Napút-köszöntők (39.)
Csáji László Koppány
Napút-köszöntő az Önrekviem számba
Félek, hogy olyan lesz „utána”, mint a másnaposság. Egy nagyszerű álomnak vége, dolgozni kellene tovább, ébren, de hogyan s minek? Óvatosan próbálom résnyire kinyitni a szemem. Hasogató fejem nem engedi, hogy visszaaludjak. Tűnődöm: talán csak az óvott meg attól, hogy felőrlődjek az irodalomipar malomkövei között, hogy 1999-től a kortárs magyar művészet legemberibb és legsokoldalúbb arculattal bíró műhelyében nevelkedtem: a Napút folyóirat csapatában. Aztán előbukkannak az előző, mámoros éjszaka emlékei. Amikor először hallottam az 1999-ben útnak indult folyóirat elnevezését, örvendeztem, hogy végre a napútnak immár nemcsak festője van, de irodalmi műhelye is lesz. Csontváry életútja azonban egyúttal arra is figyelmeztetett, a markáns arculatú szellemi autonómia nem a gyors siker záloga. Aki ilyenre vágyott, távol tartotta magát a Napúttól, vagy elhagyta ezt a fészket. Napfogyatkozásmentes huszonkét éve alatt a Napút úgy vált a hazai irodalomtörténet megkerülhetetlen forrásává, hogy közben egyetlen tábor sem futtatta, nem reklámozták és nem sztárolták. Valahogy mindenhonnan „odaát maradt” – sem a futtatók, sem a futtatottak, sem a futottak még dimenziójába be nem illeszthető. A Napút a negyedik irodalmi dimenzió, amit kívülről csak az empatikus idő karolhat fel. (Félek, hogy az idő igen ritkán empatikus.) Ennek ellenére mindig derűs volt itt a borult ég is; még élt a herédiai eszmény, és az alkotók rendkívül sokféle arcát nem próbálta meg egységes arculattá homogenizálni, sőt! Egészen hihetetlen számok jellemzik a (majdnem) mindig derűs főszerkesztő pályakezdő írók felkarolására tett erőfeszítéseit, de ennél sokkal fontosabb számomra a nyíltszívű és nyitott szellemiségű kedélyes légkör, a humánum örök értékei iránt elkötelezettség, és nem utolsó sorban a fogékonyság a magyar társadalom és kultúra értékeire, örökségére. A Napút magyarságképét nem holmi idealizált bezárkózás jellemezte: nem ismerek más folyóiratot, ami jobban odafigyelt volna a kevésbé gyakran fordított (tévesen gyakran „kisnek” titulált) nyelvek irodalmára. A legtöbb Nap-törzsutas alkotásáról azonnal meg lehet mondani, hogy melyikünk írta, ami – valljuk be – ritka erény a kortárs magyar irodalomban. Nem könnyű elaludni a folyóiratszámok mellett, folyamatos szellemi kihívásokkal tart ébren. Kétszázhuszonkettőig kellett számolnunk, hogy aztán ne mi, hanem ő szunnyadjon el. Pontosabban átszenderüljön egy újabb dimenzióba: az online Napútba, ami olyan, mint a gyermeke: bizonyos szempontból azonos szülőjével, bizonyos szempontból azonban dacol vele, mást akar. A józanodás perceiben azzal biztatom magam, hogy a ki- és elszabadulás félsze miatt sokunkat túlhordott ez a ragyogó fészek; ne nyavalyogjunk, ideje immár kirepülni! Mindannyian publikáltunk már sokfelé, de bármikor visszatérhettünk a fészekbe. Most azonban minden külső hang beletép az agyamba, a legkedvesebb szó is rikoltó idegcsapás. Bölcsőmarkolás. A rigófiókák – bár tudnának repülni – a fészek szélét szorítják. Hiszen odakint az irodalomipar gyára vár, ahol ontani kell a verset, esszét, novellákat robotolva, mert aki keveset ír, az óhatatlanul lemarad. A Napút alkotásai sohasem voltak a megélhetési irodalomba sorolhatók. Odakint a stílusmarkolók kotorásszák a tömegárut, és a gyöngyök szétgurulnak. Mint letört ágak, visszafájnak a Napút estjei: nem maradt ki az, aki ritkábban jelent meg, mert a minőség és az együttlét fontosabb volt az íráskényszernél. A mennyiség és az ideológiai töltet alapján válogató irodalomipar-mágnások vajon melyikünket fogják bedarálni, lektűrpréssel egysíkúvá nyomorítani? Érdemes lenne titkon továbbra is összekacsintani: lelkünk mélyén megmaradni naputasnak, csak az őrök ezt észre ne vegyék.
Illusztráció: Napút-köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
