Halmai Tamás: Békeünnep. Hölderlin-kommentárok (5-7.)
– Részletek a szerző Pascal, Hölderlin, Weil
Kommentárok és kontemplációk című, megjelenés előtt álló könyvéből –
„…jobban, mint embert bármikor is,
értettem az Éter csöndjét,
de az emberi szót sohasem.
[…]
Az istenek karján serdültem én föl.”
(Míg gyermek voltam, ford. Rónay György)
5
Kertlélektan
Kőpadon ül a kedves, arca már fény, áttetszik rajta örömök családfája, teste már levegő, kert lélegezte ki, lelke már lélek és zavartalan. Rigómantra szavatol békességünkért, tudatosság menekít meg a tudástól, imádságok teremtenek fölénk Teremtőt, ezt üzeni a kőpad vendége, akit holdon termesztett gyógyfüvek avattak be a teremtés titkaiba. Azóta néz a fény arcába, öleli magához a levegő testét, lélegzik kertet és holdat a kedves, kedvesünk.
Nemde bármelyikünket s bármikor megkörnyékezhetnek efféle kertlélektani misztériumok? A Hölderlin-vers alanya ebből a miszteriális zónából sarjadt életre.
A növények hallgatag mindentudása persze nem készítheti föl az embert – a másik emberre. Úgyszólván az emberen túlira is csak kerülőutakon; minthogy felhők fölé rugaszkodáshoz előbb az innenvilágban kell szilárd talajt lelnünk.
Ha ki „az emberi szót sohasem” értette: mit értett vajon a világból? Talán: semmit. Talán: a semmit. Talán: a világot magát.
(A 20. századi, modern egzisztencia, aki – érzete szerint legalábbis – nem „istenek karján” nevelkedett, épp ettől a nyelv előtti nyelvtől esett el – mely a szavak mögötti szavak világosságába vezethette volna: „Nem értem én az emberi beszédet, / és nem beszélem a te nyelvedet” – Pilinszky János: Apokrif.)
Egyszer elvonultak lelkigyakorlatra a fák, s azt találták: jó nekik úgy, hívjuk őket ezentúl erdőnek. Egyszer két évszak határán égig láttak a füvek, azóta még hívebben suttogják földbe zsoltáraikat. Egyszer liliom szirmától eltanulta a fehéret a fény, nem tudván, hogy a tisztaságot tanulja el.
„Szegény, ki nem tud rólatok, istenek!
[…]
Ti tápláltok csak abban, aki szeret,
örökkön ifjak, gyermeki lelket, és
nem hagyjátok, hogy tévelyegve
gondban a Géniusz elboruljon.”
(Az istenek, ford. Rónay György)
6
Tartományi illúziók
Nem ismerjük őket, hiszen nem tudjuk, ismerjük-e őket. Sejtések cselvetésében gyönyörködni nem szűnhetünk mégsem, szentek és asztrofizikusok elláttak több korszakra elegendő nemtudással. De kell-e ismernünk ahhoz, hogy remélt jóságukból reményt merítsünk, az isteneket?
Hölderlin verse hübriszt nem karcol: nem istentudásra tör (avagy teológiai ismereteket kér számon), hanem az istenekről nem tudókat, a létezés gyanútlan árváit szánja. Szakrális részvéte érvekkel is szolgál: a „gyermeki lélek” (mely kétségtelenül az evangéliumi lelki szegénység szinonimája) biztosítékát látja az égi kapcsolatban, s a tévelygés, a gond, a ború ellenszereként ajánlja figyelmünkbe a szeretet („aki szeret”) metafizikus távlatait.
Megszokni helyzetek rezdüléseit, saroktól sarokig az évszakok szándékát kiismerni, figyelem nélkül érteni a bennszülöttek nyelvét, mint széljárást a fa: ez a tudomány csillapítja
otthonná a helyet s életté a halál enteriőrjét.
De horizontális mozdulatok csak menedéket teremthetnek, hazához világnyi otthonosság kell.
Isten: lelki-szellemi komfortzónánk; s nincs is más övezet, csak tartományi illúziók.
Hölderlin kortársaihoz hasonlítunk: szorongva alszunk el, és kétségbeesve ébredünk. A galaxisokat mégis egy tény átkódolja, s hajnalra készteti. Idült tavasz takarja el a nyár léptékeit, ettől megzavarodik a bőr gondolkodása. Kiszabadul a fény a belső nappalokból, a nevezetlenek így élik túl a nyelvet.
Nem elég felébredni az éberséghez: a sejteknek külön-külön kell számot tartaniok boldogságra.
„Mert ők, akiktől égi tüzünk való,
adják a szentelt kínt is: az istenek.
Maradjon hát. Mint Föld fiának,
végzetem ez: gyötrődve szeretni.”
(A szülőföld, ford. Rónay György)
7
Vers ragyogtatja
Oximoronban összegződik a strófa tanulsága, mégsem különös ez az állapot: a „gyötrődve szeretni” érzelmi tapasztalása viszonzatlan szerelemben s családi disszonanciában is elérheti az embert.
Ennél ugyanakkor tágasabb a mű látóköre. Kín és égi tűz (lélek? lelkesedés? szenvedély? tettvágy?) polaritásában az emberi kondíció végletekre szerződött természetét ragadja meg, s általában az élet szenvedések és örömök közé kifeszített összetettségét nyugtázza.
Nem is a fölismerés, hanem a fölismeréshez kiépített viszony: a – Simone Weil kedves szavával – beleegyezés méltósága válik itt kulcsmozzanattá.
Belátni és elfogadni helyünket, helyzetünket – mégpedig a hites alázat útján-módján. Nem mutat föl egyéb lehetőséget a szöveg; s szellemtani hagyományok is ez irányú javaslatokat szoktak tenni.
Adomány, mert adták, a jó és a rossz is – mondja a hölderlini logika. S a nyomaték vigaszával illeszt jelzőt a „kín” elé: „szentelt”.
A teodicea problémakörébe torkolltunk. Ahova minden századok gondolkodói betértek már, de kijutni csak keveseknek sikerült.
A vers alanya annyiban előtte jár a múltnak, hogy kísérletet sem tesz a kudarcra.
A „Maradjon hát” beletörődő melankóliáján mégis átragyog valami.
Valaki.
Vers ragyogtatja, hogy jobban lássuk.
Illusztráció: C. G. Carus
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: A betlehemi jászol* →
Toldi Éva: Jászol és Kereszt →
Pécsi Sándor: DÉRKRISTÁLYSÓHAJ* →
