Napút-köszöntők (37.)
Kántás Balázs
Rendszerváltás utáni MAGYAR folyó/irat/történet
Emlékező ESSZÉ a Napút irodalmi és kulturális folyóirat bő húsz éve és nyomtatott verziójának megszűnése kapcsán
A kiemelkedő költő-műfordító-bolgarista nyelvész, Szondi György, kortárs magyar irodalmunk egyik jeles, Bulgáriában is igen ismert és tisztelt alakja 1999-ben alapította a Napút című irodalmi és kulturális folyóiratot, amely az utóbbi bő két évtizedben a magyar folyóiratsajtó egyik tekintélyes, meghatározó, és talán legsokszínűbb, legtoleránsabb, a magyar művészeti életre és értelmiségre oly jellemző, örökös szekértáborosditól mentes orgánuma lett.
A folyóirat a kezdetektől fogva évi 10 lapszámmal jelent meg, és igen korán felmerült benne a tematikus lapszámok igénye. Szerkesztői és szerzőgárdája között ott találjuk a hazai irodalmi és művészeti élet jeleseit, akiknek neveit oldalakon keresztül sorolhatnánk, jelen megemlékező sorok szerzője ettől itt és most el is tekint, inkább az utóbbi két bő évtizedben működő folyóirat általános értékeire helyezi a hangsúlyt…
A Napút ugyanis mindig befogadó, toleráns, a szerzőket a további megjelenésben és az egymással való kapcsolattartásban is segíteni kívánó orgánum lett, amely köré meglehetősen termékeny, összesen százas nagyságrendű magyar humán értelmiségit tömörítő szellemi műhely is teremtődött. Szondi György főszerkesztő fáradhatatlan munkája alatt a magyar folyóirat-kultúra fénykorának, az 1920–1930-as éveknek műhelyteremtő hagyományait elevenítette fel, és méltán állíthatom, hogy a Napút folyóirat szerzői-munkatársai közé tartozni egyfajta szakmai rangot és egyúttal életérzést jelent…
A bolgarista nyelvész-irodalmár, volt kultúrdiplomata főszerkesztő persze nem csupán a magyar, hanem a világirodalom megjelenítésére is gondosan ügyelt a folyóiratban az elmúlt két évtized alatt, a Napút pedig rendszeresen közölt kiemelkedő, elsősorban kelet-európai nyelvekből készült műfordítás-összeállításokat is. A folyóirat Káva Téka című, füzetszerű kis könyveket közreadó mellékletében több tucatnyi, ha nem több száz rövid műfordításkötet jelent meg – és bár a közép-európai, szlavisztikai vonal végig domináns volt, mintegy hiánypótló jelleggel, a folyóirat története során bőven találkozhattunk nyugati és távol-keleti műfordítás-összeállításokkal is. A Napút a legnemesebb magyar műfordítói hagyományokat követte, jelentősége a világirodalom magyar nyelvű közlésének tekintetében megítélésem szerint vetekszik a Nyugat nagy műfordítóinak munkásságával, a közölt műfordítások mennyiségével pedig csak minőségük veheti fel a versenyt…
Itt az ideje, hogy jelen sorok szerzője megemlékezzen arról is, hogy miként bánt a Napút folyóirat a pályakezdő irodalmárokkal, ugyanis lévén nem túl vén szerző, pályakezdése még nem vész a távoli múlt homályába… Jelen sorok szerzője ugyanis költőként, kritikusként és műfordítóként többek között a Napút folyóiratban is kezdte irodalmári pályáját, szépirodalmi- és szakkönyv-kritikák, versek, valamint Paul Celantól származó versfordítások közlésével, és mindezek a 2008–2009–2010 körül elkövetett publikációk jelentős szerepet játszottak abban, hogy jelen sorok szerzőjét később meglehetősen sok másik kortárs magyar irodalmi lap is elkezdte közölni a legváltozatosabb műfajokban.
A Napút folyóirattal párhuzamosan működött, és működik jelenleg is 2003-tól kezdve a Napkút Kiadó, amely a folyóirat mögé felzárkózva, és attól lényegében elválaszthatatlanul működve könyv szinten is megjelenési lehetőséget biztosított számtalan kortárs magyar, és persze külföldi szerzőnek. Az elmúlt tizennyolc évben körülbelül 800 könyvcím kerülhetett ki a magas színvonalú szellemi műhelyből, a kortárs magyar szépirodalmi és humán tudományi szakkönyvek mellett pedig ugyancsak hangsúlyos a kiadó tevékenységében a műfordítások publikációja – elsősorban a kelet-európai, szláv nyelvű irodalmakból, valamint a kortárs török és távol-keleti irodalmakból fordítva. A könyvkiadó a folyóirathoz hasonlóan a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb, legbefogadóbb szellemiségű, legsokszínűbb, kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező műhelye lett, és hiszem, hogy amennyiben erről a jövőben monográfia fog születni, úgy elfoglalhatja majd méltó helyét a 21. századi magyar szépirodalmi könyvkiadás történetében. Jelen cikk szerzője persze e téren is némileg elfogult, hiszen költőként, műfordítóként és irodalomtörténészként is a Napkút Kiadónál debütált, ugyancsak 2009–2010 körül, mikor pedig irodalmári pályájában a kritika- és tanulmányírás lett hangsúlyos, a Napkút Kiadó összesen tíznél több, változó terjedelmű, persze olykor vállaltan jelentős átfedéseket tartalmazó irodalomkritikai és –történeti szakkönyvét jelentette meg. Nem kevés érdeme volt tehát a Napút-Napkút műhelynek abban, hogy jelen sorok szerzője 2015-ben irodalomtudományi PhD-fokozatot szerzett az ELTE BTK-n, majd 2019-ben az irodalomtörténetről írott kontárságait ifjú irodalmároknak adható rangos állami kitüntetéssel, Gérecz Attila-díjjal ismerték el, ma pedig már harmincas évei közepén járva, gyakorló levéltárosként lassan majdani nagydoktori értekezésének témáján gondolkodik, már ha szabad neki olyat…
Arról is szót kell ejteni, hogy Szondi György főszerkesztő a kezdetektől fogva önzetlen, kereszteshadjárat-szerű kultúrmissziót vállalt, hiszen a magyar kultúrafinanszírozás nem mindig tudta/akarta a minden kiváló lapszám és könyv megjelenését segíteni. A kortárs magyar irodalomban nem titok, sőt, inkább lassan afféle valós irodalmi legendává érik az a tény, hogy a főszerkesztő az irodalom szerelmeseként a saját magánbevételei és magánvagyona egy jelentős részét fektette a Napút folyóirat és a Napkút Kiadó könyveinek megjelentetésébe, ami persze a magyar folyóirat- és könyvpiaci viszonyokat ismerve legfeljebb erkölcsileg, illetve vatikáni valutában számítva térült meg. Jelen sorok szerzője ugyancsak személyes köszönettel tartozik Szondi Györgynek, hiszen nem titkoltan ugyancsak volt olyan könyve, amely a szerény pályázati támogatások mellett részben a kiadó önzetlen hozzájárulásának köszönhetően jelenhetett meg.
A Napút folyóirat és a Napkút Kiadó körül kialakult szellemi műhelyhez kivételes, a kortárs magyar irodalomra kevéssé jellemzően pluralista közösségi élet is kötődik – gyakorlatilag minden prominensebb, kiemeltebb lapszámot széles közönség előtt, felolvasással egybekötve mutattak be. Kevés (talán féltucatnyi) olyan magyar irodalmi folyóiratot tudnék említeni, amelyhez ennyire emblematikusan kötődik a szerzők-olvasók személyes jelenléte, kapcsolati hálója, amely körül mindig ekkora mozgás volt és van, atomizálódó, egyre gyorsuló világunkban pedig azt hiszem, ez mindenképpen önmagában is hatalmas érték.
Kiemelném továbbá azt, hogy Szondi György, a Napút folyóirat főszerkesztője a lap bő két évtizedet alatt gyakorlatilag végig kiemelten kezelte a haiku műfaját – e gyönyörű, minimalista és enigmatikus japán műforma a kortárs magyar irodalomban is nagy népszerűségnek örvend, a Napút költői és műfordítói műhelyének pedig hatalmas része volt abban, hogy még ismertebbé, még közkedveltebbé váljon. Tematikus lapszámok, haikuantológiák, kortárs magyar szerzők egyéni és japán alkotók magyarra fordított haikukötetei is igen nagy számban láttak napvilágot, főként a 2000-res évek elejétől kezdve egészen a mai napig, így túlzás nélkül állíthatjuk azt is, hogy a Napút-Napkút-műhelynek a magyar–japán irodalmi és kulturális kapcsolatok fenntartásában és elmélyítésében is elévülhetetlen érdemei vannak.
Amint azonban az lenni szokott, és az élet, illetve az emberi világ fejlődésének természetes velejárója, a dolgok idővel megváltoznak, meg kell, hogy változzanak. Így tartunk most ott, hogy a több, mint húsz éven át évi tíz lapszámmal megjelenő, nyomtatott Napút folyóirat utolsó nyomtatott évfolyamának utolsó lapszámához érkezett… A világ ugyanis változik, gyorsul, a szépirodalmi folyóirat-kiadás és -olvasás pedig egye inkább digitalizálódik, hangsúlyai az internetre, a virtuális térbe kerülnek át. Így van ez a Napút, e kiváló kortárs magyar irodalmi folyóirat esetében is, hiszen a nyomtatott kiadással párhuzamosan már nem tegnap óta, hanem évek óta létezik a Napút Online is, mely immár a mai kor elvárásainak megfelelően portálszerűen működik, önálló sajtóorgánumként saját életet él, tartalma gyakran frissül, és szellemiségében, nívójában, naprakészségében és nyitottságában pedig semmiben sem marad el a folyóirat nyomtatott verziójától. Ha a nyomtatott irodalmi folyóiratok korszaka nem is ért véget egy az egyben, és néhány neves magyar irodalmi folyóirat még mindig megjelenik papír alapon is, a tendencia úgy vélem, nem állítható meg, és a folyóiratsajtó digitalizációja nem is olyan kulturális, sajtótörténeti folyamat, amelyet meg lehetne vagy kellene állítani. Szondi György mindezt felismerte, ezért most, huszonegy évvel az ezredforduló után, és huszonkét évvel a Napút első nyomtatott számának megjelenését követően végül elbúcsúzunk a folyóirat papír alapú verziójától. A nyomtatott Napút utolsó számában szerepelni akár a jelen rövid megemlékező esszével pedig – az egyik legnagyobb megtiszteltetés, ami egy kortárs magyar irodalmárt érhet, hiszen az ember így a rendszerváltás utáni magyar folyóirat-történet egyik fontos fejezetének lehetett részese. Búcsúztatom ezúton hát a Napút folyóirat nyomtatott évfolyamait, lapszámait, ám szomorú egy cseppet sem vagyok, hiszen a periodika egyáltalán nem szűnt meg vagy tűnt el irodalmi életünkből, pusztán a kor kihívásainknak megfelelően átalakult, az elektronikus térben pedig tovább él. A virtuális tér az irodalom számára is a végtelen lehetőségek hazája – a rendszerváltás utáni magyar folyóirat-történet jelentékeny fejezete pedig a korábbi szereplőkkel, immár papír nélkül ugyan, de a számítógép-képernyőkön folytatódik, reméljük, még jó sokáig…
Illusztráció: Napút-köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Magyar Miklós: Kháron ladikján az irodalomban és a képzőművészetben →
Kovács katáng Ferenc: A betlehemi jászol* →
Toldi Éva: Jászol és Kereszt →
