Liszkay Zoltán: Nincs olyan rossz, amiben ne volna valami jó
Rövid ízelítő Liszkay Zoltán hamarosan megjelenő “János és a szamárfülű király” című, 12 részes emlékkönyvéből. (Alcíme: dodekameron.)
A szerző ebből az alkalomból kíván erőt, egészséget, “jó napút” – az elképzelt olvasóinak.
Jedna bomba atomowa na Moskowa, druga bomba atomowa na Kiewa, trzecza bomba atomowa na Harkowa – ez volt a pohár-, azaz korsóköszöntő. A debreceni Leveles csárda külterének csakugyan leveles, indázós csöndjébe harsogta bele egy vidám, sörös társaság, erőteljes, napbarnított lengyel férfiak. Ott ültünk mellettük a szomszéd asztalnál Jánossal ketten, és milyen szerencse, hogy János addigra már lengyelül is megtanult; néhány perc, néhány jól választott szó, és máris átülhettünk hozzájuk.
Kiderült, hogy kőművesek, sofőrök és szerelők, és a kabai cukorgyárat építik, azaz a munkásosztály képviselői, noha ez a képviselet nagyon elütött attól, amit a munkásosztályról próbáltak belénk sulykolni még ott, a komcsi eszmékkel szemben eléggé immun, debreceni egyetemen is. Hogy van hát ez, mi az igazság? Jó lett volna leásni a kérdés mélyére, de aztán inkább ők kérdeztek engem, sőt pontosabb, ha azt mondom: kérdőre vontak. Egy erős túlzással „filozófia-történetté” nyilvánított betűhalmazból kellett vizsgát tennem másnap, így a könyvnek látszó, szellemtelen termék nálam volt a Levelesben is, és abba talált belelapozni az egyik lengyel barátunk, és máris rábukkant benne Leninre, az álnéven ismert állénaira. Odatette a mutatóujját.
– Lenin? – kérdezte, és szemrehányás csillámlott a tekintetében.
– Nyet Lenin! – válaszoltam az adott nyelvi szintemen, aztán Jánost is bevontam a csalóka látszat tisztázásába. János pedig bő szókinccsel, nyilván ékesszólón mindent helyre tett, úgyhogy onnantól nagy-nagy barátkozás volt, és együtt töltöttük az egész délutánt, és ha nem is találkoztunk többé, a Leveles csárdáról elsőnek ma is ők jutnak az eszembe, a mondóka, a lengyelek, János, sőt még Lenin is, és az emlék mosolygásra késztet.
Meg persze arra, hogy komolyan elgondolkozzam: mennyire nem esett le az alu-húszfillér, és mennyire nem hallottam ki a későbbi híradásokból, mi készül, mi formálódik Lengyelországban. És hiába nem hittem az agyszennyezőknek, erősen belénk ivódott, és leszivárgott a mélységes tudattalanba, hogy a rendszer örök életű és megbonthatatlan, és mindennek úgy kell maradnia Rostocktól Vlagyivosztokig, és nincs, nem lehet értelme semmiféle ellenállásnak. Különben is milyen az a mozgalom, amelyik a Lenin hajógyárban bontakozik ki – még nem láttam, hogy a csárdai szavalókórus alapképlet volt –, és valami fiók-Lenin vezeti, valami ágrólszakadt villanyszerelő? Eleinte unottan, fél füllel hallgattam a híreket a Leninről elnevezett szárazdokkokból.
Varázsütésre változott meg minden, és a kis körtecserélő nagy hirtelen felmagasztosult, messze maga mögött hagyta régi énjét, felnőtt a történelmi szerephez, mert a lengyel pápa megmondta: „ne féljetek, honfitársaim!”, és a lengyelek felbátorodtak, és Wałęsát láthattuk a nyugati magazinok címlapján, és a Mefi által egykor kicsúfolt „szabadnépes” módszer nem működött többé Budapesten sem, és egyszer csak a lengyel események uralták a közgondolkodást.
Mit tehet ilyenkor egy bölcsész, ha javíthatatlan? Elkezdhet lengyelül tanulni, én legalábbis elkezdtem. Könyvem súlyos volt és keményfedelű, antikváriumban vásároltam meg, és első pillantásra látszott, a küzdelem is kemény lesz, de elszántan vállaltam a harcot a hosszú szavakkal és nehéz nyelvtannal, és az se tántorított el, hogy Jánossal ellentétben nem jelentett könnyebbséget számomra az orosz és a lengyel nyelv hasonlósága.
Hiába tanítottak sokáig, egyáltalán nem beszélek oroszul, mégpedig komoly munka árán nem, mert ahogy létezik passzív nyelvtudás, úgy létezik aktív nyelvi tudatlanság is. Noha olyan szépen indult minden, olyan malagyecesen! Ragadt rám az orosz nyelv, mint madárra a madárlép, és én hagytam fütyörészgetve. A változtatás igényét a gimnázium hozta meg: a nyelv általános bojkottjában elkezdtem szégyellni magam, mint a felöltözött jövevény a nudista strandon. Tenni kellett valamit a stréberség gyanúja, a túlokosság ellen.
Azt tettem, hogy erőimet megfeszítve tudatosan NEM figyeltem többé orosz órákon, és csakugyan szükségem volt minden erőmre, hogy úrrá legyek a bamba, önműködő figyelmen, és szellemi füldugóként használjam az ellenszegülő akaratomat. Hetekig tartott ez a feszes, nekem is nagyon új és egyedi, soha nem tapasztalt figyelmetlenség, és lassan lazítani lehetett, végre elveszett a fonalvég, aztán, akárcsak a nagy többség, én is ott ültem pőre, boldog, „nudista” tudatlanságban, és már akkor se értettem, hogy dasztaprimecsátyelnosztyi, ha görcsösen rákoncentráltam.
„Na, majd a lengyel!” – gondoltam erősödő bizakodással, és jó volt érezni a szabadság „kacagó szelét” 81 nyarán a Bartók Béla úton, és az már inkább mulattatott, hogy éppen ezzel a „kacagó széllel” feleselt élesen könyvem tartalma, nevetséges megkésettsége. A nyelvleckék két antihősét úgy hívták, hogy Kaminsky és Kowalsky, és bőszen elvtársazták egymást, ha kellett, ha nem; bizony Lolka és Bolka, eme két szintén tökfej előfutára eszméletlen sztalinista volt.
– Hogy van, drága Kaminsky elvtárs?
– Köszönöm jól, Kowalsky elvtárs, épülő, szépülő országunkban hogy lehetnék rosszul? – valahogy így csevegtek egymással mindjárt az első lecke környékén, ha „elvtárs” helyett „polgártárs”-at mondtak, az stílusélénkítő kivétel, majdnem urizálás volt.
Kincstár és szemétgyűjtő hely, a kettő egyszerre a mindenkori antikvárium. De hát ez talán csak a régi könyvek boltjának sajátságos esendősége? Földi kincs és földes szemét egyáltalán „szelektálható”? Az aranyrudak szintjét nem kell néhanapján kiporszívózni? Nekem a történelem piszkát sikerült begyűjtenem éppen: a könyv az ötvenes évekből származott, és ez nagyon rányomta bélyegét, de a birtokos eset azért birtokos eset a megfosztottság legsötétebb szolgálatában is: sokat tanultam a könyvből, nem vitás, sőt a kikerülhetetlen önparódiája alkalmasint mosolygásra késztetett.
Nem mind arany, ami fénylik, rendben van, de attól még lehet fénylő jáde, csiszolt gyémánt, briliáns, és a legértékesebb, a tiszta szemekből áradó „szent öröm” a schilleri „Götterfunken”, „drága fény”, és éppen ilyen szemeket látok, ha megidézem 82 nyarát és őszét és a lengyel eseményeket. Reménykedtünk: lehet, hogy helybe jön a szabadság, és nem nekünk kell elmennünk érte a kannibálok megtérített unokáihoz a fákra épített rönkházak, repülő gyíkok és repülő mókusok Borneójába?
*
Aztán bumm, beütött a bomba, és ha nem is „atomowa” volt, pillanatok alatt szétzúzta a szebbnél szebb álmokkal telezsúfolt légvárainkat. Mikulás után pontosan egy héttel csizmásan, egyenruhában visszajött a Krampusz, átvette a hatalmat, pribékeit utcára küldte, lefogatta Wałęsát, majd elterpeszkedett, és a széken ülő („székes”) diktátorok jellegzetes pózában nézett nem éppen farkasszemet milliónyi utálójával. Nézett, de a farkasoktól eltérőn takarta a látószerveit, a szemek helyén fekete napkorongok sötétlettek gonoszul, és egy távirat terjedt széles körökben a szájpropaganda segítségével: „Nagyon ügyes voltál Wojtek, csak gratulálhatok, én is mindent így csináltam volna, de azért most már visszaküldhetnéd a szemüvegemet! Harcos üdvözlettel jó barátod: Pinochet” – a semmiből felbukkanó másodperc ember, Wojtek Jaruzelski (Zsaruszelszki) tábornok bizony a chilei diktátort majmolta kínos részletességgel.
És Kaminsky és Kowalsky? A két pártember vacsorázni készült, miután az egyenlők között alighanem egyenlőbb K1 a pártfegyelem szerint cselekvő K2-t kissé megcsicskáztatta. K2 K1-nél ügyködött a kertben, és a füvét nyírta éppen tágan értelmezett pártfeladatként, amikor a tábornok megjelent a színen, a vacsora az asztalra került, és a háziasszony kiüzent a leánykájával: Zosia, galambocskám, lelkem, szaladj ki a kertbe, mondd, hogy kerüljön beljebb, obiwatel Kowalski, elkészült a vacsora, és elvtársias szeretettel várjuk, nem holmi retrográd, polgári érzelgősséggel. Nálunk a cseléd is elvtárs, tessék észben tartani!
Hogy milyen étel gőzölgött a fazékban? Sose tudtam meg: a cikcakkos, fekete sugarakat kibocsátó warlord beleköpött ebbe a levesembe is, nem volt erőm tovább tanulni, itt hagytam abba a hónapokon át lelkesen folytatott lengyel tanulmányokat.
*
Szilveszterig Ákoskával búsultunk, sírva vigadtunk, gyászoltuk Lengyelországot. Szomorú karácsony ígérkezett akkor, és egy még szomorúbb szilveszter; azt, hogy éppen ebbéli minőségében sorsfordító, sőt a szükségből kovácsolt erény folytán életmentő lesz, nem gondoltam, nem sejtettem még. Az advent egyetlen reménysugara így a találkozás édesanyámmal: a teraszon napoztatta arcát, amikor Ulrikével hazaérkeztünk, azaz kisütött a téli napocska az érkezésünk idején, és azóta is világít az emlékeimben. Úgy borultam édesanyám nyakába, mint réges-rég a gyerekkoromban; mi lesz velünk, anyuka, mi lesz Lengyelországgal?
– Ne keseregj, Zolikám, meglátod, a lengyelek most már nem hagyják abba, és ők lesznek a győztesek! – nyugtatgatott szelíden, és én néma döbbenettel hallgattam a csodálatos jóslatát, amire pedig semmi garancia nem volt, ám annál több arra, hogy a bukás végleges, és a Lengyelországból kiáramló szabadság eszméjét mindenestül elfelejthetjük. A jövővel csak riogattak akkor: „ez a harc lesz a végső, s nem marad utána semmi sem” – igen találó visszautalás a nyolcvanas évek pangó és mozdíthatatlannak nyilvánított első felére, ahogy Sziámi Müller Péter később az eleve kisvilágvégével „kecsegtető” Internacionálét kiegészítette, pontosította. Kár, hogy nem kérdeztem anyukát, honnan származik a reális esélyekkel ugyancsak szembemenő, látomásos meggyőződése.
Ismét Budapesten Ákoskát hívtam elsőnek, és ott folytattunk mindent, ahol befejeztük szent karácsonyt megelőzően. Bizony piáltunk reggeltől estig és estétől reggelig egybefolyó nappalokon, éjszakákon át, és ehhez a barátaink minden feltételt biztosítottak. Pusztítottuk az alkoholt cudarul, de nem akart pusztulni, sőt inkább felszaporodott szilveszter közeledtével: a meghívott vendégek már napokkal előtte feltöltötték az italraktárainkat: ijesztő mennyiségek gyülekeztek össze kinn az erkélyen és benn az elő- és a fürdőszobában. Majd eljött az ünnep délutánja, estéje, és mit tehettünk volna, még többet ittunk a korszellemet követve, noha ellenzéki pozícióból.
Másnap, január elsején arra ébredtem, hogy az ágyon fordítva fekszem, nyitva áll a cselédszoba ajtaja, sőt a külső ajtó is, és kilátok a lépcsőházunk gyalázatos ürességébe. Egyébként sehol egy lélek, sehol egy hang, csak a süketítő csend, és hozzá pokoli rosszullét, a kettős méreg – nikotin és alkohol – áldatlan utóhatása. Betegségem moccanni se engedett, hiába próbáltam felkelni az ágyból.
– Ulrike! – nyöszörögtem halkan, és a könyörgésnek hangzó hívás máris meghallgattatott. A következő napok Ulrike dicséretét zengik: a világbajnok ápolónőét. Gyógyított már a jelenlétével, felvidított, megnevettetett, életerőt adott át, kiűzte belőlem a nyavalyát, azt viszont nem mondhatom el, hogy húslevessel táplált, evésről sokáig nem lehetett szó, és fölkelésről sem.
Aztán már csoszogtam a lakásban, lassan magamhoz tértem. A negyedik, ötödik nap észleltem, hogy hoppá, szilveszter óta nem gyújtottam rá, és ez már valami, ráadásul még mindig irtózom a dohányzás gondolatától. Tizedik éve szívtam a „mezítlábas” Symphoniákat, és a „mezítlábas” Symphoniák ugyancsak szívták az erőmet és egészségemet, de hiába, egészen addig nem tudtam tőlük megszabadulni. Most viszont szinte hallottam a kattanást, ahogy az agyamban valami nagyon belső szerkezet átállt a füstmentességre.
Ilyen egyszerű volna? Nem, nem volt olyan nagyon egyszerű, hiányzott a kísértés, minden komoly szándék igazi próbatétele. Egy bő hetet kellett várnom, aztán az is elkövetkezett. Már dolgoztam az új évben, és éppen óráról érkeztem, amikor megszólalt a telefon, és engem kerestek. Fiú volt vagy lány, hogy hívták és mit akart, régen elfelejtettem, de züm-züm, zümmögött a készülék, mintha a legyek ura lett volna a vonalban, és ma is látom az asztalt, a régimódi telefont és mellette a súlyos hamutartónkat a füstölgő cigarettával.
Igen, a hamutartóban egy hosszú, csak az imént meggyújtott cigaretta füstölgött, de hiába, nem jött elő senki, hogy beleszívjon, elvigye, végig ott maradt az asztalon, ha nem is végig érintetlenül. Nem tudok többfelé figyelni, sokszor még egyfelé is nehezen. Most a beszélgetés kötött le, de a látvány azért megfogott, sőt rabul ejtett, mondhatom, és arra ösztökélt, hogy tegyek valamit a „pazarlás” ellen, hogy a drága luxuscikk – Marlboro! – nehogy kárba vesszen már.
„Nehogy kárba vesszen!” – ez az ostobaság vezérelt, amikor érte nyúltam félig transzban, félig öntudatlanul, majd átadtam magam a dohányzás jó egy hete szüneteltetett, sötét szertartásának azon a mozdulaton kezdve, amellyel a Mars-rakétát építő emberi kéz kizárólag a cigarettát szorítja az ujjai között.
A komisz füstöt mélyen tüdőre szívtam, és azóta is dohányzom, folytathatnám most, de nem, a füstöt követte a megbánás, a megbánást a félelem, a félelmet az undor, az undort a vészes helyzet felismerése, és akkor elnyomtam a bűzrudat, és soha többé nem gyújtottam rá, bár még sokáig szerettem a füstös vendéglőket, kocsmákat.
*
Ennek közel negyven éve már, és ki beszél ma Jaruzelskiről? Én vagy másfél éve beszéltem egy kicsiny lengyel asszonnyal itt a közelben, a hegyek túlsó oldalán. Kovácsiból kocogtam át hozzájuk a havas téli erdőn, a Nagykopaszon át, ő meg a fiacskáit terelgette éppen iskola után. Új utat derítettem fel, és a tudakozódás ősi eszközével éltem, és ő szívélyesen eligazított. Szabatosan magyarul, hiba nélkül, pontosan, de mégis ráismertem a csöppet sem bántó, noha kissé erősebben hangsúlyozó, lengyel kiejtésére. És ő is „rám ismert”, ráismertünk egymásra, és ilyenkor a korkülönbség egyáltalán nem számít, sőt még segít is, hogy a spontán, csak néhány percre tervezhető bizalom akadályok nélkül ide-oda áramolhasson. El kellett mesélnem, miért nem tudok lengyelül, és ő, aki az események idején éppen csak megszülethetett, úgy hallgatta igaz mesémet, ahogy a mindenkori fiatalok a nagyon régi történeteket, olyan csodálkozó kívülállással. És ő tette hozzá a megfelelő lengyel közmondást, tőle idézem: Nie ma tego złego co by na dobre nie wyszło, vagyis: nincs olyan rossz, amiben ne volna valami jó, és a belső rímek a jó dolgok közé sorolandóak. Figyeljük? Tego – złego – wyszło – végül minden szépen összecseng, a tego és a złego is valami nagy-nagy, megnyugtató harmóniában.
Illusztráció: Tanuljunk lengyelül!
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
