Karsai János: KŐ KÖDÖN
Rám szakadt az ég. „Egy űrbeli párduc mancsa az égbolt”, igen, és engem akar. Tudom, nem menekülhetek, mégis hajt valami el innen, egy kétségbeesett, ösztönös iránymutatás, talán máshol jobb lesz, mert itt kő ködön nem marad. Nem is sejtem, merre járok. Azték Istenek tábortüze parázslik ottan, a Bakonyban, ahol rabszolga-szállító vitorlások futnak zátonyra. Álom – rémálom – lázálom – lázalom – békés tehenészet…
Alig járok az ötödik oldalon, amikor belém hasít a felismerés: ez nem egyszerű vers, ez egy eposz. Homérosz ücsörög a bakonyszücsi kocsma teraszán, Odüsszeuszt kirúgták, nem bánt jól az állatokkal. Férfit próbáló munka ez, a nők között, a trágyával kevert sár arannyá válik. És amíg olvasva várom az első pontot, ahol megpihenhetek, zihálva levegőt vehetek, magamhoz térhetek, egyre jobban eltemetődöm, hála Istennek.
Az első fraktál alatt fújom ki magam. Igen, eddig minden világos, csak az nem, hogy mi a fraktál. Próbáljuk meg definiálni. Már a sikeres definiálása is Nobel-díjat érdemel. Eh, nincs most erre idő, robogjunk tovább…
A felhasznált képek, történetek mind itt estek meg: a Bakonyban, vagy a Föld más tájain. Érzem ujjaimon a gondolatok simogatását, enyémek lesznek. Igen, most már én vagyok ott, gumicsizmában, egyszerre utálom és szánom a teheneket, akiket irányítani próbálok sárban, mocsokban, amíg arannyá nem válnak. Szenvedek? Igen. De a sorba nem állok be, de nem ám! „Ha rólam hantálsz, pöcsös, halkítsd le szavad!”
A kötet második részében szereplő rövid versek pulzálnak. Lüktetnek a fejemben, dobolnak az ereimben, kápráztatnak, varázzsal kecsegtetnek. Nem tehetek itt sem mást, robogok, zuhanok a rímekkel együtt, nem akarom megtörni a mágiát. A tengerfenék menedék!
Amikor mindennek a végére érek, úgy érzem, hogy mindennek a végére értem. Lehetséges versekkel átölelni a mindenséget?
Hihetetlen konklúziókat vonok le egy-két hét múltán: például a zsákfalu nem zsákutca. A lélek felszállhat bárhonnan, hogy bejárja a tengereket, a poklot és a mennyet. Nincs fent és lent.
Babics Imre verseiben nem szokatlan a gyalázatos felmagasztosulása. Profán szentek kártyázása, lelketlen angyalok alacsony röpte. Megénekelni való a győri veszélyes hulladékégető, a tatarozásra váró kórház, a halottasház. Mert amikor a tollából az otromba betűk előkígyóznak, minden megszépül. Lám, megható és felemelő a hajnali munkába menet…
Nekem önkéntelenül is Hamvas Béla jutott eszembe, aki jól érezte magát Inotán, raktárosként. Nem érdekelte az anyagi világ, szellemét nem lehetett beszorítani egy svájcisapka alá. Talán ógörögül írt meg néhány kiadási bizonylatot, jókat mulatva magában. Abba a magasságba én nem tudok felérni. Most is erre gondolok. Nincs satnya sors. Csak satnya ember. Ha elolvasod ezt a kötetet, minden olyan egyszerű lesz, hogy nem is kell értened. Tegyél magadért, emelkedj fel. Íme, ha Bakonyszücsön ez valakinek sikerült, neked sem lehetetlen. Tanulj ebből a kettős kötetből, öltöztesd fel a lelked, és indulj neki. Most már tudod, hogy mit kell tenned.
Illusztráció: “Fraktál-epika”
Ezek is érdekelhetik!
G. Komoróczy Emőke: „NÉZZÉTEK EL ŐSZINTESÉGEM! – hogy TŰ FOKÁBAN elakadva VELETEK ÉLTEM” →
Két könyvméltató (Oláh Tamás: Örökbe ékelődve, Baka Györgyi – Oláh Tamás: Keresztbe kötve. Ikerjelek) →
Halász Margit: Fahéj illatú szelek →
