Nаtalia Reznyikova: FÉLVÉR
Jeannot-t reggel szállították a Szent Teréz Kórházba, és este fektették fel a műtőasztalra: a bőrátültetés sikeresen zajlott le.
Ezt Angela nővér mondta nekem, amikor ebéd előtt benézett a kórterembe. Egyenesen a műtőből jött, bő szerzetesi öltözetének ujjai még fel voltak tűrve, fehér, alul összekötött kendőjében a jóltápláltságtól lelógó arca még az átélt izgalom tüzében égett. Szeplős, puha kezével megigazította a kacsacsőr formájú, izzadt orrahegyére csúszott vaskeretes szemüvegét, nagyot lélegzett, és leült a szék szélére. Láttam, kimerült, ennek ellenére igyekezett megosztani velem az új páciens, Jeannot történetét.
Megtudtam, hogy még csak tíz éves, a gazdag gyáros, Cszsán-Fu és egy francia nő fia (ez utóbbi körülmény különösképpen izgatta az idős apácát), vidéken élnek, Sanghaj közelében, és fiukat egyedül küldték az operációra, mivel mellén az égési seb nem gyógyult, és gennyesedett.
– Katolikusok, és teljesen megbíznak rendünk kórházában és Clermond doktorban. Az asszony családi szaporulat elé néz, Cszsan-Fu pedig nem hagyhatja ott a gyárat.
– És a kisfiú? Nem félt?
– Jeannot? Egy igazi kis ördög – büszke és konok. Sem egy panasz, sem egy kérdés. Fogait és öklét összeszorította, és csak hallgatott. Mindössze ennyit kért: „Legyenek szívesek, gyorsabban!”
– Beszél franciául?
– Mint egy született francia. De semmi alázatosság – mondja a fejét ingatva. De jöjjön át, nézze meg, a 7. számú kórteremben fekszik. Nekem mennem kell a betegeket megetetni. – Felpattant, s kisietett a szobából.
Én is kimentem, s a folyosón elindultam a jelzett kórterem irányában. A félig nyitott ajtón át nyöszörgés hallatszott. Megálltam, de lépteim bizonyára zajt keltettek, s gyönge gyermekhang hívását hallottam:
– Ama!
Beléptem.
Jeannot a hátán feküdt, a paplan csak a lábát takarta, s egész felső teste be volt pólyázva. Tágra nyílt fekete szemei bágyadtan csillogtak.
– Inni – suttogták kiszáradt ajkai. Az asztalról elvettem az üveg teáskannát, és néhány csepp teával megitattam. Elmosolyodott, és lecsukta szemeit. Hosszú, egyenes, kefeszerű szempillái sötét árnyat vetettek sárgába hajló, sápadt arcára.
– Fáj? – kérdeztem, s megtapintottam homlokát.
– Adtak injekciót – magyarázta, kinyitotta, majd újból lecsukta szemeit.
Csöndben leültem az ágya mellett álló székre, és óvatosan megsimogattam lófarokszerű, merev, egyenes haját. A szabályos, még gyermekien kerek arcban nem volt semmilyen tipikusan kínai, hacsak nem a kékes-fekete, határozottan nyílt szemöldökök, és a szabályos, fényes, sima, borostyán tisztaságú bőr, ami csak az ázsiaiakra jellemző.
– Mama, – suttogta, mintha álmodna -, ön olyan, akár a mamám.
Ott maradtam mellette, amíg el nem aludt.
Másnap délben meglátogattam Jeannot-t. A napfényben fürdő kórteremben ugyanolyan mozdulatlanul feküdt, mint előző este; kalitkába zárt madárkára emlékeztetett.
– Jó napot, Jeannot, nem felejtettél még el? – kérdeztem, s az ágyához mentem.
– Nem – felelte komolyan. Arckifejezése azonban nem változott.
– Hoztam neked csokoládét, kérsz? – Tagadólag rázta a fejét. – Enni akarok, de mindenki megfeledkezett rólam.
– Az nem lehet. Miért nem csöngetsz, és hívod Angela nővért, hiszen ismered?
– Kikapcsolták a csengőt – felelte a fiú, és elfordult tőlem. – Angela nővér maga vágta el ollóval.
A falra néztem, s valóban, az ágy mellett csak a csupasz zsinór lógott.
-Biztos megint csintalankodtál.
– Nem… – Habozott – sokáig csöngettem, az ujjammal lenyomva tartottam a gombot. De senki sem jött, én pedig csak nyomtam. Aztán idefutott Denise mam, megdühödött, és panaszt tett. Angela nővér akkor azt mondta: „Most csak várj, amíg eszükbe jutsz, ha pedig zajt csapsz, senki sem fog hozzád jönni.
– Csak meg akartak ijeszteni – mondtam. – És aztán én is itt vagyok a közeledben.
– Maga sem jött – mondta szemrehányóan.
Megfogtam a kezét. Széles, erős keze volt, körmei alatt fekete csík.
– Mit csinál itt? – kérdezte.
– Kezeltetem magam…
– Maga olyan, mint a mama – ismételte elgondolkodva. – Maga is francia?
– Nem, orosz vagyok, de Franciaországban éltem.
– Én is szeretnék Franciaországba menni. Szeretem a mamát is, meg Franciaországot is.
Ebben a pillanatban belépett Denise a szobába, kezében tálca; kiálló pofacsontú kínai asszony, a haja ugyanolyan egyenes, mint Jeannot-é. Szokatlanul komor volt.
– És még azt mondtad, megfeledkeztünk rólad , – hisz itt hozzák a reggelidet – róttam meg Jeannot-t, de észrevettem, az arca gonosszá vált.
Denise a kisasztalra tette a tálcát, s egy csésze levessel a fiúhoz lépett.
– Nem akarok a te kezedből enni – mondta neki Jeannot hibátlan francia nyelven.
Denise valamit válaszolt neki kínai nyelven, s egy kanál levest vitt összeszorított ajkaihoz. A fiú durván elfordította a fejét, és a kanál tartalma a kötésre ömlött.
Denise kínaiul rákiáltott, megmerevedve hajolt az ágy fölé, láthatóan nem tudta, mit tegyen. Jeannot mintha nem értette volna, makacsul hallgatott.
– Majd én megetetem – szóltam közbe, és kivettem Denise kezéből a csészét.
– Nagyon rossz kisfiú – vetette oda tört franciasággal ama, és kiment.
– Piszkos kínai – dörmögött utána Jeannot, és mohón enni kezdett. Csöndben etettem, de ő nem vett tudomást elégedetlenségemről.Amikor befejezte az evést, kimerülten felsóhajtott, és megkért:
– Ne menjen el!
– Nem viselkedsz szépen – ingattam a fejemet. – Még ha leforráztak is, szemtelen és engedetlen voltál.
– Nem – vágott vissza, – én mindössze annyit csináltam, hogy futottam a folyosón, nekiütköztem amának, aki egy levesestálat vitt, és az egész forró levest rám borította. Ide – s a mellére mutatott.
– Nagyon kiabáltál?
– Már nem emlékszem.
Ismét elhallgattunk. Úgy elgondolkodott, mintha nem is gyermek volna, én pedig elképzeltem magam előtt a kerttel körülvett, magas kerítés mögötti nagy kínai házat, ahol merengve zöldellnek a jegenyefák, a kövek között mesterséges források csobognak, ahol az árnyas sétányokon piros lugas-pagodák állnak különös módon ívelt, a kínai építőművészet felülmúlhatatlanul finoman szerkesztett tetőivel. Szemeim előtt megjelent a komor ház hosszú, sötét folyosóival, belső lépcsőivel, díszes fogadószobáival, ahol a falakon vörös atlaszpannók függnek a gazdagság és a boldogság hieroglifáival, selyem szövetek, rajtuk tussal azúros finomsággal rajzolt tavak, pagodák, lótuszok. Az alacsony, kerek asztalkákon nefritből készített dohányzóeszközök, súlyos, lehet, hogy évszázadokkal azelőtt kézzel festett vázák. Ott a lusta szolgálólány nem tüntette el a pókhálót, édes illat terjeng és az alsó szobákból, ahol az öregek laknak, a réseken át ópium szaga árad… Ott most unalmában céltalanul bolyong egy terhességtől elgyöngült, világos hajú, finom kezeit erőtlenül vonszoló francia asszony.
Tisztán láttam azt a pillanatot, amikor a nehézkesen mozgó ama, bekötözött kis lábain, vattanadrágban és atlaszkurmában viszi a különlegesen elkészített forró, arany színű húslevest, ami a hideg házban sűrű gőzt bocsátott ki. Úgy tűnt, mintha hallanám jajkiáltását abban a pillanatban, amikor Jeannot felbukott a lábában, és a tál kirepült a kezéből. S még azt is hallottam, hogy csapja össze kezeit a nagyhasú asszony, és ájul el ahelyett, hogy segítene a fián… Milyen szörnyű lehetett neki egyedül elengedni őt a kórházba…
– Megígértem a mamának – szólalt meg hirtelen a fiú, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat – , hogy nem fogok sírni. A mama azt mondja, a férfiak nem sírnak. Én még sohasem sírtam.
– Tudom, Jeannot – és mosolyognom kellett. – Ezt meg kell írni a mamádnak.
– Igen, de nincs ceruzám.
– Ha majd felkelhetsz, adok egyet. De egyáltalán, tudsz írni?
– Igen, a mamám tanít rá.
– A hieroglifet ismered-e?
Szeme sarkából nézett rám. A szeme fehérje teljesen kék volt.
– Ismerem. Egy tanító jár hozzám. A mama azt mondja, mindent tudni kell. Ha majd felnövök – folytatta álmodozva – , fogom a mamát, és elutazunk Franciaországba.
– És a papa?
– Ő Kínában marad – felelte röviden Jeannot.
Határozottan kerülte, hogy az apjáról beszéljen. Nem akarta magát kínainak elismerni. Vagy csak nekem tűnt úgy?
Nagyon jól emlékszem arra a tavaszi napra, amikor először kelt fel az ágyból, és hozzám futott, bár még lábai nehezen bírták; mellén még ott volt a kötés, de már felöltözött kék nadrágba és bársony kabátba. Nagyobbnak tűnt, mint gondoltam, és egyáltalán nem hasonlított egy félvérre – a legszokványosabb európai fiú, csak éppen még nem érett meg az évei számához, és kissé vad. A vadság éppen csak barátságtalan tekintetében érződött, éles fogainak hófehér ragyogásában, barna, gyakran tüzesen fellángoló, pirosló arcán.
Azon a napon a kórház egész személyzetének az idegeire ment az állandó futkosásával és csintalankodásával. Olyan boldog volt, hogy mozoghatott, hogy nem tudott kis lábainak, csengő, fiús hangjának parancsolni.
Ekkor, hogy megmentsem az elkerülhetetlen kellemetlenségektől, elhatároztam, elviszem sétálni, egyúttal bélyeget is venni a megírandó levelekre. Jeannot nagyon megörült. Ajkába harapott, igyekezett leküzdeni a fájdalmát, felvette a kabátját, amit a mellkasára tekert pólyától nem tudott begombolni, megfogta a kezemet, és együtt kimentünk a kórházból.
A kórház Sanghaj elővárosában volt, egy szegényes kínai település közepén. A mintegy tíz lepusztult épületből az összes agg és gyerek ki szokott röppenni a napra, melegedni. Egy öreg kínai asszony, miután a poros út szélére kiült, s ősz hajának zsíros tincseit feje búbján csomóba fogta, elkezdett a testén valamilyen rovarokat keresni. Körben különböző korú, rongyos, mezítlábas, rühes fejű kínai gyerek ugrándozott. Az úton fiatal nők sétálgattak, némelyikük karján egyéves, mint az alma, olyan pirosra festett arcú babával. Mentünk mellettük, a viskók és kerítések mellett, ez utóbbiakon fehérneműk és ruhák száradtak. A környéken található egyetlen bolt felé indultunk. Az eladó, mocskos, fekete köpenyében ott állt a pult mögött, kezeit a ruha ujjába rejtette, s keleti közönnyel hallgatta magyarázkodásomat, de nem látszott rajta, hogy igyekszik meg is érteni. Jeannot-nak sem jutott volna eszébe, hogy segítsen. Csak amikor elővettem a levelet, és ujjaimmal megmutattam, mennyi és milyen értékű bélyeg kell, bólintott fontoskodva, és nem elkapkodva a dolgot, átadta, amit kértem. Mialatt a visszajáró pénzt elvettem és felragasztottam a bélyegeket, egész tömeg kínai nő és gyerek vett körül. Fenyegetően néztek bennünket, láthatóan megjegyzéseket tettek ránk egymás között, és még nevettek is. Bedobtuk a leveleket a közeli postaládába, és elindultunk. A tömeg jött utánunk.
– Nem tudod, mit akarnak tőlünk? – kérdeztem Jeannot-t.
– Mindig ez van – válaszolta rejtélyesen.
– Mi kell? –kérdeztem angolul, és megálltam. A nők is megálltak, de nem válaszoltak. Körülbelül tízen lehettek, és úgy tűnt, mindegyikük különösen kegyetlen, ellenséges arcú. Furcsa tehetetlenséget és félelmet érezvén, megismételtem a kérdésemet franciául. Nevettek. Összeráncoltam a homlokomat.
– Menjetek! – kiáltottam az egyetlen kínai szót, melyet ismertem.
Alighogy nevetve eltávolodtak, az egyik kínai nő, aki a többinél jobban öltözött és a legfiatalabb volt, közelebb jött, és tört franciasággal megkérdezte:
– Madame fia?
Mielőtt még felelhettem volna, hallottam Jeannot meghökkentő válaszát:
– Igen.
Az asszonyok újból nevetésben törtek ki, amitől összerezzentem. Nevettek, még a gyerekek is, az egyik, mocskos, szakadt kurmába öltözött kínai pedig Jeannot felé nyúlt, és munkától meggörbült ujjaival megérintette a haját.
– Kínai – mondta magabiztosan.
– Kínai – ismételték kórusban a többiek, és újból elnevették magukat.
Még fel sem tudtam fogni, mi is történik, amikor Jeannot elrántotta a kezét, és futni kezdett vissza, a kórházba. Utána futottam. És a vadul kacagó tömeg bennem is állati félelmet váltott ki.
Amikor a fehér kerítés mögött a kórház biztonságában éreztem magam, megkönnyebbülten fellélegeztem, viszont Jeannot-t sehol sem láttam. A fiú egész nap szinte került engem, és amikor bementem hozzá, hogy jó éjszakát kívánjak neki, egyikőnk sem szólt a történtekről.
Beköszöntött április. Hamarosan búcsúznom kellett Jeannot-tól. Aznap este kellett, hogy érte jöjjenek, és elvigyék. A kert egyik padján találtam rá. Egyedül üldögélt, mint felborzolt tollú kismadár, a Nap ragyogott, rózsák nyíltak. Megsimogattam fekete, kemény, merev haját.
– Örülsz, hogy hazamehetsz?
– Nem. A fivéreim majd megint bántanak, a mama pedig sírni fog.
– Vannak fivéreid? Miért nem meséltél sohasem róluk?
– A papám gyerekei. Rosszak… Menjünk, sétáljunk! – s nyújtotta a kezét.
Bizonyára apjának a kínai feleségével kötött, első házasságából született gyermekeket értette ez alatt. Rettenetesen sajnáltam, és fel akartam vidítani.
– Biztosan sohasem láttál még tengerimalacot, sem fehér egeret? – kérdeztem. – Gyere, nézzük meg őket!
Jeannot mindenről megfeledkezve ugrálni kezdett körülöttem, beljebb mentünk a kertben, oda, ahol Clémentine nővér birodalma volt; a nővér a kísérleti állatkákat és a melegházakat felügyelte.
Clémentine nővér kínai volt. Már negyven éve, hogy belépett az apácák közé. Mindazonáltal a kolostorban is hűséges maradt ahhoz a földhöz, amely fölnevelte, és amelyre ő maga is annyira hasonlított: szürkés – sárgásbarna, arcának mély barázdái között nyugodtan és alázattal nézett a világra ferde vágású szemeivel, melyekből az örök földi bölcsesség sugárzott. Hetven év körül járhatott, de minden szabad idejét, amit nem imádkozással töltött, a munkának szentelte: óvta a veteményeskerteket, nyeste a rózsákat és az azáleákat, öntözött, gyomlált… Gyönyörűen beszélt franciául, csakúgy, mint a kolostor többi apácája. Ugyanakkor volt benne valami kiszámíthatatlanság, titokzatosság mindennel szemben, ami európai volt…
A vadállatok ketreceinél nem találtuk Clémentine nővért, mi pedig Jeannot-val kihasználtuk a szabadságot, és kitartóan figyeltük a fehér egereket, melyek rózsaszín karmocskáikkal a ketrec dróthálójába kapaszkodtak, rózsaszínű, sima hasukat mutogatták, gyönyörködtünk a pelyhes szőrű, az igazságért szenvedők szemével pislogó, hosszú fülű, bársony játéknyulacskákban, megcsodáltuk a szénába rejtőzött, ostoba tengeri malacok álomszerű lustaságát.
Clémentine nővér nemezpapucsában csöndben állt meg mellettünk. Észrevettem, hogy Jeannot arcáról eltűnt a vidámság.
– Kié ez a fiú? – kérdezte a nővér, miután üdvözöltük egymást.
– Ő Jeannot – s kicsit előbbre löktem.
– Menjünk vissza – suttogta, s mint a kisgyermekek, megragadta a ruhám ujját.
– Egy kicsit még vadóc – folytattam, de nem reagáltam a kérésére. – Bátor fiú. Három hetet töltött a kórházban teljesen egyedül.
Clémentine nővér figyelmesen nézett rá. Jeannot kitartóan nézte a cipője orrát.
A nővér felemelte a fiú állát, és valamit kérdezett tőle kínaiul. Jeannot ráemelte a tekintetét: pillantásuk találkozott, gyűlöletet láttam a fiú tekintetében.
– Nem beszélgetek kínaiul – mondta Jeannot, minden egyes szót külön – külön, határozottan artikulálva.
A nővér fordította el elsőként a tekintetét, a fiút a vállánál fogva kicsit eltaszította, s szenvtelen, bágyadt hangon szólt hozzám:
– Jól ismerem Cszsan-Fu-t, az apját, a földjeink az övéi mellett terülnek el. Cszsan-Fu-t még gyermekkorából ismerem. De nem értem – fordult Jeannot-hoz – , miért nem vallod magad kínainak?
Jeannot arca elvörösödött, szemeiben könny csillogott. Magasra emelte fejét, és hangosan, keményen mondta:
– Nem vagyok kínai. Olyan vagyok, mint a mama. Francia vagyok.
Hirtelen megfordult, és futva otthagyott bennünket. Utána futottam, utolértem, megöleltem a vállát. Ő azonban eltaszított, arcát még mindig könnycseppek áztatták.
-Menjen el! – kiáltotta kétségbeesetten. – Maga is csak nevet rajtam, mert félvér vagyok.
Fordította: Kun Tibor
in: Мы. Женская проза русской эмиграции. Санкт – Петербург, Издательство Русского Христианского гуманитарного института, 2003. 624 oldal, pp. 414 – 422.
Natalia Reznyikova, orosz író- és költőnő. Sz. 1911, Orosz Birodalom – mgh. 1995. USA. Az orosz emigráció első hullámával érkezett Kínába, majd Dániába, végül az USÁ-ba.
Illusztráció: fh. “Мы. Женская проза русской эмиграции” címlapjai
Ezek is érdekelhetik!
Rainer Maria Rilke: Alkésztisz, Hetéra-sírok →
Jasminka Domaš: Utazások topográfiája (versek)* →
Thomas Möhlmann versei →
