem, s valószínűleg ezért tűnt természetesnek, hogy te is az legyél, immár harmadik generációs. Ám ha nincs kedved hozzá, nem fogunk, nem foglak kényszeríteni. Viszont ha már így alakult a dolog, lenne egy javaslatom. Sosem árt, ha az ember kezében van egy biztos megélhetést nyújtó papír, hívják azt diplomának vagy oklevélnek vagy szakvizsga-bizonyítványnak. Csak olyan legyen, amivel el tudsz helyezkedni. Azt nem hinném, hogy Páduában elviselhetetlen az egyetemi élet. Sok mindent fölszedhetsz, amire most még nem is gondolsz. Belekóstolhatsz egy kívülről félig-meddig már ismert területbe. A jogi ismeret sosem árt, akkor sem, ha hajós vagy, netán lakatos vagy utcaseprő. Ezt persze félig-meddig tréfából mondom. De bármikor jól jöhet. Nos tehát, az a javaslatom, hogy végezd el az egyetemet, aztán ha még utána is az a vágyad, hogy velencei gondolás legyél, hát tessék. Úgyis ritkaság közöttük a doktor. Te lehetsz Doktor Gondolière. Elvégre elég jövedelmező foglalkozás, és amíg eljutsz odáig, az én praxisomból majd csak megélünk hármasban. Természetesen Giuseppével is megbeszéljük a dolgot. Feltétlenül érdekel, ő mit szól mindehhez.
Végül is elrendeződtek a dolgok. Vállaltam, hogy megszerzem a jogi diplomát, Giuseppe vállalta, hogy ha végzek, átadja nekem a hajóját és az engedélyét. Ebben apám nagy segítségemre volt a városi magisztrátusnál meglévő jó kapcsolataival, ugyanis így nem kellett „végigállnom” a sort, hogy a nyugdíjba vonulók vagy éppen az életből távozók után lassan lépegessek előre egy jövőbeni lehetőség felé.
A vizsgához szükséges erkölcsi bizonyítványt minden további nélkül megkaptam. Szerencsére az elmaradhatatlan venét nyelvtudással se volt baj, amit a gondolások egymás között használnak, hiszen évek folyamán azt is elsajátítottam Giuseppétől és a többi csónakos legénytől. És mivel édesanyám nagyon szépen énekelt, és mivel nekem is jó a hallásom, a gondolás dalokat is rég tudtam már, mire a vizsgabizottság elé kerültem. Amúgy a kezdőknek 150 órás tanfolyamon kell mindezt elsajátítaniuk, én viszont sok év alatt olyan gyakorlatra és tudásra tettem szert, hogy a bizottság tagjai nem győztek csodálkozni felkészültségemen.
Nyaranta otthon voltam, jártam Giuseppével a csatornákat, a lagúnákat, olyan helyismeretet szereztem, hogy álmomból felkeltve is meg tudtam mondani, hogyan lehet legrövidebb úton eljutni a legkisebb csatornákon át is az úti célhoz. ismerem A Városnak szinte minden kövét, a körülbelül 150 vízi utcácska mindegyikét ismerem, fújom valamennyi palota történetét. Pietrónak gyakran tartottam idegenvezetést, ha meglátogatott bennünket, s ilyenkor nekem sikerült őt lenyűgöznöm történelemtudásommal – no persze csak hazai pályán. Elvittem például egyik kedvencemhez, a Csöcsök hídjához (ez egyike Velence közel 400 hidacskájának) a Rialto piac mögötti városrészbe. Elmeséltem neki, hogy nevét a középkorban kapta a város egykori vöröslámpás negyedében lévő híd. A prostitúciót már akkor is jogszerűen (és foglalkozásszerűen) űzték a nők. Meztelen kebellel kellett járniuk, hogy meg lehessen őket különböztetni a női ruhákban sétálgató homoszexuális férfiaktól, akiknek tilos volt a hídon és környékén üzletre vadászni.
Amikor eljött az idő, boldogan vittem haza kitűnő minősítésű bizonyítványomat. Apám megölelt és annyit szólt: – Gratulálok, fiam. Innen tied a pálya.
Így lettem velencei gondolás.
V
Otthon megbeszéljük a szenátor ajánlatát. Jobb híján abból indulunk ki, hogy ez az állapot valószínűleg nem tart örökké és apám is visszatérhet munkájához. Habár ki tudja? A donna vélhetőleg fiatal (mozgása mindenesetre erre vall), s már csak az a kérdés, meddig marad városunkban. De apám addig is pihenhet, bár ő azt állítja, semmi szüksége pihenésre.
Viszont azt is meg kell alaposan fontolnunk, hogy egy ilyen nagyhatalmú úr ajánlatát nem elfogadni veszélyes dolog. Az ő szemében mi apró kis porszemek vagyunk csupán, akiket eltaposni, eltüntetni – például a Serenissima szolgálatának megtagadásáért (indokot mindig lehet találni) – egyszerű. Mi több, kötelesség. De az is elég lenne, ha visszavonnák az engedélyünket. Itt maradnánk munka nélkül. Nincs tehát választási lehetőségünk. Csak engedelmeskedhetünk.
Én tehát tovább gyakorlok, tovább tökéletesítem egyevezős tudásomat. Sokkal nagyobb ügyességet és erőkifejtést kíván, mint ha ketten evezünk. Bár apám már ötven felé jár, még ereje teljében van, s ha kettesben meghajtjuk a hajót, társaink is elismerően integetnek.
Szép tiszta időben éjjel megyek ki a vízre, amikor már alig van mozgás, hogy gyorsaságomon javítsak. Előfordulhat, hogy utasomat sürgősen kell szállítanom valahova. Nem vallhatok szégyent.
Madonna Cecilia… Gyönyörű név önmagában is… Vajon milyen lehet?… Csak annyit tudtam megállapítani róla, hogy alacsony növésű, és a bő palást ellenére valószínűleg karcsú termetű… Ugyan milyen a haja?… Hosszú?… Rövid?… Milyen színű?… Szőke?… Barna?… Fekete?… Vörös?… És milyen a szeme?… Kék?… Zöld?… Barna?… És az arca?… Keskeny?… Szív alakú?… Telt?… Szögletes?… De vajon szép-e?… Egy Madonna Ceciliának szépnek kell lennie, hiszen maga a Madonna is szép… Legalábbis minden festményen szépnek ábrázolják… És van-e kedvese?… Férje bizonnyal nincsen, különben nem a Tízek Tanácsának vén vezetője kísérné késő esti útján… De kedvese attól még lehet… Talán majd ez is kiderül… Csak már találkozhatnék vele személyesen… Hogy szemtől szemben láthassam…
Olykor-olykor arra gondolok, talán máris szerelmes vagyok belé… Pedig még azt sem tudom, hogy néz ki… De szépnek kell lennie!… Érzem!…
Napok óta ezek a gondolatok keringenek, csaponganak a fejemben, mindegyre visszatérőn. És a szenátor úr nem mutatkozik. Mire vár? Mintha szándékosan késlekedne… Mintha játszana velem… Azt mondják róla, belelát az emberek fejébe… Talán azt is látja, hogy szerelmes vagyok Madonna Ceciliába?… Remélem, ez nem számít a hatalom megsértésének…
Akárhogy lesz, kivárom. Ha nem is türelemmel (sokkal inkább égető türelmetlenséggel), de kivárom.
Mintha azt sugallná valami, hogy ettől függ további életem.
6
Amikor a Giuseppétől örökölt gondolámmal és a vadonatúj engedéllyel zsebemben első önálló utamon a Canal Grande közepén bemerítettem evezőmet a vízbe, az alig hallható loccsanás, a hosszú lapát végén vidáman felbuggyanó, a mélyzöldben játszó vízből kiszökkenő fehér fodor látványa magához vonzotta tekintetemet, én pedig suhanó révületben sodródtam visszafelé az időben, évszázadok horpadt hátán, hogy megérkezzek egy olyan világba, amelyről csak álmodni lehet, elképzelni nem.
VI
Morosini szenátor úr felvisz a Ciprusi Házba és bemutat Madonna Ceciliának. Vagy ahogy ő használja nevét: Cecilia Logothetának, Ciprus egykori királya lányának. Eszembe jutnak korábbi találgatásaim, vajon milyen lehet.
Minden képzeletet felülmúlóan szép. Tudja magáról, de nem él vissza vele. Hihetetlenül és meghatóan kedves. Ő is most lát engem először szemtől szemben. Tekintetéből bizalom árad. Ártatlan és naiv bizalom. Még nem ismer, mert nem ismerhet, mégis olvas az arcomról, a szememből, és azt olvassa ki belőle, hogy az életét is rám bízhatja.
Attól fogva gyakran találkozunk. Morosini úr úgy ajánl kegyeibe, hogy ezentúl én leszek a csónakosa. Bárhova akar menni, én fogom szállítani. Hol egyedül, hol valakinek a társaságában. Sok vendég jár hozzá. Mind férfiak. Van, aki csak egyszer jön, vannak, akik többször térnek vissza. Egy ideig igen furcsa számomra ez a vendégjárás. Aztán hirtelen megértem. Madonna Cecilia esténként, éjszakánként testével szolgálja a Serenissimát.
Egyik nap ő és Morosini úr beszáll a gondolámba, s addig nem járt vízi utakon megyünk. Ismerem, mert többször eveztem arra apámmal. Már messze vagyunk a Canal Grande torkolatától, a hosszan lenyúló Lido alsó végén is túl. Innen kezdődik a misztikus szigettenger, a szövevényes, labirintusszerű vízi utak. A szenátor úr irányít, hol merre forduljak. Nagyon figyelem az utat, hogy legközelebb egyedül is idetaláljak.
Hirtelen egy nagyobb zsombék mögül előbukkan a kis sziget. Olyan, mintha a tengerből egyetlen bástya magasodna ki. Emlékszem, láttuk ezt már apámmal messziről, de azt hittük, a Város egyik távoli védelmi erődje. A bástyát vastag kőkerítés övezi. A szigetecskét úgy hívják, Isola Ottagonale[2].
Hamarosan kiderül, hogy Madonna Ceciliáé. Csak később, jóval később meséli nekem úrnőm, hogy azokból az aranyakból vette, amelyeket Ciprusról hozott magával atyja halála után.
A Nyolcszögletű-sziget szent hely, nyugodt hely. Olyan, ahol megbékél a lélek önmagával is, a világgal is. Merthogy az távol van. Itt Madonna Cecilia sem szolgálja a Serenissimát. Ezen a szigeten ő van birtokon belül. Mindenki más csak vendég lehet, ha arra méltónak találtatik.
Itt csak hármasban vagyunk úrnőmmel és az öregasszonnyal, aki gondoskodik rólunk. A vásárlást én végzem a város piacain, az öregasszony pedig főz ránk és rendben tartja a szobákat. Gondozom a kertet, amikor az időjárás engedi. Csodás virágok nyílnak, pompás fák vetik árnyékukat. Madonna Cecilia szép idő esetén minden szabad percét itt tölti. Virágokat ültet, amelyeket vendégei hoznak a Ciprusi Házba, hosszan elüldögél kedvenc padján vagy csak sétálgat – tán gondolattalanul, tán gondolataiba merülve – a kert kanyargós, kurta ösvényein.
Esténként köröskörül minden megbúvik a csönd kárpitja alatt, csupán szélben hallani a falon túlról a hullámok zsongító vagy dühödt zenéjét. A mennybolt mécsesei titkos üzeneteket küldenek az ámuló szemmel égre tekintő embernek. Van, aki érti ezeket az üzeneteket.
Ide csak Morosini szenátor úr látogat időnként. Aztán később egy fiatal festő, Zorzi úr is, akit úrnőm olykor Giorgiónak szólít és nagyon szeret.
Eleinte irigylem, gyűlölöm őt. Csodálom is ugyanakkor. Rájövök, hogy egyszerűen csak féltékeny vagyok. Féltékeny a szépségére, a tehetségére. Nagyszerű férfi. Testileg hasonlóan erőteljes felépítésű, mint én, ám a robusztus alkatból sugárzik a szelídség, a jóság, az ellenállhatatlanság. Már értem Madonna Ceciliát is, miért szereti. Én is hamar megkedvelem. Többször viszem őt a szigetre s olyankor beszélget velem. Még a magam barkácsolta lantomat is elkéri és útközben szép dalokat énekel. Mélysötét a hangja, akár az éjszakai égbolt bársonya.
Midőn először jutottam el ide, Madonna Cecilia mindjárt arra kért, maradjak mellette, amikor ő a szigeten van. Ismeretlen, mindentől távoli, senkitől nem látogatott hely ugyan, nem is jár arra senki, csak aki hozzánk jön, mégis így érzi magát biztonságban. Saját birodalmában.
Ilyenkor tehát az öregasszonnyal ketten gondoskodunk úrnőnkről. Van egy kis szobám, szeretem. És mindennél többet jelent, hogy Madonnámmal egy fedél alatt lehetek. Már rég bevallottam magamnak, azóta szeretem, mióta először pillantottam meg aranyvörös haját s amikor először találkoztam kékeszöld tekintetével. Tudja, mégsem szól. Nem tiltja, elfogadja. Talán a lelke mélyén számomra is van egy csöpp szelence, ahol elrejtheti néma imádatomat.
Valahányszor visszamegyünk a városba, szüleim házában alszom, hacsak nem vagyok éjszakai szolgálatban. A Ciprusi Házban nincsen szobám. A kis palota termei pompáról, gazdagságról, bőségről vallanak. Ezt a pompát jórészt a Signoria aranyai szülték, s nem elsősorban a ház úrnőjének, sokkal inkább befolyásos vendégeinek szól. Az ő elkápráztatásukat szolgálja, díszlet a gáláns ostromhoz, az úrnő kegyeinek elnyeréséhez. Ráadás.
Gyakran előfordul, hogy éjjel otthon nem tudok aludni. Őrá gondolok és csak forgolódok álomtalanul. Ilyenkor kilopódzok a házból, s átvágva a város utcáin, terein, sikátorain, hidacskáin, hirtelen ott találom magam a kis csatorna partján, szemben a Ciprusi Házzal. Ha fent az ablak sötét, megnyugszom, hogy Madonnám egyedül van s bizonyára alszik. Ám ha mécsvilágot látok kiszűrődni, féltékeny lélekkel megállapítom, hogy Cecilia megint a Serenissimát szolgálja. A maga módján.
7
Csíkos ingemben, fekete nadrágomban és jellegzetes lapos szalmakalapomban egy vagyok a sok gondolás között. Sok? Mihez képest? Összesen sem vagyunk ötszázan. Ha valaki közülünk nyugdíjba megy vagy meghal, az engedélyét a várólistán álló következő kapja meg. Nem tudom, a középkorban, főleg a reneszánsz korában hogyan tartották számon a Város csatornáin és a lagúnák vizein sikló mintegy tízezer gondolát, melyek a gazdagok mindennapi közlekedését szolgálták.
Ez a vízi jármű Velence egyik jelképe. 1094-ben említi először az akkori dózse, Vitale Falier egyik rendelete. Azóta több szerkezeti változáson ment át. Első ismert leírása egy 14. századból való kéziratban található. Eszerint az akkori gondolák 28 velencei láb[3] körüli hosszúságúak voltak, vagyis 8-9 méteresek, szemben a mai 11 méter csónakhosszal.
Sokáig – majd hétszáz évig – két ember hajtotta ezeket a bárkákat: egyik hátul a tatrészen állva a csónak jobb oldalán evezett, másik elöl és bal oldalt. Így közelítőleg kiegyensúlyozott volt a hajótest mozgása, továbbá kétembernyi erővel szükség esetén jelentős sebességet is el tudtak érni. Persze akkoriban is voltak egyevezősök, de ritkábban. Már akkor sem volt mindegy, hogy egy fuvardíjon ketten osztoztak vagy egyvalakié lett, noha a két evezős többnyire ugyanabból a családból került ki. Az erősebb legények, ha tehették, inkább egyedül dolgoztak.
Azután bekövetkezett a Serenissima bukása. Visszafordíthatatlanul széthullott minden, amit az atyák több mint egy évezred alatt alkottak. A hanyatlás 1718-ban kezdődött, amikor a köztársaság elveszítette Görögországot és a Földközi-tenger keleti medencéjében lévő utolsó támaszpontjait. Velence igen hamar másodrendű állammá vált és örökre megszűnt világtörténelmi szerepe. Az egyre-másra jelentkező, mind súlyosabb gazdasági gondok következtében sorra szegényedtek el a valaha dúsgazdag, gazdag és tehetős családok is. Olyannyira, hogy már ezek sem engedhették meg maguknak, hogy egy csónakhoz két házi gondolást alkalmazzanak. Szinte hihetetlen, de így történt, hogy a Köztársaság bukása forradalmi változást idézett elő a gondolagyártásban. Nem is hinné az ember!
Jelentős szerkezeti változásokra lett tehát szükség. Az addig szimmetrikus hajótest aszimmetrikusra módosult, hogy egyetlen evezővel is könnyen hajtható és kormányozható legyen. Ezt szolgálta egy további átalakítás is. Az addig majdnem teljes hosszában lapos hajófeneket úgy alakították át, hogy csak viszonylag kis része maradt egyenes, és ehhez csatlakozott az erősen felhajló orr- és tatrész. (Mind a mai napig megmaradt ez a forma.) A hajótest emiatt a lehető legkisebb felületen, hosszának mintegy felét kitevő lapos fenekű középső részen érintkezik csak a vízzel, s ez lehetővé teszi, hogy egyetlen evezős mozgassa a ferróval, vagyis az orrdísszel együtt 11 méter hosszú és körülbelül 350 kilogrammos csónakot.
VII
– Szeretem ezt a szigetet, Cecco. Csak néha úgy érzem, megfulladok a falak között. Levegő kell! Sok-sok tiszta levegő. Ilyet csak a tenger adhat. Ahogy szabadságot is. Most a te hajód a szabadság. A csodálatos kék hajó, a legszebb a lagúnákban, melynek te vagy a gondolása. A kék gondolás… Az én kék gondolásom…
Én is a tenger lánya vagyok. Csak egy másik szigeten születtem. A neve Ciprus. Király volt az apám. Mégsem lehettem királylány. Fattyú vagyok, s apám sosem ismert el örökösének.
Aztán meghalt, engem pedig Velencébe hoztak. Mert szép vagyok. Hogy szolgáljam a Serenissimát. A magam módján. Tudod, mit jelent ez? Persze, hogy tudod. A Velence által leigázott Ciprus leányaként testemmel szolgálom a Köztársaságot.
Jó neked, Cecco, te itt születtél Velencében. Ennek a Városnak a gyermeke vagy. Én a rabszolgája, akit aranylánccal köt magához. Csakhogy míg mások csupán az aranyat látják, addig én a láncot érzem. És nem a csuklómba vagy a bokámba vág, hanem a lelkembe.
Egy kurtizántól, aki maga is művésze mesterségének, elvárják, hogy legyen szép, legyen okos, művelt, értsen a művészetekhez, értsen a férfiak nyelvén, legfőképpen ismerje a testüket. Mint a sajátját. Tudjon játszani rajtuk, akár egy érzékeny hangszeren. Ebben is művésznek kell lennie… Mindig és mindig csak a művészet!… Nagyon fárasztó ez, Cecco. Színjáték az egész, érzelmek nélküli kellemkedés egy értékes karkötőért, egy mesés gyöngysorért… És főként értékes titkokért, miket az ölelés kábulatában könnyű kitudni, s amikért vagyonokat fizet ki másnak a Serenissima… Nekem ez a munkám…
Olyan használati tárgy vagyok, Cecco, mint egy ékköves berakású aranyserleg. Abból finom bort isznak szomjas torkú férfiak, az én testemből szomjas ölű hímek szürcsölik a gyönyört.
Furcsa, hogy mindezt neked mesélem. Te is férfi vagy, szép férfi, az egyetlen tiszta férfi, akit ismerek. De csak addig vagy tiszta, amíg meg nem ízlelted ölelésemet. Tudom jól, mindenkit boldogtalanná teszek. Akinek már beteljesítettem a vágyát, annak azért. Mert újra és újra akarja. Akiknek még nem, azoknak azért. Ekként bünteti Ciprus Velencét és szövetségeseit. A Serenissima választott követe vagyok, de úgy hiszem, több rontást hozok a Városra, mint áldást. Ám ők ezt nem veszik észre. A férfiak azt gondolják, ők a világ urai, messzire tekintenek, de nem látnak túl saját magukon.
Hálás vagyok neked, hogy itt maradtál mellettem. Szólhatok veled, elmondhatom mindazt, amit másoknak nem. Tudom, hogy megértesz, hogy sajnálsz, és örülök neki, noha egyébként nem tűröm el a szánalmat, mert az semmin nem segít, csak megaláz…
Kérlek, evezz távolabb, messzire a szigettől. Ne kelljen látnom ezeket a falakat. Bár jog szerint az enyémek, mégis rabságomat juttatják eszembe.
Többször láttam, hogy féltékeny vagy Zorzira. Kérlek, ne legyél… Ő az egyetlen, akit igazán szeretek. Hiszen ismered kedvességét, szelídségét, hogy csak a szépet imádja, és lelkében nincs legparányibb zuga sem haragnak vagy gyűlöletnek. Próbáld testvérednek tekinteni őt, akkor is, ha ő kapja meg azt, amire te annyira vágyakozol. Hiába is mondanám, te vagy a boldogabb. Majd ha idősebb leszel, rájössz, hogy a test ott válik el igazán a lélektől, hogy míg a test reszketve vágyik a bűnre, addig a lélek tisztán őrizheti magát egy arra érdemesnek.
És az nem én vagyok neked, Cecco. Hidd, el, nem én vagyok…
8
Aligha lehet a gondolákról beszélni anélkül, hogy szó ne essen rólunk, gondolásokról. Ugyanolyan hosszú és gazdag történetünk van, mint maguknak a hajóknak.
A gondola legkorábbi korszakában a gondolások még mórok és fekete rabszolgák voltak. A történelem később azt mutatja, hogy elődeink egyszerű hajósokból akár magas rangú diplomaták is lehettek azon titkok folytán, amelyekhez a nemesi családok szolgálata és megismerése révén jutottak.
Ahogy a gondola használata mind szélesebb körben terjedt, a gondolások a velencei társadalom szerves részévé váltak. Társadalmi felemelkedésüket az arisztokráciával való közeli kapcsolatuk magyarázza. Valamiféle összekötő kapocs szerepét töltötték be a nemesség és a köznép között. Résztvevői lettek a Köztársaság szinte minden jeles eseményének, felelősek voltak a nemesség titkainak megőrzéséért, mivel gondoláikban nem egyszer lehettek tanúi titkos tervek kimódolásának, de ugyanúgy egyes személyeket és családokat érintő intrikáknak is.
Az 1500-as évek végén, amikor a fényűzést a gondolákon rendeletileg betiltották, a gondolások egyenruhájának úgyszintén egyszerűsödnie kellett. Ezért viseltek csupa feketét egészen a második világháborúig, amikor a francia hadsereg befolyására megváltozott az egyenruha. Ma kék-fehér vagy vörös-fehér csíkos inget hordunk; ez a látvány is a velencei kultúra jól ismert részévé vált.
Mi, gondolások, külön kasztot alkotunk Velencében. Létszámunk ma már korlátozott, jelenleg mintegy 450 és 500 fő között van. Egymás között gyakran a venét dialektust használjuk. Ez több nyelvész szerint egy olasztól független újlatin nyelv. Nagy haszna van ennek a nyelvnek, hiszen rajtunk kívül már senki se érti és így kedvünkre szidhatjuk a bunkó módon viselkedő turistákat, no meg büntetlenül tehetünk megjegyzéseket a jobbnál jobb vagy éppen rútnál rútabb hölgyekre, akik amúgy – életkortól függetlenül – sokszor leplezetlen érdeklődéssel szemlélik napbarnított bőrünket és dagadó izmainkat.
VIII
Velence spion-állam. A Köztársaság besúgóhálózata mesze földön híres. Vagyis inkább hírhedt. Erre építi hatalmát és külső-belső biztonságát. Mész az utcán és szembejön veled egy koldus. Rögtön az jut eszedbe, vajon ez is spion? Lehet, hogy csak álca a szakadt gúnya és alatta módos ember, tisztességesnek hitt polgár rejtőzik, aki pont azért jön veled szembe, hogy téged figyeljen. Ha társaiddal beszélgetsz, jó, ha minden szavadra vigyázol, mert nem tudhatod, ki kinek mit ad tovább. Én úgy vagyok vele, hogy ha olyan téma vetődik fel, inkább óvatosan arrébb húzódok. Persze csak hallótávolságra. Hallanom kell, mások mit beszélnek.
Merthogy én is besúgó vagyok. Akkor lettem az, mikor Morosini szenátor úr megkért, legyek Madonna Cecilia csónakosa. Megmagyarázta, hogy ez tulajdonképpen bizalmi munka. A Madonnához sokan járnak, köztük nagyhatalmú, befolyásos emberek, más országokbeli diplomaták, velencei szenátorok, külhoni uralkodók, bukott politikusok. Valóban gyakran fordul elő, hogy idegen csónakon érkeznek, de késő este vagy éjjel nekem kell hazaszállítanom őket. Ezekről az utasaimról kell időről időre tájékoztatnom a Tízek Tanácsát, személy szerint mindig Morosini urat. Azt mondja, bennem megbízik, ezért is esett rám a választása.
Nem mondta ki, de ott lappangott a szavai mögött a rejtett figyelmeztetés, hogy ezt a bizalmi állást könnyen el lehet veszíteni, de akkor többnyire fejjel együtt. Azt is érthetően tudtomra adta, senkivel szemben nem lehetek elég óvatos, még saját apámmal sem. Nem tudhatom ugyanis, ki áll hozzám hasonló szolgálatban. Rengetegen vannak, mondta, a gondolások közt főleg, hiszen leginkább azok találkoznak közelről idegennel. Ám mindenkit szigorú titoktartás kötelez. Ez a záloga annak, hogy egyik besúgó se tudjon a másikról. Akiről valami folytán kiderül, hogy ilyen szolgálatot lát el, az hamarosan rejtélyes körülmények között eltűnik a városból, s legtöbbször a holttestét sem találják meg, mert egy nagy kő lehúzza a tengerfenékre. Nem véletlen, hogy annyi eltűnt embert keresnek mindig Velencében. Nagyon kíváncsi lettem volna, vajon apám is szolgálatban áll-e a Serenissimánál, de ezt sem tőle, sem Morosini úrtól soha nem kérdeztem meg. Lehet, hogy apámnak is vannak velem szemben ilyen kétségei. Ő sem kérdi soha.
Akkor tanultam meg, hogy a roppant kényes dolgokról legjobb hallgatni. Hatalmas csalódásoktól menekül meg így az ember.
A szenátor úr időnként személyesen hívja fel figyelmemet Madonna Cecilia egyik-másik látogatójára. Őket fokozott éberséggel kell figyelnem, szinte minden lépésüket lesni kell hosszabb-rövidebb ideig. Ezek alatt az időszakok alatt természetesen föl vagyok mentve egyéb tennivalóim, például a Madonna szállítása alól. Morosini úr nyilván megmagyarázza szépséges hölgyének, hogy rám éppen máshol van szükség. Ilyenkor türelmetlenül várom, hogy titkos küldetésem véget érjen, én pedig visszatérhessek a Ciprusi Házhoz. Úrnőm nyilván gyanít valamit, vagy netán pontosan tudja, milyen feladatok szólítanak el olyankor mellőle, de soha nem kérdezi meg, merre jártam.
Utasaim általában bőkezűen jutalmazzák szolgálataimat. Persze előfordul, hogy egy árva zecchinót sem kapok, de legtöbbjük elég busásan, dukáttal fizet. Kezdetben még éreztem lelkiismeret-furdalást, hogy az ő pénzükön árulom el őket, de ehhez is hozzá lehet szokni, mint annyi mindenhez. Szerencsére az én dolgom csak abból áll, hogy beszámoljak, kiket mikor és hova vittem. Ennél fontosabb értesüléseket nem tudok szerezni, mivel többnyire magányos utasokat viszek, akik velem nem társalognak, vagy ha nagy ritkán ketten vannak, ők is ügyelnek rá, hogy ne hallhassam meg, miről beszélnek.
Mi sem természetesebb, mint hogy úrnőm minden lépéséről is számot kell adnom. Soha nem tudhatom, nem figyel-e engem is valamelyik besúgó, akinek jelentése meg kell hogy egyezzen az enyémmel, különben szorult helyzetbe kerülhetek.
Időnként gyűlölöm ezt a munkát, és csak az vigasztal, hogy időm java részében Madonnám közelében lehetek.
9
Sokszor kérdezik tőlünk a turisták, miért fekete nálunk minden gondola. Sokaknak tetszik, ugyancsak sokan úgy gondolják, jobb volna, ha színesek lennének. Ennek is külön története van, ahogy Velencében mindennek. Ez a történelmi város egyben a történelmek városa is.
Valamikor a gondolák történelmének első ötszáz évében a gondolák bizony színesek voltak. El lehet képzelni (vagy pontosabb, ha azt mondom, el sem lehet képzelni), micsoda szín-kavalkád volt szerte a városban a kis és nagy, a széles és keskeny csatornákon és kijjebb a nyíltabb vizeken is. Szinte versengés folyt azért, ki tudja a hajóját feltűnőbb színűre festeni.
Ennek a színorgiának a Signoria egyik 1562-ben kiadott rendelete vetett véget, amely előírta, hogy attól fogva minden gondola csak fekete színű lehet. Hogy ennek az intézkedésnek mi volt az igazi oka, arra vonatkozólag csak feltevések vannak a rejtélyestől a racionálisig.
Az első feltevés szerint a túlzó fényűzés elkerülését szolgálta. Talán valamely puritán szenátor szépérzékét sértették a tarkán nyüzsgő járművek, bár ez az „egy fecske nem csinál nyarat” közmondás értelmében aligha valószínű.
Második az volt, hogy a teljesen egyforma csónakok között feltűnés nélkül tudtak elvegyülni a Tízek Tanácsának bárkái, ami a Serenissima belő biztonsága szempontjából igencsak fontos volt. Ehhez kapcsolódott azután egy további elképzelés, miszerint a középkori városban közvilágítás hiányában éjjel észrevétlenebbül hallgatózhattak gondoláikban a rettegett Tízek Tanácsát szolgáló sötét köpenyes besúgók. Nem mintha nappal nem ezt tették volna. Sőt, akkor még láttak is.
Hasonlóan intrikus eredetű az a teória, hogy a fekete festék előírása a diplomaták és egyéb külföldiek ellen irányult, akiket a velencei Signoria, a Tízek és a Köztársaság biztonságáért felelős szervek mindig is gyanakvással fogadtak. Ők felmentést élveztek a rendelet alól, s többnyire tarka, díszes gondolákat használtak, hogy méltóképpen képviselhessék hazájukat. Ezzel nagyban megkönnyítettek az őket folytonosan követő és árgus szemmel figyelő ügynökök dolgát.
Racionálisabb magyarázatnak tűnik, hogy a fekete azért volt elterjedt, mert ez az elegancia jele, s így a gondolák is alkalmassá váltak mindenféle nagy eseményen való részvételre. Bár sokan a fekete színt társítják a gyászhoz, a Velencei Köztársaság a vöröset használta a gyász szimbólumaként, ami azonban csak a Köztársaság 1797-es bukásáig volt érvényben. Végére hagyom a legvalószínűbb magyarázatot (legalábbis feltételezést), miszerint az általánossá tett fekete szín vélhetőleg a csónakok tömítéséhez és vízállóvá tételéhez alkalmazott szurok használatából származik, amit a különböző színű világosabb festékek csak alig-alig tudtak elfedni. Íme, variációk egy témára. Ez is egyike Velence megannyi csodájának.
IX
Az utcákon megjelennek a pestisdoktorok. Messziről felismerhetők jellegzetes kalapjukról, az arcukat elfedő maszkról, a hosszú, vastag és hegyes csőrszerű orról, mely a maszk részét képezi és meg van töltve illatos olajoktól átjárt gyógyfüvekkel. Ezek a szerek – legalábbis egy ideig – hatásosan védenek a ragály ellen. Erről a maszkról nevezik viselőjüket Doktor Csőrnek.
Egyre gyakrabban döcögnek végig a kövezeten a kerekes áruszállító saroglyák. Csakhogy míg korábban a piacokra szállítottak zöldséget, húst, halat, most embereket visznek. Halott embereket. Hol egyetlen holttest hever rajta, hol több. S ahogy telnek-múlnak a napok, a mozgó hullahegy úgy lesz mind magasabb és magasabb.
Kezdetben még letakarták őket nagy ponyvákkal. Azok alól lógott ki hol egy brokát szoknya alja, hol egy csupasz láb, hol egy finom bőrből készült csizma. A ponyva hamarosan eltűnt, s a döcögő kerekek fölött öreg, fiatal vagy épp gyermekarcokról vicsorog mindenfelé a halál.
Hol egy ember tolja a saroglyát elkendőzött arccal, hol ketten gurítják át a város déli csücskéhez, „a hal farkához” (a Várost alkotó szigetek hal formát képeznek), ahol hajóra rakják át a holtakat. Ezek a halálhajók immár menetrend szerint közlekednek. A Lido kapuján át kiúsznak a nyílt tengerre, ahol az egész rakományt elnyeli a mélység. Jól élhetnek mostanság a halak azon a tájon, bár nem tudom, rájuk milyen hatással van a pestis.
Egy idő után a saroglyákat kísérő menet is lesorvad. Az emberek bezárkóznak házaikba, úgy várják rettegve, mikor kerül rájuk a sor. Ma már mindenkit csak saját gyötrelmes elmúlásának magánya kísért.
Amikor a szállítók nem győzik többé a sziget végébe vinni a hullákat, egyszerűen kiteszik azokat a legközelebbi csatorna partjára – általában éjjel –, s immár további halálhajók járják a belső vízi utakat is, hogy hajnalban begyűjtsék, amit előző nap aratott a Kaszás.
A még nem is oly rég népes, vígságtól hangos városra a félelem csöndje telepszik. Mind kevesebb csónak hasítja fel a rettenet tükrét. Csak azok kelnek útra, kiknek dolga halaszthatatlan, és senki nem tudhatja biztosan, még valaha hazatér-e.
Más városokból is érkeznek hírek a dögvész pusztításáról, ám ezekkel régóta senkise törődik. Szinte mindenkit saját gyászának palástja takar. Alig van ház, melynek kapujára ki ne tűzte volna győztes lobogóját az enyészet.
10
Nagyon ragaszkodom a gondolámhoz. Mióta az öreg Giuseppe nyugdíjas lett és átadta nekem – ajándékba adta annak örömére, hogy visszatértem a Városba, mert gondolás akarok lenni, egyetlen lírát se fogadott el érte, csak az átírást kellett megfizetni –, azóta minden szabad percemet a hajómmal töltöm. Anyám mindig kacag rajtam és azt mondja: – Eredj már, vár a menyem! Ne várasd hiába!
Egy ilyen csodálatos jószág – másként alig tudok rágondolni – állandó gondozást, gondoskodást, szinte dédelgetést kíván. Persze az én bárkám nem olyan díszes, mint egyik-másik társa, de így is van rajta ápolgatni való. A hosszú fekete hajótest akkor mutatja meg magát teljes szépségében, ha alaposan át van törölve. Reggelente azzal kezdek tehát, hogy hatalmas puha flanel kendőkkel végigtörlöm a ferrótól a poppáig. Havonta egyszer végigviaszkolom az egész testet. Egyrészt szebb csillogást ad neki a viasz, másrészt tömíti a hajszálvékony repedéseket, harmadrészt víztaszító hatása miatt lepereg róla a felfröccsenő csatornavíz és az eső. Éjszakára ponyvával lefedem az utasteret, hogy a harmat minél kevésbé nedvesítse át az ülések kárpitját. Ami ennél is nagyobb gondozást és odafigyelés kíván, az a hajófenékdeszka, amelyet kilenc-tízévente ki kell cserélni, mert a vízben élő fúrócsigák kikezdik. A kisebb díszek, faragások törölgetése, fényesítése már csak élvezetes ráadás egy olyan gondolásnak, aki együtt él a hajójával.
Számomra a ferro a gondola legcsodálatosabb darabja. Orrdísznek is nevezhető, de ennél sokkal több. Nemcsak díszítő elem, hanem roppant fontos szerepe van a csónak kiegyensúlyozásában. Ez a meglehetősen nehéz fém alkatrész képezi a taton álló evezős ellensúlyát. Ezért is mondják, hogy nincs két egyforma gondola, mert az ellensúlyt minden egyes gondolás testsúlyának és testalkatának megfelelően, szó szerint „névre szólóan” készítik el a dokkban. Amikor Giuseppétől átvettem a hajót, az volt az első fontos dolog, hogy kicseréltettem a ferrót, hiszen Giuseppe másfél fejjel alacsonyabb és sokkal kisebb testsúlyú nálam. Az én ferróm is pontos mérlegelés szerint készült. (Ezért nem fordul elő, hogy a gondolások egymás járművét használják, mert az egyensúly megbomlása gátolja a csónak könnyű siklását, ezáltal nő a szükséges erőbefektetés, ami a jármű mozgatásához és irányításához kell.) A ferrónak tehát kulcsszerepe van a gondolán. Mindebből persze semmi nem látható, egy laikus számára semmiképpen. Csak hozzáértő képes felfedezni, hogy az egyik ferrónak lefelé, a csónakorr alá futó szára vékonyabb vagy vastagabb, rövidebb vagy hosszabb, vagy hogy az alabárdszerű felső fejrész szélesebb vagy keskenyebb.
Mindez persze csak fizikai méretek kérdése, ami a hajóépítőkre tartozik. Ám a ferro mint orrdísz számos fontos és roppant érdekes „információt” hordoz. Mindenki előtt nyilvánvaló, aki már közelről látott gondolát, hogy ez a vízi jármű legszembetűnőbb és legjellegzetesebb darabja. A hajón található kevés fém alkatrész közül az egyik.
A ferro felső szélesebb, alabárdhoz hasonló törzsrészének alakja a dózse süvegének körvonalát idézi. Magának az egész ferrónak S alakját a Canal Grande ugyancsak S vonalának feleltetik meg.
A fejrész alatt az előre kiálló hat, egymás alatt fésűfogakként elhelyezkedő tömör fémnyelv Velence történelmileg kialakult kerületeit, az úgynevezett sestieréket jelképezi az alábbi sorrendben: San Marco, San Polo, Santa Croce, Castello, Dorsoduro, Cannaregio, míg a hátrafele nyúló hetedik nyelv Giudecca szigetét szimbolizálja. Amikor a ferro kialakulása ebbe a stádiumba jutott és immár a Város szimbólumává kezdett válni, a környező nagyobb szigetek, vagyis Murano, Burano és Torcello tiltakoztak a Signoriánál, mondván, ők ugyanúgy részei a Serenissimának, őket is megilleti valamilyen jelképes megörökítés. Ennek eredményeképpen kulcsszerű, filigrán díszes elemek kerültek az előreálló fémnyelvek közé az említett szigetek képviseleteként.
Ez a mai állapot. Ki tudja persze, hányféle módosuláson ment át az idők folyamán maga a ferro is. Eközben születtek meg azok a feltevések vagy állítások, hogy melyik része mit szimbolizál. Hogy kik gondolták ki? Lehetett egy vagy több dózse; lehetett szenátor vagy tudós, aki eltöprengett ezen; de ugyanígy lehetett egyszerű gondolaépítő munkás is, akinek fejében munka közben ilyen ötlet született.
Eredetileg talán valóban csak dísz volt, és később alakult ki körülötte a máig is élő Velence-kultusz.
Az a bizonyos hét lemez valamikor lehetett több is, kevesebb is. Létezik olyan festmény, amelyen a gondolán elöl csak öt lemez látszik. Lehet, hogy valóban csak annyi volt azon a csónakon, de eredhet ez a festő figyelmetlenségéből is. Tény, hogy a mai állapot hozzáidomult a legendához.
A ferro S-rajzolata eredetileg nyilván onnan eredt, hogy követte a hajóorr ívét, és csak később társította hozzá valaki a Canal Grande vonalát.
Sok száz évvel ezelőtt, amikor a gondolák még más kialakításúak voltak, nem volt ritkaság a hajók orrán a majdnem embermagasságú ferro, ahogyan azt Canaletto, a híres középkori velencei festő képein látni.
Érdemes egy pillantást vetni a gondola másik, kevésbé híres végére is, ahol szintén van egy érdekes fémdíszítés. Afféle pásztorbotra emlékeztető hajlított fémdarab, amelyet poppának hívnak. Ez a gondola legmagasabb pontja, épp ezért újabban lehajtható, hogy magasabb vízállás esetén átférjenek a hajók a kisebb hidak alatt is. Ennek ellenére előfordul, hogy egyik-másik hidacska annyira alacsony építésű, hogy a gondola a következő apályig bent ragad eme kis hidak által közrefogott csatornarészben.
És ha már a gondola különlegességeiről van szó, feltétlenül érdemes megemlíteni egy régebben használt, mára divatjamúlt tartozékot, nevezetesen a felzét. Ez egy kis kabin volt a csónak közepén. Kezdetben deszkákból és ponyvából boltív alakúvá alakították. Később gazdagabban díszített kényelmes utastérré fejlesztették, mivel a gondola használata egyre népszerűbb lett a gazdag nemesek körében. Több célt is szolgált: védett a nyári napsütés és eső ellen, ugyanígy a szél, a hideg ellen is, nem beszélve a kíváncsi tekintetekről. Merthogy eme állapotukban a gondolák kiváló helyszínei lettek titkos megbeszéléseknek, s ami nem kevésbé fontos, szerelmi légyottoknak is. Valamelyik híres utas így írta le szemléletesen: „Kicsi, lebegő szalon, belsejében bársony vagy brokát ülésekkel, az elülső részen egy kis ajtóval és a kis oldalsó ablakok függönyeivel.” Később ezt odáig fokozták a pénzben jobban, ízlésben kevésbé dúskáló tulajdonosok, hogy bronzdíszek is megjelentek a felzén, sőt muranói üvegberakású ablakok is. Mindezek persze nagy mértékben növelték a csónak súlyát. Ez azonban akkoriban nem volt szempont. A gondola s mindenekelőtt a felze díszessége árulkodott a tulajdonos anyagi helyzetéről. Vagyis státuszszimbólum lett. Idővel azonban fölöslegessé vált. Ma már nem használják, és legfeljebb csak magángyűjteményekben fordul elő.
X
Madonna Cecilia nagyon beteg. Két napja gyötri a magas láz. Csak az öregasszonyt engedi magához. Az mosdatja, eteti, cseréli hálóruháját. Mosdatás után megfésüli gyönyörű aranyvörös haját. A beteg már semminek nem örül; csak némán tűri, ami történik vele és körülötte.
Jó itt a Nyolcszögletű-szigeten. Senki nem zavarja nyugalmunkat. Csak Morosini szenátor úr volt itt tegnap estefelé rövid látogatásra, ma pedig Zorzi úr jött el érdeklődni asszonyunk felől. Csónakosa alig találta meg a szigetet. Annyira messze esik mindentől, hogy még a gondolások közül is csak kevesen ismerik. Amúgy senki nem jár a lagúnáknak eme elhagyott részén.
Mindkét vendégünket jól ismerjük. Egyikünknek se jutna eszébe, hogy a Város legnagyobb hatalmasságának azt mondjuk, nem szabad bemenni a beteghez. Zorzi úr pedig kedves és szelíd ember, amellett ruhájából és viselkedéséből ítélve szűkölködhet is, mégis fizet azért, hogy Madonnáját láthassa. Hogy lenne szívünk nemet mondani neki? Ha nem lennék a szigethez kötve, én fizetség nélkül is kihoznám őt. De hát mások nem tudják, kit takar a festékfoltos öltözék.
Mióta asszonyunk megbetegedett – minden bizonnyal a halálos kórt kapta meg, amely a Város lakóit is tömegesen pusztítja –, én sem mozdulok a szigetről. Bármikor még rosszabbra fordulhat az állapota, s akkor legalább egy férfi kell a háznál. Meg nem is bírnám itt hagyni… Beleőrülnék a bizonytalanságba, hogy mi lesz vele, míg én távol vagyok.
Lesem tehát az öregasszonyt, s valahányszor kijön a beteg szobájából, aggódva érdeklődök, hogy van a Madonna. A válasz egy ideje mindig ugyanaz: – Rosszul.
Az asszony kezében tartott mosdató tálban ott áznak a kendők, melyekkel a lázat próbálja leszorítani. Vizet cserél, tiszta kendőket vesz elő, megy vissza hozzá. Úgy szeretnék legalább a résre nyitott ajtón át egy pillantást vetni Madonnámra. Óráról órára biztosabban érzem, hogy hamarosan itt hagy bennünket, s nekem az sem adatik meg, hogy előtte még – életemben először – megcsókolhassam a kezét. Búcsúzóul. Az öregasszony úgysem engedne be hozzá.
Kint ülök a kertben álló antik oszlop tövében és töprengek. Belegondolni is ijesztő, mi lesz velünk. Nélküle elképzelni sem lehet a szigetet: a szobákat, a kis kertet, a lépcsőt a víz felett, a kővel kirakott csónakkikötőt, a fákat, virágokat… Mindezek őmiatta vannak itt. Ahogy mi is az öregasszonnyal.
Megint csónak áll meg a partnál. Kinézek, megismerem magas, hajlott alakjáról az érkezőt. Lebocsátom a lépcsőt, segítek felmászni a szenátor úrnak. Az visszaszól az evezős legénynek, hogy visszatérhet a városba. Az alkonyi vízen nagy ívben fordul a karcsú fekete hajó; hamarosan eltűnik a zsombékok mögött.
11
Minden egyes gondola remekmű, művészi alkotás a maga nemében. Mint egy-egy hatalmas ékszer. Az évszázadok során kialakított csónaktestet, amely mai, eleddig végleges formáját mintegy százötven évvel ezelőtt Domenico Tramontin mester elképzelései alapján nyerte el, gondos kézimunkával körülbelül két esztendő alatt 280 darabból állítják össze. A kétesztendőnyi gyártási idő magában foglalja a fa alkatrészek alakítását, kimunkálást, ácsolását, a gondos aprómunkát és a többszöri lakkfestést.
Az építéshez nyolcféle fát használnak fel: bükköt, diót, fenyőt, hársat, mahagónit, meggyet, szilt és tölgyet. Egy gondola ezek kombinációjából áll. Akárcsak a hangszereknél, itt is hosszú ideig, évekig szárítják, érlelik a faanyagokat. Azt a műgondot, amivel ezek a vízi járművek készülnek, valóban csak a hangszerkészítéshez, közelebbről itáliai példával élve a hegedűkészítéshez lehet hasonlítani. Csakhogy amíg egy mesterhegedű évszázadokig megőrzi épségét, szépségét, csodálatos hangját, addig egy gondola élettartama még gondos ápolás mellett is mindössze húsz év körül van.
A gondolaépítés egyik rejtelme, hogy nem tervrajzok alapján készülnek a hajók, hanem méretjelzésekkel ellátott mintakeretek segítségével, amelyek azután a műhelytitkokkal együtt apáról fiúra hagyományozódnak. Ez kimondottan sokgenerációs szakma.
Maga az építés és a nagyobb javítások dokkban történnek. Hajdan több ilyen volt Velencében, ma már csak kettő működik. Az iparág rohamos hanyatlását nemcsak a gondolák számának csökkenése okozza, de az előírt, akár húsz évig is elhúzódó tanoncidő ugyancsak akadályozza az utánpótlást. Nagy elhivatottság kell ahhoz – s minden bizonnyal családi hagyomány is –, hogy valaki ennyi időt áldozzon az életéből egy – bármennyire is szomorú – kihalófélben lévő szakma fenntartására.
Sokan romantikus hevülettel úgy képzelik, hogy a kiszolgált gondolákat konzervált állapotban gazdag gyűjtők őrizgetik féltett kincsükként. Sajnos a valóság ennél sokkal lehangolóbb, mondhatni gyászosabb. A mintegy húszévnyi folyamatos használat után végleg kivénhedt csónakok fahulladékként végzik. Néhány megmentett példány létezik csak, de ezek közül a legidősebb is csak 1846-ból való, és ez sem Velencében található, hanem egy amerikai hajómúzeum tulajdonába került, mégpedig a híres angol költő, Robert Brownig adományaként.
Az ember szíve összefacsarodik arra a gondolatra, mennyi művészi munka, érték semmisült meg így az évszázadok folyamán.
Nem vitatható, hogy a gondola Velence egyik szimbóluma. S amíg az egyre pusztuló város még él, a gondolák is élni fognak. Kérdés csak az, milyen áron. Vélhetően új anyagok felhasználásával, új építési technológiák alkalmazásával.
Talán a látványt – a látszatot! – valóban sikerül fenntartani, de az már nem lesz ugyanaz. A mai legendás vízi járművekből akkora már hiányozni fog az egykori Serenissima lelke.
XI
– Úgy készülj, Cecco, hogy asszonyodat bevisszük a városba. Állandó orvosi felügyelet kell neki. Itt már nincsen biztonságban. Szólok az öregasszonynak, öltöztesse fel és készítse az útra. Ha hívlak, gyere be. Neked kell őt kihoznod a bárkába, nehogy baja essék.
Beledobban a szívem a boldogságba. Mégis közelébe juthatok, karomba vehetem, vigyázhatok rá. Már sejtem, hogy ez lesz az utolsó közös utunk. Gyorsan előkeresek néhány vastag pokrócot, hogy kényelmes, puha helyet készíthessek a gondola aljában. Aztán kiülök a lépcsőre és várakozok. Várom, hogy szólítson Morosini úr.
A betegágyon félig öntudatlanul fekszik az én szerelmetes Madonnám. Az öregasszony már felöltöztette, jól be is bugyolálta takarókba, nehogy fázzon. Karomba veszem, indulok vele az ajtó felé, A szenátor úr megy elöl, hogy segítsen, ha szükséges. Az öregasszony csöndben hüppög a szoba homályában. Már ő is összekészítette kis motyóját, hiszen nem maradhat itt egyedül. Jön velünk a Ciprusi Házba.
Madonnám fakó arca vállamon nyugszik. Aranyvörös haja kibuggyan a takaró alól, szeme csukva, szája félig nyitva. Forrón, szaporán, sípolva jár ki-be rajta a lázas lélegzet. Mielőtt kilépnék a házból, egy pillanatra megállok. Itt az alkalom. Az első és az utolsó. Soha több nem lesz ilyen. Bátorságot gyűjtök, lehajolok a kedves kis archoz és… hosszan csókolom az ajkát, amely perzseli az enyémet…
Hogy meddig tart ez a csók, nem tudom. Nekem úgy tűnik kábulatomban, hogy öröktől fogva… és azt akarnám, hogy örökétig tartson… Hirtelen azt sem tudom, vajon az öröm vagy a fájdalom könnyei patakzanak szememből. Szorítom, ölelem őt magamhoz és csupán annyit érzek, hogy ebbe az ölelésbe bele kell halni, mert innentől nincs többé élet.
A szenátor úr már lent áll a bárkában, engem is óvatosan besegít drága terhemmel. A Kedvest lefektetjük a puha nyoszolyára. Morosini úr melléje ül, ölébe veszi a fejét. Az öregasszony a lábához telepszik, én pedig hosszú evezőmmel a végső útra ösztökélem gyászos gondolámat.
12
A gondolák tündöklésének kora akkor ért véget, amidőn a külvilág a szó szoros értelmében bedübörgött Velence eladdig csöndes életébe. Az első döfést az adta nekik, hogy a Velence és a szárazföld, vagyis Mestre, Fusina közötti vasúti lagúna-híd felépítésével és a vonatforgalom megindulásával egyszeriben elestek az igen jelentős személyforgalom kizárólagos szabadalmától, amely felettébb jövedelmező volt. Számukra ezután csak a helyi közlekedés lebonyolítása maradt: egyrészt a jobban díjazott kirándulások a Lidóra valamint a környező szigetekre: Muranóra, Buranóra, Torcellóra és az ezeken túli távolabbi helyekre, továbbá megmaradt a városi forgalom, amely még mindig igen jelentős jövedelmet biztosított a gondolásoknak.
A második döfés már szinte halálos volt. Megjelentek ugyanis a csatornákon és a nyílt vizeken a gőzhajócskák, a vaporettók, noha használatuk ellen sokan tiltakoztak; egyrészt Velence lakosai, akik nyugalmukat féltették a pöfögő masináktól, másrészt a gondolások céhe, akiknek puszta létét fenyegették ezek a technikai újdonságok. Bizottságok vizsgálták, vajon az általános személybiztonság tekintetében nem jelentenek-e veszélyt ezek a gőzösök a csatornákon nyüzsgő gondolákra, bárkákra és egyéb vízi járművekre, nem beszélve ezek utasairól.
Ám a haladó korszellem időszerű törekvéseinek nem lehetett többé gátat vetni. Győztek a „nyomós indokok”, így hamarosan fürge gőzösök szelték a csatornák és lagúnák vizét, ami a gondolások számának rohamos fogyásához és keresetük jelentős csökkenéséhez vezetett.
A megbízott vízügyi bizottság – vélhetően „hathatós szakmai indoklás” birtokában – azzal vélt nagyobb súlyt adni döntésének, miszerint »a csavargőzösök felkavarják a csatorna iszapját, amelyik a paloták tövében rakódván le, konzerváló hatást gyakorol a paloták további szilárd fennállására«. Ilyen „tudományos” okfejtéssel szemben a gondolásoknak nem volt fegyverük. Az már csak az utolsó taglócsapás volt, amikor kezdtek elszaporodni a kis személyszállító motorcsónakok, majd megjelentek a ma is használatos nagy vízibuszok. Ezzel a valahai Város teljes közlekedését biztosító gondolás társadalom majdhogynem az idegenforgalom kiszolgálására szakosodott kuriózummá degradálódott.
Az azért mégiscsak vigasz, hogy még mindig Velence szimbólumai vagyunk. És aki hozzánk jön, ránk is legalább annyira kíváncsi, mint a többi világhírű látnivalóra. Nélkülünk hogyan is létezhetne Velence?
XII
Érti jól Morosini úr. Hogy ne értené? Kezdettől fogva tudja. Semmi nem történhet a Serenissimában, amit ő ne tudna. Miért éppen a lelkek zenéjét ne ismerné ez a kortalan ember? Ráadásul mindkettőnk lelke ugyanazt a dallamot zengi: a Cecilia-korált. Vajon ő hogy hallja ezt a muzsikát? Fényesen csilingelő hegedűk hangján? Dicsőséget zengő fúvósok réztölcséreinek bozontos harsogásaként? Netán hatalmas dobok feneketlen mélységű fekete puffanásai gyanánt? Vajon hány Ceciliája volt ennek az időtlenné vénült férfinak, akinek egyetlen halk szavától reszket a Köztársaság? Akinek egyetlen pillantásától reszket a dózse? Milyen lehet a szerelme annak, aki maga a Korszak; aki nem egyedekben, hanem tömegben mér másokat? Vajon el tudja-e különözni lelkében hajdani kedveseit?
Elnézem őt, amint megtörten hajlik a beteg fölé, s azon töprengek, melyikünk vesztesége lehet nagyobb. Az övé, aki számára Madonna Cecilia az utolsó a szeretettek sorában, vagy az enyém, akinek az első… lehetett volna?
Most nem félek tőle. Csupán mérhetetlenül szánom… Mert most csak ember…
XIII
Hamarosan követlek, Cecilia. Te már megtértél abba a hazába, ahol nem pusztít semmiféle ragály, ahova a bomló testből tisztán röppen föl a lélek és tart a fényességes menny kupolája felé. Távolról kísérlek, amikor az a rejtélyes árny éjszaka közepén kerekes saroglyán végigtol téged a Városon, egy olyan helyre, hol a nádas mély öblöt ölel körül, amelyet még fényes nappal sem háborgat más, mint ricsajukkal a lápok és nádasok madarai. A tiszta, fekete égboltról arany kévébe kötve száll le a holdsugár, finom tollával körberajzolva minden egyes nádszálat. Az árny óvatosan emel le téged a saroglyáról, karjában tartva a víz szélére megy, ahol elég kemény a talaj, térdre ereszkedik és a víz tükrére fektet. Néhány pillanatig úgy lebegsz ott szinte súlytalanul, mintha puha ágyon feküdnél. Aztán halotti ruhád lassanként átnedvesedik, mind több és több vizet szívva magába, s tested lassanként a mély fele indul. Hosszú aranyvörös hajad hatalmas glóriaként veszi körbe arcodat. Még egyszer homlokodra csókol a holdfény, aztán elsimul fölötted a lagúna vize és visz a tenger homokos alja felé, ahol Teremtőd lágy iszapból formált számodra végső nyoszolyát.
Sokáig várom, hogy a titokzatos árny elhagyja a partot. Mikor végre eltávozik, én is letérdelek azon a helyen és imádkozom. Imádkozom érted és hozzád, hogy készíts nékem is helyet az Úr kertjében. Úgy is jó, ha szerényebb a tiédnél, csak hadd maradhassak közeledben…
XIV
…Az a csók… Az az egyetlen, megváltó csók… Nincs már túl sok idő az új találkozásig. Én is érzem a közeledő elmúlás fájó pecsétjeit. Éjjel van. Arra ébredek, hogy éles kés metszi a torkom… Combom tövében és hónaljamban már ott vannak és terebélyesednek a duzzanatok, a csomók… Egyre feketülnek… Perzselő láz fut ereimben… Szédülök és fáj a fejem… Már felkelni se bírnék… Csakis az nyújt enyhületet, hogy tudom, azért van ez így, mert te vársz rám odafent…
Anyám, szegény, mindent megtesz, hogy csitítsa kínjaimat, de hiába… Imái messzire, fölfele szállnak a mennyig, s ott megtérdepelnek az Úr lábainál… Arcomra, kezemre hulló könnyeit szomjasan issza az éj… S én mindegyre távolodom e világtól…
Jöjj velem, kedves, odakint kettőnkre kéken vár a hajóm… ülj ide le… van még annyi erőm, hogy hosszú evezőmmel kievezzek véled messzi vizekre… ott azután melléd heveredve öledbe hajtom fejemet… és visz… visz bennünket a fény…
Szekszárd, 2020.
* Írásom hőse Passuth László Lagúnák című regényéből kiragadott személy, mégpedig Cecco, a gondolás fiú, aki rövid ideig a főszereplőt, Madonna Ceciliát szolgálta rajongó odaadással.
[1] Dózse-palota
[2] Nyolcszögletű-sziget (olasz)
[3] 1 velencei láb = 30,38 cm
Illusztráció: Gondola (fh. W. Gail, Lagunák-borító)
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
