Napút-köszöntők (36.)
Bánki Éva
“szép küzdelem, férfimunka volt”
Az irodalom egyre súlytalanabb. Hosszú regényeket olvasni vénasszonyos, régimódi dolog, ma már a hallgatók is szégyenkezés nélkül vállalják, hogy világirodalom vizsgákra kivonatokból készülnek. Az idő… hiszen érti, tanárnő. De vajon értem-e? Az irodalom elhalványodásának számos oka lehet: az emlékezet, a műveltség, a koncentrációs készség átalakulása, az irodalom lemondása a társadalmi folyamatok ábrázolásáról és maga az intézményrendszer, mely öntudatlanul is a különféle műveltségű és felfogású olvasók elválasztására törekszik. Beszélhetünk-e ma nemzeti vagy világirodalomról egyáltalán?
Vagy csak véleménybuborékok vannak és ezeknek különböző rendű-rangú alkotóik?
A különféle tematikus számokban a szerzők százait, sőt ezreit összeterelő Napút tudatosan próbált meg ezzel küzdeni. (Nem is folyóirat ez, mondta az egyik tanítványom, hanem áradás. Népvándorlás.) Szerzők, akik a villamoson nem is állnának egymással szóba. Szerzők, akik más-más véleményburokban ücsörögve élik a mindennapjaikat. De az álláspontjaik egymásnak feszülhettek egy-egy lapszámban. A magyar kulturális élet egyik utolsó – az egységes magyar irodalom illúzióját keltő – találkozópontján.
Megveregethetjük Szondi (vár)kapitány vállát: szép küzdelem, férfimunka volt.
Hiszen szükségünk van egy utolsó kapura, menedékre, amely minden gondolkodni vágyó ember előtt nyitva áll, és fenntartja a magyar irodalom egységének az illúzióját.
De a tény, hogy a Napút mennyire nem talált követőkre, elgondolkodtat: tényleg szükségünk van-e erre?
Vagy már beletörődtünk, hogy nem „minden” a miénk – a miénk, azaz mindannyiunké?
Illusztráció: Napút-köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Szentmártoni Szabó Géza: Kétszáz esztendeje lappangó magyar kalandregény* →
Lukáts János: Karácsony a faodúban, Dodó bohóc karácsonya (kisprózák) →
Szabó K. Orsolya: Örökség →
