Az “Égi és földi szerelem”-kiállítás megnyitása
A Csókos Varga Györgyi–Csákvári Nagy Lajos művészházaspár házát az Etyeki Műhely Alapítvány galériává alakította. A 2021. szeptember 16-ai ünnepi megnyitó köszöntőjét szeretettel osztjuk meg olvasóinkkal. (a szerkesztőség)
*
Kedves megjelentek! Tisztelt Miniszterelnök Úr, Polgármester Úr, Képviselő Úr!
Miért is gyűltünk össze ma, hétköznap, ünnepelni? Mert ez a község, s ez az ország megint gazdagodott egyet. Gazdagodott, azaz bővült. Köztudott, hogy régi nyelvünkben a bő gazdagot jelent, lévén a valódi gazdagodás a lehetőségek kibővülése.
Kibővült ez az épület is. A bővülés persze nem puszta tágulás. Növelhető egy épület széltében, vagy növelhető a felhők irányában, mint New York tornyai; növelhető, tágítható akármeddig, a növekedés önmagában nem gazdagodás, mit sem ér, ha szellemében üres marad; a gazdagodást, a bővülést az épület tartalma viheti bele. Itt is erről van szó.
A tartalommal a bővítő, s ezáltal egyre bővülhető tartalommal itt egy emberpár töltötte meg az épületet, amikor két emberöltővel ezelőtt megkapta lakásnak a hajdani járványkórház épületét. (Jelképesnek is tarthatjuk, hogy amit létrehoztak, ma egy világjárvánnyal néz farkasszemet). Ez a két ember, Csákvári Nagy Lajos és Csókos Varga Györgyi ugyanis olyan emberek voltak, akiknek a kezén a hétköznapok is ünnepivé tudnak válni.
A bejáratnál szembenézhetünk velük személyesen is. Két fő néz velünk szembe, együtt és mégis külön. Külön és mégis együtt. Egy, azaz két hosszú életen át. Együtt, mert egymásnak rendeltettek, s külön, mert mindkettőjükben egy szuverén egyéniség próbált kiteljesedni. A két arcmás stílusában is különböző, az egyiket a férj készítette a feleségről, a másikat a fiú (Kristóf) az apjáról. A férfifej akár igazi görög Zeusz szobor is lehetne, a villámokat szóró Zeusz szobra. De aki ismerte Csókos Varga Györgyit, látta azt az éles koncentráltságot, amellyel valamely célja felé törekedett, vagy éppen baráti ölelésének erejét, szavainak súlyát érezte, az tudja, hogy nem volt kevésbé kemény egyéniség az asszony sem.
Ennek az épületnek most az ő életük ad tartalmat. Amivel emberélet gazdagíthatja a világot, azzal ők gazdagították. Művekkel, a kezek, az agy és a lélek munkáival, nyolc gyermekkel és tudásuk átadásával, tanítással. S a nyolc gyermekben, számtalan unokában folytatódik az életük: együtt és külön. Együtt, mint az egyedülálló szellemi formáció, az Etyeki Műhely, és külön, hiszen mindannyiukban másfajta talentumokba osztódott a közös örökség.
Mi még személyesen ismerhettük Csókos Varga Györgyit és Csákvári Nagy Lajost, és úgy gondoljuk, hogy e megemlékezésben a legautentikusabbakat érdemes idéznünk:
„Művészeti tanulmányaimat 1940-ben Gallé Tibor festő-, és szobrászképző iskolájában kezdtem, majd a Magyar Képzőművészeti Főiskolán folytattam. 1950-ben Bernáth Aurél tanítványaként festő szakon végeztem. Szobrászmesterem, Ferenczy Béni, mozaikmesterem Fónyi Géza volt. Mozaik mellett bronzból, betonból, kőből, poliészterből készülnek a munkáim. Magam készítem a szerszámaimat: favésőket a faragáshoz, márványvágó gépet a mozaikmunkához. Az 1970-es évektől kezdve kizárólag szobrászattal foglalkozom, ezek anyaga javarészt fa. Fából faragom plasztikáimat, és vannak olyan szobraim is, amelyeket funkcionálisan lehet használni. Erősen kötődöm a fához, szobraimmal a tiszta emberi gondolatot, az életet, egymás tiszteletét és szeretetét szándékozom közvetíteni.
Tizennyolc voltam, amikor egy könyvesboltban a kezembe akadt egy könyv. Elolvasása után kezdtem érezni, hogy mit jelent megismerni önmagamat. Életem ennek jegyében telt. Akkoriban már tagja voltam egy képzőművész műhelynek, kijártunk Szentendrére, vittük a táblát, a festéket, akvarelleztünk. Ott a vízparton értettem meg, hogy a megismerés úgy lehetséges, ha az ember megfékezi a gondolatait, elcsendesedik. Ha nyugalom van, előjöhetnek azok a képek, amelyeket néha nehéz elfogadni, de a sajátjaink.” (Csákvári Nagy Lajos)
„1944-1949-ben a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanultam, ahol mint festőművész és középiskolai rajztanár végeztem. A mozaikmunkákban már negyedéves korunkban együtt dolgoztunk mestereinkkel. 1948-ban, a centenárium alkalmából a főiskola aulájába készült első közös munkánk, máig járnak rajta. 1964-ben, a Miskolci Egyetem könyvtárába tervezett Barcsay-mozaik megvalósításán dolgoztunk férjemmel, Nagy Lajossal, melyhez hasonlóan új stílusban készült a Nemzeti Színház előcsarnokába az a mozaik, mely 1966 legjobb műalkotása címet kapta. 1974-től már felnövekvő gyermekeinkkel mutatkozunk be. Néprajzi gyűjtéseink során a régi hagyományt, a szövés mesterségét, és a természetes festési módokat kutattam. A gyapjúlepedők és csergék szerkezetének a megismerése az alapja saját képes szőnyegeimnek. Szívesen kísérletezem régi festőreceptekkel, ősi szövési és fonó technikák mai alkalmazásával, fonaljátékokkal”.
„Jó anyaggal kell dolgozni, és szeretni azt, amit csinálunk. Nem legyőzni kell az anyagot, hanem hagyni, hogy az mutassa meg, mire alkalmas. Pont a természetes anyagoknál fontos, hogy ne erőltessük rá akaratunkat, hanem hagyjuk érvényesülni saját törvényei szerint.” (Csókos Varga Györgyi)
Ez a szellem hatotta át a nyolc gyerek: Nagy Kolozs ötvösművész, Nagy Kinga Teodóra, Nagy Kristóf, szobrász és belsőépítész, Nagy Márk Péter, Lucza Daniella, keramikus, Nagy Bertalan képzőművész, Nagy Fülöp és Nagy Niké, festőművész életét is születésüktől fogva, s az élet egyéb mozzanataival együtt most már a harmadik, sőt, negyedik generáció életének is szerves részévé vált.
Csákvári Nagy Lajos és Csókos Varga Györgyi úgy őrizték meg a hajdani kórház örökségét, hogy enyhelyből műhellyé alakították. Mert az ember leginkább, legsikeresebben azzal tud küzdeni a halál, az élet rendezettségének szétesése ellen, hogy teremt, létrehoz, rendet hoz létre. Azaz nem ő teremt, hiszen az ő keze is vezettetik, épp elég az is, hogy ráismer, ráérez a világ rendjére, s aki eljut ehhez, legyen művész, tanító, földműves vagy villanyszerelő, annak az egyedi, ismételhetetlen életét magába fogadja ez a rend, és attól fogva az ő nyoma is ott van a világon.
Hogy valaki eljusson ehhez a ráismeréshez, ahhoz mindenekelőtt kíváncsinak, nyitottnak kell lenni. Aki végigjárja ennek az épületnek a tereit, az minden, az emberpár keze nyomát viselő tárgyon a kísérletezés nyughatatlanságát érzi. A kísérletezést az anyagokkal: fával, fémmel, kővel, műanyaggal, papírral, a legkülönbözőbb fonható-szőhető anyagokkal. A kísérletezést a stílusokkal, a legkülönfélébb kulturális örökségekkel. A kísérletezést a témákkal. S ez a kísérletezés folytatódott az utódok által akkor is, amikor ezzel az épülettel gazdagítottak bennünket: az épület építészeti lehetőségeit újragondoló és a megvalósításban oroszlánrészt vállaló vőtől, Lucza Gyulától az üvegbetéteket készítő unokán, Nagy Anna Stefánián át a kiállítást installáló gyermekekig, akik újabb üzeneteket vittek a kész anyagba, például azzal, ahogy egymás mellé s ezáltal egymással párbeszédbe kerülnek az egyes alkotások, (például a kiállítás egy korábbi változatában egy szépséges angyalszobor, és egy másképpen, de nem kevésbé szép fejőszék).
Az alkotópár és gyermekeik régi nagy vágya volt egy olyan templom felállítása, amelynek minden ízét a család tagjai hozzák létre. Szerintünk ez itt bizonyos értelemben sikerült is. Az egyik unoka, Lucza Zsigmond festőművész a ronchampi kápolnára asszociált az elkészült épület kapcsán, s ezt nemcsak a keskeny színes ablakok hasonlósága indokolja. Az például, ahogy az előtér falába beépülnek, s mint a templomokban, egyfajta alkalmazott művészetként szolgálatába állnak egyes alkotások; ahogy a kiállítótérben itt is, ott is kis kápolnaszerű látványok bukkannak elénk; s persze a művek jelentős részének spirituális üzenete egy fel nem szentelt, elvben profán teret is istentiszteleti hellyé avathat. Ahogy a hétköznapit ünnepivé avathatja egy kenyér megszegése is.
Az épület széles ablakai szerves kapcsolatba hoznak bennünket a környező tájjal is. Ez is része az istentiszteletnek. A világ legszebb kiállítóhelyein valósul meg ez, nekünk ezek közül a káprázatos Van Gogh gyűjteményt magába fogadó Otterloo-i Kröller-Müller Múzeum jut eszünkbe. Azáltal, hogy a természet „kintje” és a műalkotások „bentje” ekképpen azonosul, pontosan az a rend élhető át, a Szép, a Jó és az Igaz rendje, ami közös a természetben és a műalkotásokban, és amit átélve az ember is képes a megemelkedésre. (Ahogy ez a megemelkedés végbemegy például akkor is, amikor a természet szeszélyesnek tetsző formáit Csákvári Nagy Lajos megannyi trónussá alakítja).
A síremlékeknek és a múzeumoknak megvan az a veszélyük, hogy miközben őrizni próbálják a hajdanvolt emberek emlékét, egyúttal a múlthoz kapcsolják, a múltba zárják, a múltba temetik őket. Egy megnyitó azonban nem az eltemetés, hanem az útnak indítás ünnepe, s ez az épület nem Csákvári Nagy Lajos és Csókos Varga Györgyi síremlékének, hanem az életük megünneplésére szolgáló helynek készült. S ezért, a tovább folyó élet nevében fog helyt adni majd gyermekeik, unokáik kiállításainak, s ezért tervezik majd különböző műhelyekkel való továbbépítését is, ahol újabb s újabb nemzedékek tanulhatják meg a ráismerés technikáit és az áhítat képességét.
A kísérletezés, az új iránti nyitottság ennek az alkotópárnak az életművében elválaszthatatlan a hagyománytól. Normális korokban ez magától értetődő. Ahogy Csokonainál, Vörösmarty s majd Petőfiék nemzedékénél, József Attilánál, ahogy Bartóknál, ahogy Csontvárynál a legmélyebb örökség összefonódik a modernséggel, ahogy a huszadik század hatvanas éveiben Gaál István, Kósa Ferenc, Sára Sándor és Huszárik Zoltán filmjeiben, Juhász Ferenc, Nagy László, Sánta Ferenc írásaiban a népi hagyomány és az absztrakcióval átitatott modernitás együtt, azonosként jelentkezik, ez az élmény volt meghatározó Csákvári Nagy Lajos és Csókos Varga Györgyi számára is. Ennek jegyében faggatta például Györgyi a legősibb indián kultúrákat vagy a magyar folklór legmélyebb rétegeit – a modernség titkai felől. Mert mindig tragédiája az egyes embernek is, a nemzeti kultúrának is, amikor a tradíció és az előresiető innováció elszakad egymástól, ne adj’ isten, szembekerül egymással. Amikor egy ember vagy egy kultúra értéktelen, túlhaladott, akadályozó koloncként le akarja rázni magáról a múltat, vagy amikor egy ember vagy egy kultúra csak veszélyeket lát mindenben, ami új. Hagyományőrzés? Haladás? Már e gőgös fogalmaink is félrevezetőek lehetnek. Mert tévedés ne essék, nem mi őrizzük a múltat, hanem a múlt őriz bennünket, mint ahogy a szülő a gyermekét. És tévedés ne essék, nem mi haladunk a jövő felé, hanem – mint ahogy bölcs nyelvünk is figyelmeztet bennünket – a jövő az, ami felénk halad, jön felénk. Így aztán, aki nem a múltja felől építkezik, legyen az egyén vagy kultúra, azt romba dönti az első erősebb szél; aki elengedi a múlt kezét, legyen az egyén vagy kultúra, az elszáll, mint a léggömb; és aki bezárja a szemét a jövő előtt, az elhunyt, mielőtt az élete véget ért volna. Úgy gondoljunk hát azokra, akiket ma ünneplünk, s rajtuk keresztül mindazokra, akiknek jelenünket köszönhetjük, mint akik váltig őrizőn fogják a kezünket, s mint akik mindegyre közelednek, jönnek felénk.
Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor (az MTA doktorai, Széchenyi díjasok)
Fotók: Csáji László Koppány
Illusztráció: Csáji László Koppány fényképének felhasználásával
Ezek is érdekelhetik!
Csak ülünk, és cseve… – csetelünk. Ceca Georgieva és Lévai Nóra beszélgetése →
Szepes Hédi: EMBEREK, BÁLVÁNYOK, KRISZTUSOK az Etyeki Műhely Galériában (Nagy Bertalan-kiállítás) →
Wehner Tibor: A SZEMLÉLŐDŐ KÉPSZEREPLŐK ÉS A KÉP-SZEMLÉLŐK* →
