Ványai Fehér József: Macskaköszörülők
Megköszörülte már nagyapád a macskát? – kérdezte tőlem Kovács Dezső a Hajós út és a Három rózsa sarkán. Beszédes nevet viselt, mert szakmájára nézvést valóban kovács volt, bár mindig vasalt nadrágja, simléderes sapkája inkább úriember benyomását keltette. Ha hazaengedtek az óvodából, utcára nyíló műhelyéből kalapácsütések zaja hallatszott ki, csengett-bongott az üllő. Az udvaron lovak toporogtak, szikrák szálltak a szélben.
Kovács Dezső macskás kérdését nem értettem, évekbe telt, mire valamit felfogtam belőle. Apai nagyapám az első világháborúban Szicíliában volt hadifogoly, foglalkozása pedig köszörűs. Kovács Dezső a tömörítés vicces mestereként összehozta a kettőt, fejtse meg, aki ismerni szeretné a titkot.
Különben Mihály nagyapám és Kovács Dezső együtt harcolt Itáliában, majd Szicíliában raboskodtak. Hogy mit éltek át, arról hallgattak, mint a Pó mentén a katonasírok. Valóban ettek-e macskát, vagy csak egymást ugratták az olaszokkal kapcsolatban gyakran emlegetett szokással? Ma sem világos számomra, bár kis ügy ez a sejthetően átélt borzalmakhoz, nélkülözéshez, éhezéshez képest.
Ha hazamész, mondd meg nagyapádnak, hogy köszörülje meg a macskát! – vette ki nyakamból a fehér kendőt Csaba borbély, mire meglett férfiak kuncogni kezdtek az üzlet sarkában, újságolvasást mímelve. Havonta kellett nyiratkoznom, mert apám nem értette, mi az a beat, egy fiúnak miért nőne fülére a haja. Apám számára semmit nem jelentett az, hogy „the answer my friend, is blowin’ in the wind”, sem az, hogy „I can’t get no, satisfaction”. Ha fél liter muskotályost lecsúsztatott a torkán a borkóstolóban, magában magyar nótákat dudorászott. Negyven évig sofőrködött a téeszben, este koccintgatással zárta a napot rakodói társaságában.
Így hallottam én először a szót („Trianon”), Csaba borbély műhelyében ücsörögve, soromra várva. Érdes hangzása miatt megjegyeztem, bár a hozzá tapadó jelentést nem ismertem, térképen nem találtam volna meg. A fodrásznál szigorú rendtartás szerint zajlott a procedúra, a hajvágás, egy kiskölyök akkor is a sor végére kényszerülhetett, ha hamarabb jött. Kopasz, hajlott hátú, remegő kezű férfiak borotváltattak, közben számomra nehezen érhető nyelven kvaterkáztak, figyeltem őket, de nem okosodtam. Hol jártak ezek és mit csináltak, és főleg miért? – csak pislogtam. Elhangzott ott Szibériától kezdve De Gaulle („Dögól”) nevéig, Sztálintól Churchill-ig sok minden, de én csak lestem, mint Rozi a moziban. Egy ismeretlen, rég letűnt világ nem engedett közelebb a rejtélyhez, nálunk a zárszámadás, a belvizes helyzet, a dotáció uralta a beszédet. A csontos, recsegő hangú, kemény tekintetű öregemberek bátraknak tűntek fel a sutyorgó, sunnyogó fiatalokhoz képest, bár ők is egyből a bejárati ajtó felé pillantottak, ha jelzett a csengő. S csak akkor folytatták, ha ismerős, beazonosítható falubéli érkezett.
Mihály nagyapám egy híján kilencven évig élt, de hetvenéves korára lebetegedett, nem bírt tovább dolgozni, savókék szemmel szemlélte a világot, és már semmin sem lepődött meg. Amikor nem feküdt, oldalára fordított hokedlin ücsörgött a tornácon, kezét állandóan a légycsapón nyugtatgatta („szaporodó vérpöttyek a fehéren szikrázó falon”). Szó sem lehetett ott semmiféle Isonzóról vagy Piavéról, az öreg nem ismerte Wittgensteint („amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”), viszont gyakorolta a némaság filozófiáját. A tisztaszoba ablakába kitett macskaszemes, világvevős rádió szólt álló nap, s ő hallgatta a híreket, nyíltan a Szabad Európát. Ez a masina anno luxuscikknek számított a Vágásszélen, mert másoknak legfeljebb Kossuthot, Petőfit fogó néprádió jutott, már ha egyáltalán.
A vége felé Mihály csak pizsamában járt-kelt, az udvar végében lévő kerti budit nyitott sliccel közelítette meg. Gyakran hódolt másik szenvedélyének, a macskatáncoltatásnak. A hokedlin ülve kezelésbe vette a felágaskodott kandúrt, s úgy illegette szegény jószágot jobbra-balra, hogy szájával trombitált, brummogott hozzá. Könnyen tehette, mert fiatalabb korában klarinétozott („klárnétozott”) az utcabandában. Sohasem tanulta, génjeiben hordozta a zenét.
A tornác végében nyugodott a pedálos köszörű, a század tanúja. A lábbal hajtható szerkezeten már csak fiai élezték a kést, ollót.
Anyai nagyapámat, Giricz Istvánt a keleti frontra vitték 1916-ban, alig töltötte be a tizennyolcat. Harcolt-e a Przemysl erődben, biztos ma sem vagyok benne, az viszont valószínű, hogy Szibériába került hadifogságba, ám csodák csodájára (és szerencsénkre) hazajött. Őrzöm a róla készült fotót, amelyet a tábori fényképész készített. István széken ül, lábszárvédős lábát keresztbe teszi, mokányan, barnán néz az objektívbe, még nem sejti, hogy elkezdődött a XX. század, mely a magyarságot végveszélybe sodorja. Igaz-e, vagy csupán legenda, amit anyám mesélt apjáról nyolcvan évvel később, hogy a Fekete-tengerben csutakolta lovát…
Nagyapámék négyen voltak testvérek, Hornok Viktória dédnagyanyám naponta küldte ki a két lányt a háború után az endrődi Körös-gátra Kisfoknál, hogy jön-e már a legnagyobb fiú… Aztán egyszer csak visító örömmel szaladtak befelé.
Első felesége Istvánnak is (akárcsak másik nagyapámnak) spanyoljárványban hunyt el, ilyen idők jártak. Én ezt csak 2010-ben, anyám halála után tudtam meg egy közeli rokontól, hogy nagyapámnak első házassága is volt. Hát igen, végighallgattuk a legújabb kori történelmet, ilyenek vagyunk: amiről nem beszélünk, az nincs, nem is volt. Felejteni, túlélni, megmaradni, ahogy lehet – ez a parancs. Kiradírozni a múltból a személyes és a nemzeti tragédiákat, hallgatni hol muszájból, hol önszántunkból. Önkéntes süketnéma a magyar, és ha igen, az idők végezetéig így kell ennek maradnia?
Kalandos életű Mihály nagyapám karriert csinált, ahogy hazatért a szicíliai hadifogságból: benősült egy földbirtokos családba. Bugyiék kétszáz holdat műveltek. Rozália lányuk hirtelen lebetegedett, 1920-ban meghalt spanyoljárványban, így nagyapám mehetett vissza a ködmönösi tanyára, igaz, húsz hold jó földdel kistafírungozták a Liliom-dűlőben. De a vagyonosodásból nem lett semmi, mert a második házasságából született nyolc gyerek felnevelése felszippantotta a kis föld hasznát. Ők már eleve úgy nőttek fel, hogy beléjük ivódott: amiről hallgatni ildomos, azt tilos feszegetni.
Mihály jóképű gyerek volt, s nagyon hiányzott a férfi, százezrek maradtok ott a keleti és az olasz fronton. Dolgos kézzel eltartotta a famíliát. Az évtizedek röpültek, mint a percek, ismerősünk hiteles, egyházi és állami dokumentumok alapján készítette el családfánkat, amelyen minden kétséget kizáróan az szerepelt: „F. Mihály földbirtokos”. Ám ahogy az ország elveszítette területének kétharmadát, lakosságának több mint felét, úgy később az öreg is csak állandóan pórul járt.
De élni akart.
Hallgatott, mert nem szívesen lett volna áldozat, sem mártír.
Az is csak 2011-ben, anyám halála, ötven évvel Giricz nagyapám elhunyta után jutott tudomásomra, hogy 1910-ben, 12 évesen Istvánka elszökött Endrődről Nagyszalontára. Tehette, járt már a vonat. Apja kútásás közben veszítette életét, az özvegy magára maradt négy gyerekkel. Istvánnak, mint legidősebb fiúnak, a négy elemi elvégzése után cselédnek kellett állnia, hogy éhen ne haljanak, pedig tanulni szeretett volna, egyben s másban tehetségesnek mutatkozott az érzékeny kiskamasz. Öccse iparostanonc Gyomán, a két világháború között sikeres agrárvállakozói pályát futott be, két cséplőgépet, rendsodrót, más masinákat tartott, míg nagyapám megmaradt szegénynek.
Talán a Toldi-legenda vonzotta Istvánkát Szalontára? A rettenthetetlen, bivalyerős Miklós példája lebegett szeme előtt, aki a bajok ellenére vitézzé válik a király udvarában? A zömök Istvánka is földhöz vágta osztálytársait, ha birkóztak – de három nap múlva mégis inkább hazatért Nagyszalontáról.
S milyen a sors! Én erről az egészről még csak nem is hallottam, mikor nekem is kedves városom lett Szalonta, többször jártam ott, a Csonka-toronytól a piacig, a vasútállomásig bebarangoltam mindent, s közben tudat alól valami azt súgta, nem először…
Mihályt a szerencse sem kerülte el, az ötvenes években négyes találatot ért el a lottón. Új házat épített belőle, a lassacskán felnövő nyolc gyereknek vett ezt-azt, plusz magának a világvevős rádiót. De a pénz elfogyott, mint a becsület.
A hetvenes árvízkor Kondorosra telepítették, de megunta a védekezés címén előadott töketlenkedést, gyalog indult haza a negyven kilométerre lévő Dévaványára. Nyolcvannyolc évesen teljesítette a majdnem maratoni távot. Hiába, aki Szicíliából jött vissza, annak ez meg sem kottyant. Ám a következő évben, 1971-ben mégis meghalt. Sohasem mesélt nekünk az első világháborúról, a vérontásról, hadifogságról. Sejtelmesen hümmögött a tornácon, az oldalára fordított hokedlin ücsörögve, ha a rádióban véletlenül valami fontos hírt közölt a bemondó (lelőtték Kennedy-t, katonáink baráti segítséget nyújtottak Csehszlovákiának, és így tovább). Véleményt nem formált, áthallgatta a történelmet.
Hogy a rock and roll megérkezett falura, onnan sejthettük meg, hogy a Vadvirág cukrászdában lehetett Coca-Colát és Jaffát kapni. Ezek másképp voltak szénsavasak, mint a Hüsi és a Bambi. A Vidám presszó zenegépén két forintért meghallgathattuk a Creedence-től a „Hey, tonight!” c. számot. Kukkot sem értettünk a szövegből, viszont vonzott, izgatott minket a szokatlan mjuzik, a reszelős gitárjáték. A fejlett szocializmus építéséről nem gondoltuk, hogy később Kádár-korszaknak hívják. Kisdobosok, úttörők lettünk, őrsvezető-helyettes-képzőbe Orosháza-Gyopárosfürdőre, őrsvezetőképző táborba Balatonberénybe mentünk, Zánkára a tanárgyerekek jutottak el. Továbbtanultunk, a távolsági buszjárat beröpített a kollégiumba, szombat délután vissza. Versenyeztünk a „jó tanuló, jó sportoló” kitüntető címért, s nem értettük, a városi fiúk miért hordanak farmert és hosszú hajat, s hogy Bögyörő miért úszta át Triesztnél az Adriát…
Különben apai nagyapám sohasem köszörült macskát, de ez csöppet sem zavarta azokat, akik hinni akartak benne.
Illusztráció: Szicíliai macskaköszörű
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
