Napút-köszöntők (38.)
Szörényi László
VÉLEMÉNY
Július 30-án kért meg Szondi György barátom – mindigderűvel –, hogy értékeljem a Naputat. Szorongó szívvel, de vállalni ígértem – ez olyan bolgár-igés – telefonon, most pedig itt, a Nap útja alatt, Balatonvilágoson, online hozzáférés nélkül meg is próbálkozom vele. (Egy szatyorban 8 különböző számot azért hoztam magammal.)
Megszűnő lapba írni mindig kedves foglalatosságom volt. Már gimnazista koromban elkezdtem, de a lap, az Eötvös Diák nem rögtön szűnt meg, csak később, akkor még – 1962-ben – csak kicenzúrázták egy cikkemet, de sebaj, a főszerkesztő, Knébl (később: Konrád) Antal ideadta a kiszemelt oldalt, rajta a tanár-főszerkesztő ukáza: „Kihagyni! Helyette: Nyáresti Balaton”! (Ennek külön örültem, mert ezen novellettet egy olyan leányzó – később nyelvtanár – írta, aki egy évfolyamtársamon – később híres írón – gúnyolódott, mert az mindig hősi pózban, és alaposan törölközött a balatoni táborunkban, a leányszemeket gyönyörködtetendő.)
Később a Műgyűjtő című lapban sikerült egy fényképkiállításról írott kritikámat elhelyezni, meg is szűnt rögtön a lap. Ugyanez ismétlődött a Bücher aus Ungarn-nal (Márton Lászlóról írtam), a régi Kritikával (Nádas Péterről követtem el valamit), majd jött a régi Mozgó Világ: akkor éppen kolumnista voltam, de csak tizenegy cikket írhattam a havi lapba, mert az novemberben megszüntettetett. (Hiúságból írtam egyszer a Népszabadságba is, hátha megszűnik, de ez csak hosszú évek múltán következett be…) No de most páratlan helyzetben lehetek: olyan lapról írhatok értékelést nyomtatott megszűnése után, amely tovább folytatódik, ezért ez a „vélemény” is az online-lapváltozatban fog megjelenni. Mégis átugorható a halál, vagyis: LASZ VAGASZ! – ahogyan Tandori ígérte.
Lássuk talán először a még nyomtatásban is megjelent XXIII/+1 számmal jelölhető lapszámot, amely a főszerkesztő 75. születésnapjára készült „szamizdat” számként. Benne, mint cseppben a tenger, a szerzők jóvoltából felragyog sok színében a húsz (vagy huszonkét) évfolyam minden varázsa. Sorsfilozófiát, egyszerre görögös, indiai, középkorias és avangárd tematikai és metrikai ínyencségeket a lehető legegyszerűbben és bensőségesen megszólaltató líra (Babics Imre); az esendő életutat regényesen tragikus epikai hangon előadva, de színpadról ránk-kényszerítőn elhitető tárcahang; karinthysan-kosztolányisan (Zalán Tibor), a nélkülözhetetlen és kifelejthetetlen bolgár ízvilágot tálaló emléktöredékek (Doncsev Tosó), a szerkesztőség kaotikus rendjét vagy rendezett káoszát feltáró álcázott mélyinterjú (Wehner Tibor), a várkapitány-Szondit hexameterben megéneklő verses krónika, ahol a trianoni harambasik játsszák Ali basa szerepét (Lukáts János), az ünnepelt védőszentjét köszöntő vers (Suhai Pál), vagy ugyanezen szent pápai lovának és ellopott pajzsának művészettörténeti elemzése (Szentmártoni Szabó Géza), a szenthez írott hymnust, kottával (Virágh László), vagy a bolgár sorsoktól elválaszthatatlan törökség irodalmának újdonságaival megörvendeztető új fordítások (Tasnádi Edit), Herczeg Ferenc „Bizánc”-ának, mint érvényes magyar sors-példázatnak az elemzése (Kabdebó Lóránt), „Aquincum egy tégláján talált”, frissen költött magyar neolatin költemény (Csáji László Koppány és Csáji Gyöngyvér Dorottya); sorolhatnám még tovább, de akkor az egész tartalomjegyzéket idemásolhatnám, így csak azokat emelhetem ki, akikkel magam is jó barátságban vagy ismeretségben vagyok, némelyikükkel ősrégen, még a gimnázium óta; és kezdem a sort olyannal, akivel a személyes megismerkedést és barátságot éppen Szondi Györgynek, illetve a Napútnak köszönhetem.
Esszétől neolatin költészetig vagy egy tucatnyi műfajra, műfajcsoportra hoztam jól és erősen élő példákat a „szamizdat” számból. De az egész (kétszáz-kétszázhúsz) lapszámot végig olvasva is találnék ugyanezekre olyan műveket, amelyekre fel kellene hívnom okvetlenül a figyelmet, akár mint mű-kedvelőnek, akár mint filosznak. De hadd hozzak föl most csak néhány példát az érdekes és fontos témákra a szatyrokban lehozott számokból!
Ilyen az őstörténet. Számomra talán a legérdekesebb: Csáji László Koppány nagy tanulmányának bevezetője (2020/10.), az internetes folytatást – sajnos – még nem olvastam. Számomra pl. feloldotta a sokáig meghaladhatatlanok sűrű ellentmondásait, mondjuk László Gyula és Bálint Csanád vagy Fodor István módszere között. Ilyen: az önpéldakép. Talán a legszebb Hankiss Eleméré, akit nagyon szerettem és tiszteltem. Ilyen Csűrös Miklós Szabó Dezső tanulmánya! (Ráadásul évfolyamtársam és barátom volt.)
Bocsánat… – belelapoztam a saját „konzulens”-ként közölt tanulmányt is tartalmazó „utolsó” számba… Lássunk régebbieket is! Nekem alapvető ajándék volt pl. a Rákóczi-szám (2020/3.). Benne pl. Csörsz Rumen István barátom tanulmánya a Rákóczi-nóta travertiáiról, amelyet boldogan tudok hasznosítani Ady-kutatásomhoz is. Vagy a 2019/9. szám, a ruszinokról (Gens fidelissima). Legfájóbban aktuális benne Vasi Fábián László tanulmánya, de még ez sem oltja ki a reményt. (Megjegyzem: Hodinka Antal unokája, Hodinka László gimnázium óta barátom; a ruszinok, ill. „magyar-oroszok” minden szeretetünket megérdemlik.) Egyébként készülök az ő neolatin költészetükről írni az eperjesi múzeum kéziratai alapján.
Újabb ajándékként említenék két füzetet, amelyek mellékletei voltak az egyes számoknak. Az egyik (Napút-füzetek, 141.) Stanczik-Starecz Ervin írta, két műve van benne: Galéria, és a másik Ujguria felé. Az utóbbi heroikus és nagyon elgondolkoztató rekonstrukció egy rejtelmes műcsoportról; engem jórészt meggyőzött őstörténetileg; alig várom, hogy a benne emlegetett szakirodalmat is láthassam.
A másik füzet Németh Andrisé: kisesszé. Szegény költő, nemrég halt meg, barátom volt. Nagyon nehezen beszélt magáról. Pedig volt, vagy lett volna mit. Az itt közreadott szövegből csak a legvégén, egy apró megjegyzésből derül ki, hogy miként is keletkezett: interjú volt, Szondi György kérdezte a költőt. (A legbravúrosabb és legeredményesebb interjú; gratulálhatunk, teljes portrét sikerült a kérdezőnek festeni.)
A nemzettudatról szóló számot (2020/1. „Mi magunk”) lehetetlen pár szóban értékelni. Csak annyit: kötelező anyagnak írnám elő (természetesen vizsgával!) mindenkinek, aki politikai pályára készül. Aki megbukik belőle, ismétlő vizsgát csak 12 év múlva tehet. (Addig talán még olvasni is megtanul…) Hiszen – hogy idézzük e lapszámból Kovács István Jékely-parafrázisának, a Történelem címűnek végét:
„Pelikán-éhes tél jöhet még.
És cserben hagyhat is az Úr…
Csak énekeljenek mibennünk,
kiket kiirtott az idő gazul.”
Végül: véleményem három mondatban így foglalható össze:
1. A Napút a XXI. századi magyar irodalom, művészet és tudomány nélkülözhetetlen forrása. Több szakon egyetemi kötelező olvasmány.
2. A folytatásaként megindult online-kiadás népszerűsítését olyan élő rendezvényeken kell népszerűsíteni az egész magyar nyelvterületen, ahonnan a lap szellemiségét tovább éltető ösztönzések szerezhetők.
3. Szondi Gyuri barátunk, hálásan köszönjük! Maradj továbbra is velünk!
Illusztráció: Napút-köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
