OPEN 29. – Lázár Ervin
Szeretni kell, mert szeretni lehet
Lázár Ervinről
„Sokan számon kérnek rajtam a nagy művet. Csak azt tudom ráválaszolni:
Az én nagy művem ez a kicsi.” (Napló)
Lázár Ervint én Balzachoz szoktam hasonlítani. Mert olyan.
– Mármint az alakja, a testalkata, olyan mackós?
– Nemcsak. Olyan jó író. És Lázár Ervin is realista.
–Hm…? Ezt akkor tessék bebizonyítani.
Mi mással, és nem egyébbel, mint az írásaival tudom ezt bizonyítani:a regényeivel és novelláival. Ezek mind életlenyomatok, vagyis valóságok. Elsőként az egyik, korai novelláját idézem.
GYŰJTÖGETŐ
Simf jól látta az elmúló napokat. A napok fittyet hánynak ránk. Beállított egy öregasszonyhoz, szerette volna, ha valamiféle ügynöknek látszik, de az öregasszony azonnal látta, hogy csak a napok múlásával törődik.
– Nincs semmim – mondta –, távozzék!
– Csak egy kulcslyukat, csak egy árva kulcslyukat! – mondta Simf, s az öregasszony felkacagott.
– Vigye, vigye, maga ámokfutó, csak vigye! – s a szívében háromezer polip.
Így kezdődött. A kulcslyukat otthon a sarokba helyezte, sokáig bámulta – elárvult megszállott –, aztán boldogan aludt el, mint aki tudja a sorsát.
Háromszázhetvenhét kulcslyukat gyűjtött össze, ott hevertek szobája legtávolabbi sarkában, érezte, hogy kisszerűség akár még egy darabot is odahordani, de szépen világítottak a kulcslyukak.
Ott állt a gyár tövében.
– A kéménylyuk, az kellene – mondta.
Az overallos emberek összefutottak, orgonahangú beszélgetés, no nézd, a kéménylyukat akarja!
– Egy liter pálinka – mondták, és Simf a kocsmában előguberálta a pénzt, a pénz, a pénz, a pénz, ott eszi a fene, maga is ivott, az emberek a vállát veregették.
Nem számítottak rá, hogy elviszi a kéménylyukat, honnan ismerték volna gyűjtőszenvedélyét?
De másnap hiába kereste útját a füst. Nosza, kéményseprőket neki! De nem találta útját a füst.
– Eladtuk – mondta bűnbánóan egy overallos –, egy liter pálinkáért eladtuk. – A többiek felnevettek: megbolondultál, megbolondultál!
Simfnek hat darabra kellett vágni a kéménylyukat, hogy beférjen a szobába, hat szép, keskenyedő henger, már nem fért tőlük oda a szekrényéhez, sok, sok üreg, sok, sok semmi.
A szívek belseje – gondolta Simf.
De gyűjtött tovább, szobája parkettjén krétajelek. Eddig a háromszázhetvenhét kulcslyuk, eddig a gyárkémény ürege, és itt kábelek lyukja, kutaké, templomtornyok négy fal közé fogott csodája, ó, Simf, te üreggyűjtő, nem látod, az öregasszony hiába szeretné a kulcslyukba tenni a kulcsot, a gyárkéményből nem talál ki a füst, a harangozó nem tud felmenni a lépcsőn, ó, Simf, kegyelmezz! Kegyelmezz magadnak!
De nem kegyelmezett. Székesegyházak belső terét, poharak szabályosan felfelé szélesülő csonka kúpjait, megrepedt madártojások burkába szorult semmiket, íróasztalfiókok belsejét, csak gyűjtötte, csak gyűjtötte Simf.
Már megtelt velük a szobája, tudjátok, bent a sarokban a kulcslyukak mellett gyárkémények belseje, katedrálisok, fiókok, csontok, avar koponyák üregei, Simf kiszorult az előszobába, ott aludt egy gumimatracon, szobájában krétával meghúzott vonalak; eddig a kulcslyukak, eddig a gyárkémények, eddig a…
Ó, Simf!
De gyűjtötte tovább. Harangok ürege, kémcsöveké, ágyneműtartóké, begyűjtötte az áldoztatókelyhek üregeit is, és lassan már nem jutott neki hely az előszobában, kiszorult a lépcsőházba a gumimatracra, mint egy memento.
– No de Simf úr! – mondta neki a házmester. – Miért nem a lakásban alszik?
– Hát éppen ez az – kiáltotta Simf –, nem látja, hogy nem férek be?! Nem látja a gyűjteményemet?
– No de Simf úr!
Szelíd kezekkel megfogták.
– Élni akarok – mondta Simf.
Fogták szelíd kezekkel.
*
Ez a kis novella bármilyen különös is, a valóságról szól, igaz, transzponálva a valóságfelettibe. Aki ezt nem érti, hogy érti meg Lao Ce: Tao te King, Az Út és Erény könyvében olvasható sorokat:
Harminc küllő kerít egy kerékagyat,
de köztük üresség rejlik:
a kerék ezért használható.
Agyagból formálják az edényt,
de benne üresség rejlik:
az edény ezért használható.
A házon ajtót-ablakot nyitnak,
mert belül üresség rejlik:
a ház ezért használható.
Így hasznos a létező
és hasznot-adó a nemlétező.
*
Szóval Lázár Ervin realista. Pontosabban „tündérrealista”. Mint az ún. meséi. Mert ezek nem mesék, és ezért is tévedés őt meseírónak nevezni! A legtöbb elbeszélése felnőtteknek íródott, de tudjuk, hogy a gyerekek is szeretik. Meg talán értik is, némelyiket jobban, mint a felnőttek.
– Jó, ha azok nem mesék, akkor hogyan lehet másként megnevezni?
– Jól emlékszem arra, hogy 1977 nyarán alig két hét időkülönbséggel két azonos felépítésű űrszonda indult hosszú útjára a világűrbe. Az űrszondák az emberiség kép- és hangüzenetét is vitték az idegenek számára. Egy lemezen a hang-, a képek dekódolásához szükséges információk voltak. Egy 6 éves amerikai fiú mondta hangzó üzenet így szólt: „Üdvözlet a Föld bolygó gyermekeitől.”
Hogy mikor jön visszajelzés, ki tudja? Lázár Ervinnél egy elképzelt válasz olvasható, és ez lélekemelő: „A scifi király végre megfejti/megtalálja a világűrből jött üzenetet: egy gyermek nevetése.”
A válaszom a fenti idézet után csak annyi, hogy amit mesének mondtunk azok röviden gyermeknevetések. Azért is jó olvasni, jó hallani azokat a nevetéseket. De mondhatom álomlenyomatnak is.[1] „Azzal kezdődött, hogy elkezdtem Alsórácegressel álmodni – mondta az egyik interjúban. – Minden éjszaka menetrendszerűen megjelent álmomban a puszta. Bármi volt is az álom cselekménye, ott játszódott a Lórédomb mellett, a középsőház tövében vagy a csikókarámnál, s ha nem is közvetlenül a pusztában, legfeljebb a Nagysarokig, az Erzsébetdombig, a Hamarászóig vagy a Ráadásig merészkedett el álmom színtere. Nem távolabb tehát, mint amennyit egy gyerek fél nap alatt körbe tud járni.
Eleinte szórakoztatott ez az éjszakai színjáték – esténként úgy feküdtem le, mint akinek bérlete van egy folytatásos filmet vetítő moziba.
Aztán egyre jobban zavart, lassan-lassan lidérccé vált. Hogy miért, annak nem tudtam okát adni. Csak azt éreztem, hogy valami helytelen dolog történik velem, jobban mondva: valami helytelen dolog részese vagyok.
Dühömben – vagy talán félelmemben – elutaztam az évek óta nem látott Alsórácegresre, hátha a valóságos kép szétrontja az álombélit, hiszen álmomban egy valóságban sosemvolt Alsórácegres jelent meg, az álom olyan tárgyakat, épületeket, fákat rakott egymás mellé, amelyek egyidőben sohasem léteztek.”[2]
*
Tehát mindig egy valóságszelet, vagy épp egy sosemvolt valóság az alapja Lázár Ervin történeteinek. Ezt a valóságot nem kellett kitalálnia: az ott élt vele, később ott élt őbenne. És ez az említett Tolna megyei puszta, Alsó-Rácegres. Erről az áldott tájról, a Mezőföldről, a Sárrétről így vall a Naplóban: „Tegnap június elejéhez nem illő, de igazi kánikulában jöttünk át a Mezőségen? Sárréten? (Soponya-Sáregres), és a nagy melegben éreztem, hogy mennyire ehhez a tájhoz tartozom. Majdnem sík, tele vízzel, életerővel (most az esős évek után még a nagy aszály ellenére is!), érzed, ha leböksz egy ágacskát, megered. És mennyi emlék (mi az, hogy emlék?! a megélt időt, az életet, a valóságost is, az elképzeltet is idézi fel a táj meg a nyár, rég meghalt emberek létezéséről tudósít: itt vagyunk, ez a táj és ez a nyár mi vagyunk, nem látod!”
Befejezett múlt
Komáromi Gabriella monográfiája, amely bemutatja életét és elemzi műveit, valamint a Napló Lázár Ervin halála után jelent.[3] Sokatmondó, tanulságos feljegyzések. A Naplóból többször is idézek, mert ezt a könyvet kevesen ismerik.
2006. ápr. 26. szerda
Eredetileg a rácegresi gyerekhangokról akartam volna írni. (Bizonyára már többször is foglalkoztam vele, mégis.) De csütörtökön meghallgattam az Akadémián Karátson Gábor előadását. Zöldek. Ökológia. Közelebb a természethez. Rácegresen a civilizáció eszközeinek híján, akár akartuk, akár nem, természetközeli (vagy hogy is mondjam) életet kellett élnünk. Bár volt biciklink, talán 3 is volt a pusztán. Két rádió. Apám telepes rádiója. Kb. akkora “elem” tartozott hozzá, mint egy cipősdoboz. Hujber meg detektoros rádiót fabrikált magának. Állítólag. De ettől –gondolom – nem sérült a természetközeli élet. Termeltünk-e egyáltalán fölhasználhatatlan szemetet? Hova tették az eltört lámpaüvegeket, poharakat? Hova tette Apa az elhasznált rádiótelepet? Nem tudom. Csak azt, hogy mekkora kincs volt egy üres konzervesdoboz. “Konzerva” – mondták. Hány darab kerülhetett a pusztára az alatt a másfél évtized alatt, amíg ott éltem? Nem sok. Virágcserép, gombtartó vagy valami más hasznos tárgy vált belőle. Akár a kilyukadt fazekakból. Szépen virult bennük a muskátli.(…)
A kényszer szorított rá bennünket a természetközeli életre. Nem tudtuk, hogy természetközeli életet élünk. Eszünkbe sem jutott, hogy nincs villanyunk, vízvezetékünk, angolvécénk. Magunk főztük a szappant, az asszonyok hamut használtak az edények kisikáláshoz. Ha leszolgálta valami az idejét, újabb beosztásba került, még az sem biztos, hogy alacsonyabba. Alig-alig termeltünk emészthetetlen szemetet. Élt a dolgok természetes körforgása.”
*
„Többször is előtűnt a múlt ködéből Kiss Laci. A rácegresi földbirtokos, Kiss Pista bácsi unokája, aki Lázár Ervin távoli rokona.1938-ban, amikor az édesapját, ifj. Kiss Istvánt agyoncsapta a villám az alsórácegresi intézőlakásban, 4 éves volt. „Az apja halála kellett hozzá, hogy mi odakerüljünk, öregapja apámat fogadta meg intézőnek. És villámhárítót szereltetett a házra. Nyilván azért él ilyen élénken az emlékezetemben a két fényes sárgaréz csúcsban végződő lándzsa a ház gerincén, mert akkor még újak voltak és ragyogtak. Békéscsabáról írt Laci, oda költöztek az apja halála után, mert az anyja, Zsíros Juci odavalósi volt. Látta a rólam készült portréfilmet a tv-ben, Rácegresen is voltunk, a filmesekkel a ház romjaiból emeltem ki a tv-nézők szeme láttára egy téglát emlékbe.
Most, hogy megjött Laci levele a fényképekkel, egy kis lelkiismeret-furdalásom támadt. Hiszen úgy vettem ki a téglát a romhalmazból, mint akinek valaha tulajdona volt az a ház.
Talán egy kicsit megsértődött rám. Mit nagyzol ez a dagadt író, hiszen sohasem volt ezeknek semmijük. Nem állítom, hogy ezt gondolta, de gondolhatta volna nyugodtan. Mert ez volt az igazság. Nem volt semmink. Egészen 1960-ig, amikor apám Pálfán az öregapjától örökölt, vert falú, nádfödeles parasztház helyén fölépítette a 3 szobás sátortetős házát.”
Tájak, nyarak, szavak
A tájszavakról, s azok közül egyről részletesen is szól. Ez a szankó. „Két vezető színész sem volt hajlandó ezt kimondani – emlékezik vissza Lázár Ervin. – Mert nem hiszik, hogy van olyan magyar nyelvjárás, amelyben ez a szó így hangozhatnék. Rendezőm hangjában volt némi szemrehányó él. Nyilvánvaló volt, ő sem hiszi. Gyorsan beleegyeztem, mondják, ahogy akarják. Először arra gondoltam, talán mindkét színész alföldi származású, azért nem érzik az én dunántúli szánkóm hitelességét. Addig-addig ürgettem-forgattam a dolgot, amíg meg nem fogant bennem egy csöppnyi kétely. Biztos, hogy így mondtuk mi ezt otthon? A bizonytalanság terebélyesedett, estére már magam sem hittem, hogy ez a szó létezett, nyilván hitványuló emlékezetem űzött velem (rossz) tréfát.
Nem hagyott nyugodni a dolog, ahogy tehettem, elutaztam apámhoz. Nem mertem egyenesen nekiszegezni a kérdést, a télre tereltem a szót, mondja ki maga, kérdés nélkül. Egy darabig bolyongtunk régi telek tűnt havaiban, s aztán csak elhangzott a szó: szankó. Hogy mondtad? – csaptam le rá, s apám még egyszer kimondta, az á helyett jó mély a-val.
Eme kis részgyőzelem ellenére az eset kikezdte a biztonságérzetemet. Bizonyos rácegresi szavak iránt elfogott a gyanakvás. Lehet, hogy nem is léteztek, vagy netán annyira helyhez kötöttek voltak, hogy rajtunk kívül széles e hazában senki sem használta őket?
Itt van ez a ballangkóró. Még hogy ballangkóró! Hallatlan! Márpedig ez volt a neve odahaza az ördögszekérnek, amit az őszi szél tarlón, friss szántáson végiggörgetett. Az esti szürkületben lomha, túlvilági lényként, neki-nekilendülve, lelassulva gördültek a homályban, mint valami rosszban sántikáló szellemcsorda.
A leírásból látható, a szónak nem akármilyen holdudvara van. Érzelmeket, sejtelmeket mozdít meg bennem, fölidézi a homályba hullt tájat, az őszi szagokat, a gyermek szorongását.
Mindezek után, ha a közértés kedvéért azt írom: „ördögszekér”, nem mozdul meg bennem semmi.
Ráadásul: lehet, hogy az ördögszekeret görgette a szél, de a ballangkórót hömbölgette.
Megint a gyanú: ki ismeri rajtunk kívül a hömbölgetni igét? Ki ismeri a gyerekjátéktól a rejtelmes ballangkóró vonulásig terjedő jelentéstartalmát?
Elképzelhető hát az örömöm, amikor egy Csoóri-versben rábukkantam a ballangkóróra. Tehát nem valami alsó-rácegresi gyermeki szótévesztés áldozata vagyok. Ez egy igazi, máshol is ismert szó. S amikor Győri Zsiga versében megtaláltam a hömblögni igét, éppen soron levő novellámba felszabadultan leírtam: ballangkórókat hömbölgetett a szél”.
Amikor Lázár Ervin tájszavakat vagy szülőföldje sajátos fonetikáját emeli be szépirodalmi szövegeibe, soha nem öncélúan, mindenkor a szavak jelentéses világával együtt teszi, írja Pécsi Györgyi. „Az emlékező és az emlékezetet ébren tartó író úgy örökíti meg a nyelv mára elveszett parányi egységeit, hogy az olvasó a szövődő élet rendjének megismeréséből tanulhatja meg a szavak lokális jelentését.”
*
Rácpácgegresen azt is mondták, hogy nyárára. „Nyárára el szokott jönni az intézőékhez Széni nagyságos.” Erre azért kaptam fel a fejem, mert a somogyi nagyanyám is ezt így szokta mondani, kihez mi mindig akkor, nyárára mentünk egy-két hétre. De így mondja egyik, Partiumból való, szilágysági rokonom is.
Részben ide tartozik, de inkább a helyes nyelvérzék körébe (többször is leírja, hogy az ő nyelvérzéke ezt vagy azt így érzi helyesnek), a határozatlan névelő használatának elterjedt félelme. (Azért is húztam alá ezeket a sorokat, mert egy dolgozatomban az egyik szakember minden „egy”-et kihúzott.) Germanizmus, dörögte Fülep Lajos Fodor András fülébe, és ő annyira megijedt, hogy könyvében nem merte leírni az egy határozatlan névelőt.[4]
Régen olvastam, most újra elővettem Halász Gyulának a Nyugat kiadásban, a múlt század harmincas éveiben megjelent, az Édes anyanyelvünk című könyvét. Tíz oldalon keresztül sorolja az régi magyar irodalomból vett példákat „a rossz hírbe kevert” határozatlan névelőnk, s azok használata mellett érvel.
*
A burittót (boríttót) mindig csodáltam a baromfiudvaron, fényképeztem is, hisz olyan volt, mint egy templom kupolája, kicsiben. (Tenném is ide azt a képet, de fogalmam sincs, hol a negatív.) Az Új Magyar Tájszótár így adja meg a jelentését: „baromfiak, pl. a tojásait költő kotlós, a kotlós és a csirkéi letakarására használt, kúp alakú, alul széles, felül szűk nyílással ellátott vesszőkosár.” Lázár Ervinnél, aki le is rajzolta, ez a leírás olvasható: „Ez a vesszőfonat a pár napos csirkék, kacsák védelmét szolgálta. A régi harangszoknyák, a krinolinok váza lehetett ilyesféle (legalábbis alakra). Ritka vesszőfonat, csak alul sűrű annyira, hogy egy kiscsirke ki ne férjen rajta, följebb megelégszik annyival, hogy egy tyúk nagyságú állat férjen ki a vesszőfonadék között.”
Én úgy emlékszem, hogy ez a ragadozó madaraktól is védett. Mert azok bizony veszélyt jelentettek, ha megjelentek az égen. Ez így volt Rácegresen is. De meg örültem, amikor az alábbi feljegyzést olvastam: „…a gyermekkórus működik akkor is, ha valamilyen ragadozó madár tűnik fel az égen, lassan keringve szemügyre veszi a papsajt között kapirgáló baromfiállományt, hogy lecsapjon közéjük zsákmányért. Na, akkor megszólalt a ragadozóűző gyerekkórus: Háhu, háhu, kuréjja, vasvella! Vagy kurhéjja?”
Hát ezt ismerem Kodály egyik gyermekkari művéből, ahol karahéját emlegetnek. Kiss Áronnál, ahonnan a szöveg való, pedig az egyik székelyföldi héja-hessegető variánsban ”kurhéja” szerepel, éppúgy mint Rácpácegresen.
Azt is Tőle tudom, ő meg Zrínyitől, hogy miért mondják a gyerek pöcsét fütyülőnek? „Mert az övükön fütyögőt (fityegőt) hordtak a vitézek. Ez a fütyögő eufemizálódott fütyülövé.” Rögtön megjelent előttem is egy középkori oltár részlete, egy Passió kép, ahol a Krisztust kísérő katonán ott ez a fityegő. Próbálom emlékezetembe idézni – az esztergomi Keresztény Múzeumra gyanakszom –, de egyelőre nem tudom, hogy hol is láttam és fényképeztem-e? De ha behunyom a szemem, akkor látom.
Hasonló örömteli felfedezés (kettős felfedezés) volt az ’eszkába ~ iszkába’ szavunk. Hisz mindannyian sokszor eszkábáltunk már. „Én Perger Gyula tanulmányából tudtam meg, hogy az eszkábál az iszkápa szóból származik (az iszkápa egy ácskapocs formájú pici szegecs, ezzel fogták össze a csónakok repedésit, s a teknőkét is, ahogy A. írja).”
Innen jöttem – ide térek
„Délután ötkor a horgoson keresztül fölmentem a Babaszó hátára.(…) Visszafele a lucernagöngyölegre egy ragadozó madár röppent. Karcsúbbnak látszott az ölyvnél, de nem tudom, mi lehetett, a melle világos volt. És akkor eszembe jutott; hogy itt tavasszal mindig hallottam pacsirtát, az idén azonban nem, vagy mert keveset jártam erre, vagy azért, mert nincsenek az idén pacsirták. S ebben a pillanatban már meg is szólalt, mintha csak nekem adna elő egy kamarakoncertet. Amikor távolodott, és erőltetni kellett a szememet (a vérbe fulladtat), kegyesen megfordult, és úgy énekelt, hogy közelebbről láthassam; s nem is húzta sokáig, nehogy elfáradjon a kék égen sötétlő pontocska követésében, előbbre hozta a látványos zuhanást. És persze hallgatott leesőben, ahogy Arany János előírta neki.
Ilyen madaras délutánom volt, miközben fájó szívvel feladtam a Csillagmajor befejezését, majd örömömre földerengett, hogy ezt a kudarcot kellene megírnom. Míg élek, remélek! Addig élek, amíg remélek!”
A Csillagmajor novellafüzér nemcsak a XX. század második felének, de az egyetemes magyar irodalom egyik remekműve. Itt hosszabban azért nem tárgyaljuk, mert az érettségi tételek között, és azok kidolgozása között is szerepel. Az önálló történetként is olvasható elbeszéléseket összeköti a helyszín, a visszatérő szereplők és az elbeszélői nézőpont. A helyszín a szerző szülőföldje, az egykori Alsórácegres, amely a könyvben egy mesei, mitikus térben elhelyezve égi Csillagmajor lesz. De az állandó helyszínen túl a történeteket a vissza-visszatérő karakterek is összekötik: a szereplők a puszta lakói, többen közülük valós személyek, és a műben eredeti névvel szerepelnek. S bár az elbeszélések ezektől az életrajzi adatoktól elrugaszkodnak, a mitikus térben érzékelhető a történelmi idő, így a második világháború is. A történelmi utalásokra példa a csecsemőjével karácsonykor menekülő asszony és a földönfutóvá váló györkönyi svábok története (Az asszony, A keserűfű).Mindezek mellett a kötet transzcendens motívumokat is tartalmaz. „A kötet mágikus síkján elsősorban a keresztény mítosz jelenik meg. A fehér gyolcsinges idegen olyan, mint egy Krisztus-látomás. (…) Ahogy a lelenc, Rezsenke gyógyít, az a »kelj fel és járj! « bibliai motívumra emlékeztet. A kötet záró novellájában (…) »a tékozló fiú hazatérni vágyik« (…) De nem csak a keresztény mítosz járja át a történetek mágikus síkját. A bajnok című novella egyszerre feltámadástörténet (…), de a görög mitológia nyomait is őrzi.”[5]
Átnézve a műről szóló értekezéseket, sokan a szomszédban, a néhány kilométerre lévő Felső-Rácegeresen felnőtt Illyés Gyula művét emlegetik, és a Puszták népe mellé teszik összehasonlításként. Ha azért teszik, hogy az ember látva lássa, mennyire két különböző mű született meg ugyanazon a talajon, akkor igazuk van. Ennek a műnek az igazi rokona bizony a folklórban keresendő: elsősorban a balladákra jellemző, hogy átlépik az idő és a helyszínek határait. De a balladák között is van egy köztes műfaj, és ez a legenda ballada, vagy a legenda mese. Én ide sorolom a Csillagmajor elbeszéléseit, amelyeknek Lázár Ervin nem írója, hanem teremtője volt. Kevés író mondhatja el ezt magáról.
A fákat egyszer majd kivágják
A Nagyszederfáról, így, nagybetűvel többször is akart írni, mivel ez az utolsó „élő tanúja” a volt pusztának: „– Hogy is állok ezzel a fával?”– kérdezi, és többször is nekirugaszkodik a vallomásnak, amelyből nyilván novellát akart kikerekíteni.
„Hogy teszek rendet ebben a fa-özönben? Eredetileg csak a kisszékelyi ház udvarában saját magunk által ültetett fákról akartam írni, de mire ideértem a füzetben, körülálltak gyermekkorom fái, és kijelentették, hogy méltatlanság volna nem velük kezdeni a sort. Ráadásul nem is az irodalmi hőssé magasztosult Nagyszederfa jelent meg elsőnek a képzeletemben, hanem a Lórédombot meg a kertet elválasztó árok szélén álló juharfa – amely persze a Nagyszederfával ellentétben már nem létezik, mint ahogy nem létezik nagyjából a többi sem, amelyről – a gyerekkorhoz tartozókról – majd szót akarok ejteni.”
A Nagyszederfáról, amelyik a pusztát északról lezáró magtár robusztus, sárga tömbje mellett állt, ezt tudjuk meg a Naplóból:
„Valamelyik öreg azt mondta róla: tilos kivágni, mert rajta van a katonai térképeken. Ez kétségtelen kölcsönzött neki némi tekintélyt azon kívül is, hogy gyerekkoromban hatalmasnak tűnt, a fák királyának. Amikor aztán pár éve, egy tévéforgatás alkalmával el akartam dicsekedni a stábnak az én óriásommal, döbbenten láttam, hogy egy alacsonyka, ritka lombú, félig-meddig kiszáradt törpe áll a Nagyszederfa helyén. Még szerencse, hogy közelebb menvén hozzá, előtűnt valóban királyi vastag, dudorokkal, odúkkal ékes, göcsörtös törzse. A vak is láthatta, magasra nyúló ágai elszáradtak, letöredeztek, s a helyükön csenevész, ifjú hajtások erőlködtek a vaskos törzsön. Egy-két száraz ág ugyan még kísértetiesen meredezett az ég felé, döbbenten láttam, az egyikre valaki egy lókoponyát szögelt, úgy fehérlett ott, mint a halál üzenete.”
Másutt ugyanerről:
„A Nagyszederfa mindenképpen kiemelkedett Alsórácegres hétköznapi valóságából. No, nem a magasságával, mert nála magasabb fa nem egy akadt a pusztán, de vaskosabb semmiképp, három-négy gyerek is kellett hozzá, hogy vastag, göcsörtös törzsét körülölelje. Ámde ez még belefért volna [a] hétköznapi valóságba, a kora azonban nem. Mert ki tudja megmondani, hány éves volt ez az öreg fa? Senki. Eredete az időtlen múltba veszett, legendák, ősi árnyak versengtek körülötte, elmenvén mellette az embert megérintette a láthatatlan mélységű idő.”
„Be szép az élet…”
„Márai azt írta, hogy Krúdy soha nem tévedett, mindig jót írt. Ezt mondhatjuk Lázár Ervinről is. Talán az a titka, hogy minden írását átfűti a szeretet, az élet, az emberek iránti tisztelet és az együttérzés.”[6] Erre sok példát tudunk felhozni. Novellái közül egy részletet, és egyet a rádiójátékai közül idézek. A fiút, akiről szó lesz, Verébnek hívják, rászólnak, mert szeretetlenül nyúlt a tárgyakhoz.
„Veréb addig nem tudta, milyen az, ha valaki szeretetlenül nyúl a tárgyakhoz. Egyszer – éppen fejelt a borbéllyal – berohant a konyhába inni egyet, fölkapta a poharat. Teta néni rászólt:
– Szeretettel fogd meg, kisfiam.
Értetlenül nézett rá.
– Micsodát?
– A poharat. A tárgyakat is szeretni kell. A sótartót, a kanalat, a tányért. – Veréb ezt nem értette, ágaskodott benne az ellentmondás ördöge, de Teta néni folytatta:
– Elnéztem otthon apádat, milyen szeretettel tudja megfogni a villa nyelét, a lószerszámot, s ha a szántóföldről fölemel egy rögöt, azt is szeretettel teszi.
Az apjára való hivatkozás csak beléfojtotta a szót, de nem győzte meg. Utána figyelte az embereket, hogyan nyúlnak a tárgyakhoz. A borbélyt, Bretz Edgárt, sőt alkalomadtán Teta nénit is. De nem vett észre semmi különöset, semmi olyat, ami bizonyította volna, hogy szeretettel nyúlnak a tárgyakhoz. Úgy nyúltak hozzájuk, mint mindenki más.
De aztán találkozott a káplánnal, és azonnal megértette, miről van szó. A káplán úgy érintett mindent, mintha szarba nyúlt volna. Mintha mélyen megalázná, hogy bármihez is hozzá kell érnie – s mondjuk, ha a cipőjét fogta meg így, az embernek kedve támadt, hogy a suszterok nevében fenéken billentse őt.[7]
*
Ó, be szép az élet s minden más madár! Számomra ez olyan megható cím, mint az amerikai Tennessee Williams drámájának címe: Az ifjúság édes madara. Lázár Ervin hangjátéka azzal kezdődik, hogy kéretlenül és váratlanul, senki sem tudja hogyan, de a szobájában termett két alak. Kik ezek? Az író azt állítja, és ezért ki akarja őket zavarni, hogy őket soha az életben nem látta.
L. KAUSZKO Tehát azt állítja, hogy sohasem látott bennünket?
ÍRÓ Még mindig itt vannak?!
P. LIMADOGON Sohasem? Válaszoljon!
ÍRÓ Mit válaszolgassak? Maga éppen olyan jól tudja, mint én, hogy sohasem.
L. KAUSZKO Egy régi nagy barátság nem rémlik fel önben?
ÍRÓ Miféle régi barátság? Csak nem képzeli, hogy elfelejtettem egy régi barátomat?! Nevetséges!
P. LIMADOGON Nono!
ÍRÓ Mit, nono! Lehet, hogy kevesebbet találkozunk, egyiket-másikat évekig nem is látom… megöregedtünk, uraim, elszaladt fölöttünk az idő. De a barátságok élnek, beépültek az ember életébe.
P. LIMADOGON Miért gondolja, hogy egy kert művelés nélkül is virul?
ÍRÓ Ej, micsoda patetikus szövegek ezek… kert… virul… Ugyan kérem, túl vagyunk már ezen.
L. KAUSZKO Patetikus, nem patetikus, tessék rajtunk segíteni!
ÍRÓ Egyetlen fölösleges vasam sincs.
L. KAUSZKO Ugyan, kit érdekel a pénze?! Mi azért jöttünk, mert nem akarunk tovább a semmiben kóvályogni.
ÍRÓ Mi közöm nekem az önök kóválygásaihoz?
P. LIMADOGON Hogyhogy mi köze?! Mondok önnek egy nevet: Passzerputh Limadogon.
ÍRÓ Nézd csak! Honnan tud erről maga? Hihetetlen. Van annak húsz éve is, hogy egy fecnire, talán egy boríték hátuljára, igen, lefirkantottam ezt a nevet… egy nagy barátság történetét akartam megírni. Ez lett volna az egyik hőse az írásnak, az egyik barát… csakhogy az egészből nem lett semmi. Egy sort se írtam belőle. Bele se kezdtem… Hm… Passzerputh Limadogon… a másiknak is ilyen hülye hosszú neve volt… azt is ráírtam arra a fecnire… mi is volt?…
L. KAUSZKO Lenttipentti Kauszko.
ÍRÓ Ez az. Hát ezt is tudják… Ja, értem, elvesztettem azt a cédulát, és maguk megtalálták. Hát persze. Emlékszem, egyszer hiába kerestem. Elveszett… Ne higgyék, hogy az a följegyzés nekem egy vasat is megér.
P. LIMADOGON Uram, ön félreért bennünket, mi azért jöttünk, hogy tessék végre minket megírni!
ÍRÓ Csak nem azt akarja… csak nem azt akarják mondani, hogy önök…
L. KAUSZKO De azt akarjuk. Lenttipentti Kauszko vagyok.
P. LIMADOGON Én meg Passzerputh Limadogon. És addig innét el nem megyünk, amíg meg nem ír bennünket.
ÍRÓ Ne vicceljenek! Olyan rég volt, amikor kigondoltam magukat. Kigondoltam? Túlzás. Eszembe villantak csupán. Egy könnyed ötlet… Nem tudok magukkal mit kezdeni. .. S különben is, annak idején bizonyára azért nem írtam meg magukat, mert úgy gondoltam, hogy a történet nem eléggé fontos.
L. KAUSZKO Nagy tévedés! Nagyon is fontosnak gondolta!
P. LIMADOGON És mi az, hogy egy felvillanó ötlet voltunk? Hogyisne! Hónapokig gondolkodott rajtunk. Csak nem volt bátorsága belevágni az írásba!
L. KAUSZKO Mert kishitű volt.
P. LIMADOGON Lusta.
ÍRÓ A lustaságom nagyon sok fölösleges dologtól megóvott. Bár minden író lusta lenne. Kevesebb papírt piszkítanának…
P. LIMADOGON Ne tartson védőbeszédet a lustaságról. Fogjon hozzá! Írja meg a történetünket. Emlékezzen, a világ nagy dolgairól akart írni.
ÍRÓ Ez az! Uraim, én már kinőttem a világ nagy dolgaiból. Ha még írok valamit, akkor egészen kicsi dolgokról szeretnék írni. Egy leszakadt inggombról, egy megszülető ráncról, esetleg arról, ahogy a fű nő…”
*
Sok évvel ezelőtt történt, de mintha tegnap történt volna. Az ünnepi a könyvhétre mindkettőnket meghívtak Tolna megyébe könyvbemutatóra. Sok gyerek volt jelen. – Nekik még van értelme valamit mondani – fűzte hozzá, amikor este jöttünk hazafelé. Kérdések, ahogy lenni szokott, alig voltak. De az egyik kérdésre (író-olvasó találkozó lévén) elmesélt ott egy történetet. Valahol vidéken, ahol hosszabb ideig tartózkodott egy faluszéli házban, az egyik este kinyitotta az ablakot, és valami különös fehérséget látott cikázni, amelyik hol megjelent, hol eltűnt. Olyan volt, mint egy látomás. Másnap tudta meg, hogy egy idős, öreg fehér ló volt az, akit az istállóból szabadon engedtek, hogy rohangáljon, száguldozzon, csináljon azt, amit akar a még hátra lévő életében. „– Én is ezt szeretném, lenni, szabadnak lenni, nem gondolni már semmire.”
„Írásművészete egyedülállóan eredeti a magyar irodalomban – írta róla kortárs és barát, Szakonyi Károly. – Tehetségét szerényen viselte. Olykor talán kételkedett is önmagában, ami azonban a legnagyobbakra jellemző. Éppen ezért nem szerette az ünneplést, de örült az olvasók barátságának. Hetvenéves születésnapján sokan, sok helyen köszöntötték. Nehezen tűrte. Jobban szerette a füstös kocsmákat, a baráti italozásokat, a jó ízű étkek főzését, a heverést a szoba csendjében Arany János verseivel vagy valamilyen madártani könyvvel, kisszékelyi parasztházuk udvarán a cigarettázgató üldögélést.”
Ha most valaki, aki nem ismerte, megkérdezné, hogy milyen volt, csak annyit tudnék mondani: olyan volt ő, mint Dörmögő Dömötör és egy mázsás angyal egy személyben: indulat és szeretet, düh és angyali mosoly. Olyan íróféle. Olyan tolnai. Pontosan: rácpácegresi.
*
Ps. Lázár Ervin halála után egy évvel a család síremléket akart állíttatni. Segítséget, ajánlatot kértek több embertől: ki faragja meg, és mit ábrázoljon? A szoborelkészítést a szentendrei Csíkszentmihályi Róbert vállalta, de hogy mit ábrázol, azt nem árulom el. Tessék gondolkodni, hogy ki mit javasolna? És csak ezek után nézzék meg az interneten található képeket.
Móser Zoltán
[1] Szakonyi Károly is úgy vélte, hogy azok a mesék valójában szürrealitásba oltott novellák.
[2] Lázár Ervin [interjú]: Barta Ignácné, Kobrák Julianna – Jelenkor, 1976. január, 41-51.
[3] Komáromi Gabriella: LÁZÁR ERVIN élete és munkássága, Bp.,2011, ill. Napló, Bp.,2007.
[4]Számos helytelen példát idéz a Napló 248-249. oldalán.
[5] Komáromi Gabriella: i.m. 304-319.
[6] Szakonyi Károly: Az író csodavilága. In Lázár Ervin: A valóság íze. Szekszárd, 2016.
[7] Veréb a Jézus Szívében. In A Masako Köztársaság. Bp., 1981. 110-111.
Illusztráció: OPEN (Móser Zoltán rovata)
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 53. (MÁRAI, 2. rész) →
OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész) →
OPEN 51. – DRÁMÁK →
