Tanulmány

szeptember 15th, 2021 |

0

Búzás Huba: Évszázadok feje fölött

– elmélkedéseink a poézis filozófiája tárgykörében –

Valaha – még pokolban megboldogtalanult Ceausescunk idején – székelymagyar atyámfiaival (kendősasszonyokkal, fejszefogású férfiakkal, bugyogós korsó forma lányaikkal) bebarangoltam néhányszor családfám (retyerutyáim) történetének tájait, Hargitátul a szamosháti szőlőskertekig. Láttam, hallottam magam is, hogy az egyik hegyhát bocskorosának a másik bércekrül visszanéző komája azt hahózza ködülte völgyön át a csúcsok feje fölött: aki legény, annak mán ilyenkor véres a feje. És emez visszahahózott. Azt akarom elmondani, hogy mit. Éppen fölkelt a nap a Kárpátok katlanábul.

Valamiképp a székelymagyaroknak ez a rég szokása jutott eszembe minapában irodalomtörténetünk lapjairól: évszázadok feje fölött hahóznak vissza halhatatlan műveikkel, rég elhangzott mondandóikkal elmúlt korok írói „később kelő” követőiknek; újdonsült életvándorok nagy reményű kölkeinek. Legyen, aki meghallja! Legyen, aki érti! Hasznosulhatna legtöbb szavuk, ha hallanánk, ha értenénk, miképp küszködték át magukat bozótosokon, hegyen-völgyön át, omladékokon megcsúszó lábaikkal, merre jó az irány, melyik az a néhány ösvény a magasabb bércek felé – hisz’ oly kevesen jutottak föl (ahol még a levegő is ritkább) a legkéklőbb oromra. Hallatszanak lihegéseink mind a magyar, mind a világirodalomban. Barangolásaim során fülelnem se nagyon köllött, hallottam innen is, onnan is, irodalmi atyámfiai hahózásait. Miért fontos erről szólnom? Felerősítem hangjaikat a magam mormolásával, a magam visszhangzó nyikácsolásával, hogy az utánam gabógyálók jövetelét segítse a magyarok istene. Aligha lehet mellékes emberi kultúránk eme létérdeke korunk paradoxona időszakában – amikor szélesebbek autópályáink, de szűkebb látókörünk – hogy tudományos-technikai vívmányaink gyarapodásával egyidejűleg ne feledkezzünk meg a lélek terra incognitáiról.

Bevezetés a poézis filozófiája tárgykörébe

A poézis filozófiája egyelőre a fogalmak sűrű erdejében való el-eltévedéseink története. Vélhetően e téma áttekinthetetlenségét megszüntetni csak rendszertani megközelítéssel lehetséges. Legelőbb tehát arról: egyáltalán van-e a poézisnek filozófiája? Van. Ha a kávéivásnak van, akkor a poézisnek is van. Egyetértünk Gyenge Zoltán filozófus írótársunkkal abban, hogy akár a szépművészet bölcseletéről is beszélhetnénk. [Gyenge Zoltán: A filozófia poézise – a poézis filozófiája. Eszterházy Károly Főiskola Tud. Közleményei, új sorozat, 34. köt. Eger, 2007]

A „szép” és a „jó” fogalmi köréből indulva mutat rá: Schelling egyértelműen elítéli a „jól értesült műkritikát”, kifejtve, hogy filozófiai háttér nélkül nem lehetséges a művészetről semmi érvényeset állítani. Hasonlóképpen Weiss János filozófiatörténész, kritikus is állítja A poézis magyarázatai és a művészetkritika lehetősége [Pro Philosophia Füzetek 2005, 44. 15–25.] című munkájában: a poézis jelenti a költői műalkotásokat és a rájuk vonatkozó filozófiai reflexiókat. A filozófiai reflexiók zömét a magyar költészetben – tudtommal – Juhász Ferenc fűzte a műalkotásokhoz, a legszakavatottabban tán Füst Milán összegzett, míg Márai Sándor fogalmazta meg az általánosítható legprogresszívebb véleményeket. S ha van a poézisnek filozófiája, úgy minden bizonnyal kell legyen ontológiája (lételmélete), gnoszeológiája (ismeretelmélete) és metafizikája (a költészet szövegelemzés-tudománya – filológiája – és esztétikája – értékelmélete – is).

A POÉZIS ONTOLÓGIÁJA

Világ- és életszemlélet a poétikában

A poézis ontológiája a szubjektumtól (az alkotó személyiségtől) független költészeti tényekkel (eseményekkel), a költői alkotások létező világával foglalkozik. Értelemszerűen e tények elválasztása az alkotó személyiségtől csak koncentrált vizsgálatuk végett indokolt és csak elméletileg lehetséges, mert összetartozóságuk tagadhatatlan. Szerb Antallal egyetértve tehát kimondhatjuk: a költészetet nemcsak költemények teszik ki, azokhoz hozzá tartozik az alkotó emberfő a sorsával, amelyet hordoz. Ennélfogva, ha a vizsgált tényt (eseményt, fogalmat, műveket) kritikai vizsgálatuk céljából kiemeljük összefüggései relációjából, később vissza kell helyezzük rendszertani közegébe. Arisztotelészből kiindulva: a poézis ontológiája a létezők alapjait és eredetét kutatja (az eredet kutatása kapcsán kapcsolódik az alkotó személyiséghez és sorsához). E tárgyban is „minden ember természetéből adódóan tudásra törekszik” – mondja Arisztotelész. Ebbéli tudásunk egyik nagy – magyar – megalapozója, gyarapítója pedig Juhász Ferenc, aki különösen Versprózák [Budapest, 1980, Szépirodalmi Kiadó] című kötetének lapjain megállapításai sokaságával gazdagította tudásunkat – csak győzzük kapkodni a fejünket! Egyidejűleg azonban ténymegállapításai rendszerezését elvégeznie nem sikerült, illetve azt céljának voltaképpen nem is tekintette. Következésképp az empirikusan taglalt fogalmak (tények) összefüggései (relációi) eleve hordozzák a fogalmi tisztázatlanságot; bozótjukban rendet kell vágnunk! (Mintha hallanám: siessünk vele, mert megázik a rend!) E dolgunkban viszont a fogalmak bozótosához a legélesebbre fent kaszát is kevésnek találhatjuk: a szemlélet nyesellője kell! Rendvágó szemléletként javasolom a mozgás absztrakt irányairól vallott nézeteimet, amely egyesek szerint újkori lételméletünk alapját képezi.

A mozgás absztrakt irányairól

A mozgás absztrakt irányairól több művem beszámol. A többi között A szervezetek működésének elmélete címmel a Vezetéstudomány c. szakfolyóirat 1984. márciusi száma tette közzé a témát megalapozó értekezést. Majd a szegedi József Attila Tudományegyetem – ún. „kari kiadvány” formájában – szemelvénygyűjteményei között a hallgatók ajánlott olvasmányaként népszerűsítette. Utóbb pedig – 1988-ban – a JATE Kiadó, Szeged „Vezetési ismeretek” 1. számú szöveggyűjteménye kötetében – Gergely Jenő (Bölcsészettudományi Kar) szerkesztésében jelentette meg. A tanulmány lételméleti nézeteim lényegének kvázi összefoglalásaként fogható fel, amennyiben minden létező (egyedi élő szervezetek, valamint a társadalmi anyag értelmes rendszert alkotó struktúrái) élet- és működésjelenségeire kiterjeszthető megállapításokat tesz. Bemutatja e létezők rendszertani értelmezését, a szervezetek anatómiáját, dinamikáját és fiziológiáját. Ábrán jeleníti meg mozgásuk irány szerinti általános formáit. Rámutat, hogy az élő szervezet és struktúrái mindenkor az állandó változások állapotában vannak; hogy a szervezetek és struktúráik között gerjedő ellentétek esetenként magasabb rendű formákat eredményezhetnek; hogy ellentéteik tartják fenn e változásokat. Megállapítja, hogy e változásokat fenntartó ellentétes mozgások alapformája a progresszió és a regresszió. A progresszió a mozgás azon mozzanata, amely előrehatásban, a regresszió pedig azon mozzanata, amely visszahatásban nyilvánul meg. A progresszióban alárendelten regresszió is van és fordítva. (Tanulmányomban megjelöltem a téma forrásmunkáit.)

Újhumanista törekvések művészetekben és irodalomban

A mozgás absztrakt irányairól mint újkori lételméletünk alapjairól szóltam „Újhumanizmus körvonalazódik a művészetben” című tanulmányomban is [Napút-füzetek, Budapest, 2020, Cédrus Művészeti Alapítvány, 143.], melyben érzékeltettem, hogy e vázolt mozgások törvényszerűségei értelemszerűen vonatkoztathatók a művészeti, irodalmi szervezetek közötti és a szervezeteken belüli mozgásokra, röviden e szervezetek élet- és társasági viszonyaira, törekvéseire, stb. is. Számos írásomban rámutattam, hogy a lételméleti látásmód „szemléleti formaként” jelenik meg (és adott esetben determinálja az alkotás szerkezeti, nyelvi, műfaji, valamint verstani formáját). Ekként jelent meg újkori lételméletünk látásmódja szemléleti formaként a többi között lírai eposzaim trilógiájában, az Ég Föld Emberek című művemben [Budapest, 2020, Cédrus Művészeti Alapítvány], amelyet – mint a világteremtés leírását – a mű némely kritikusai egyenesen a XXI. század metafizikájának, új teremtésmítosznak nyilvánítottak. Fentebb utaltam rá: a mozgások alapformáinak meghatározásait nem vindikálhatom kizárólagosan a magaménak. Azt azonban a „poézis meredélyein” hahózóként némi önérzettel mondhatom, hogy ez újkori lételméletet méltán tartom egyedi világképemnek.

Költői világképek, a költészet progresszivitása

Írásaiban Juhász Ferenc egyenesen követelményként támasztja elénk a progresszív költészet alkotóművészei legmeghatározóbb törekvését; úgymond minden költőnek meg kell teremtenie a maga egyedi világképét, világegyetemét: embereivel, őseivel, múltjával, csillagaival és erkölcsével [Juhász: i. m. 113.] Ennélfogva azt a költészetet nevezi csak progresszívnek, amely a jó és igaz hirdetője, még akkor is, ha egy-egy műből a keserűség füstje gomolyog. [Juhász: i. m. 122.] Nála a költészet – számos meghatározásai egyike – a Lét és az Emberiség emlékezete; a valóság „sorsa”, történelme pedig – lényegében a költészet révén létezik; mert a lét és anyaga csak egyetemességében állandó és maradandó, részleteiben folyton pusztul és újra felépül – a költészet ezért is megőrző emlékezet. [Juhász: i. m. 413–415.] Tanúsítja: az „igaz” költő hite, életszeretete olyan erő, amely a progresszivitás erőit gyarapítja; jóllehet közvetlen hatalma nincs arra, hogy lefogja a globális regresszió kezét, mégis az erő-viszonyokat hatásosan befolyásolhatja.  [Juhász: i. m. 269.]

Az egyetemes költészet (a költészet világegyetemének) progresszív vonulatai terebélyesedve az időben – tapasztalati valóságunkon kívül – felölelik a képzelet valóságát; ekként a költészet valósága több, nagyobb és teljesebb, mint a természeti valóság. [Juhász: i. m. 279.] Ugyanakkor az ember, mint biológiai lény a maga számára értelmessé avathatja a világot: földi valóságunkban nem létezhet más, csak ami a Mindenségben is létezik (ami tán maga az Abszolútum). Mert igaz, hogy egyébként az ember magára hagyatottan él e bolygón, ám tudatos és teremtő (alkotó) létező. Környezetében a világ valósága nemcsak szerkezetek (struktúrák) halmaza, de élő-eleven mozgalmasság is. A költészet sem kopárodhat le élettelen vers-szerkezetek vázára; a művészi cselekvés a lüktető élet megőrzése az anyagban, élet és halál, a pillanatnyiságok megmaradásának állandósága a világirodalomban s a nemzeti irodalmakban egyaránt. A költészet tehát cselekvő tudat, a jobbat akarás letéteményese, dominanciája: mozgásiránya – progresszivitása révén – magasságokba szárnyalás; egyetemes létezésünk szolgálata. [Juhász: i. m. 419–422.] Mert a művészet teremtés és küldetés: a világnak szüksége van művészetére, irodalmára, kultúrájára. Az emberiség önmagát veszítené el mindezek hiányában. [Juhász: i. m. 91.]

A költő hivatása; megtett életutak

Visszagondolva költőként megtett életutamra – többször is említettem írásaimban e tapasztalati tényt! – állítható, hogy egyedi fejlődésem (az ontogenezis) nemcsak az anyaméhben, de születésemet követően embrionális „költőcske” életszakaszomban, majd később is – rövid és gyors – megismétlése volt a költészet törzsfejlődésének (filogenezis). Mint költő tehát egyéni alkotóművészetem gyors és rövid menetében (mindössze negyedszázad alatt!) végigmentem azon legfontosabb szemléleti (esztétikai, stilisztikai, formai stb.) változásokon, amelyeken íróelődeim több évszázados paleontologikus fejlődésük alatt a szellemi öröklés – és a korigényhez alkalmazkodás – törvényeinek megfelelően szintén áthaladtak. Véletlen-e, hogy Juhász Ferenc ugyanezt érezte és fogalmazta meg? Imígyen vall erről: „az én költészetem … szigorúan a biogenetikus alaptörvény szerint fejlődött: embrioköltészetem fejlődésében rövidítetten és gyorsan ugyan, de törvényszerűen megjelentek annak a hatalmas és gyönyörű útnak főbb állomásai, amelyen költőőseim átmentek”. [Juhász: i. m. 108.] Igen, azt hiszem, mindketten meztelen szívvel és födetlen arccal állhatunk a múló idő elé.

Domokos Mátyásnak adott interjújában Juhász Ferenc többek közt beszélt nyolc hosszú esztendejének „tetszhalott” időszakáról, amikor hallgatott. (Domokos Mátyás engem is faggatott huszonhárom éven át tartó költői elnémulásom „közérzetéről”, amikor egy ízben – emlékezetem szerint talán 2005-ben – benyitott Deák Lászlóhoz az Orpheusz Kiadóba és összetalálkoztunk.) Juhász az interjúban    megerősítette: a költőnek poézisében nemcsak a maga világát, környezeti és szellemi valóságát, emlékmúltját, művészetlátását és haláljövőjét kell megteremtenie, de a világegyetem emlékmúltját, örök jelenét és haláljövőjét is. Nem lehet ennél kevesebbel beérni. A felvetődött műfaji kérdésekre nézve Juhász megállapította: a líra hihetetlenül keveset dolgozott fel az anyagi világból (ami érthető, hiszen énköltészet), az eposzírók viszont annál többet, szinte újrateremtették a földet és eget, történelmet írtak. Az interjú azzal fejeződik be, hogy a költészet az ember egyik oly kifejezésformája, amely a legszebb emberi tettek egyike. Másfelől viszont komor küldetés, amennyiben a költőnek folyvást tiltakoznia kell a butaság, gőg, önkény, zsarnokság ártalmai ellen az emberi méltóság nevében – a szabadságért!

A költészet lételméletének sarkalatos kérdése

Eme nézeteimmel rokon juhászi életszemlélet és világlátás netán azt sejtetné, hogy Juhász Ferenc hatása érvényesült életutam utolsó szakaszában, hogy tehát magam is e hatás nyomán fogtam lírai eposzok írásába. Nem így van. Ismertem ugyan ebbéli állásfoglalásait, az sem tagadható, hogy reám vetett szigorú pillantásai serkentőleg hatottak egyébként lankadatlan költői tenni akarásomra, ámde, ha már szóba kerülhet bármilyen ihletsugallat – megvallom – Dante „Pokol” című műve, valamint Saint-John Perse „Bóják” című alkotása reám lenyűgözőbben hatottak, mint Juhász Ferenc szintén monumentális prózaversei. Szinte hallottam – fél életemen át – évszázadok feje fölött Dante hívó kiáltását, majd egy közelebbi csúcsról Saint-John Perse hahózásait. Hangjuk inkább eljutott fülemig, mint Juhász Ferenc közelebbi – de az éter zörejében elveszőbb – proklamációja. Valószínűleg azért, mert minden elismerésem dacára tőlem idegen volt, maradt magyar költőtársam helyenként túlburjánzó – szerintem kissé „barokkos” – stílusa, amely egyszer-másszor a mértéktelenséget sem nélkülözte. Mit se változtat ezen az a tény, hogy tiszteletet érdemlő kutató elméjének majd’ minden gondolatvirágát vázáinkba helyeztem. Például amikor fölvetette a költészet lételméleti lényegének tán legizgalmasabb kérdését: valójában mi az a legdémonibb, benső erő vagy akarat, amely összefogja a létet, formákba kényszeríti az anyagot? És mi akarja, hogy ez az erő és sejtelem költészet legyen? Mi akarja, hogy formát kapjon minden a létezésben, még kimondott szavaink is formát öltsenek? És ki kérdezi ezt, miféle tudat? A filozófus-e, avagy a költő? Költő az, aki megfogalmazni is tudja, amit a filozófus csak gondol.

Egyetemességet teremtve – mulandóságból a maradandóságba

E fölvetett „költői” kérdésekre az „Ég Föld Emberek” című verstrilógia harmadik – Mentsétek meg… című – lírai eposzának bevezető soraiban válaszol a minden világokat teremtő akarat, az Abszolútum:

„kezdetben voltam én, ama névtelen: se tény, /
se gondolat, csak az elv… erő?
mikor kezdet se volt az időben még, idő se /
sarjadott, meg a tér se ter-
jedett a semmiben, de hordta magában /
mind a lényegünket,
mind az időt, tereket, a mindenségben e /
totalitást, a mozgás

törvényeit, irányaikat, az énem robbanásig /
megfeszülő, sötét
energiáit, szellememet, a megteremtő-pusztítót, /
anyagom pazar
hatalmasságait, fajták sokaságát és /
parányait; hor-
dozta magában az elv a rendszert, részeit is, /
a dimenziókat,

mind-mind a létezőt, meg a múlandót, a fejlődőt, /
hanyatlani készeket,
halott élettelenben az élő harsány, napvilágra /
megszületését és
a gondolat csíráit… hja! a tömegvonzást, /
árnyékait, memb-
ránjaimat… ezek ütközése ~ hajdan ~ idézte /
elő az ősi

robajt, a lángokat; az üresség vákuumenergiája /
nyomán egy sor
tág s táguló világegyetem keletkezett belőlem és /
a galaktikák:
egymásba robbanó csillagmiriád /
hiperdimenzióban
fönn lebegése vagyok, a Szellem kozmosza, /
DNS-ed, vagy mondjam

azt: én, az Abszolútum, aki e pillanatban is agyadban időzöm, én”

Nem hallucináltam, valóban hallottam Juhász Ferencem – még csak hat év távolából hallatszó (hét évvel volt nálam idősebb!) – dörgedelmeit. Mindig fontos mondandója volt: valamit át kell vinnünk a mulandóságból a maradandóságba. Hogy emberlétünkből megőrizze mulandóságunk részletét a maradandóság. El kell mondanunk emberré szerveződött anyagunk rendeltetését, szívünk lángoló örvényeit. A lét felületén lejátszódott folyamatokat és a lét belsejében lüktető állapotokat, jelentéseket, az örömöt, a teljes létet magát. E költészetépítés megvalósítása persze óhatatlanul szorongásainkat okozza, hisz’ a lét „egyetemességéről” beszélünk, ill. költészettel teremtünk olyan egyetemességet, amely a természettel egyenértékű mindenség, magába foglalja a „lángoló égitest-halmazokat és az emberszív égő csillagörvényeit”. [Juhász: i. m. 289.] Igen, az ember tán a Világegyetem maga, vagy hordozója, talán az anyag legtitkosabb virága. Vagy a Világegyetem az emberben ismer önmagára? A létezők sokféleségét tapasztalva nem zárhatjuk ki még a szörnyetegek civilizációját sem.

A költő társadalomban betöltött szerepe – hivatástudata

A költő nemcsak az emberiség dalnoka, még inkább az emberiség lelkiismerete. A költő dolga: beszélnie kell az emberről, létéről és a lét mindenségéről, az ember kultúrájáról (civilizációja ellentmondásairól), ezen belül is az ember hiteiről, vallásairól, tudománya vívmányairól, történelméről, az emberiség világútjáról, művészetéről, mind – e kultúra őrzőjeként – a nemzeti irodalmak, mind a világirodalom szerzőiről, művekről, hazafiságairól, az írástudók felelősségéről, a háborús pusztítások emberellenes következményeiről, a Föld és népei veszélyeztetettségéről, állat- és növényvilágáról, környezetpusztításainkról, a menekülő emberről – s végül – a diadalmas emberről.

A költők élet- és világszemlélete tehát progresszív élethit, amelyet a költő költészetével fejez ki: hogyan kell és lehet életben maradnia az embernek – minden korokban – természeti csapások közepette ezen az ember pusztította Földön, és „a szörnyetegekkel telehörgött világsötétben”. Műveltségünk részeként a poézis rendeltetésének lényege nemcsak önkifejezésünk, a szép (látomásaink és indulataink) megjelenítése, láttatása, a gyönyörködtetés, hanem külső-belső valóságunk (élményvilágunk) megismertetése is a művészet sajátos (érzéki) eszközeivel, hogy mindez által lehetővé tegyük az ember továbbélését, lehetővé váljék emberi kultúránk fennmaradása.

A POÉZIS GNOSZEOLÓGIÁJA

Ismeretelmélet és léttudat a poézisben

A poézis gnoszeológiáján (ismeretelméletén) értjük a költészetet magát, mint a megismerés egyik módját és eszközeit a reá vonatkozó tudományos diszciplínák (különösen az esztétika, stilisztika) módszertanával és eszközeivel (a többi között alkotáslélektanával, verstanával) együtt, melyek hatékonyan járulnak hozzá – a természettudományos és egyéb szellemtudományos megismerésen túl – az ember és világa, a poézist teremtő elme és írásművészete valóságának megismeréséhez. Más ez a valóság – a költői valóság – mert a költő elsődleges célja az ún. szép művek alkotása, melyek a természeti valóságban nem léteznek. Következésképp a költészet nem a természeti valóság utánzása; a költői művek a tudati tények, jelenségek kifejezése, láttatása, megjelenítése végett mindössze érzékelhető mozzanatokat, jelenségeket idéznek, emelnek ki a természeti valóságból. A természeti valóság ezen érzékelhető mozzanatait, jelenségeit, tárgyait a költő – írásművészete eszközeivel – a költői valóság részeként jeleníti meg. Természetesen – Szerb Antal helyesen állította – a költészetet nemcsak költemények alkotják; része az alkotó személyiség és a sorsa is, amelyet hordoz. E sorsra utalva mondta Goethe: „az embernek saját sorsát kell megélnie”. De – fűzte ehhez kiegészítésül Márai Sándor – nem egy, a történelem által reánk kényszerített sorsot kellene az embereknek megszenvedniük, hanem kinek-kinek az övét, az egyszerit, a sajátját. Nem lehet saját sorsnak érezni, amikor felrobban egy atombomba, vagy a diktatúra kimondja a társadalom fölött zsarnoki, ostoba ítéleteit, s a menekülő embernek el kell mennie valahová, ahol – talán – saját sorsát élheti végre. [Furkó Zoltán: Márai Sándor üzenete. Budapest, 1991, Püski Kiadó] Igen, Márai Sándor is üzent. Akkoriban, persze, nem annyi volt neki onnan ide üzennie, mint nekem innen oda.

A poézis ismeretelmélete végül is nem más, mint a költészet összetett világa, ill. a költői valóság megismerésének sajátos feltételeiről, lényegéről és határairól szóló megállapítások (rendszerezett) halmaza. Már az ókorban is tudták: a költő feladata nem az, hogy megtörtént eseményeket mondjon el, hanem olyanokat, amelyek megtörténhetnek és lehetségesek a valószínűség vagy szükségszerűség következtében. Ezért filozofikusabb és mélyebb a költészet a történetírásnál; mert a költészet inkább az általánosat, míg a történelem az egyedi történéseket mondja el. [Arisztotelész: Poétika. Budapest, 1963, Magyar Helikon, 25.] Ugyanakkor a költői valóság (az ember spirituális valóságának egy szelvénye) közvetlen és elsődleges megismerésének forrása maga a költői alkotás. A természeti és a költői valóság közötti viszonyt tekintve például csakugyan   kimondható, hogy a személyes fájdalom költői műben történő megjelenítése nem más, mint emberi indulatunk költészetanyaggá kristályosítása. [Juhász: i. m. 423.]

Személyes gondolatcseréink Juhász Ferenccel

Ideje közbevetnem (elmélkedéseink e sarokpontján) – feljegyzéseim alapján –, hogy Juhász Ferenccel csupán két ízben találkoztam személyesen. Először 2005. október 22-én, amikor gondolatváltásunk során legalábbis megértette, elfogadta 23 éven át tartó költői elnémulásom közéleti és személyes indítékait, holott egyébként „a hallgatást” – költő részéről – a költői lét elárulásának tartotta. Szóba került: mit tehet, sőt kell tegyen a költő a pusztulás, az emberiség önpusztításai ellen, s a társadalom kulturális jólétéért. Beszélgetésünk nem volt zavartalan, mások (írók, költők) jelenléte miatt, de sikerült – dedikálva, szerényen – átnyújtanom számára Napranéző című verseskötetemet. Virágzó világfa című kötetét nyújtotta vissza „mély szeretettel” dedikálva nekem. Második alkalommal – tíz évvel később – 2015. október 22-én sikerült ismét szót váltanunk. Nem volt véletlen, hogy mindkétszer a forradalom évfordulói előestéjének napján, mert szokás volt, hogy írók, írócsoportok találkozgattak 1956 eseményeire emlékezéssel. Ekkor is érdekelte ugyan, mit értem el tíz év alatt, mit tettem le az irodalom asztalára, sőt ismerte például Tépd le a napot című kötetemet, ám láthatóan elégedetlen volt mindezzel, kissé csalódottan tekintett rám, hogy még mindig nem váltottam valóra korábban megfogalmazott reményeit. (Eleinte – talán szándékosan? – alig akart megismerni!) Ennek ellenére megajándékozott egy régebbi kötetével, nem véletlenül a Harc a fehér báránnyal című művel; ekkor is „szeretettel, barátsággal” dedikálta, majd kezet szorítottunk. Egy hónap múlva elhunyt.

A költészet spirituális valósága, műveink szemléleti formája

Juhász Ferenc Versprózák című kötetét a mai napig a poézis filozófiája egyik alapvető forrásmunkájának tekintem, amely vonatkozó megállapításai, állásfoglalásai – kellőképpen sajnos nem rendszerezett – sokaságát tartalmazza. Elérkezettnek láttam az időt, hogy ezeket hasonló meggyőződéseim rendszerezettebb tárgykörébe illesszem, vonjam, megkíséreljem a poézis filozófiája még jobb, egyidejűleg célratörőbb, tömörebb alapvetését. A poézis ismeretelméletébe illeszkednek például esztétikai vonatkozású megállapításai, amelyek hozzávetőleg vagy teljesen megegyezőek Füst Milán vonatkozó tételeivel. A többi között kijelenti: az indulatnélküliség hazugság a költészetben vagy a költészet halála. Formaművészetünk sem lehet öncélú, a szemléleti forma lényegi ragyogása a műnek. A költészet átélt anyagformálás, a valóság emberivé tétele, megszemélyesítése. [Juhász: i. m. 424.] A költői szép fogalmi körébe vágó kérdés: miben áll a költészet spiritualitása. Juhász megközelítése: hogy az átok, szeretet, áhítat, öröm, kegyelem, konokság, bűntudat, szégyen, sírás és emlékezés sohasem elég. Hogy mindig az kell, ami kimondhatatlan, hogy mindig azt keressük, kimondani azt akarjuk, ami talán „ki-sose-mondható”, ami elmondhatatlan, mert oly nehéz, tiszta, titokzatos és „messzimérhetetlen”, mint a csillagfény. Mert a költészet, a természettől független létezés, önmagában se egyszerű szellemiség, hisz maga a lét, a természeti és szellemi lét bonyolult. Ennélfogva kifejezése sem lehet egyszerű, eleve magában hordozza a stílus bonyolultabb változatainak szükségét. [Juhász: i. m. 448.]

Stilisztikai követelmények a művel szemben

Tegyük hozzá mindehhez, hogy némely vélemény szerint – mindezek ellenére – a stílus maga a terv, a rend, a „raison”, az egyéniség függvénye. Tudta ezt már Quintilianus is. Institutio oratoria című műve tantételei között váltig bizonyítgatta, hogy az egyéni érzésvilág az ékesszólás letéteményese. Majd e tételt Nicolas Boileau is megerősítette Költészettanában, és Buffon (teljes nevén: Georges-Louis Leclerc de Buffon) is természettudományos fejtegetései közepette. Később a pszichofizikus Gusztáv Tivadar Fechner, az esztétika empirikus irányának atyja a tapasztalatot helyezve az esztétikai vizsgálódások középpontjába, azt a relatív többletet kereste, amit rendszerint a műélvező is asszociatíve a szépséghez kapcsol, miközben kiteljesíti képzeletével a művet. Ezért – állítja Jánky István – az egyéniség többletével jelentkező új gondolatok mindig is szétfeszítették a mesterektől hagyományozott kifejezésmódok kereteit. [Jánky István: Gondolattól a kifejezésig. Sümeg, 1937, Sarlai Könyvnyomda,  82–83.]

Kezdjük tehát azzal, hogy ismert a magyar stilisztikában a három gyakran emlegetett norma: a világosan, szabatosan, magyarosan követelménye. Az irodalmi „szép stílus” emellett szemléletességet, élénkséget és jóhangzást is követel az írótól. Vajon a költői művekkel szemben vannak-e ezeken túl is stilisztikai-esztétikai elvárások? Vannak bizony. Amikor minden idők „modern” költői amiatt lázadoznak a vers hagyományos (kényelmetlen) formai követelményei ellen, hogy azok a normák súlyával nehezednek reájuk, voltaképpen mások gondolatainak kényszerítő ereje ellen emelik föl tiltakozó szavukat. E nézőpontból tekintve az új formáért való harc a gondolatok „szabadságharca” is. A higgadt raison, az előnyök és hátrányok számbavétele, a jó ízlés természetesen különbséget tud tenni e „szabadságharc” jogossága és a „forrófejűség”, meg a pancserok, az irodalom iparosainak impotenciája között. Az is hamar lelepleződik, hogy az ún. egyéni kifejezésben mennyi az én (az egyedi) és mennyi a más (a konvencionális). Nem kellenek ehhez még az empirikus stíluskutatás pszichoanalitikusai sem, az ebben járatos elme akár a kevésbé szembeötlő, vagy fülsértő abnormitásokat is észlelni képes; azok nyomai mintegy lecsapódnak a stílusban. [Jánky: i. m. 84–88.] E helyütt azonban egy fontos disztinkciót kell tennünk.

Amíg a mindennapi életünket szabályozó írásműveknek, iratoknak (törvényeknek, hatósági ügyiratoknak, szerződéseknek, a közéleti irodalom dokumentumainak, pl. vezércikkeknek, médiafelületeknek stb.) célszerűen szabatosaknak kell lenniük, addig a költészetben legföljebb a nyelvtani pontosságnak van böcsülete. Az egymásba fűzött szavakat ugyanis nemcsak megérteni, de élvezni is akarjuk. Ezt teszik lehetővé a szavakban, s a szavak kapcsolódásaiban rejlő gyönyörűségeink: a csengő-bongó rímek, a lüktető ritmus, a játékos alliteráció, s a költői képek: metaforák és metonímiák. Minden idők költészete a logikai kapcsolatoknál (a legbölcsebb gondolatoknál, erkölcsi állásfoglalásoknál is!) többre értékeli a hangulati, képi, érzelmi összefüggéseket, zenei hangzásokat. Nem lebecsülendő érték ugyan a vers által hordozott etikai axióma, de nem pótolja a színpompás képekkel dúsított „érzelemtársításokat”, az érzéki (konkrét) szavakkal kifejezett látomásokat, a költő indulatait. Kell az affektív kolorit elevenség! Kell mind a lírai, mind az epikai művekben. A szabatosság és világosság értékei ugyanis a tapasztalati tudás kiváltságai. A művészet azonban gyakran nem egyéb, mint tiltakozás némely tény nyilvánvalósága ellen. Emiatt „a szép” kifejezés nem mindenkor lehet szabatos. A boldogító illúziók lélektana rávilágít, hogy a művészet oltárán szívesen feláldozzuk szabatos gondolatigényeinket érzékeink és a szellem örömei végett (akár a mese sziporkái érdekében!), mert a tudás fájának fanyar gyümölcsei, a tudományos megismerés gyakran nem nyújtanak kielégítő kárpótlást az elveszett sejtelmek boldog izgalmaiért. [Jánky: i. m. 104–105.]

A költői mű eredetisége

A művek jelentik a művész lelke javát: műve eredetiségében a művész legsajátabb bensősége fejeződik ki. Alkotómunkája közben a művész saját tudatvilágából kiindulva alkotását alkalomnak tekinti arra, hogy legegyénibb szeszélye elmésségeinek, tréfáinak, kreatív ötleteinek, érzelemgazdag pillanatnyiságainak és gondolatszökkenéseinek tág teret adjon. A művész és a műalkotás valódi eredetisége ebből következően abban rejlik, hogy önmagában véve igaz belső tartalom valósága forrósítja, hatja át a művet. A megformált tárgyban akkor mutatja meg valódi önmagát a költő, ha maradéktalanul követi a tárgytól eltelt zsenialitása lendületét, hogy ekként legbensőbb énjét fejezhesse ki. Az újdonság azonban önmagában még nem komponense a szépnek. [Georg Wilhelm Friedrich Hegel Esztétika. Budapest, 1979, Gondolat Kiadó 161–162.]

Közhely, hogy a mondanivaló eredetiségével együtt jár a kifejezés eredetisége. Csak ekkor biztosít a nyomtatott betűkbe rögzített gondolat, a kifejezett lelki tartalom, vagyis ezen ércnél maradandóbb anyag az írónak időtlen maradandóságot. Régtől különbséget teszünk ugyanis átlagstílus és nagy stílus között; amellett, hogy a stilisztikába is bevonult az ízlés mint rendező elv. Helytelen ugyan, de ma már annyiféle az ítélet, ahány az ízlés. A szellemtudomány például a kultúra fogalmát a kultúrák fogalmával helyettesíti; módszerében pedig többnyire az alkotó személyiség stílustörekvéseket szintézisre emelő szellemi képességét értékeli legmagasabbra. Az analitikus stíluskutatás ennek felismerése. [Jánky: i. m. 91–93.]

A megértés, szövegértés, érthetőség viszonylagossága

A stilisztikának nem áll módjában, hogy a mű „belső” formáját tegye közvetlenül kritika tárgyává. Látszólag merő „külsőségek” (nyelvi forma, verstani forma) miatt folyik az ádáz polémia; úgy tűnik, hogy „csak a szókép, hasonlat, rím, szótagszám, mondatfűzés” stb. a vita tárgya, holott gyakran ezeken keresztül az új belső forma (szemléleti forma), az új lélek a kritikai támadás célpontja. A külső forma követelményeiről szólva az olvasó első helyre rendszerint az érthetőség követelményét helyezi. Igen, a művészi alkotásoknak ki kell elégíteniük minden művel szemben támasztott ezen legalapvetőbb igényt. Csakhogy a megértés, az érthetőség, a szövegértés rendkívül viszonylagos fogalmak. Mindenekelőtt függenek az olvasó, a műélvező tárgyban való tanultságától, felkészültségétől, tájékozottságától. A tetszés ezen kívül is függ a konzervatív ízlés és a modern művészi törekvések igényessége nyelvi normáinak különbözőségétől. A konzervatív ízlés védelmezői a műalkotásoktól is megkövetelnék a konvenciók tiszteletben tartását, vagyis ennek folyományaképpen a széles körű érthetőséget. Ezzel szemben az újat akarók – minden idők modernjei – kevésbé törődnek azzal, hogy a ma műélvezőinek mekkora hányada és mennyire érti őket. Más lapra tartozik, hogy a modern költészet és művészet ma még elszánt, a megbotránkoztatástól kevéssé visszariadó avantgárdjai miként alakulnak át idővel értékőrző öreguras morcokká. Erre mondjuk: az egykor modern konzervatívvá vénül. [Jánky: i. m. 95–96.]

Mindez napjainkban is a nyelvi formák terén újra és újra kibontakozó – évszázados – vitákhoz vezet. Ezért is legjobb talán, ha a vitatkozókat évezredes stilisztikai igazságokkal, tanácsokkal, útmutatással hűtjük le. Arisztotelész perdöntő szavai idáig hallatszanak: „a nyelv kiválósága abban nyilvánul meg, hogy világos, de nem közönséges. Akkor a legvilágosabb a kifejezés, ha közönséges szavakból áll, ekkor azonban alacsonyrendűvé válik… Emelkedett és választékos lesz a kifejezés, ha a közhasználatú szavakat szokatlanokkal vegyítik. [Arisztotelész: i. m. 58.] Ehhez fűzi magyarázatul, hogy „szokatlanon” a kevésbé használatos szavakat (az idegenszerű szót, a metaforát, a szavak megváltoztatását, torzítását, a „megnyújtást”) és általában mindazt érti, ami eltér a közhasználatútól. Ám, ha valaki csak ilyeneket használ, úgy az barbárság vagy puszta rejtvény. Az efféle „élénkítés” tehát csak arra szolgálhat, hogy a kifejezésmód ne legyen közönséges és alacsonyrendű. Ezzel szemben a közönséges szavak a kifejezés világosságát biztosítják. Majd hozzáteszi: nem kevésbé segíti a kifejezésmód világosságát a szavak megváltoztatása. Azáltal ugyanis, hogy másképpen hangzik a szó, mint a mindennapi beszédben, a kifejezés szokatlanná lesz, elválik a közönségestől, azáltal viszont, hogy a megszokotthoz kapcsolódik, világos marad. Ezért indokolatlan az ilyen nyelvhasználat kárhoztatása. E kívánatos stílusmód használatának feltétele a mértékletesség. Ha eltúlozza valaki ezt a módszert, nevetségessé válhat, mert minden kifejezésmódban mértéket kell tartani. [Arisztotelész: i. m. 59–60.]

Alakzatok és metaplasmus a költészetben

Mindezt megerősítették a középkor esztétái, stilisztái, többek között Salisburyi János a Metalogiconban. [Redl Károly: Az égi és a földi szépről; Gondolat Kiadó, Bp.,1988. 331–332.] Szerinte a metaplasmusnak nevezett szótorzításoknak és alakzatoknak akkor van helye az irodalmi stílusban, szövegekben, ha azokat „a legképzettebbek” mértékletesen alkalmazzák. Metaplasmusnak azt a stílusvétséget nevezzük, amikor szándékosan ejtünk hibát egy szóban. Alakzat viszont (akár szó- vagy gondolatalakzat), ha elfogadható indokkal vétünk a szókapcsolatokban. Emiatt csak íróknak vagy írókhoz hasonlóknak megengedett ez a szabadosság, akik a szólás és a hallgatás művészetének minden fortélyát ismerik. Salisburyi idézi Augustinust is, aki a Rendről című művének második könyvében a kifejezés művészeinek a kötelmeire nézve a témát ekként taglalja: az alakzatoktól és metaplasmusoktól ha megfosztod verseiket, a legízesebb fűszereket fogjuk hiányolni. Ha viszont sokat zsúfolsz belőlük össze egy helyre, keresettségük émelyít, átható illatuk undorít. A rend, a dolgok mértéke nem tűri meg, hogy mindenütt és mindenkor alkalmazzunk alakzatokat; de ha kellő helyen és kellő mértékkel szőjük közbe azokat, még az egyébként alacsony röptű és silány beszédet is magasba emelik és fénnyel árasztják el.

Szövegértés, mint a műélvezet egyik feltétele

A nyelvi formák „közérthetősége” kapcsán felidézett föntebbi évszázados vitákhoz fűzhetjük további (az előbbiekben csak említett) megoldásként azon kézenfekvő imperatívuszunkat, hogy az irodalmi művek alkotóinak a szövegképzés és szóválasztások terén alkalmazott kötelező mértékletessége mellett az olvasónak, a műélvezőnek szintén rendelkeznie kell a szövegértéshez szükséges nyelvi kultúrával. Kívánatos ezért, hogy megismerje a köznyelv szóhasználatától némiképp eltérő ún. költői nyelvet: a költői nyelvet általában, illetve különösen az adott (az éppen olvasott) szerző egyedibb, sajátosabb kifejezésmódját. Se a képzőművészetben, se a zenekultúrában nincs ez másként. Mert aki például csak a popmuzsika szokványosabb dallam- és ízlésvilága mellett kötelezte el magát, nem várhatja el Bartóktól, Beethoventől, Wagnertől, hogy ehhez alkalmazkodjék, de magától sem (amíg nem sajátítja el a magasabb zeneértés kultúráját!), hogy élvezze a wagneri szárnyalást, Wagner C-dúr szimfóniáját. Vagy aki csupán a képes bulvármagazinok szövegeinek olvasásához, szókincséhez szokott, nem róhatja meg se a korábbi korok írásművészeit, se a korabeli írókat „érthetetlenségük” miatt, hogy „nem érti” például Weöres Sándor Psyché című verses regényében a stílusimitációkat, se Pilinszky János Harmadnapon című költeményében a „ravensbrücki fákra” történt látomásos utalást (ahol egy női koncentrációs tábor üzemelt és „hamuszín egek” alatt emberi testeket égettek), se pedig Parti Nagy Lajos nagy sikerű Az ördög darálója című művének hasonlatokkal teli beszédeit. Nem értheti a világirodalom nagyjait se, mert voltaképpen önmagát zárja ki Apollinaire, Rilke vagy Paul Valéry költészetének élvezetéből, holott verseiket kiváló műfordítóink „magyarították”. Mindenki – tiszteletben tartott – ítélőképességére bízatik: érdemesnek látja-e mindezen nyelvi gyönyörűségek élvezhetősége végett, hogy megismerkedjék a jobbnál jobb szerzők egyedi stílusbravúrjaival, vagy továbbra is megelégszik a kevesebbel.

A „nemzethalál” rémképe, a magyar nyelv értékeinek megőrzése

A magyar költészetben (történelmünk sorscsapásai, némely uralkodónk és „nemzetvezetőnk” galádságai és alkalmatlanságuk, valamint e tényekkel is összefüggésben a herderi jóslat nyomán) számtalanszor felmerült a nemzethalál rémképe. Hisz’, ha elhal a nemzet, lassanként elfogyunk, elszéledünk, vagy eltipornak, a nép lelke kialszik, elhal a nyelve is. Mi mentheti meg magyarságunkat, hazánkat? Történelmünk nagyjai, „az igazak”, mindig is tudták – felmérve geopolitikai helyzetünket –, hogy európai orientációnk, általános műveltségünk, történelem- és nemzettudatunk nívójának széles körű megemelése, valamint – az utóbbi századok történései nyomán – az európai nemzetek közösségébe való értelmes beilleszkedésünk, demokratikus társadalmi berendezkedésen nyugvó jogállamunk tudatosabb gazdaságpolitikája és célratörő kultúrpolitikája óvhatja csak meg népünk továbbélésének esélyeit, értékeinket, amelyekkel rendelkezünk. Kivételesen nagy értékünk a magyar nyelv. Régtől fogva nemzeti önérzetünk őrködik nyelvünk szellemének megtartásán, a magyar nyelvi kifejezés tisztasága fölött.

A magyar nyelv határozóiban, igeragozásaiban (micsoda nyelvi értéket képviselnek hangtanilag is ún. ikes igéink!), hajlékony „szórendjében”, hasonlataiban, képiségében (szóképeiben), hangzásában, de még a görög-római időmértékes verselés metrumait is tökéletesen leképező ritmikájában az európai valóságnak egészen más arculata tükröződik vissza, mint a francia, német vagy angol stílus szemléletességében. A magyar nyelv és stílus szemléletessége és zenéje emlékműveknél jobban vigyázza népünk, a nemzeti lélek hosszú és keserves vándorútjának történetét. Állítható, hogy a más nyelveken történő kifejezésekhez képest is – jóllehet – érzékibb szemléletességgel ír a magyar költő; elképzelhető, konkrét képeket ugyanis soha nem elvont fogalmi jelentésű szavakkal „szimbolizál”, hanem közvetlenül érzékelhető formában, azaz „láttatóan” fejez ki. Mindezen ritkaságszámba menő nyelvi értékeink (produktumaink) megőrzése pedig nemcsak magyar, de európai és világirodalmi érdek is. E történelmi jogfolytonosságunkat védi a magyarosság nyelvi-stilisztikai követelménye. [Jánky: i. m. 96–98.]

Az emberiség történelmének – „lélekmozgásainak” költői kifejezése

Mi mozdítja elő az ember lelkivilágának legjobb megismerését, ha nem az emberiség költészete, a világirodalom lírája? És mi tette és teszi lehetővé az emberrel történtek nyomon követését az ókortól napjainkig? A világirodalom epikája. E tárgyban Juhász Ferenc elmélkedéseit azzal indította Versprózák című kolosszális művében, hogy azonnal a nagy előd, Madách Imre előtt meghajolva jelentette ki: ő a legmodernebb és legnagyobbat akaró magyar költő, aki végiggondolta a világot, kezdetektől az emberiség létét és lélektörténetét, s megírta a művet, „Az ember tragédiája” címet adva a nagy drámának. Majd a mű kapcsán idézte Arany János aggodalmas és egyben elismerő szavait, mondván, hogy „egy óriás gyémántot csiszolgat”, hogy „az ember tragédiája” egy Dante vagy Goethe írástechnikájával „remekmű volna”, de – „így is az!” – tette hozzá utóbb legnagyobb lélegzetű költőnk és elvégezte a remekmű korrektúráját és lektorálását. Juhász Ferenc ez irodalomtörténeti tényhez fűzte értékítéletét, miszerint Madáchnak – úgymond – e téren máig nincs utóda a magyar költészetben.

Az emberiség és a haza sorsáért való felelősségérzetünk

Halljuk elődeink üzeneteit, intelmeiket, hahózásaikat évszázadok feje fölött, halljuk Dantét, Goethét, Miltont is – és Juhász Ferencet, aki megírta Az éjszaka képei világszorongásaiban létszeretetének és világegyetem-aggodalmának mámoros oratóriumát. Mert minden iszonyatsejtései ellenére remélte a költők és minden hatalmak emberiség iránt érzett felelősségtudatának hajnalhasadását. Remélte, mert talán meghallotta a humanizmus reneszánsza újabb morajlását, újrahullámzásait, az újhumanizmus zendülését irodalomban és művészetekben. Hallhatta nemcsak Dante – máig hallatszó – szózatait (tudjuk, a nagy humanista művének, eposzi vállalkozásának monumentalitása, az emberiség iránt érzett felelősségtudata igézte meg legjobban); de lelkében morajlott saját népe, nemzete sorstragédiái történetének állandó hullámverése is. Hazánk iránti felelősségérzete sem volt kisebb. Önmagunkba tekintve tudta: nemcsak a világ volt rossz hozzánk, mi éltünk „befelé”! Nemzetünk szerencsétlen története, közállapotaink alattomos elrákosodása, társadalmi elitünk gyakran nemzetvesztő magatartása, politikai közéletünk korszerűtlensége, önteltségünk, makacs és büszke ragaszkodásunk az idejét múlthoz, tunyaságunk segítették szellemi beltenyészetünk kialakulását. Ettől szenvedtek és sírtak legjobbjaink. A mi dolgunk ezek után: fogékonyság az újra (amit ma „innovációnak” nevezünk); az újabb nemzedékek többre, jobbra oktatása, műveltségének európai színvonalra emelése; új lírai tartalmak megfogalmazása, lírai kitárulkozásaink bátor nyelvhasználattal történő kifejezése; nemzeti epikánk, drámáink valós történelmi önismerettel erősítése, hogy irodalmunkat világnaggyá tehessük. [Juhász: i. m. 124–125.]

A költészet emberközpontúsága, progresszivitásának dominanciája

A poézis ismeretelméletére tartozó kérdések egyikeként – a Domokos Mátyásnak adott interjúban [Juhász: i. m. 127-136.] – elhangzott, hogy Juhász Ferenc költészete vajon mennyiben emberközpontú, mennyire humanista töltetű. Valamint felmerültek a hosszabb versek műfaji formájára vonatkozó kapcsolódó kérdések; a természeti valóság és a költői valóság kérdésköre. Ezekre adott válaszaiban Juhász Ferenc megerősítette, amit korábban is tudtunk, csak éppen természetesnek ítéltük, hogy költészete, mint általában a poézis, emberközpontú, de azé az emberé, aki tudja, hogy ő egyidejűleg hatalmasság és jelentéktelenség. Ennek megfelelően az általa eposznak nevezett nagy terjedelmű versek valójában lírai művek: azzá teszi éncentrikusságuk, gondolati szerkezetük, valamint a tény: nem tárgyi, hanem tudati a cselekményük, még ha leíró részletek szövik is át e verseket. Mert a költészetben mindig minden történés egyidejűleg lehetséges. Mert a hosszú vers éppúgy szükséglete a költészetnek, mint a rövid, az eposz éppúgy, mint a dal. [Juhász: i. m. 134–135.] Mert költészetünk őrzi a magyar múltat. Mi maradt múltunkból, tegnapi önmagunkból? Hatalmas költészetünk – hangzik a válasz. Hatalmas veszteségeink, árulásaink, vereségünk, élni akarásunk. Hatalmas forradalmaink véremléke, költők széthullott csontvázai a nehéz földben, embercsontok, népek csontjai. Dúlta, égette, robbantotta, perzselte e hont tatár, török, német. Gyűjtsük hát össze, adjuk jelenkorunk kezébe ezt az emlékmúltat, a világirodalom kezébe, gazdagítva ezzel az ember múltját és önismeretünket, csitítva Európa-komplexusunkat. [Juhász: i. m. 256.]

Felfogható, több évezred költészete bizonyítja, hogy a költészet cselekvő akarata mindig a jobbat akarás volt. A költészet mozgásiránya, akárcsak az emberiség történelmének trendje, a progresszivitás révén a fejlődés-haladás felé mozdult el, ennek van és lesz dominanciája. Mert jobbá kell tegyük az embert, s vele a világot. Dolgunk ma is ez, a ma költőinek dolga, éljünk bárhol is e Földbolygón, hazánk bárhol legyen is, beszéljünk más-más nyelveken akár, tudnunk kell: a költészet dolga, hogy fölhívja az emberiség figyelmét a fenyegető veszélyre. [Juhász: i. m. 422.]

A megőrző folytonosság kötelessége a költői kifejeződés végtelenbe vesző útján

Igen, dolgunk a kezdetektől a megőrző folytonosság kötelessége – varázslatainkkal, jóslatainkkal, dalainkkal. És intelmeink az utókornak évszázadok feje fölött (Babits Mihály erre tanított!), hogy nem lehet visszakötődés nélkül a szellemi létben újat teremteni; élő szellem nem lehet múlt nélkül. Ezt hirdeti Weöres Sándor „Medúza” című kötetének nyitóversében:

„Szememnek Ady nyitott új mezőt,
Babits tanított ízére a dalnak!”

Erőt adnak magasba lépteinkhez ők. És törhetetlen költészetével a világmindenség nemző-apja: József Attila is. [Juhász: i. m. 570–571.] Ők, az alkotó személyiségek, a teremtő elmék; ismeretük nélkül nem létezik költészetismeret, emberismeret, világmindenség-ismeret. Nem létezik mai magyar létünk erkölcsi léttörvénye sem, mert mindannyian hirdették magyarságukat, magukénak vallották a haza élő múltját, s hittek nemcsak jövőjében, anyanyelvünk boldog birtoklásában, de egyidejűleg pontosan tudták: hazaszeretetünk, hazafiságunk nem azonos az önhitt és vállalhatatlan nacionalizmus mérgével. Tudták, hogy hazánk oltalmazása progresszív cselekedet, nem zárja ki világpolgárságunkat, míg a gyűlölködés mételyét hordozó nacionalizmus mindenkor pusztulásba vitt. Az a regresszió iránya! Igen, ők hittek minden tiszta tudatú művészet megtartó erejében, az emberiség létének és kultúrájának szolgálatában, mert csak így érdemes. Juhász Ferenc külön is szólt a Dantéra, Shakespeare-re és Goethére visszahivatkozó T.S. Eliotról és európaiságáról; valamint jövőnk magyar költészetének európaiságáról is. Hangsúlyozta: az „európaiság” T.S. Eliotnál sem nemzetfölöttiséget jelentett (amerikai népének, angol kultúrájának megtagadását), hanem egyetemes érvényű életművet, amely mindmáig a „teljes emberség” fogalmát, az egész emberiség eszményképét hordozza. [Juhász: i. m. 600–603.] Ez a magasrendű eszmeiség jelenti továbbá az emberi lét összes dolgát, szellemi és tárgyi világát is, mert nem mindegy, mennyire tetszetős környezetben, milyen dolgok (formák, alakzatok, tárgyak) között élünk. Az ember eme szellemiséggel átitatott dologi világhoz képzelte hozzá ősi mítoszaiban az „esztétikai természet” spirituális világát, a végeláthatatlan mindenséget, Juhász Ferenc pedig A Szent Tűzözön regéit. Eposzát megtetézte a líra elemeivel, azaz nemcsak cselekményszerű történések elbeszélése formálódik e művében, hanem belső (tudati) történetiség is, személyes vallomások, élményemlékek, lélektani időnkben lejátszódó élet-halál viszonylatok. Utalás történik a művészet progresszív erőire, amelyek a „gonosz” hatalmakat lefogni törekszenek. Valamint megkísérli a lét egyetemességének megfogalmazását, egy lírai világkép megalkotását. [Juhász: i. m. 268., 287.] Tudjuk, voltaképpen minden epika magában hordja az egyéniség (az Én) kiterjedését, kiterjesztését, a Mi fogalmát is. A történelem folyamán (és az irodalomtörténetben) azok az egyedek (írók, költők, hadvezérek és mások) jutottak legmesszebbre a kifejeződés végtelenbe vesző útján, akiknek sikerült kilépniük önmaguk varázsköréből és szétosztották önmagukat. Nevük azonosult valamely emberi közösség tettvágyával, alkotó szándékával, fogalommá kristályosodott és szinonimája lett az érzelmi, gondolati és akarati szabadság valamely hirdetett eszméjének. [Jánky: i. m. 75.]

Ihlet – az alkotó tevékenység kezdete, ismérvei

Minderről alkotáselméleteink és empirikus tapasztalataink egyaránt tanúskodnak. Az alkotó tevékenység kezdetének lelki-tudati mozzanatai: a feladatérzés; a célképzet megvilágosodása; a kifejező ösztön erősödése, amely előidézi az alkotó lélek ihletettségének akár huzamosabb állapotát, melyhez képest a zsenialitás állapota valamely probléma felismerésének, illetve megoldásának „csupán” a hatványozottságát jelenti. [Jánky: i. m. 21.] Az alkotó tevékenység szubjektivitásának legközelebbi ismérvei: a teremtő képzelőerő; a művészi tehetség (és eshetőleg a zsenialitás állapota), valamint mindezek áldásaként az ihletettség pillanatai. Az ihlet – állítja Hegel – valamely meghatározott tartalmon (ezt nevezzük „szépségcsírának”) lobban lángra, amelyet a képzelet megragad. Az ihlet e tevékeny alakításnak az állapota mind a szubjektív bensőben, mind a műalkotás objektív kivitelezésében. [Hegel: i. m. 159.] Az alkotótevékenységet egyidejűleg menekvésérzelem itatja át. A teremtő elme ilykor a köznapi események nyugodtan (vagy ziláltan?) hömpölygő világából egy önmaga-építette spirituális világba menekül. Menekülés ez a köznapok zsarnokságából a magasabb rendű szellemi értékek birodalmába. A teremtő lélek a menekvésből átcsap előbb védekezésbe, majd támadásba: a passzivitást felváltja a teremtő akarat feszítő, romboló vagy építő munkája. A művész ekkor úgy érzi, hogy a lélek útvesztőiben való tévelygései után rátalál saját – ösztönző – valóságára: a formateremtés üdvére. [Jánky: i. m. 23–25, 30.]

Az alkotó személyiség és a ténymögötti valóságrend

A művészi munka – mondják – diadalmaskodik a legmostohább kulturális viszonyok közepette is. (Ez a sarkigazság, persze, az utcasarkon túl már nem igaz!) Mert a jobbat akarásnak mindig akadnak gátló tényezői. E gátló tényezőkről részletesebben írtam Újhumanizmus körvonalazódik a művészetben című munkámban; beszéltem szellemi szabadságunk veszélyeztetéséről, csorbításáról. Kitértem arra, hogy ahol a szövetséges progresszív erőknek nem sikerül a kibontakozott kultúrharc során megakadályozniuk az efféle akciókat (pl. a múlt értékeinek átírását, a történetírás manipulálását), ott a társadalom „tudathasadásossá” válhat. Ha pedig a törvényhozás és a média végképp kiszolgálja az autokrata-teokrata kormányzatot és közigazgatást, a Hatalom gazdasági potenciálja szinte tetszés szerint gyarapítható. Ilyenkor a társadalom szabadságigénye gyengül, az ellenállók harca kilátástalannak tűnik; kivált akkor, ha a jogállam utolsó, erős bástyája, az igazságszolgáltatás (a bírói hatalom) is megtöretik.

Ilykor a kultúra tetszhalottá válik, rosszabb esetben legyilkolt teteme oszlásnak indul. Az oszlás különösen akkor tapasztalható, ha megkezdődik némely alkotók vagy értékes munkáik elhallgatása; technikai, pénzügyi gátakat emelnek érvényesülésük elé. Kísérő jelenségei: a „vidéki” alkotó tevékenység háttérbe szorítása, parlagiassá nyilvánítása; az ún. „nagyvárosi kultúra” közönyös magatartása, a „hivatalosság” kézlegyintése; de növekszik a magára hagyott, képzetlenebb olvasóközönség hányada és értetlensége is. A homo novus két lehetőséggel viaskodik: vagy beilleszkedik a tehetetlenség posványába, elzárja énjét; vagy elindul a homo universale felé a gyötrelmek, viszontagságok, az önmaga értékében való folytonkételkedés göröngyös útján. [Jánky: i. m. 53.] A személyes – és érdekfeletti – célokért is küzdők olykor egymásra ismerve együvé sodródnak az entelecheia közös élményében. E ténymögötti valóságrendben, ahol az eszmék valóságát élik a költők, művészek, filozófusok az anyagi valóság számos dolgai „homokvödör ügyekké” töpörödnek. Az alkotó személyiség sorsa azonban még ilykor is a lélek magányosságát kényszerül elviselni. Közbevetőleg felmerül: az alkotó személyiség a mindennapok küzdelmei, az anyagi valóság tényei közepette netán „életidegen” szellemi alkat-e, azaz életismerettel sem rendelkező, jassznyelven ún. „balek” talán. Egyáltalán nem. Az irodalom ugyanis – amelynek lapjain különösen járatos – voltaképpen nem egyéb, mint az élet (a legsűrűbb „mindennapok”) tömény esszenciája. Ismerete a valóság – a társadalmi viszonyok és hordalékuk – megismerésének is a leghatékonyabb stúdiuma. Ugyanakkor a formák végtelensége, a kifejeződés távlatai határtalanok. [Jánky: i. m. 64–65, 71.] Jó tanács? Keresd a végtelent, az egyetemest magadban, mert az Én is határtalan! Mert az Én a műben szemlélhetővé válik – s ideig-óráig fennmarad.

A POÉZIS METAFIZIKÁJA

Metafizika a poézisben és a költői nyelv

A poézis metafizikáján a költészet írott emlékeivel, alapvető tárgykörei (esztétika, filológia) vonatkozó alapfogalmaival, még közelebbről a költői nyelvvel foglalkozó tudomány gyakorlatának módszertanát (a filológia költészetre tartozó vizsgálatainak komplex eszközrendszerét) értjük. E módszer és eszközrendszer a költészet írott emlékeiben vizsgálható költői nyelvet forráskutatásai során a maguk elszigetelt változatlanságában veszi szemügyre, majd az összefüggéseik közül kiragadott szövegrészeket utóbb eredeti viszonylataikba visszahelyezve teszi elemzései tárgyává.

Az egyes művek komplex módszerű vizsgálata pedig ún. szövegkritikai elemzésekkel, gondolati, valamint „érzékszervi” megközelítésekkel történik. (Példát adni törekedtem erre Suhai Pál költői világa – Útjelzők a kortárs irodalomban – című tanulmányom lapjain, amely kritikai mű az AGRIA X. évf. 1. számában 2016. tavaszán jelent meg.) Komplex (kritikai) vizsgálatok tárgyát képezheti mindenkor a szerzők egyes műveinek manifesztált tartalma, verseik szemléleti, szerkezeti, nyelvi, műfaji, verstani formájának helyénvalósága, stb., azaz mindezekre nézve a megfelelő következtetések levonása. Suhai Pál költői világa komplex vizsgálatának eredményeként például általánosságban is megállapítást nyert, hogy a formateremtés terén újszerűsége, eredetisége ugyan nem tolakodó, mégis a „verstestek” gyakran egyedi felépítéséből szinte egyenes következtetést vonhattunk a szerző kifejezetten entellektüel személyiségére. Karakteres hangját költeményei esztétikai, stilisztikai, verstani jellemzői, mint bizonyító tények alapján módszeresen csiszoltnak ítéltük. („A szokás hatalma” című költeménye kapcsán például arra jutottunk, hogy a jelentésváltozásokon átment szavak, mondatrészek értelmi, érzelmi, hangulati kölcsönhatása, összhangzata egységes rendszert alkotva teszi mozgalmassá a szövegtestet, s tölti meg mozgásenergiával; illetve az ebből adódó megállapításokat még tovább sorolhattuk volna, vagy sorolhatnánk.)

Költészetünk számtalan más írott emlékeinek elemzése is arról győzhet meg mindnyájunkat, hogy voltaképpen minden költészet (bármiről szóljon is a vers) emberi vallomás (mesemondás) a költő belső (lelki-tudati) valóságáról, melybe eleve beépült a külső természeti valóság és folyamatosan beépülnek a külső (természeti) valóság tényei, s mindezek – a poétika eszközeivel – a lét érzékelhető tényein keresztül nyernek kifejezést. Ámde, hogy a természeti (dologi) világ egy-egy költő írásművészete keretében hogyan, mit és mennyit mutat meg magából, azaz a tények, lények lényegét, formáit, szerkezetét, látványát és eközben önmagát, indulatait a költő mennyire tudja kifejezni és megismertetni, az már az alkotó személyiség alkatának, teremtő képzeletének, sőt személyes életsorsának a függvénye. [Juhász: i. m. 120.]

A művészet gyakorlása (és átélt megértése) ugyanis sajátos lelki szerkezetet igénylő életformák kiváltsága. Előfordul olykor, hogy az ún. praktikus embert, az anyagias élet gondjaitól szenvedő, vagy éppen a mindennapok örömeitől lenyűgözött lelket is elemi erővel vonzza a lélek felszabadulásának ez a magasabb rendű formája. A legtöbb műélvező lelkét például egyenesen felszabadítja mindennapos nyűgei alól egy-egy műalkotásban való gyönyörködés, ha ráérez annak szépségeire. Ez azonban legtöbbször ún. élményanalógiát kíván, mert a ténymögötti valóságrendbe mind az „újjáalkotás” élménye (a reprodukálás; pl. zenei előadó-művészet, színművészet), mind a közvetlen műélvezet betekintést enged. Sok feltétele (személyiségi, nívóbeli, „ráhangoltsági”, lelki, érzelmi, szellemi komponense) van tehát annak, hogy valaki őszintén tudjon gyönyörködni valamely műalkotásban. A sznob kötelességszerűen, a törtető tüntetően vagy illedelmesen lelkesedik mindenért, ami dicső múltat sugároz, amit híresen értékes műnek mondanak, míg a fáradt vagy képzetlen ember türelmetlenül, értetlenül tolja el magától a jártasságot követelő legkitűnőbb műalkotásokat is. [Jánky: i. m. 66–67.]

Az alkotó személyiség – látomásai és indulatai

Filológiai elemzéseink során, mikor is a költői személyiségek sokféleségéből kiindulva vesszük górcső alá az egyes nyelvi-stilisztikai elemeket, máskor pedig megfordítva, amikor a stílus jellemzőiből, az egyes szövegrészek karakteres ismérveiből vonunk következtetéseket a szerző írói karakterére, voltaképpen a művészi szép alapvető komponenseit, látomásaink, indulataink nyelvi kifejezésének módjait törekszünk megállapítani.

Domokos Mátyás például Juhász Ferencet – meggyőződéssel – „ihletett-látomásos” alkatú költőnek tartotta. E minősítése fölér akár egy irodalmi Nobel-díjra jelöléssel, merthogy a költészet sine qua non-ja éppen indulataink ihletett látomásokkal való kifejezése. E helyütt kell utalnunk Füst Milán európai léptékű legrangosabb esztétikai munkájára, melyben megállapítja, hogy a költészetben a látványok uralma már-már egyeduralomnak mondható. Létünk legmélye ugyanis, a szervezetünk, a vegetatív egzisztenciánk, amelyből ösztöneink, érzelmeink és indulataink úgy fakadnak fel, mint forrás a talajból, mindazt mindennél jobban szereti, ami képi hallucinatíva. [Füst Milán: Látomás és indulat a művészetben. Budapest, 1963, Akadémiai Kiadó, 146.] Füst Milán ezen esztétikai tárgyú munkája a poézis filozófiájának kétségtelenül az egyik legfontosabb alapműve. (A nagy múltú kínai irodalomban egyébként szintén azt tartják, hogy egyetlen kép annyit ér, mint tízezer szó.) Akadt ugyan, aki eme művészetfelfogását utóbb „élményfetisizáló történeti emléknek” minősítette, a tanait cáfolni törekvők érvelései azonban oly silánynak mutatkoztak, hogy ezekre szót se érdemes vesztegetnünk. Velük szemben elveit évezredek művészettörténeti tényei azóta is minden vonatkozásban igazolják. Esztétikai nézetei kiterjednek a műalkotásokban fellelhető indulataink dominanciájára is. Ezekre nézve kimondta: művészet nincs és nem is képzelhető el indulat, illetve annak a mű lendületében való megjelenése nélkül, lévén a művésznek ez a legszemélyesebb jelenléte műveiben – az alkotás leghatékonyabb és szervezetet létrehozó ereje. Mert a kép, bármennyire is a művészi szép egyik alappillére, önmagában – indulat nélkül – mit sem ér. Sok árnyalatú indulataink ugyanis a költészet mágiájának leglényegesebb hajtóerejét jelentik. Valamely mű tehát csak akkor szép, ha indulati mozgás varázsolja egységgé, szervezi kompozícióvá a látomásokat, az egész művet. Alig is képzelhető el két jelenség e világon, amely nagyobb affinitásban volna egymással, mint az indulat és a látomás. [Füst: i. m. 441–442.]

A költői nyelv sajátságai és változása az idők folyamán

A „költői nyelv” szókincse tágabb, szóhasználata és „rétegződése” bővebb, nyelvezete ennélfogva is sajátosabb, mint általában a köznyelvé, de még az általánosan használt irodalmi nyelvtől is eltér. Az egyes költők költői nyelve egyediségük miatt ugyancsak eltéréseket mutat. Domokos Mátyás például a már említett interjúban utalt Juhász Ferenc különleges költői nyelvezetére, sajátosan egyedi stílusára. Többek között a költő „Az éjszaka képei” című művének látomásos szörnyvilágát tette szóvá, hogy a kritika észrevétele szerint Juhász voltaképpen szörnyvilága megteremtése folytán épp azzal azonosul, ami ellen küzd. Mire a megbírált „a nyelvi virágzás buja forradalmát” azzal mentegette, hogy „most kezd nyelvünk élni csak igazában”, s kötelességünk e virágzást segíteni: minden lehetséges nyelvi mutációt létrehozni, keresztezni és szaporítani, új szó-létezőket kitenyészteni, akár „szó-kentaurokat, hattyú-lovakat, rák-liliomokat, rózsa-csődöröket, pók-kristályokat”, mert minden ilyen kísérlet fontos és számon tartandó. Domokos kissé aggodalmasan vetette föl ennek ellenében, hogy létrehozhatja-e a modern költészet a líra, a tudomány, a filozófia új hármas egységét, ill. feladata-e a modern lírának egyáltalán, hogy ma, amikor az ember amúgy is birtokában van egy korszerű, s áttekinthetetlenül gazdag jelentésű tudományos világképnek, ezzel párhuzamosan a költészet is effélékkel kísérletezzék? A költő erre válaszolva jelentette ki: követnie kellett a tudomány felismeréseit, hogy a világ valóságos arányainak megfelelően valósítsa meg költészetében mindezeket, illetve ekként adja jelét e személyes felismeréseknek. Mert a líra nemcsak a világ tükre, de képeiben, indulatában, nyelvében is maga a világmindenség. [Juhász: i. m. 131–133.] Vagyis a költő legyen a szellem teljes szuverenitásának apostola és megtestesítője formateremtésben is. Vonatkozik ez a rímtelen versek fénytelen világára, a keménykötésű szabadversekre, a prózaversekre, versprózákra, a magyaros versidomokra, a költészet mindenfajta irányaira. Mert a költészetben ma is minden költőnek föl kell építenie a maga egyetlen és tágas világegyetemét. [Juhász: i. m. 273.]

A költő személyes hivatástudatán túli felelőssége; megőrzendő értékeink

A költőnek mindenkor „egyszemélyileg” magának kell felelnie tetteiért, költészetéért, költészete eszméiért, erkölcsi tartásáért. Egy-egy költő műve, munkássága természetesen része nemcsak a magyar költészetnek, de a világirodalom általános és különös folyamatainak is. Hogy valósan mennyiben válik a világ költészetének részévé, annak személyes és társadalmi feltételeit, kultúrpolitikai okait, lehetőségeit és esélyeit érdemes lenne külön tanulmányokban taglalnunk. Mindennek szerepet kellene kapnia filológiai vizsgálódásainkban. Mert kell az értékek számontartása, szolgálat szervezése a felmutatásukért. [Juhász: i. m. 276–277.]

Kellenek tehát az esztéták és filológusok verselemzései, kell történeti és genetikus szemléletük, szakavatottságuk a művek költői jelentéseinek feltárásához, értékeik felmutatásához. Kell a kritika, netán az „értelemfenomenológia” módszereivel a ma költői művei rejtett nyelvi szépségeinek felmutatása ahhoz, hogy értékeink mindenkor a helyükre kerülhessenek mind hazai irodalmunkban, mind a világköltészetben. A „hivatalos irodalompolitikának” célszerűen be kellene látnia, hogy nagyon is szükségesek az ún. szöveg „corpusok” világszínvonalú hozzáértéssel történő, tárgyilagosan elemző vizsgálatai, s a bibliográfiai adatok összeállítása is egy-egy adott verseskötet vagy akár költői életmű esetében. Könnyebbség, hogy ma már a filológiai munka technikai feltételei modernizálódtak, egyre inkább adottak. Az irodalompolitika pedig támaszkodhat e tudósok kutatásaira, a más nyelvekre fordíttatások végett elengedhetetlenül fontos elemzéseik megállapításaira. E vonatkozásban is összevethetők a világegyetem növekvő távlatai az egyetemes költészet valósága költői kifejezésének sikerével, mert hovatovább a költészet valósága több, nagyobb és teljesebb, mint a természeti valóságé. [Juhász: i. m. 279.]

A magyar költészet a világirodalom különös poézise; a magyar nyelv

A világköltészeten belül a magyar költészet különös költészet. A világlíra pipacsoktól vöröslő mezején „csak” egy búzavirág. Különössé teszi eszköze és anyaga, a magyar nyelv. Nyelvünk hangsúlyosságával, összehasonlíthatatlan ütemeivel olyan gravitációs erővel rendelkezik, hogy magához szippantja a teremtő képzeletű költőszívet. A magyar nyelv több más világnyelvhez képest is alkalmasabb mind a görög-római, mind a nyugat-európai verselésre, valamint ezek és a magyaros verselés ritmusvariációinak akár ötvözésére is, e változatok szintézisre emelésére. Költészetünk különösségét nemcsak nyelvi magányossága, nyelvi egyedülvalósága adja, de történelmi meghatározottsága is. Hosszú és keserves történelmünkön át alakult ilyenné, minden értelmi-érzelmi, hangulati árnyalatot kifejezővé, hangzatossá, nyelvtanilag (szórendileg is!) rendkívül hajlékonnyá – ezáltal széppé. Népünk ma is e retorikai élményeket nyújtó nyelv valóságában él. Mert nemcsak költőink nyelve e természeti csodával felérő építmény. Mindnyájunké, aki magyarsága kincsének tartja a mindennapok beszélt nyelvének, a köznyelvnek, vagy akár irodalmi nyelvünknek e mindig hallott és beszélt számtalan gyönyörűségét, tisztaságát és képszerű látomásosságát. E nyelven sírunk, e nyelven örülünk, e nyelven születtünk és szólítottuk meg anyánkat, e nyelven vallottunk szerelmet és e nyelven búcsúzunk el az élettől.

A költészet ősi hangjai – napjaink műnemei, műfajai

Költők, ha találkoznak, szavaink hitét és örömét keresik egymás szemében, mert mesterségünk a szó. A szó mindig jele volt, és mindmáig jele valaminek. Az anyagi valóság szellemi jelentkezésének formája, a lét dolgait hordozó tudatanyag, a legszebb emberi teljesítmény. E szavakból állnak költeményeink. [Juhász: i. m. 416, 418.] A költészet pedig, mióta világ a világ, mesemondás az emberről. Szerb Antal szerint: az irodalom a lélek válasza a sorsra. Ennek módja, formái, eszközei az idők folyamán a körülményekkel változtak. Valaha egy volt még az epika, dráma, líra. E műnemek között ma sincsenek áthidalhatatlan távolságok. A költői műfajok (pl. a dal, életkép, bordal, ekloga, elégia, szonett, epigramma, eposz, bökvers, rapszódia, drámai költemény, virágének stb.) is többnyire „konvergálnak”. Gondoljunk csak T. S Eliot „A költészet három hangja” című értekezésében kifejtettekre!

Kezdetben talán tűzhelyeik mellett, „a kétszáz lovat áldozó dombokon” vagy a Yucatán-félsziget áldozókútjai magasában – kezdetleges zeneszerszámaikat pengetve vagy azokon dobolva – dalolták, mondták, jajongták évezredeken át az ember sorsáról (létéről, hiteiről, félelmeiről, vágyairól, reményeiről) történeteiket, vízióikat, imáikat, meséiket a táltosok, sámánok, varázslók, papok, mágusok, igricek, költők. És ez talán az emberiség legigazabb története, mert a lélek legmélyéből lövellt föl, akár a forró vizű gejzírek. Holnap, holnapután is mesélni fogják az emberek történeteiket, beszélnek szenvedélyeikről, indulataikról, örömeikről, szerelmeikről, viszontagságaikról, háborúikról (halottaikat siratják), szentjeikről, isteneikről. A mese a határtalan szabadság élményével ajándékoz meg: győzelmet jelent a valóság fölött. Képzelt történéseik abban az arányban gyönyörködtetnek bennünket, amilyen mértékben hinni tudunk azok valóságában. A költői igazságok pedig elviselhetőbbé teszik „a száraz igazságok gyakran hazug világát”. [Jánky: i. m. 67–69.]

Költészetet termő nyelvek és költőik dolga a világban

Valamely nyelv nagyságát költészete is mutatja. A nyelv naggyá tehet egy költőt, a költő pedig naggyá tehet egy nyelvet s a népét. Az ember, amíg szólni tud, költészetet teremt és természetet és történelmet is. Mert a nyelv: természet és történelem, múlt és jövő. Mi Közép-Európa kis népeinek egyike voltunk, vagyunk, nagyra hivatottak. Sűrű sorscsapásokat átvészelt nemzetünk fiaiként sokféle tehetséggel megáldottak. Századokon át, érdemtelenül is megalázottak, úri gőgöt és butaságot elviselők, lázadók és levertek, élni akarók, forradalmárok, megszállottak és eszelősök, legázoltak és meghódítottak. Ezeréves kultúrát hordozók. A magyar költészetnek, a magyar költőnek ennélfogva többletfeladata van; több feladatot ró reá sorsa, mint a világ más, szerencsésebb népeinek költőire. Dolgunk az önmagunkkal való szembenézés, múltunk tanulságaiból való okulásaink költői bemutatása önvizsgálattal, realitásokon nyugvó történelmi szemlélettel. Mindez éppúgy dolgunk, mint minden más költő ennél „kevesebb” dolga: a költészet egyetemes hivatásának kimondása, a lét élményének, a művészi szépnek a felmutatása. [Juhász: i. m. 434–436; 446.]

A művészeti szép fogalma

Mi a szép? Sokan és sokszor megkísérelték már szabatosan megfogalmazni a művészeti szép fogalmát. Legtöbbször csak megközelítően és körülírásokkal sikerült. Immanuel Kant híres fogalomalkotása pedig – noha alapvetően igaz – oly annyira tömör, hogy nem elégíti ki alapvető tudásunkat sem: „Szép az, ami érdek nélkül tetszik”. [Kant, Immanuel: Az ítélőerő kritikája. Budapest, 2003, Osiris Kiadó] Ezúttal megkísérelhetjük talán mi is:

„Művészeti szépnek nevezzük azt a teremtő képzelet útján létrehozott – és szellemi tartalommal telített – produktumot, amelynek magábanvaló célja, hogy indulati mozgalmasságával tetszetős kompozícióba szervezze az affektív kolorit elevenségű látomásokat és hallucinatívákat, amelyek szemléletünkre és érzékeinkre hatva emocionális boldogság- és gyönyörérzeteket keltenek.”

Fogalomalkotásunk jóllehet Kanténál bonyolultabbra sikerült, mert Hegel kapcsolódó ismérveit is szükségesnek látjuk a szép-fogalomhoz kapcsolni, miszerint a szép eszménye sajátos eszme: egyesíti magában a fogalmat és a fogalom realizálását. Mert a szép önmagábanvalóan igaz. Igaz ugyanis általában az eszme. A szép viszont az az eszme, amely érzéki megjelenítése által létezik. [Hegel: i. m. 45.] Ennélfogva – és Füst Milán szerint – talán semmihez se fűződik több érdekünk, mint éppen a szépséghez. A természetnek is ez volt a szándéka vele, mert hisz’ javarészben a dolgok (tárgyak) felületére helyezte, vagyis hatékonyan, érzeteink számára könnyen megközelíthetően. Az egész részeinek arányos elhelyezkedése (arányosság!) is rendszerint a felületeken észlelhető, egyébként pedig a művészi szép kompozíciójában rejtőzködik, vehető észre. Az arányosságot régtől a szépség egyik pillérének érezzük. (Nem mindig biztosítéka jóságának!) A szépség mindezen felsorolt alkotóelemeinek (differencia specifikáinak) a költői szövegekben is érzékelhetően érvényesülniük kell; döntően a szép két komponensének: a látomásnak és az indulatnak. (Nem feltétlenül azonos mértékben, arányban.)

Ugyanakkor tény: tudvalevőleg más a természeti és más a művészeti szép. A művész gyakran csúnya arcot választ portréja tárgyául, mégis kifejezetten szép remekművet sikerül alkotnia. (Lásd Pieter Bruegel festményeit vagy Edvard Munch Sikolyát!). Vagyis, ha a valóság szépsége tenné ki a művészek művészetét, úgy a svájci tájak valóságfestői lehetnének a legjobb mesterek. Ennek az ellenkezője igaz; és épp a magas művészet (a grand art) mutatott rá a különböző struktúrákban rejlő szépségek eltérő felfogására. A művészek ilyetén látásmódja ezáltal fejlesztően hatott a természeti valóság struktúrái szépségeinek élvezetére is. [Füst: i. m. 43–47.] A reproduktív művészetek (színművészet, táncművészet, zenei előadóművészet, énekművészet, stb.) struktúráiban a szépség megjelenítése ugyancsak más és más elbírálás alá eshet. Mert a „visszaadás” és általában egy másik lélek (az eredeti alkotóművész) megértése élményanalógiákat kíván. Ezért léphet fel jogos művészi igényekkel az „újjáteremtés” művészete (pl. zenedarabok előadása, versmondók előadóművészete, műfordítók „versátültetései” formahű fordítások esetén stb.), valamint a műbírálat a művészi esszéforma esetében. Az interpretáló ugyanis önmagát adja, ami-kor magáévá teszi az interpretáció anyagát.  [Jánky: i. m. 66.]

A szépség meghatározására vonatkozó korábbi nézetek

A költészet produktumaiban a szépség megjelenítése az esztétikai megismerés realizálásaként fogható fel. Előállításához formaismereteken, verstani ismereteken túl filológiai alapismeretek is szükségesek. Erre már Augustinus is felhívta a figyelmet (i. sz. 400 körül). Szerinte „az egység” a metafizikailag megalapozott esztétika igazi alapfogalma, mert úgymond „minden szépség formája” az egység. Szépérzetünk kialakulásához ugyanis az egység egészén belül a részek arányossága szükséges, amely voltaképpen nem más, mint a részek ritmusosságának (számszerű egyenlőségeknek!) a harmóniája. [Redl Károly: Az égi és a földi szépről. Budapest, 1988, Gondolat Kiadó, 70.] Az ókor és a középkor más esztétái hasonlóképpen vélekedtek. Időszámításunk kezdetén Tertullianus a látványosságokról értekezve – sokat mond, hogy Füst Milánt kétezer évvel előzte meg! – már szólt „a szép” fogalma kapcsán a látomásokról, s indulatainkról. Megállapította: nincs olyan látványosság, amely fel ne kavarná a lelket; s ahol ilyen élvezet van, ott szenvedély is van, amely, mint ismeretes, megadja az élvezet ízét. Senki sem jut el az élvezethez szenvedélyek, indulat nélkül. [Redl: i. m. 59.] Hugo de Sancto Victore (i. sz.1100) szerint a szépség felépítésében, mozgásában, küllemében, tulajdonságaiban nyilvánul meg. Műalkotásokról szólva pedig a felépítés (kompozíció) „összetételből” és „rendből” áll. [Redl: i. m. 288.]

A középkor legnagyobb esztétáinak egyike, Salisburyi János „Metalogicon” című művében kitért a költői nyelv leginkább központi kérdéskörére, a szavak használatára – épp a szép kifejezések kiválasztása kapcsán. E téma keretében idézte Horatius „Ars poetica” című versének vonatkozó három meghatározó sorát:

„Ujjá éled sok kiveszett szó, s meghal az élő,
bármily becsben tartsuk is azt – ha az úzus akarja,
mely legfőbb hatalom, törvény és norma a nyelben.”
(Szepesy Gyula fordítása)

Mindezzel szemben Bonaventura általában véve a szépségről azt tartotta, hogy a létezők (a testek) világában formátlan nincs; mindannak, ami létező, van valamilyen formája; mindaz pedig, aminek valamilyen formája van, szépséggel rendelkezik. Ennélfogva a műalkotások – mivel nem csupán a külső világ reprodukciói, hanem egyidejűleg a belső „idea” kifejeződései is – eleve magukban hordozzák szépségüket. [Redl: i. m. 362–363.]

Aquinói Tamás, az arisztotelészi filozófia nagy megújítója a XIII. században a szépet a formai ok fogalmába tartozónak ítélte, minthogy a szép a megismerő képességünkre vonatkozó fogalom. Ugyanakkor (ami a differencia specifikákat illeti) követte az esztétaősök, elődeink meghatározásait: szép, amelynek a látása tetszik, mert az érzékek a kellően arányos formákban gyönyörködnek. Azt fűzi mindehhez, hogy a szépséget három fő komponens alkotja: teljesség (tökéletesség), kellő arány (összhang a részek egészében) és világosság (ragyogó színek). A szellemi szépség a szellemi javak, a testi szépség a külső formák arányos elrendeződésében és bőségében áll. Az értelem (ratio) megfelelő rendezettségének megjelenítése (a kompozíció) szintén a szép kelléke, bár a szép valójában a látványokra vonatkoztatható. (A gyönyörködtető lényeket, tárgyakat viszont érzéki vággyal kívánjuk.) A mesterséges testek (műalkotások) a művész elképzeléséből származnak, minthogy nem mások, mint összetétel (compositio), rend (ordo) és alak (figura). Amit görögül ideának, azt latinul formának nevezzük: ideákon ezért a dolgok formáit értjük, amelyek magukon a dolgokon kívül léteznek. Valamely dolog formája ugyanis, amely rajta kívül (a felületén) létezik, kétféle lehet: vagy a mintája annak, aminek a formája, vagy e dolog megismerésének az elve. [Redl: i. m. 413, 416– 419.]

Hegel és Füst Milán a művészeti szépről, az alkotómunka ideáiról

Hegel a legfejlettebb elvont formai szépségnek a harmóniát tartotta. A harmónia eszményképének – szerinte – kelléke, hogy a külső forma magában véve feleljen meg az alkotó léleknek. A művész ennélfogva arra törekszik, hogy formailag is szubjektuma legsajátabb tudat-kifejezését juttassa érvényre. A művészeti eszmény ekképpen az egyediségek és esetlegességek övezetéből kiemelt valóság. Hibás művészileg az a történeti hűség, amely a külsőségekben ragaszkodik csak az objektivitáshoz. Valójában a puszta történeti helyesség művészeti szempontból érdektelen, mert nem ez a művészeti szép követelménye. Nem az egyedi történeti tények részletekbe menően hű feltárása teszi értékessé a művet. A megformált tartalom jelenti a művész lelke javát, ez az, aminek az általa alkotott műben megnyilvánulnia kell. A művészet lényege tehát az ember önmagába való visszatérése, a művész saját bensejébe való leszállása: hisz a művészet a humánumot (az emberi lélek mélységeit és magasait) teszi a kifejezés céljává. Ez az emberközpontúság a kifejező emberi szellem személyessége, amelytől semmi nem idegen, ami az emberi lélekben megelevenedhet. [Hegel: i. m. 50, 58, 154–155, 160, 239.]

Füst Milán alapvető tétele a művészi szépre nézve, hogy a szép művek alkotásához a művészeteknek olyan talapzaton kell állaniuk, amelyre a látomás (hallucináció) és az indulat kettős állványzata emelhető. A költő látomásait szavakba oltott költői képekben fejezi ki; indulatai hordozója pedig a metrumokat megtöltő (szenvedéllyel telített) szavak ritmusos indulatmenete. Érzékeink és szenvedélyeink se mondani, se megérteni nem tudnak egyebet. A lírikusok műveinek lényegét ekként indulataik lendülete, zenélő áriái teszik ki. Az emberi lélek minden igazi színe, fénye, minden szuggesztív mágiája ezen vegetatív mivoltunk impulzív talajából táplálkozik. A lírai költőnek tehát az érzéseit, hangulatait, indulatai izzását ezt kifejező szavakká kell átváltoztatnia, mert csak e zengő szavak indulatmeneteivel válhat képessé arra, hogy indulatait, érzéseit, esetleg az ezeket megfogalmazó gondolatait érzékeltesse. Képei (hallucinatív látomásai) éppen e szenzibilizáló dallamosság, zeneiség révén bontják ki legvarázslatosabb virágaikat. Tény: a lírai versek leginkább erőteljes hatását a verssorok ritmikája, az indulatmenetek lendülete, a szóhangzások zenei hatású csengés-bongásai váltják ki. Az eközben felizzított látomások látványai és a verstest arányos kompozíciója ugyancsak felkelti érzéki örömérzeteinket. Mindazonáltal az embert emberré természetesen értelmének fénye teszi. Gondolatait azonban mégis – éppen a fentebb kifejtettek miatt – látomásai és indulatai révén érdemes csak kifejezésre juttatnia. A művészetek törvényszerűségeiből adódó kötelmek ugyanis merőben másként hatnak a lélekre, mint a gondolatok, a gondolkodás normái. [Füst: i. m. 141,144,147–156.]

Miért és hogyan kerüljük a stílus banalitásait?

Szóképzéseink, szókapcsolataink, mondatfűzéseink között számtalan „agyonkoptatott” akad, amelyet ma már csak a szokványos közbeszéd bír – némi megalkuvással – elviselni. (Hányszor halljuk az efféléket: „komoly akadályokba ütközik”; „beleszakadt a szívem”; „a félreértések elkerülése végett”; „megunhatatlan dallamok”; „holdfényes éjszakán, miről álmodik a lány”, stb.) Az efféle banális szóképeket, szófordulatokat korunk vérbeli költői röstellik papírra vetni. Valójában persze nincs az a szó, amely igényes szókörnyezetben ne szerepelhetne, vagyis ilyen értelemben minden szó „irodalmi”. Mégis, egy-egy émelyítő illatú szóvirág, ragrímek, elhasznált hasonlat leronthat mégoly értékes alkotásokat is.

A stílus banalitásainak a szövegeinkből való kigyomlálása végett szinte elegendő a magyar nyelv szavainak – kis túlzással – „végtelen” képezhetőségéhez fordulnunk, amely a leleményes magyar költő kimeríthetetlen „aranybányája” lehet. – Csakhogy e téma kapcsán érdemes egy fontos kitérőt tennünk: fordítsuk figyelmünket „a költői mesterség és művészet” határkérdései felé! Mire van szükség: mesterségbeli tudásra vagy a tehetség őseredeti adottságaira? Véleményünk szerint mindkettőre; egyik sem lehet meg a másik nélkül. Feltétlenül elsajátítandó ismeretekre (esztétikai, stilisztikai, verstani stb.) van szükség egyfelől, másfelől azonban hiába minden szakavatott tudás, tanultság, irodalmi iparos marad, aki a tehetség ösztönös erőit nélkülözni kénytelen. Tudjuk: a legkiválóbb ötletnek, a legizzóbb érzésnek, a legnagyobb horderejű gondolatnak is az elegáns irodalmi stílus, az illő versformába öntés könnyed kivitelezése ad csupán irodalmi értéket. Egyébként pedig nem a stílust, hanem a gondolatainkat érdemes csiszolnunk. Hisz’ a gondolati tartalomnak, a költői látásmódnak és a szemléleti formának közös az eredete tudatunkban. És ki vitathatja, hogy minden stílus egy-egy forma-kreáció, az „eredeti” stílus viszont az ideális kreációk formája? Mi több: a megtalált forma az adott   kifejezés legtetszetősebb „felöltője”. Az e módon kényszerűen megkülönböztetett „tartalom” és „forma” mozzanatai tehát az alkotótevékenység folyamán egybeesnek; miközben a forma módosulása módosítja a manifesztált tartalmakat – gyakran a kifejezendő érzés, gondolat előnyére – és viszont: a formaalakítás maga után vonhatja a tartalmi elemek változtatását. [Jánky: i. m. 117–122.] Ezért is nem kárhoztatandók elvtelenül, de nem is pártolandók aggálytalanul „a kötetlen formákban” írt költői művek különféle irodalmi irányzatai (az avantgárd és leszármazottai), mert e költői gyakorlat eredményezhet kiváló műveket; legtöbbször azonban a laza kompozíció, a szárazabb gondolatiság súlytalan nyelvi kifejező erővel párosultan – és a parttalanul áradó prózavers-forma – silányabb minőséghez vezethet. Megvallom, hogy egykor (az 1970-es évek fordulóján) magam is érdemesnek láttam volna az avantgárd egyes törekvéseit, vívmányait a „grand art költői stíl” javára – „felfrissítése” végett – „klasszicizálni” éppen a költészeten akkoriban eluralkodó „közéleti banalitások” (a stílus sematizmusának mondták!) felszámolása végett. Elgondolásom zátonyra futott. Ami akkor főként kultúrpolitikai, valamint személyes okok miatt lehetetlennek tűnt, az 1900-as évek közepén még mindig időszerűnek mutatkozott.

A művészi stílus általános jellemzői, lelki-tudati összetevői

Régóta tudható, hogy az ideális (a művészi) stílus jellemzői: az ordre (az elrendezés, a rend, az arányok, az egyensúly), a mouvement (a mozgalmasság, erő, érdekes hatás, elevenség) mellett még a szabatosság, harmónia (numerozitás) és az eredetiség megkövetelt normái. A művészi kifejezésmód minőségi jellemzője ezeken túl is a szavak leleményes, ötletes egybefűzése. A mondatfűzések sodró ereje a szavak összhangzásának, zeneiségének, numerozitásának tulajdonítható. Figyeljük meg: akkor is halljuk a szavak elbűvölő zenéjét, amikor csak szemmel olvasunk; miként a muzsikus is hallja a zenedarabot, amikor a partitúrát olvassa. [Jánky: i. m. 123–125.]

A költői művek művészi stílusának általános jellemzői között – véleményünk szerint – mindenkor elsőrendű figyelmet érdemel az alkotás harmóniájának (a numerozitásnak) a követelménye. Az összhangzás zeneiségét előmozdító, meghatározó tudnivalókat a verstan szabályaiba ágyazva találjuk meg. A magyar verstan egyik legértékesebb összefoglalását Hegedűs Géza nyújtotta át számunkra. Megismertet a verstan alapfogalmaival, a magyaros verselés tudnivalóival, a „deákosnak” nevezett görög-római verseléssel, valamint a nyugat-európai verselés alapjaival, s kitér a szabadvers fogalmára stb. [Hegedűs Géza: A költői mesterség. Budapest, 1959, Móra Könyvkiadó] (A kiadást követő évben a kötet egy példányát nekem dedikáltan azzal adta át, hogy „okuljak” belőle.) Nem kevésbé értékes e tárgyban Gáldi László ugyancsak „hézagpótló” munkája, amely rávilágít a többi között a „metrum” és a „ritmus” fogalmi kapcsolatára, a ritmusélményre (adott esetben a vers „indulatmenetei” egyik legfontosabb hordozójára), a versmértékre, a metrikai alapfogalmakra, a „mérték” mint időtényező szerepére mindhárom versrendszerünkben; taglalja a magyaros, a görög-római, s a nyugat-európai sorfajokat; foglalkozik külön is a rímelés tudnivalóival, valamint a versszakokra, azok szerkezeti felépítésére vonatkozó követelményekkel. [Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat. Budapest, 1961, Gondolat Kiadó] Nem mellőzhetjük Szepes Erika e téren kifej-tett szintén nem elhanyagolható ismeretterjesztő munkásságának említését sem. [Szepes Erika-Szerdahelyi István: A múzsák tánca. Verstani kisenciklopédia. Bp. 1988. Akadémiai Kiadó] A teljesség kedvéért utalunk, de e helyütt nem részletezhetjük Vargyas Lajosnak a költői műalkotások numerozitására vonatkozó ugyancsak számos értékes megállapításait sem. Foglalkozott műveiben a magyar vers zeneileg értékelhető ritmusvariációival, majd történetileg felmérte az e témakörben összegyűjthető hagyományainkat. Elemezte továbbá a költői nyelv hangtanának ideális kívánalmait, az Ady-versek ritmusát, valamint a vers és dallam zenei-hangtani összehangolásának követelményét. [Vargyas Lajos: Keleti hagyomány – nyugati kultúra. Budapest, 1984, Szépirodalmi Könyvkiadó]

A felületes irodalomkritika; a művelődéspolitika zsákutcái

Lehet, hogy nem én gondoltam vagy mondtam, de egyetértek azzal a nézettel, amely szerint az a nép, amely nem művelődik és olvas eleget, amely nem képes felnőni saját nemzetének irodalmához, művészetéhez, jóllehet még nem halott, de már haldoklik, elindult a nemzethalál felé. Ezen talán csak a felkészült irodalomkritika, a szabad poézis és művészet segíthet; nemzettudatunk satnyulását csak egy korszerű és elfogulatlan művelődéspolitika akadályozhatja meg. A felkészületlen irodalom- és művészetkritika az elfogultságok, részrehajlások anarchiája és az élettelen tárgyilagosságok közt vergődve aligha tehet az alattomosan közeledő végkifejlet ellen. A műveletlen művelődéspolitika lelkiismeretlenségei pedig egyenesen előmozdíthatják a társadalom tudat-beszűkülését, végül a nemzettragédia bekövetkeztét.

Mert különösen a felvilágosodás, az ipari forradalom, majd a mikroelektronikai forradalom óta a művészet- és irodalomkritika, valamint a jogállamok korszerű oktatás- és művelődéspolitikájának gesztusai oly mértékben szükségletévé váltak az új nemzedékeknek, az értelmes visszhangokra váró művelődni akaróknak, sőt az alkotó művészeknek, íróknak, a műélvező és olvasóközönségnek, hogy ezek nélkül – óhatatlan! – elburjánzanak a vadhajtások, illetve megindul a szellemi elsivatagosodás. Egyfelől „a türelem” rosszul alkalmazott erénye kedvez a kontárság kultuszának, másfelől az elnézően vagy pártolóan kezelt irodalmi „pancserok” hegemóniája, s a művészet sarlatánjainak díjazásai a valódi tehetségek érvényesülése ellen hatnak, a világirodalmi rangú művek nagyobb nyilvánossága elől szívják el az életet adó nedűt, a társadalmi elismeréseket. Közvetve emiatt nem juthat a reális megítélések magaslati levegőjéhez a potenciális műélvező, az olvasó sem.

Voltaképpen nem a művészeti, irodalmi kitüntetéseket, díjakat tartjuk a költészet, irodalom, s a művészetek művelői szükséges rangjelzéseinek, hanem a magas esztétikai nívót, magukat a kiváló műveket, amiket elismerni illik (a valódi szaktekintélyek „földalatti birodalma” azokat el is ismeri!), ha az csakugyan egyetemes érvényű, eredeti alkotás. A díj legföljebb a szélesebb ismertséget mozdítja elő, hogy a díjazott szerzők munkája eladható legyen, hogy az érdeklődés felkeltésével eljuthasson mind a hazai olvasóközönséghez, mind a világirodalom hosszabb könyvespolcaira.

A művelődéspolitika műveletlenségre valló szemforgatásainál is súlyosabb következményekkel jár az olvasóközönség, a műélvezők helyes esztétikai ítélőképességének deformációja. Amit a díjak, elismerések téves odaítélése vagy éppen oda nem ítélése okozhat. Ítélőképességünk mindkét esetben károsodást szenved a megtévesztő gyakorlattal, mert ferdül az irodalmi ízlés, a művészeti közízlés, értékítéletünk elbizonytalanodik, hajlik a silányabb minőség elfogadására, rosszabb esetben az olvasó nem is értesül a jobb művekről. Mindez a célját tévesztett, megrokkantott művelődéspolitika, a mulasztó vagy szándékos szellemi kártevés számlájára írandó.

A szakavatott kritikusok természetesen régtől tudták, tudják ma is, hogy ítéletük semmit nem ér hozzáértő indokolás nélkül. Indokolásukban esztétikai elemzéseikkel a vizsgált mű értékeire, hibáira kell rávilágítsanak. Ezt nemcsak kellő hozzáértéssel kell tegyék, hanem tényszerűen a szakmai normák alapján, kitérve adott esetben a szemléleti forma progresszív irányultságára, vagy annak hiányára. Ugyanakkor más meggyőződésük ellenére sem vonhatják kétségbe a mű esztétikai értékei jelenvalóságát, valamint sohasem vonhatják kétségbe egyetlen irodalmi, művészeti irányzat, stílusérték létjogát. A szakavatott kritikustól elvárható, hogy mindennek megfelelve végezze munkáját, segítse a tehetségek kibontakozását, ismerje el rangjukon a jelentős műveket, mutasson rá a kárhoztatandó jelenségekre, s mindezt tárgyilagosan cselekedje. Ítéleteit pedig csak bizonyító tények alapján tekintse megalapozottnak.

A modern kifejezéstan ókorba visszanyúló elveken nyugszik

A poézis metafizikájába illeszkedő modern kifejezéstan axiómái, elvei – az előzőekben kifejtettek nyomán bizonyítva látjuk – Arisztotelész metafizikájában, poétikájában gyökereznek. Mert egyfelől kimondhatjuk: minden teremtő eszme, minden teremtő képzelettel megalkotott mű a Világmindenséggel lételméleti, ismeretelméleti, metafizikai összefüggésben van; másfelől megállapíthatjuk, hogy az értékes kifejeződés egész művészi misztériuma egybeesik az Abszolútum kifejeződésének mindeneket átölelő valóságával. E tényből egyenes következtetést vonhatunk a poézis rendeltetésére, a világirodalom eme egyik legfontosabb vonulatának emberközpontú, ontológiai jelentőségére. Az Abszolútum – nem lehet másként! – fogalmilag azonos – és ez talán a legőszintébben érzett művészi felismerésünk! – a minden irányú világmozgások diadalmaival, a progresszivitás eredeti és végső trendjével, a szerterobbanó, majd újjászülető anyagrészek eredeti és végső összhangjával, a mindenség örök szellemiségét is magába ölelő ténymögötti valóságrenddel.

Emberközpontú gondolkodásunk kezdeteinek, reneszánszának folytatása az újhumanizmus

Amikor Kopernikusz megalkotta a heliocentrikus világképet, s a filozófia is kibontakozott a teológia halálosan ölelő karjaiból – bölcseletünk valósággal újjászületett. Ez az újjászületés (franciául: renaissance; olaszul: rinascimento) elhozta az irodalom újjászületését is: körvonalazódott a „renascentes litteres”. Kezdődött azzal, hogy Petrarca és Boccaccio útjára bocsátották (a skolasztika megmerevedett hagyományaival szakítva!) az antikvitás világossága szellemében emberközpontú mozgalmukat. Ezt nevezték el humanizmusnak. Eszményképül pedig az uomo universale alakját, a kiművelt emberfőt állították piedesztálra elénk. Az akkori idők „univerzális embere” különösen a természettudományokban, a történelemben, a művészetekben és irodalomban, valamint a nyelvművelésben (grammatika, retorika) volt járatos, de műveltségi foka egyben szellemi szabadságát és az erkölcsiség (igazságérzet, szociális erények) magaslatait is jelentette. (Az időben a tapasztalást – az empíriát – tartották a megismerés legjobb módjának.) Azóta több évszázadon át az emberiség tudatában (gondolkodásában és művészetében) nemcsak tovább élt, hanem időről időre megerősödött az emberközpontúság eszméje. Azóta bekövetkezett több tudományos-technikai forradalom, a mikroelektronika, a robotizáció, a mesterséges intelligencia korszaka (miközben kitörtek, végbementek, elviharzottak a felvilágosodás szellemi mozgalmai, a nagy francia forradalom, majd az újabb társadalmi mozgalmak és forradalmak), eljutottunk a televíziózás, az okos telefonok, a modern hírközlés korába, s ma már a multinacionális gigacégek világgazdaságában a globalizáció előnyeit és ártalmait éljük át. Ám – újra és sokadszor! – mi sem természetesebb: az elmúlt századokban a humanizmus újjáéledt szelleme jelent meg tudományban, művészetekben, társadalmi viszonyokban, napjainkban pedig ismét újhumanizmus körvonalazódik a művészetben.

Márai Sándor – újhumanista író – üzenetei

Újhumanizmus körvonalazódik a művészetben című (szerény nyomdai megjelenésű) esszékötetem tényállításait lehet vitatni. Mindent lehet vitatni. Mindent lehet elhallgatni, más szemszögből magyarázni, meghazudtolni, a fejekben hamis propagandával átírni a történelmet. Mindent lehet tudatlanokkal elhitetni, embertömegeket félrevezetni, bűntetteket letagadni. (Utóbb persze – bizonyító tények birtokában – majd’ minden esetben helyreállítható a történeti igazság rendje.) Egy valamit nem lehet: vitatni a tények egyetemes összefüggéseit; mert minden összefügg mindennel: a párizsi gamine ugrándozásai a pekingi polgármester sétájával. Miért ne függhetnének össze – akár korokat, világeseményeket átívelőn – írók, művészek élettörténetei, látásmódjuk, felismeréseik, jobbra törekvésük? Hogy esszékötetemben meg sem említettem Márai Sándort, „újhumanista” szellemiségű, klasszikussá emelkedett moralista írónkat? Nem gondatlanságból mulasztottam el méltatni. Esszém oldalszáma akkor méltatásához kevés lett volna (ezúttal is kevés!), most azonban a tények összefüggései elkerülhetetlenné teszik, hogy kitérjek – legalább röviden – világszemléletére, ebből is következő erkölcsi tartására, alakjára, emigrációjára, jelentőségére. Elkerülhetetlen, hogy tiszteljem személyében a nagy szellemi elődöt.

Márai Sándor sohasem nevezhette magát „újhumanistának”, noha humanista műveltségéhez, nézeteihez, erkölcsi állásfoglalásaihoz kétség sem férhet. Nem nevezhette, mert Újhumanizmus körvonalazódik a művészetben című esszékötetemben magát e fogalmat is csak utóbb alkottam meg, utóbb vázoltam fel az eszmeáramlat történetét. Erőteljesebb újra körvonalazódását Romain Gary 1965. évi – a francia „új regény-vitában” történt – fellépésétől számítottam; amit az ennek nyomán Argentínában 1969-ben szerveződött – Mario Rodriguez Cobos argentín író által létrehozott – nemzetközi Humanista Mozgalom jelentkezése követett és tett világméretűvé. Mindezt azért láttam szükségesnek másokkal is láttatni és tudatni, hogy demonstráljam: a regresszív erők világgazdasági, társadalompolitikai vonulatának időleges és helyi szintű hatalomátvételei ellenére világszerte (hazánkban úgyszintén és nem kevésbé) a felnövekvő, újabb generációk szellemiségében egyre öntudatosabban körvonalazódik az újhumanizmus eszmeisége – egyelőre a művészetben és irodalomban, majd áttételesen a tudomány, a közgondolkodás területein, a gazdaságban, politikában és a társadalom életviszonyaiban. (Kifejtve általam az „Az Újhumanizmus körvonalazódik a művészetben” című esszében; [Budapest, 2020. Cédrus Művészeti Alapítvány, Napút-füzetek. 143.] Az emberiség egyetemes érdekének vélem az újhumanizmus progresszív szellemi erői (és tömegmozgalmai) izmosodó fellépését, mert a tét végső soron az ember léte, az emberiség megmaradása.

Márai Sándor 1900. április 11-én született Kassán (Ady Endrénél 23 évvel volt fiatalabb, József Attilánknál éppen 5 évvel, Juhász Ferencnél 28 évvel volt idősebb). Tanulmányai elvégzését követően újságíró a Budapesti Naplónál, munkatársa a Frankfurter Zeitungnak. Több nyelven beszélt, mégis mindvégig magyar nyelven írta tárcáit, elbeszéléseit, útirajzait, regényeit, verseit. Világlátását hamar sikerült megalapoznia: 1923-ban feleségével Párizsba költözött; 1928-ban tért haza. Tudjuk: kapcsolatot tartott Füst Milánnal, Komlós Aladárral; Kosztolányi Dezső szomszédságában lakott. Lapja 1933-ban Berlinbe küldte. Onnan hitelesen számolt be Hitler hatalomátvételéről, a nácizmus valóságáról.

Az Egy polgár vallomásai című önéletírásának – élete talán fő művének – első kötete 1934-ben látott napvilágot. Ezzel nyomban a magyar próza élvonalába emelkedett. Később a Pesti Hírlap egyik munkatársa. 1942-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává, 1945-től rendes tagjává választották. A második világháború utolsó éveit visszavonultságban élte át; ez időben – a történelem tanújaként – Napló című dokumentumkötetét írta. 1945-46-ban nyugat-európai körutat tett, látni akarta a történteket, a háború következményeit. Hazatérve adta ki Sértődöttek című regényét, amelynek harmadik kötetét a cenzúra szinte azonnal bezúzatta. A kommunista hatalomátvétel miatt 1948-ban emigrált. Svájcba, majd 1950-ben Olaszországba utazott – Nápolyban lakott. Személyes élményem fűződik ehhez. 1963-ban Nápolyban csatangolva kerestem fel a helyeket, ahol néhány éven át számkivetetten élni kényszerült. Erről emlékezik meg „Valahol a Santo Straton” című költeményem. (A Kúszmászva Európa zsámolyán című kötet opusza, 104.o.) 1952-ben New-Yorkban telepedett le. A magyar forradalom hírére 1956-ban Münchenbe érkezett, ott azonban értesülve a forradalom leveretéséről, a szovjet megszálló csapatok bevonulásáról, nem folytatta útját, nem tért haza. Később – 1968-tól – Salernóban lakott, 1979-től San Diegóban élt. Felesége és fia halálát követően (viszonylagos szegénységben tengődve, és mert magát alig tudta ellátni betegsége miatt) 1989. február 21-én egy revolverlövéssel vetett véget életének.

Kijelenthetjük: egyedül, magányosan, férfiasan vívta meg drámai küzdelmét az öregséggel, az elhagyatottsággal és a gyilkos kórral. (Utóbb többen kétségbe vonták az öngyilkosság tényét.) Meggyőződésem: üzenetei az utánunk következő – remélhetőleg nálunk műveltebb – generációkhoz is szólnak – s csak remélni merem, hogy meghallják. Nem! Tudom, hogy minden szavát meghallják. Kíméletlen őszinteség, lélekvívódásainak feltárása, morális elkötelezettség jellemezte. A mindenkori hatalmak számára ez az erény fölöttébb irritáló tulajdonság. [Furkó: i. m. 106–107.] MTA tagságát 1989-ben posztumusz állították vissza; s csak 1990-ben kapta meg a Kossuth-díjat. Az 1950-ben írt   Halotti beszéd című költeményét a magyar líra kiemelkedő remeklésének tartom. Regényei egyik stílusbravúrja a Vendégjáték Bolzanóban című alkotása. Egyéb műveit is „a grand art” nívója és humanista életszemlélete avatja maradandóvá, melynek vezérgondolata: a művész sohasem lehet áruló. Jellemszilárdságáról, a hazaszeretet és az egyetemesség elválaszthatatlanságáról tanúskodó européer életműve előtt még ellenfelei is meghajolnak. Az újhumanizmus néven aposztrofálható eszmeáramlat kiemelkedően nagy alakja.

Élet- és világszemléletének több sarkalatos tételét, nézeteit újra és újra megfogalmazta, mindvégig szem előtt tartva a humanizmus elvét: minden dolgunk mértéke az ember. Evégett is az emberiség számára legelviselhetőbb társadalmi berendezkedésnek a demokratikus jogállamot tartotta; ezzel szemben elviselhetetlennek ítélt minden emberi jogokat sértő állapotot, legyen az jobb- vagy baloldali diktatúra, parancsuralmi rendszer, terror, harácsoló autokrácia. Egy részlet például Furkó Zoltánnak címzett leveléből: „kérem, szíveskedjék közölni a kiadóval: régebbi vagy újabb könyveim, színdarabjaim stb. új kiadásába vagy előadásába csak akkor egyezem bele, ha Magyarország területéről kivonták a megszálló szovjet haderőt, ezt követően a magyar nép megbízható külföldi megfigyelők jelenlétében demokratikus, szabad választáson döntött sorsáról. Előbb nem egyezem bele, hogy bármely írásomat Magyarországon kiadják”. [Furkó: i. m. 67.] Holott az emigrációban jó, ha háromszáz példányban el tudták adni műveit. Furkó Zoltánnal való többszöri találkozásai is filantróp honfitársainak, Vásárhelyi Miklósnak és Soros György kitüntető érdeklődésének volt köszönhető. Helyzetét jellemzi a San Diegóból János öccséhez 1987. augusztus 23-án írt levelének eme részlete is: „Amikor ’48-ban elhagytam Magyarországot, az akkori kormányzat minden otthagyott ingó és ingatlan birtokomat „állami tulajdonba vette” és az ingatlanokat illetően ezt bejegyezték a telekkönyvbe. Kiadóm, Révai raktárán található mintegy ötven művem az elmúlt négy évtizedben ugyancsak „állami tulajdonba” került, a sok ezer példányt nyugati államokban kiárulták és az így szerzett valutajövedelmet megtartották. Ha a viszonyok megváltoznak, talán feloldják a zárlatot…” stb. [Furkó: i. m. 98.]

Külföldön kiadott történelmi regényei (Rómában történt; Ítélet Canudosban; Erősítő; Béke Ithakában) csupán egy-kétezer példányban jelentek meg nyugati magánkiadóknál magyar nyelven. Régebben ezekből Magyarországra csak elvétve került néhány. Utólag bizonyossággal állapítható meg: önkéntes emigrációja jogos védekezés volt. Az erősbödő önkényuralom minden kétséget kizáróan eltiporta volna a diktatúráknak már Hitler feltűnése idején is bátran ellenszegülő gondolkodót. [Furkó: i. m. 55–56.] Történeti múltunkat mindenkor tárgyilagosan ítélte meg. Hitt az európai humanizmus eszméjében, s abban a polgári szocializmusban (szociáldemokráciában), amely minden dolgozó számára tisztességes életszintet, szabadságot és műveltséget kívánt nyújtani, illetve nyújthatott volna. Mélységesen megvetette kora nacionalista értelmiségét, a Horthy-éra ún. „középosztályát”, de még a hírközlésben acsarkodó újságíró kollégáit is, a lepénzelt, korrupt tudósítókat. Megvetette a „tanultságuk” ellenére műveletlen, tájékozatlan féltehetség akarnokokat, a nem olvasó, a társadalmat hamis illúziókban ringató írókat. Talán ez – felelősségérzete! – indította arra, hogy a Napló 1943-45 című művében a következő nemzedékekhez szóljon. Feladatul szabta számunkra, hogy megmaradásunk végett számoljunk le rákfenénkkel, a magyar sovinizmussal, hárítsuk el a legfőbb veszélyt a nemzet feje fölül. Mindent elölről kell kezdeni! – üzente – mert „mi történt itt huszonöt éven át? Egy érdekszövetkezet, a feudális nagybirtok védelmében, Trianon ürügye alatt, prolongált huszonöt éven át egy rendszert, mely finom és kevésbé finom terrorral elnyomott, elsikkasztott mindent, ami minőségi törekvés volt… Mindezt el kell mondani; itthon is… egyfajta elemi iskolát kell nyitni, ahol új magyar nemzedékeknek megmagyarázzák szellemi emberek az alapfogalmakat: a haza, a nemzet, az állam, a társadalom és a világhoz való emberi, nemzeti viszony alapfogalmait… A lecke ennyi: marad-e még szellemi ember, aki Magyarországot vissza tudja rántani egy végzetes fordulat mélységeiből az európai életszintre, a méltányos és alkotó demokrácia szintjére? Ez a dolgunk, ha élünk még… államfélét kell építeni a cserepekből, amit a rablógyilkos banda, melynek nagy része megszökött már, reánk hagyott… Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítania a lelkéből a „jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint „keresztény magyar ember” előjogokkal élhet e világban… hogy joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem „kereszténymagyar”, baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást… Mert ez volt a „jobboldaliság” igazi értelme… Ez a fajta soha nem változik meg. De amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet. [Márai Sándor: Napló 1943–45. Budapest, 1999, Akadémiai Kiadó – Helikon Kiadó, 83–84.]

Márai Sándor – újhumanista szellemi elődünk – feladatul reánk ruházott ún. „fogalom-megvilágosítások kötelezettsége” témakörébe vág a többi között „a jogállam” s a „jogállamiság” fogalmaihoz kapcsolódó néhány alábbi gondolatunk. Apropója csak annyi, hogy néhányan, akik „nem írnak, nem olvasnak”, de e témában jártasságot mímelve nyilatkoznak, azt híresztelik: a jogállam mint olyan, nem meghatározott fogalom, definiálhatatlan, emiatt a politikai hatalommal szemben nem szabható feltételül a jogállamiság ismérveinek érvényesítése az állam működésében. Holott e fogalmak régtől ismertek.

Gyanús, hogy az efféle félrevezető kinyilatkoztatók nem olvasták John Locke (1632–1704) „Két értekezés a polgári kormányról” című művét. A nagy angol gondolkodó államelméletében megalapozta a modern európai jogállam fogalmi ismérveit. A többi között kimondta: mindig hallgatólagos szerződés köttetik az alattvalók (állampolgárok) és az uralkodók (a hatalom birtokosai) között. Az államhatalom hatalma tehát nem korlátlan, a néptöbbség felelősségre vonhatja, képviselőit leválthatja. A felettük ítélkező bíráknak pedig mindenkor birtokolniuk kell a közösség egészének bizalmát. Még nyilvánvalóbb: nem olvasták Montesquieu (1689–1755) „A törvény szelleméről” című értekezését sem, melyben a francia felvilágosodás egyik legkiválóbbja megalkotta államelméletében az államformák jellemzőit, a hatalommegosztás „szabadság” elvét és a kölcsönös ellensúlyok elvét, követelményként támasztva az utókor elé: a törvényhozó hatalomnak a végrehajtást kell ellenőriznie; a végrehajtó hatalomnak viszont vétójoga van a törvényhozó hatalommal szemben; a független bírói hatalom pedig mindkettőtől élesen elválasztandó, mert őrködnie kell törvényes működésük fölött. A szervezeti, személyi „elválasztás” elve – mondta ki a montesquieu-i értekezés – azt jelenti, hogy az államot strukturálisan alkotó hatalmi ágak szervezetei és tagsága – a hatalmak együttműködése során – nem lehetnek egymás szervezeti egységei és egymás tagjai. Ugyancsak minden bizonnyal nem olvasták – az e témában megtévesztően, tévesen nyilatkozók – hogy Thomas Paine (1737–1809) esszéista újságíró, politikus az amerikai függetlenségi háborúban kidolgozta és közzétették híres „Józan ész” című politikai röpiratát a köztársasági államforma felépítéséről, az emberi jogok védelmének legfőbb társadalompolitikai bástyájáról. Az e tárgyban történt téves „kinyilatkoztatások” hangadói nem hallottak arról sem, hogy mit tartalmaz az ENSZ által   régen kihirdetett Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata? Hisz’ az abban rögzített emberi jogok megtarthatóságát csak jogállam biztosíthatja. Esetleg azt se tudják, hogy egyetemeink jogi fakultásain világszerte az államjog, közjog, közigazgatási jog szigorlatozó hallgatói számtalanszor kell számot adjanak ebbéli felkészültségükről: mi a jogállam? S elmondják a definíciót, miszerint „a jogállam olyan állam (genus proximum), amelynek (és itt következnek az ismérvek – a differencia specifikák – felsorolásai!) szervezeti (strukturális) felépítése a hatalmi ágak megosztásának elvén nyugszik, így ekként nemcsak elismeri, de biztosítja is szervezetei (hatóságai) együttműködésével a közhatalom jognak való alávetettségét, ennek révén pedig a nemzetközi és hazai (többek között az emberi és állampolgári) jogok és konvenciók hatályát és érvényességét, miközben saját működését szintén ennek alárendelve minden téren a joguralom (a rule of law) elveinek megfelelően cselekszik.

Összefoglaló gondolataink – a költészet gyakorlata

Furcsa talán, hogy egy hosszabb eszmefuttatás összefoglaló gondolatai között, elmélkedéseink befejező részében térünk vissza az alapokhoz, s tesszük fel a kérdést: mi a költészet? Nem logikátlan mégsem, sőt talán egyenesen indokolt, hogy utólag összegezzük a költészet gyakorlatának azt a valóságát, amelyre a poézis lételméletének, ismeretelméletének, metafizikájának konkrét tényekre alapozott megállapításait általában vonatkoztattuk. Mi a költészet? Az e tanulmányban említetteken túl is számtalan „okosság” hangzott el erre nézve. A képzeletben létezőt teremti meg? Ne akarjunk e kérdésre aforizmaszerű fogalmakat alkotva felelni; affélével válaszolni, mint teszem azt Max Jacob, aki szerint „a modern költészet világ az emberben”. Vagy mint Reverdy, aki akként fogalmazott, hogy „a modern mű sötét szobában játszódó kalandregény”. Vagy ahogyan Orbán Ottó fogalmazott: „a költészet a költő részvételének módja a létezésben”. Mert mindezek – bár igazak, egyben – alig felfejthető rébuszok csak. Mi a költészet? A mindeddig felsoroltakhoz képest is maga a gyakorlat. Számomra a költészet alkotómunka. Az az alkotómunka, amikor a létrehozott műben érzéki-érzelmi-képzeleti gazdagság, indulati-látomásos líraiság jelenik meg szavakban kifejezve. Azaz: a költészet tömény kifejezés (expression), a metrika és a költői képek művészete. Más szóval: a metrika s a képalkotás a költészet fundamentális alapja. A kész mű ritmikussága hiperesztéziát kelt, a kedély hullámzását idézi elő. Költői szövegben mindez képalkotások útján valósul meg. A modern költői kép (egyetért ezzel Lautreamont-tól kezdve Apollinaire-n, André Bretonon át Reverdyig, Füst Milánig majd’ minden kreatív költői elme) két távoli valóságelem kapcsolata. Minél távolibb és igazabb a két kapcsolatba hozott valóságelem, annál erőteljesebb, költőileg annál valóságosabb a kép. A klasszikus költészetben a képeket „áldozták föl” a metrumnak, a modern költészetben a metrumot áldozzák föl gyakran a képeknek. Szerintünk egyiket sem szükséges „feláldozni” a másikért. Egyidejűleg megvalósíthatóak. Mert egyszerű: a metrum a vers csontváza; ezt komponálja zenévé, önti szoborba a szavak húsával, vérével, izmaival a költő – a képzelet sámánja – ritmus-mágiákat rakva belőle, hogy aztán lelket leheljen belé, mint Isten az első emberpárba. E művelet nagy varázslata: szavakba öntve kifejezni az örök embert, legbenső énjének titkait, ősi ritmusait, modern vágyait, ősi indulatait, modern érzésvilágát. A költőnek ehhez formaalkotó készséggel, formatudással kell rendelkeznie.

Formátlan műalkotás egyébként nincs. Ami formátlan – nem műalkotás. Minden vers egy-egy formai probléma megoldása. Ma már minden valamirevaló költő tudja: az ún. költői próza nem vers, hanem contradictio in adiecto: csak a tipográfia fortélya – jobb esetben költői képek, szóhasználat – különbözteti meg a közönséges prózától. Ideje tehát leszámolni esztétikai nihilünkkel, a múlt század    70-es éveiben lábra kelt líraellenes törekvésekkel, amikor számosan azt állították, hogy „vers minden szöveg, amit szerzője annak nyilvánít”. Naivitás tehát, ha valaki „versei” újszerűségét csak nyomdai, tipográfiai külsőségekkel véli megvalósíthatónak.

Újszerű költői képeink rendszerint újszerű szemléleti formából fakadnak. A szemléleti, szerkezeti, nyelvi, műfaji formát együttesen „belső” formaként éljük át, hisz’ ez határozza meg a közlés látásmódját, struktúráját, hangütését, stílusát. Ezzel szemben ún. „külső formának” tartjuk a versformát. A verseket kétféle esztétikai kritérium alapján ítéljük meg: a manifesztált tartalom alapján és affektív kolorit elevenségük szerint. A kettő együtt maga a költői kifejezés (expression). Természetesen a művészi rang fokát – ebben egyetértünk Szabó Lőrinccel és sok más esztétával – nem a tárgy, hanem annak kifejezése adja.

A verseket azért ítéljük meg manifeszt’ tartalmuk alapján, mert a szónak nemcsak hangalakja, azaz „teste” van, hanem „lelke” is: hozzá tapadó különféle jelentéseket hordoz. E látens tartalmat érzések alkotják. (Az érzések az agyban képzetekként jelennek meg.) Az érzéseket kifejező szavak pedig emocionális jelentőséggel itatják át a valóságot: indulatot gerjesztenek. Ekként e manifeszt’ tartalom is a mű szemléleti formájának részét képezi.

Másfelől a verseket affektív kolorit elevenségük, azaz érzéki-életteli mozgalmasságuk szerint is mérlegre kell tennünk. Egyes szavak ugyanis nemcsak indulatot gerjesztenek, hanem a valóságnak színes, érzéki ragyogást adnak: izgatott látomások jelennek meg a képzeletben. Már az ókori esztéták is tudták: nem azt kell elmondani, hogy mi látható Akhilleusz pajzsán, hanem azt, hogy a pajzsán látható alakok mit csinálnak. Az olvasó a költő emócióit éli át: mert e látomásokhoz indulatok tapadnak, az indulatok látomásokat ébresztenek.

Mindehhez érzékelhető és értékelhető kompozícióra (versstruktúrára) van szükség. A kompozíció voltaképpen a mű szerkezeti és érzelmi egysége, mert mindezen sokféleségnek egyetlen hangja, összhangzása kell legyen. A művészi igazság eme hangulategységben mutatkozik meg, mert az ún. költői „mélység” nem gondolati mélység, hanem az érzelmi telítettség maximális foka. Az érzelmi telítettség kompozíciós érzése – amit ihletnek érzünk – belső kényszerítő erőként jeleníti meg az indulati töltetű, kifejezésre törekedő látomást, amit az alkotó művész tapasztalata táplál. E homályos és meghatározhatatlan szükségérzet – állítja Kandinszkij „A szellemiség a művészetben” című művészetfilozófiai értekezésében – az alkotó művészt „a színek, formák olyan elrendezésére ösztönzi, amellyel ennek a még alaktalan érzésnek kifejezést adhat”. E kompozíciós érzés velünk született szerkezeti formákat keletkeztet. Természetesen helyes, ha e szerkezeti forma célszerűen helyet ad improvizációinknak. Az improvizáció voltaképpen a vers „aleatorikus muzsikája”. Aleatorikus muzsikának nevezzük a zenében, ha a zeneköltő nem jegyez föl kottaszerűen mindent, hanem helyet ad az előadóművész rögtönzéseinek. Per analogiam, közbevetőleg mondom, jegyzem meg: versbeszédem eredendően aleatorikus, mert alkotás közben bármikor „nyithatok” újabb érzés vagy gondolat felé. Bármely pillanatban tehetek – improvizatív módon – gondolatjelek közé szorított közbevetést, kitérőt, képzettársító megjegyzést, esetleg monológot. Verseim java része ekként „nyitott forma”, bármennyire kötött ritmusúak, a polifonikus hangrögtönzéseimnek helyt adó. Ugyanakkor nyitottságra vall, hogy kompozíciójuk „befejezetlen”: a vers végén, ha van is „poén”, nincs pont, az elején sincs nagy kezdőbetű, azaz a végtelen egy darabját idézi, s noha e szövegtestek nyelvtanilag pontos mondatszerkesztésű versalakzatok, szabadon kezelt idősíkokkal, befejezetlenségük – a kritikák szerint – a mindenség leheletét sugallja.

A világlíra (általában költészetünk) nem egyszerűen csak lelkiállapotainkat, közérzetünket fejezi ki, ami e modern kor egyetemes létélményének, „érzéki-életteli pillanatnyiságainak” egy-egy versben való lenyomatát jelenti – több annál! Általánosabb viszonylatainkban a vers emóció és attitűd: a külső valóság egy darabjával szemben megnyilvánuló magatartás – érzelmi-gondolati irányultság. A költő efféle ihletett pillanataiban mindenkor a külső valóság hívja elő a belsőt; ugyanakkor a belső választ kifejezési formát a külső valóság erre alkalmas képei – jelképei – közül. E külső-belső valóság egyben a csodák világa is: amikor a valószerűtlen varázslatossá, a mellékes sorsszerűvé, a véletlen fantasztikussá változik, az elképzelt pedig az elképzelhetetlen ruháját ölti.

Végül mindehhez hozzátenném: a költészet szemléleti formája – emelkedettségével – mindenkihez szólóan „egyetemes” magasságokba szárnyalhat. A föld porából az égbolt költészetéig feljutnunk persze csak akként lehet, ha előbb elvégezzük itt lent az „embernemesítést”, mert „különös méhlepényesek – phű! – laknak itt”! (Búzás Huba: „Jöttem a csillagokból” című versének egy kiemelt sora.) Költői műben e transzcendenciák csak akkor ragyognak csillagokként, ha „elvontságuk” olyképpen érzékelhető, mint egy bruegeli festményen az oszlásnak indult tetemeké. Mert hamvába hal bármely fennkölt gondolat, ha illő formáját nem ölti.

Ezeket hahózzák vissza az előttünk járó „fenomenálisok” nemzedékei. Halljátok-e hangjaikat? Petrarca, Dante, Villon, Shakespeare, Goethe hahóznak, Apollinaire, Paul Valéry, Rilke, Saint-John Perse, Romain Gary, Pasolini, T. S. Eliot, Dylan Thomas, Sanguineti, Mario Rodriguez Cobos hívogatnak, s a magyarok: Janus Pannonius, Balassi, Berzsenyi, Vörösmarty, Arany, Petőfi, Ady, Babits, Füst Milán, József Attila, Juhász Ferenc, Pilinszky, Márai Sándor és sokan mások elvárják, hogy követve mindnyájukat magunk is új utakat törjünk. Hahózzák nagy idők feje fölött, hogyan és mint folytassuk meredek utunkat: „eh! ne csüggedjetek, csak serényen kapaszkodjatok utánunk újabb nemzedékek hétpróbás szókovácsai”! Hallom néhai székelymagyar atyámfiai közül még Farkas Árpád medvedörmögéseit is. Személyesen soha nem szoríthattunk kezet, de üzengettünk egymásnak. „Türüllőrongyát” előkapva azt szokta pattogzani: „aki legény, annak mán ilyenkor véres a feje”; meg, hogy: „nálatok felé ollan egy por száll, hogy harapni lehet; türülted-é”? – „Türültem” – válaszoltam és értette.

Felhasznált forrásmunkák irodalomjegyzéke

Arisztotelész: Poétika. Budapest, 1963, Magyar Helikon
Búzás Huba: A szervezetek működésének elmélete.
Vezetéstudomány, Budapest, 1984, 4.
Búzás Huba: Ég Föld Emberek verstrilógia. Budapest,
2020, Cédrus Művészeti Alapítvány
Búzás Huba: Újhumanizmus körvonalazódik a művészetben. Napút-füzetek, Budapest, 2020, Cédrus Művészeti Alapítvány, 143.
Furkó Zoltán: Márai Sándor üzenete. Budapest, 1991, Püski Kiadó
Füst Milán: Látomás és indulat a művészetben.
Budapest, 1963, Akadémiai Kiadó
Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat. Budapest, 1961, Gondolat Kiadó
Gergely Jenő: Vezetési ismeretek. 1. szöveggyűjtemény. Szeged, 1988, JATE Kiadó
Gyenge Zoltán: A filozófia poézise – a poézis filozófiája. Eszterházy Károly Főiskola Tud. Közleményei, új sorozat, 34. köt. Eger, 2007
Hegedűs Géza: A költői mesterség. Budapest, 1959, Móra Könyvkiadó
Hegel, Friedrich: Esztétika. Budapest, 1979, Gondolat Kiadó
Jánky István: Gondolattól a kifejezésig. Sümeg, 1937, Sarlai Könyvnyomda
Juhász Ferenc: Versprózák. Budapest, 1980, Szépirodalmi Kiadó
Kant, Immanuel: Az ítélőerő kritikája. Budapest, 2003, Osiris Kiadó
Márai Sándor: Napló 1943–45; 1945–1957.
Budapest, 1999, Akadémiai Kiadó – Helikon Kiadó
Redl Károly: Az égi és a földi szépről. Budapest, 1988, Gondolat Kiadó
Szepes Erika-Szerdahelyi István: A múzsák tánca. Verstani kisenciklopédia. Bp. 1988. Akadémiai Kiadó
Vargyas Lajos: Keleti hagyomány – nyugati kultúra. Budapest, 1984, Szépirodalmi Könyvkiadó
Weiss János: A poézis magyarázatai és a művészet-kritika lehetősége. Pro Philosophia Füzetek, 2005, 44. 15 – 25.

Illusztráció: fh. motívum forrása: “Írás egy jövendő őskoponyán”

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →

Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →

Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →

Szepesi Judit: A Szép, a Művészet, a Tudomány és a Művészetpedagógia →