Szakonyi Károly: „Csak az erős szabad…”
Százesztendős lehetett akkoriban az a tömzsi s azidőtt már omladozó téglakémény, aminek hegyibe gólya fészkelt a gaz felverte kert fölött, tövében úgy húzódott meg a beszakadt kemence, a madárpiszoktól meszes támpillér, a repedt boltív s a csonka fal a gyümölcsös dzsungelében, mint őserdőben valami régi kúria indák homályába veszett emléke. De hiszen az a rom, ott a cenki kertben az volt: históriát idéző, jeles vállalkozásról valló. Mi, gyerekek csak baglyok szállásának tekintettük a hasadékos gyárkéményt, s alkonyatkor kerültük is, ha dobzót vagy darázs csípte, édes körtét szedegettünk a közelében.
Sok év után támad fel bennem ez a kép, Szentendrén, ahol a lakótelepi iskola előcsarnokában, jó ügyért önként fáradozni kész, lelkes emberek buzgalma létrehozott egy kamarakiállítást gróf Széchenyi István emlékezetére. Néhány paraván, tárló áll itt csupán, de a képek és a tárgyak mégis hatásosan elevenítik fel a nemzetért és a haladásért oly sokat cselekvő és vesződő férfiú életét. Nézegetem a korabeli portrékat, az értékes, első kiadású könyveket, a helyi antikvárius, Opra Frigyes gyűjteményének drága darabjait. Van itt 1833-as, lipcsei kiadású Stádium, Pozsonyban, 1842-ben nyomtatott A’ Kelet Népe, A Magyar Játékszínrűl Pesten került ki a sajtó alól 1832-ben, az Ein Blick Londonban látott napvilágot 1859-ben. S egyszer csak szemembe ötlik egy levél kópiája. Sopron Vármegyeházán kelt 1843 július 24-én. Mailáth György Baranya Vármegyei Alispán Úrnak címezte Széchenyi. Fülesen vagy inkább Gálos házán lévén… – írja, megtudta, hogy oda várják az alispánt, felhasználja az alkalmat, s kéri: Ugyan nézze meg egy kissé mikép forgolódunk Czenken és Sopronban a szeder és selyem körül…
Szeder és selyem! Hát persze, a fonoda! Az a rom, ott, a régi kertben! Selyemgyár – így emlegettük akkoriban, jut eszembe hirtelen. S meg is kérdem Környei Attilát, a nagycenki kastélymúzeum igazgatóját, ki megnyitni jött el oly messziről ezt a kiállítást, hogy mi van azzal a rommal a major mögött? – Már nincs meg, mondja, lebontották. De a major műemlék lett…
Amikor ez a tárlóban lévő levél íródott, már vagy húsz éve lombosodtak a cenki határban a szederfák. Mennyit láttam belőlük magam is gyerekkoromban, minden útfelen!
Már kölyökként megtanultam, mit köszönhet Széchenyinek a magyarság. Nem csak az Akadémia javára felajánlott 60.000 pengő forintot, a Lánchidat, az Alagutat, a folyók szabályozását, a gőzhajózást, a közlekedési ügyet, a lóversenyt és egyebet. A hazafiúi buzgalmat is, amit apám soha nem felejtett el emlegetni. Ott volt a Hitel, a Világ meg a Stádium, csak el kellett olvasnom, amikor eljött az ideje, hogy kamasz érdeklődésem elővetette velem az üveges könyvszekrényből. Ahogy a Blick-et is. Apám jelzőkkel figyelmeztetett a fontosabb oldalakra, sorokra: „ha az emberek részint ösztönből, részint észszerű okoknál fogva az abszolút kormányformát kárhoztatják, ez legtávolabbról sem ellenszenvből történik, hanem azon természetes okból, mível az önkény, mint a tapasztalás bizonyítja, rendesen karöltve jár az ostobasággal”.
De mindennek tetejében élmény volt Cenk is. Nyolcesztendős voltam, amikor először porzott el velem a fogat a kiscenki vasútállomásról nagybátyámék otthonába tartva a kastély előtt. Az Ybl tervezte templom dombja tövében vasárnaponként elégszer megcsodálhattam a gróf bízon a messzibe mutató és tekintő alakját. „Magyarország nem volt, hanem lesz!” – vésték a talapzatra, kissé átigazítva a Hitel utolsó mondatát.
Megnyitó szavaival dr. Környei Attila nekem nemcsak Széchenyit, de Cenket is felidézte. A békés nyarakat és a békétlen éveket. Az illatozó hársfasort, az uradalmi földeken dohogó cséplőgépeket, a mozdony-nagy, sípoló gőzgépeket, amint a táblákon csörlővel vontatják át és tova a hatalmas, földet mélyről kifordító ekéket, a cukorgyárat. ami akkor, gyerekkoromban már nem működött, s így 1939-ben a lengyel menekült katonák tábora – később pedig 1945 tavaszáig a munkaszolgálatosok szegesdróttal körülzárt lágere lett… A háborús pusztítás romba döntötte a kastélyt is. Húsz évig porladt az épület. De áll megint, s felkeresik számosan. Szeretném hinni, hogy a múzeum látogatói közül sokan kerülnek Széchenyi szellemi hatása alá. Amint jó, hogy ez a szentendrei kiállítás éppen az ifjúság elé van tárva. Bár a Hitel-ből kiemelt sorok minden korosztályt taníthatnak: „Ki a közönségnek akar használni, legelső kötelessége: magáról egészen megfeledkezni…” S tegyük hozzá a Napló-ból: „Csak ott mennek a dolgok jól, ahol pl. a szabó, a szappanos, a cukrász stb. meg van győződve arról, hogy az ő mesterségétől és üzletétől függ az állam boldogsága.”
Ő maga, híven eszméihez, nagy tetteket vitt véghez. Célja volt naggyá tenni a magyart, s így szabaddá. Öregen és betegen is küzdött. Blick-je, az elnyomó rendszert maró gúnnyal bíráló vádirata döblingi végnapjaiban az önkény kegyetlen haragját zúdította rá. Ha a hős lelkű cenki plébános nem dacol a bécsi polícia rendelkezésével, kapkodva, titkon lett volna eltemetve.
Ennek a hűséges papnak, Tolnay Antalnak a fennmaradt iratait Nagycenk mostani esperes plébánosának, Kovács Ferencnek a jóvoltából ismerhetem. Ebben olvasom a következőket:
„Ápril 8.-án (1860-ban) éppen húsvét vasárnapja volt, azon nem képzelt és bensőnket megrázkódtató esemény adatott a telegráf útján tudtunkra, hogy gróf Széchenyi István azon a napon szobájában holtan találtatott. Megrendültünk, s nem találtunk szavakat fájdalmunk kifejezésére, örege-apraja könnyes szemekkel említette a leverő újságot. Ó benne mindenki a legnagyobb hazafit, volt jobbágyai legjobb atyjokat, én pedig azonfelül legnagyobb jótevőmet tiszteltem.
Ápr. 10.-én estéli 11 órakor hozatott Kis-Cenkre hűlt teteme, hol a kastélyi kápolnában rögtönzött ravatalra tétetett”. A plébános ekkor kapta a hírt, hogy Széchenyi másnap, „vagyis 11.-én reggel 10 órára Cenken el legyen temetve, különben a policei fogja eltemettetni, én válaszoltam: ha bezárnak is, reggel suttyomban el nem fogom temetni, hanem délután 4 órakor, mamikorra a körül vidéket értesíthetem. Egész éjjel írtuk a temetési tudósításokat, a major béresek által szerte küldvén őket.” S bár a 12-ére tervezett temetésre igyekeztek volna sokan, még így is legalább öt-hatezer ember részvételével, nagy pompával, a Szózatot éneklő fáklyás tömeg kíséretében helyezték örök nyugalomra.
A nagycenki mauzóleumban nyugszik. Kívánsága volt, hogy szívét megőrizzék: plébánosa ezt híven meg is akarta tenni, de… „a haza boldogulásáért oly fennen dobogó nemes szívet (…) a boncoló orvosok, hihetőleg valamely utasítás szerint összevagdalva, belrészei közé keverték.”
Holtában is féltek tőle.
Illusztráció: Széchenyi, nagycenki mauzóleum
Ezek is érdekelhetik!
Arany Lajos: A toronyépítő* →
Ujlaky István: A székelyföldi példa →
Fodor Miklós: A népek és Isten kapcsolata →
