Mészáros István: Csontváry-prózaelőd, amiből sugallt Napút-dráma lett
Narrátor: – Íme, az önmagától kínzott, fájásaitól meggyötört magyar beteg, Csontváry Kosztka Tivadar, verőérgyulladásban szenved betegen, Budapesten, a János kórházban, íme a világzseni festő, aki haldoklik 1919 forró júniusán, az Új Szent János Kórházban szenved, várja végzetét, aki a hosszú hónapok során betegből válthatott igazán Csontváryvá. Meg nem értett, őrült-zseniként fekszik ágyán, lelke testének folytonos fájdalmas jelzését figyeli. Régóta végnapját éli a képzeletében világpiktor, aki elég őrült ahhoz, hogy zseniként vállalja önmagát. Pszichoszomatikus bajokkal, verőér-gyulladással, tucatnyi patológiás kórral, gyógyíthatatlanul szenvedi vég-idejét. E gyenge, törékeny csontsovány beteg súlyos magánnyal, tűzhányó feszülő nyugalmával vergődik a fájdalmat sűrítő kórban.
Ő talán nem tudja, sápadt villanykörtét himbál a nyitott ablakon betóduló, enyhet nem hozó, száraz fuvallat. Végtelen idejű jajgatás váltakozása? Lám, most is, ahogy szegény hirtelen felnyög, kínjában dobálja magát, lázas teste mind jobban átizzad hálóingében. Talán soha meg nem festett, hatalmas képeit látja, talán életművének koronájában, a magányos cédrusban gyönyörködik. Igen, igen! Hiszen itt van a cédrusa! Ennek színkavalkádja tölti be a betegszobát…, miközben a halált érlelő jelen, ez a kínnal-színnel megtelt, furcsa tér a végtelenbe tágul vele, aki most kínkeservesen fölül, föltápászkodik, meginog, aztán leroskad, látja, de minden bizonnyal újra hallja az égi Hangot, hallucinál, mert a Hang mind gyakrabban szólítgatja:
– Tivadar! Tivadarom! Mégis ideroskadsz!?
– Térdre, onnan földre dőlve…Vérem folyik a nyálammal a számból. Sorvadón már lábaidnál állnék.
– Elibéd gyűlnek megmaradt óráid. Zihálsz…
– Időzavarom fojtogat. Megöl az idő engem, ki a világ kihívását elfogadtam. Aki az évezredeket kívántam színekkel festeni. Soha már nem festem a tobzódó képeket, a föveny arany-homokszemeit.
– Fénybe formálnád még a rég fölfedett törvényt: minden hiába, földből leszünk, nem élhetünk, mint halhatatlanok. Sóhajtsz?
– Hiszed csupán! Az idő küldi hullámait az óceánról!
– Tudd meg hát, talán ez lesz az utolsó napod. De ne félj, apály után dagály jön, hullámai elmossák minden kínodat. Tivadar! Miért nem ülsz föl? Kelj fel és járj, mozogj! Sikerülhet! Nem érzed?
– Nehezen ülök-állok támolyogva. Lábamnál izzik a Nap, érzem fénysugarát. Egy távol-messze időben, jámbor barmok meleget lehelnek a jászolban születettre, akit édesanyja mosolyogva szoptat.
– Mindjárt itt lesz a kedvesnővér…
– Előbb a doktor jön… a végzetem, de már nem félem őt. Nem tudja, mostanra megvilágosodott bennem. Igazad lehet. Mégis, ha bármily óvatosan császkálsz, beleszédülsz. A fejem súlyos szégyenkő, földre nyomja fájó nyakamat. De, mert annyira biztatsz, a kedvedért Csontváry Kosztka Mihály Tivadar, a világ festője, íme, lásd, így szédeleg, hallani véli hangodat, hallja, mert hallja, hogy valahol horkan, fölnyihog sárga táltosa.
A doktor belép: – Micsoda csoda, Tivadar! Hát mégis járni tudunk?
– Járni? Vonaglani a kíntól…
– Még mindig mosolygunk az elmúláson?
– Halandók itt és most fogságán, amiből szabadulhatunk? Börtönöm többé nem lesz, nyihogó lovam megment, mert jó patájú, tiszta szájú, csillagszemű, karcsú testű, hegyes fülű táltos. Röpít, vele még menekülhetek, doktor.
– És azt halljuk-e, miként zúg a végtelen óceán!? Hogy szoktuk mondogatni? A részletek összefonódnak, semmi nem különül, a dolgok meghatározottságában minden mindennel összefügg.
– Doktorom, én már fölismerem önmagam. Már ott élek az képzelt jövőmben, végre a Zsenim vendége lehetek. Időtlen idők óta ezért járok magamhoz, ezért dörömbölök az ajtón. Mi másért tenném? Te is tudod, gyógyulni nem fogok. De azért maradj még.
– Maradok, de válaszoljunk: többé ne zavar a vágy, a bűnös Parázna, aki – hogy mondtuk? – római tógás kanjával hempereg? És az a múltból érkezett katona, dicsekszik még, hogy a Helytartótól, jutalomként kapta a díszegyenruhát?!
Merthogy ott voltam magam is. Az már szent igaz, láttam, jól elbántak szegény, szakállas, fura lázítóval. Láttam, amint elkapták, kínozták, gyötörték, bőrszíjjal ütlegelték. Hallottam, ahogy köpködve üvöltötték: – Na te híres, hogy lehet az, hogy éppen a te néped akarja halálod? Hé, doki! Ehhez mit szólsz? Érzed ezt az elszivárgó napot? Látod a bimbózó fényindákat, amint befonják a mennybolt kupoláját? Gyere csak, emelkedj velem, lebegünk együtt a város fölébe, ha már a Táltost nem találom, hunyt szemmel meglelem a sápadt szüzet. Magamhoz ölelhetem, Ő visszaölel. Ölében elragad a végtelen.
Hát nem látod? Fénylő telihold a köldöke, két szeme lótuszvirág. Rám néz, szíve varázstükör. Azt súgja dallal, nagyon szeret. Virágszirmok hullnak ránk. Sírunk és nevetünk, közben hangsúlyos kontrasztok gyöngyei záporoznak szirom-szőtt szőnyegünkre. Kezdetben volt az Ige… mostantól alanya lehetek. Biztass még, doktor! Hátha meglelem a szüzet, hátha megtalálom és súghatom neki: – én kedvesem meglásd, eljutunk a boldogsághoz, a termita-dombhoz, megleljük, és ziháló tüdővel roskadunk a nedves fövenyre. De most elájulok…
A Doktor sietve kirohan, kiabál: – Ne, ne ! Tivadar, mindjárt hozok valamit.
A Hang ismét hallható lesz: – Tivadar, elalélsz! Figyelj rám! Néma villámok gyújtogatják a csillaghorizontot. Hallod? Hatalmas csattanással szétszakad a biztos állandóság, kettéhasadhat a lét. Szeresd hát azt a lányt! Kéjsóvár tested hadd feszüljön, míg agg időd magja el nem apad. Az a lány angyal, öle a termő, lüktető tér… és…
– Több földi élete már soha nem lehet Tivadarnak… Láttad? Láttad azt a villanást? Úgy tűnt, mintha az Éden kertje… Atomjaira törik a lét, az én létem, de nem bánom, ha új életet szülhet a lány… Hang! Nem így van?
– Így, így! Az Ige alanya te maradsz, egyedül neked sikerül elérned a végtelen vizeket, termita-dombodat a lánnyal, ahol, akivel leroskadnál térdre, onnan földre dőlve évezredeket halmozhatnál össze gyöngyöző göröngyökből, hogy megformáld szerelmetek.
Hát nem hallod, milyen nagyot sóhajt feléd az időhullám? A kezdet kezdetét éled. Elemeket szült mai hajnal, a te utolsó hajnalod. Meghalsz, mikor a lány mellére csókolsz, bimbóiból megérzed a szivárgó mitológiát. Halászni indulsz halálodban, nagy fogás vár rád, a fény ezüstje lesz a hálód.
– Árnyéktalan delelésben lebeghet velünk a csónak, hatalmas harangként zeng-bong Taormina, univerzum röppen szerte, elmúlásom rettegése nem fáj. Energia és anyag egyszerre lehetek, mert múzsám az a szép lány, régóta ott vár a létezés határán. azért vár, hogy olvassza minden befagyott vénám. Vele tovább élhetek majd, nem reszketek többé a recsegő ízülettől, ne félem, hogy kiszakadhat a félgömb csontfej, meggörbülhet a combnyak. Rám megváltás vár. Lángtenger, hol a lángvitorlás kékbe vált, az égen lángtestű kerubok suhognak, lángkardjukkal a hideg űrt fölszelik. Köhögjenek az élők! A megfeszített Fiú vérét köhögjék föl! Az már szent igaz: halanec halalaal holz, ha kafferbivaly is voltál, ha magad fölé emelted az égbolt kristálypalotáját. Álkapocs-maradvány akkor is vigyorog rád.
Az Orvos (injekcióval, időtlen lassúsággal visszatér): – Valljuk be, hogy félünk a tűtől! De ne féljünk, ha testünk mélybe hull is, ha alámerül a hidrákhoz, moszatokhoz …
– A folytonosság igézetével?…Nem és nem! Doktor! Nem kell már a tűd! Mert nem te kínlódsz azon a kereszten, nem a te szemedben kavarognak az albatroszok. Az én szívem szárad az időmben, az én nyelvem lesz húscafat már, lassan kidagad a számból. Az Időre szomjazom, de véres hab buggyan belőlem, feszülök a téridő-kereszten, villámok cikáznak szűkülő szembogaramból, már a látom a túlsó partot, elhagyom ezt az iszapos, sáros földi létet, már éjbe zár a virradat. Megváltó! Erős leszek. Táltosommal a mélységre dőlve látom, iszonyú szörnyek, jövősejtések mily gyorsan sokasodnak. Megértem a jelen függéseit.
A Doktor szelíd erőszakkal beadja a fájdalomcsillapítót: – Ettől megnyugszunk, megértjük magányos cédrusod, hited.
– Ugye, ugye! Mégis megérthető az a festmény? A lányok körének táncüteme? Ahogy, ami ott áll az én cédrusom, szívós gyökérrel kapaszkodik a hegyoromba. Ott, Tripoli fölött a hegyen, a magasban. Büszke, mert tudja a titkot. Rengeteg éve már a Nappal társalog. Nekem így kellett volna élnem. Nekünk is így kellene élnünk ezer éveket, míg koronánk ki nem teljesedik. Te, Doktor, ezt nem érted. Küldd inkább azt nővért, azt az asszonyt! Hozzon magával tollat, papírost… és pontosan írja le:
„A tátrai kisváros patikájának egykori tulajdonosa midőn verőérgyulladásban végre meghalt, surrogva szárnyalt a magasságba. Bíborvörös száguldása villám-gyorsan történt. Elhagyta a fölkelő Napot. És írja meg azt is: Tivadar, festőzseni, valahol, más terekben fölfogta már, hogy földi létében a hadiárvák és rokkantak alapja javára tervezett kiállítás szélkergetés volt. Fölfogta, hogy szélkergetés, hiábavalóság minden percünk. De baj lehet a temetés idejével. Nehéz nyáron temetkeznünk. Úgy temessetek, úgy tegyetek föld mélyébe, mintha hólepel hullna rám. Fészekbe ültessetek, őseink ültették így egykor a medvét. Nyírkérget tegyetek a számra-szememre, hogy titkokat őrző íriszemmel, ne árthassak a jövőnek! Gyöngyöket a síromba, lábamra baltát, pántos béklyót, szívem fölébe pedig fémlemezt! Mert azt látom én, hívatlan árnyékéletem félitek.” És tudatni kéne azt is: Tivadar prófétákkal álmodott legvégül, ősz fejjel jelentek meg neki, tudattalan gömbhalmazokkal…
– Hánynom kell, gyönge a gyomrom, már az aszalt szilvát se tűrheti. Keselyű ült rám, dúlt és sötét világot szaggat mellkasomból, hogy öngyilkos vásznaimra vérezzek őrjöngő fákat, dombokat, tucatnyi, iszonyba torzult arcot. Körbe-vesznek a szűz szirének, testük testemhez ér. Súlyos valamennyi, égő szemű, szitkozódó, de végül fülembe éneklik a titkot. Földietlen, lenge ritmus ringásával fölemelnek, magasban tartanak. De szédülök, nincs erőm, hogy az emésztő magány magasát elviseljem. Fázom a nyár hidegében, őrületem köpönyege nem melenget, végzetes narkotikum izgatja sejtjeim.
Még mindig hiszem, túlszárnyalom az időt! Hiszen halott vagyok már, régóta tetszhalott. Excentrikus, magányos, aki prédikál a szerencsétleneknek. Mintha valami vibrálna a levegő…
– Meghalsz, hogy élj. Ez lenne a nemes cél?
– Ezt éneklik a széltől termékeny szirének. Rám vártak mostanig. Önmegtartóztatásban, forró vággyal lesték, jövök-e már. Ölükbe hullva elégni álom.
– Combjuk háromszögében vitorlaként feszül a vágy. Mi másra kell a gyönyör? A természet sem kellett soha. Te akkor is a legnagyobb motívum előtt ütöttél sátrat, amikor kicsiny pont volt Taormina, Baalbek, de még a Tátra is. Mámoros.
– Nem és nem! Én beleolvadtam a természetbe, ahogy férfi hatol a nőbe. Hideg lel, de ki hallgat egy magányos betegre? Ki venné magának a fáradtságot, hogy áthatoljon furcsaságai szúrós szövedékén? Ki vetne horgonyt viharban zátonyos tengeren? Mert ilyen háborgó a lelkem, talán ezért sóvárog nagy felületekre, ezért is vonul rongytömetű, kócszakállú, megszállott láz-csapatom a tengerem partjára…
– Álmaid felé ügetnek-, és röhögnek rajtad, eszelősön, hogy milyen jövendő vonulásuk leend az…
– De rongyos hadam híven követ engem, fényéveket vágtázó lovaik táltosként nyihognak. Nyerít az én lovam is, hátán egy fölfedezővel szárnyal, akinek halálában sokáig kell várakoznia. Ti pedig bűvöletben éltek. Szükségszerűen óriás ez a kétdimenziós világ, ma még nem lakható. Úgy döntöttem, hogy a tervezett százhúsz évet nem élem. Nem fontos – A lélek, ami éltet, a test csupán semmiség.
– Temetők helyett aluszik a hé-kő. Sejteket robbantó láz-erőt, telítődő elemek sűrítenek. Legyen erőd a folyónál kicsit még virrasztani. Ácsok ácsolata, az időd lelassul, magába hull a tér, a lét csupa nagy kereszt, fagyod fölenged, száguldó iszony a porhüvely, feszül a fény, a tér törik.
– Szűz szirom, sanda őr, hiánygödör, asszonytalanság, fogság összefüggnek. Egy nyelvet beszéltem, a festészetét. Magyar föld termett engem, fénytitkok atyját, kinek szép képzelgései rendszerré növekedtek. Himettosz rózsaszín teliholdjára nézzetek, így lesz a magyar európai, ezt hagyja rátok örökül egy lélek-próféta, akit betakar hamar a földmély. Onnan üvöltöm fájdalommal: szerencsétlenek, a legkisebb nép is nemzeti művészettel bír, csak mi nem! És akik kérnének a megújhodásból, hova lesznek? Micsoda rejtelem emészti életnedvüket! Bízom mégis, mert titkos társulatok alakulnak a Földállam nevében. Ha nyugalom nincs a lelketekben, ne várjatok, lépjetek, a szerencse a bátraké lehet, gyáváknak jut a talpnyalás. Erősek legyetek, amilyen én voltam, én vagyok. A mediterrán öröm harmónia, lappangó drámát nem szül. Európa csak egyszer raboltathatott.
Illusztráció: “lebegünk együtt a város fölébe” (fh. Csontváry, Új János Kórház)
Ezek is érdekelhetik!
Pekár István János – Szabó Benedek: Rákóczi tér ’92 →
Nemes Klára: LÁNGOLÓ TULIPÁNOK II. (TŰZszirmok A VIHAROS SZÉLBEN) →
Fehér József: Ötven év (Egyfelvonásos színdarab) →
