Marton Árpád: Képsíkok (négy vers)
Töredék
Milyen is lesz majd nem lenni? Nem
látni az alkony bíborát,
amelyen hívón át- meg át-
parázslik most a szép ígéret:
múlhatatlanság és örök élet –
ámde a képzetek mögött;
fogalmak-rendszerek fölött
ott lesz a Végső Értelem?
Jaj: mi is lesz ott énvelem…
Képsíkok
Szokványos kép. Falu, templomtorony.
Elébed lép, ki voltál egykoron,
s míg rikoltó sárgán rivall a repce,
belépsz a képbe mindent elfeledve:
nyarat nyakalsz, mint nektárt boldogok,
s a lét ekképp a képben föllobog.
Kósza vázlat
Az est. A fény. A víz. A Nap.
Mind ismerős. Csak te magad
vagy távoli és idegen.
Túl reményeken-hiteken.
Megfejthetetlen ős-talány.
Kósza árnyék a Lét falán,
s míg araszol az alkonyat,
a sötét lassan fölitat.
Búcsúztatón nem szárnyal zsoltár.
Csak alaktalan bánat voltál.
Dél
Higanyfehéren tűz a Nap.
Vetés, kalászok izzanak.
Szikrázó kristálygömb az ég.
Túlcsordul most a teljesség.
Illusztráció: “Dél” (felh.: C. C. Coleman-festményrészlet)
Ezek is érdekelhetik!
Hegedűs Gyöngyi: der erste schnee das land befiel →
Takács Gergő: Csendes Viharok Tengerén →
Kirilla Teréz: Vállaira vette (versek) →
