Levélfa

augusztus 12th, 2021 |

0

ISTEN KERTÉSZE (Levélfa, 48.)

Czigány György 90. születésnapjára

Az augusztus 12-én, éppen most kilencvenéves Czigány György művészete a jézusi példaadás példaadó versekbe oltott költői hajtása. Ha így veszem, Isten kertésze ő, aki ollójával még alakítja, metszi az engedetlen koronát. Ilyen értelemben a befejezetlen Teremtés folytatója, maga is tevékeny részese. A Czigány-életmű és ennek irodalmi vetülete. Mert van tevékenységének zenei, előadói, szerkesztői, műsorvezetői húzása is. Itt most leginkább mégis az irodalmi, főleg költői működéséről essék szó. Egy sokféle talentummal megáldott ember talán legfőbb ambíciójáról. Talán legfőbb, hiszen a soha meg nem tagadott zongoraművészi hívást cserélte föl a költői tevékenységgel.

Már a hatvanas évektől publikált, tulajdonképpeni bemutatkozására azonban csak A magunk kenyerén 1971-es antológiájában került sor. Viszonylag későn, ekkor már negyvenéves. 1971 e dátuma 2021-ben maga is jubileumi alkalom tehát. S ha Czigányé, akkor az antológiáé is – éppen most ötvenéves. Egyáltalán a korabeli antológiák: Első ének (1968), Elérhetetlen föld (1969), Költők egymás közt (1969), A magunk kenyerén (1971), Ne mondj le semmiről (1974), Add tovább! (1976). Csak a Szépirodalmi Könyvkiadónál három. Innen visszanézve egy egész nemzedék, több tucat addig visszaszorított fiatal költő kirajzása, a magyar irodalom új hulláma. A szűkös publikációs lehetőségek miatt szereplői meglehetős véletlenszerűséggel egymás mellé verődve, de ma már láthatóan saját karakterrel – a pártállami szolgálatosságtól való függetlenedés vagy egyenesen függetlenség jegyében. Valami ám ez is, még ha közös csoportozatba nem is kívántak vagy tudtak rendeződni. Mindenesetre alkalmas volt néhány – nem is egy – jelentős életmű kiröptetésére. Az Elérhetetlen föld e tekintetben külön szín – a világnézeti rokonság alapján való szerveződés határozott igénye. Kevés szó esik a többiről. Czigány György jóformán az utolsó elevenek egyike, akinek magasleséből a nemzedéki megjelenésnek erről az irodalomszociológiai eseményéről emlékezni és erre emlékeztetni lehet és érdemes. (S mennyire érdemes lenne ennek irodalomtörténeti jelentőségét, Nagy László szavaival a „létérdekek szövetségén túlit”, az „újfajta költői értékek” sokszínű, sokfelé ágazó örökségét is – végre – fölfejteni.)

Gyuri barátunk láthatóan már akkor tudta, mire készül. Bemutatkozásában olvasom: „A szó, zenei hang, szín és vonal inflációjában a mesterség nyugalmát, a mértéktartást becsülöm. S a szabad repülést (való vagy elvont világban) – a repülést, amit hajlamunk diktál, és értelmünk – józan örökség e hazában – megenged.” E kijelentés minden szavát és hangsúlyát beváltotta – ötven év mennyiségre is hatalmas, ám versről versre, sorról sorra aggályosan kimunkált, pontos és ugyanakkor lendületesen merész asszociációjú művészete igazolja. Újabb hitvallásai egyikében, a Zárófogadás (Szent István Társulat, 2009) emlékezetes mondatában is megerősíti a fiatalkoriakat (bár még ekkor sem idős – csak lesz nyolcvan /!/): „Hű maradni a mesterséghez, mely a nekem adatott tehetség törvényei szerint, a forma fegyelmével s a lélek szabadságával létünk legfontosabb kérdéseiről szólhat.” S ugyanitt lényeglátó megállapítással: „a művészetnek életbevágóan fontos célja van. Ez olyan erőszakos cselekedet, mely feltárja a létezést.” Mint – de ezt már én teszem hozzá – Rilke versében, a Vénusz születésében is „a könnyűtestű lány”, „az istennő” partot érését követően a tenger baljós eseménye: „egy delfint vetett partra ugyanitt. / Holtan, véresen, felhasítva.”

Derű és tragikum összetartozása – Czigány György tudása, tapasztalata is ez a létről: „Boldogság és katasztrófa: a bennük létező akár halálát is gyermekéül fogadhatja.” S hogy nem tévedés, henye szóvetés e kijelentése, nem egy verse bizonyítja. Már az antológia legelső, Borsos Miklós által is megcsodált jelenése, az Eurydikém is: „Árnyék-dagály, aszfalt-éj fölvetett / terheként fehéren, olajfolt / szivárvány-gyűrűibe hajszolt / ruhaminták szennyén a te kezed // világít temetetlenül, lelet / jövendő ásatáshoz – hal volt / vagy madár – ezüst szaltót rajzolt / testedre a sötét táblák felett: // te, öröm lábujjhegyen állva / s melyről színei leváltak, a fal – / s fal-csupasz, vízbefult platánfa // – kő-nyugalomban nyujtózó vihar – / ős-szél, szén-álom maradványa / léten túl leázott ágaival.” Ha laza mondat- és szövegszövését veszem, olvashatom akár szabadversként is. Másfelől pedig a szonettforma tökéletes strófa- és versképzése. S mindezekben a mitológiai eseménysor hibátlan végigvitele, egyelőre a parnasszista széptan szabályai szerint. (Vagy ki tudja, milyen élménnyel a háta, a hátad mögött.) De a Révfalusi rekviem (Álmok Ninivéből, Szépirodalmi, 1983) ciklusának hasonlóan tökéletesre kalapált VIII. szonettdarabja már az apa (édesapád) halálának súlyos és személyes emlékével megterhelve: „Teáscsészén kigyúlt cseresznye-minták / közt teliholdként körmöd vándorol – / e porcelán-táj orgona-bokor / kedélyű fehér felhő ívein tág // mezőkre nyit a nyár: kíváncsi hinták / harang-röpte hoz-visz: nem változol, / csendélet arcod föllobbant csokor, / a tárgyak, fények föltámadni hívnák – // hiányod színültig telik velük: / egy itt a ragyogás, ha semmi süt / didergő valót – soha éltetőbbet – // örömre kényszerít, ha meg nem ölhet, / a lélegzetnyi lét nyer mindenütt – / ha nélküled víg arcod élni törtet.” Talán az egész verset kellene újragépelnem ahhoz, hogy elmondhassam, ami itt (itt is) oly kiváló (a háttérből előálló): a szövet színe és visszája ugyanazt a mintát mutató.  Élet és halál nagy barátok. Halál: ez a legjobb Élet-szerető és Szerettető. Most az időben kicsit nagyobbat (!) ugorva, ismét a Zárófogadás. Erika halálára, a halálra (Együtt): „Folyton az életről ábrándozik. / Én mindig csak róla. / Együtt lakunk. Kedvesemmé lett: / sokat sírdogálunk, néha pedig / nevetgélünk. Kézenfogva / járok a halállal, átkarolva / vállát. Mintha téged ölelnélek.” Egyszerre meghitt és borzongató ez a szinte könnyed átlépésekkel föllazított és a következetes rímelésnek csak minimumát sejtető, de ezzel aztán szoros csomóra is kötött vers. Már csak egyet tehetek: át kell karolnia a versbélit az olvasónak magának is.

A hajnal itt az alkonyfényben, a tovatűnő a tovatűntben: a föltámadás a föltámasztásban. A képzeletben újraalkotott jelenvalóságában. Az ifjúság. A kamasz örök hevülete. Mert ez kísérti leginkább képzeletedet. Itt ugyan a gyerekkor. Győr. És a lányok. A kék bencés-köpenyek vonulása. Barátoké. Varga-kő. Unoka – emlékidőben. Egy filmforgatásra megrendezett születésnapi interjú családi hely-bejárása és idő-visszaforgatása. A visszázhatatlané. Egy festményen lélegző ház elégiája: „Egy régi ház. Rozsdaszín vonalak. / Ablak mögött sötét ágyak mélyén / nagy dunyhák alatt nénik alszanak. / Álmodnak fánkról, kávésbögréről / álmodnak nyárról, álmodnak télről. / Száncsengő csilingel a párnájukon. / Főznek. Öltöznek. Lakodalom. / Küszöbbe botlik egy kisgyerek, / én voltam? te? vagy a szomszédgyerek? / A pókhálóban nevetés tanyáz. / Mindenki meghalt. Mindenki él / e képen. Múlhatatlan délután. / Eső előtt. Eső után.”

Még a szeretetet is, végső Valódat ugyanez a színe-visszája látás, ennek szinoptikus optikája kelti életre Homíliádban (Mézet ont az ég, Szent István Társulat, 2002). Ezzel zárom mondandómat. Tehetünk-e bármit ellene? Tehetnénk-e? Így is, úgy is, minden túlpartra habzása ellenére is övé az utolsó szó. A szereteté. Visszája is kiadja mintázatát.

Igaz a kárhozat ítélete
és igazságtalan a szeretet –
képtelen pazarlással
méltatlant pártol, törvénytelen:
csak lázas fölöslege támaszt
lehető percet, azt
amelyben fejét a vágyakozó
lány térdéhez dörgölheti
az elcsatangolt állat, hogy
az egyre merevebbé váló
testek tűnt melegéből még
mosoly szálljon alá
a pokol világűr
méretű magányába.

Egykori induló társad, hadd öleljelek most én is így, „képtelen pazarlással” és „testek tűnt melegéből alászálló mosollyal” magamhoz, kívánva mindétig-valókra vaksi szemünkbe az örök ragyogást. Persze a Levélfa munkatársainak és olvasóinak remélhetőleg népes társasága, híveid nevében is.

Suhai Pál

szerkesztő

Móser Zoltán

 2021. április 16.

Kedves Zolikám! Czigány Gyuri barátunk augusztus 12-én 90 éves! Kimondani, leírni se könnyű. Te viszont 1971-ben fogadtál minket a Hengermalom úti lakásodban, hogy fényképeket készíts rólunk A magunk kenyerén című antológiába. Ugye, nem tévedek? Ha igen, ha nem, kérlek, járulj hozzá a Levélfa Czigány-köszöntőjéhez. Emlék, anekdota, fénykép, esszé – ami tetszik. Hajlandóságodban reménykedve, válaszodig is köszönettel és barátsággal:

Pali

2021. április 16.

Kedves Szerkesztő Uram, én ezt tudtam összekalapálni.

Üdv. MZ

Czigány György, 40 éves!

KINYERMA?
(hívószavak)

1971
Hengermalom u. 24.
albérlet
fotózás
a magunk kenyerén
kenyér, friss
miénk, övék
költők, versek
hol vannak ők
itt, ott, amott
előhívás
képek

Czigány György, 40 éves
fiatal, magyar, költő
most 90 éves
csodálkozni, örülni
szépet mondani
egészséget mondani
Móser Zoltán
75 éves
jókedvű
miért?
Csak

Szabó Ferenc SJ

 2021. ápr. 15.

Kedves Feri Bátyám! Most nem Dante, bár azt is szeretettel és kíváncsian várom.  Czigány Gyuri barátunk 90. születésnapja alkalmából a Levélfára szeretnék Tőled egy bármilyen terjedelmű és témájú méltatást kérni. Távlatok? – ez is jó lenne. Vagy hogy még ötletet adjak: hogy’ is volt az a közös repülés Ildikóval és Gyurival (lásd: Airborne-példázat)? Örülnék, ha vállalkoznál rá. Válaszodig is köszönettel és baráti üdvözletekkel: Pali

 2021. április 18.

Kedves Pali! Szép Tőled, hogy gondolsz fél évvel fiatalabb Öcsémre, Czigány Gyurira. Az elmúlt hónapok hajszáját (Dante éjjel-nappal!) most pihengetem. Csütörtök/pénteken egy villámlátogatáson voltam Zalában (vitt-hozott egy barátom) egy elmaradt koccintást (90!) pótolandó. Szép volt, de ez is fárasztott. Szóval nincs sok energiám egy Gyurihoz méltó köszöntésre.

Czigány 90

A Távlatok 2006/3. számában olvasható köszöntésem kedves munkatársunk 75. szülinapja alkalmából. Ott emlékeztettem több életrajzi mozzanatra, találkozásainkra. Először a Vatikáni Rádió hivatalában Baranyi Feri költővel látogatott meg Gyuri. Hazajövetelem után pár évig ketten közvetítettük a pápa karácsonyi és húsvéti Urbi et Orbi áldását az MTV-ben. Aztán sikerült megnyernem Gyurit a Távlatok munkatársának. Következtek az ünnepi könyvbemutatók: Gyuri vezette a beszélgetést, színészek és színésznők olvasták fel verseimet. Emlékezetes marad a Fészek-ben megrendezett költői est, ahol Gyuri volt a házigazda. Aztán az esztergomi irodalmi estek, amelyeket Tóth Sanyi költő és Szeghalmy Elemér író barátaink szerveztek; sajnos a kisbuszban velünk jött író barátaink (Gyurkovics Tibor, Bertha Bulcsu, Hernádi Gyula) rég „odaát” vannak.

„Odaát”?: folyton azt hangoztatom, – főleg két hónap óta, amint Dantét követtem „túlvilági” útja során – hogy meg kell szabadulnunk a tér–idő kategóriáktól, ha a szellemvilágban mozgunk: ott már csak a hit szárnyán közlekedhetünk. Végül a mindent tudni/látni vágyó Dante megerősített meggyőződésemben: Ne akarj mindent tudni, megérteni! Elégedj meg azzal, hogy VAN Isten, VAN örök élet, a hogyant most még nem érted. „Tükör által homályosan látunk.” Fölösleges a képzelődés. Biztosan nem olyan a „túlvilág”, ahogy az Isteni színjátékban a költő Dante megjelenítette. A vakító isteni Fényben marad a néma imádás!

Dante tanulmányozása nekem – 90 után – egzisztenciális élmény volt. Biztosan most már nem lesz sok a ráadás a 70 évre: „Életkorunk mindössze hetven év, jó erőben lehet tán nyolcvan is…” (89. zsoltár) Ahogy a zsoltáros jelzi: „legfeljebb 80 év” az életünk, de az is törődés, gond, szenvedés. Nos, én eddig húsz év ráadást kaptam az irgalmas Teremtőtől. Hálát adok érte naponta.

Az elmúlt hónapok reflexióiból most még ide másolok egy szakaszt.

Biztosan elmondhatom én is, hogy nem félek az igazságtól, hanem mindig is azt kerestem. Inkább az illúziótól félek. Nekem nem kellene olyan vallás, amely illúziókba ringat, hamis ígéretekkel altatja el nyugtalanságomat. Szembenézek a hitemen belül felmerülő nehézségekkel is. Persze, megkülönböztetem a hit lényegét a másod- és huszadrangú „igazságoktól”, teológiai kifejezésektől is. Az a tény, hogy félek az esetleges csalatkozástól, szintén azt jelzi, hogy az igazságot, valóságot akarom tudni. (Ezt a tényt már Szent Ágoston megállapította.) Mármost: lehetséges-e a minden – a teljes igazság – megismerése az emberi szellem számára?  Ha igaz az, amit Blondel – és előtte Hegel – hangoztatott, hogy ti. csak a minden (az egész, a totalitás) érthető (Il n’y a que le tout qui soit intelligible!), akkor hogyan tudnám átfogni (átkarolni értelemmel) a teljes valóságot, emberit és istenit; hogyan tudnám felfogni a lét – Isten – misztériumát? Ha már megértetted, nem Isten, mondja Szent Tamás. Ugyancsak ő: Istenről inkább azt tudjuk, hogy mi nem, semmint azt, hogy micsoda, kicsoda. Ha az antropomorfizmusokat lehántjuk az istenismeretben „negatív teológiánkkal”, marad az, hogy VAN, Ő maga Létteljeség, és azt tudjuk, hogy milyen viszonyban vagyunk Vele, a Végtelennel.

Ezt fejezte ki Augustinus és ezt énekelte meg Dante: „Magadnak teremtettél minket, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned.” (Vallomások, 1,1.)

Hogyan érthetném a végtelen Istent, nem értem – csak csodálom – a napba nevető sárga kankalinokat kertünkben, vagy főleg a támadó/pusztító vírusokat. Amikor Dantéval a Marson jártam, éppen akkor adott hírt a NASA a Mars-szonda landolásáról… Nem a világűrben keresem Istenemet, bár ott is jelen van, mint szobámban a gravitáció láthatatlan ereje, hanem inkább a vírustól szenvedőkkel együtt-érezve, a szeretet „szeme” által próbálom megtapasztalni a Szeretet-Istent, aki Fiát adta értünk, hogy örök életünk legyen. Jézus nem magyarázta meg a szenvedést/halált, hanem bűneinkkel együtt magára vette. De Jézus feltámadt, él –, aki hisz Benne, annak örök élete van.

Költők, művészek próbálják kifejezni a megélt igazságot, látomásaikat: jobban megsejtik és érzékeltetik a Misztériumot, mint a dadogó teológusok. Számomra kedves költőm, Berzsenyi teljes Fohászkodása mindent „elmond”. Csak az első versszakot idézem:

Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:
Léted világít, mint az égő
Nap, de szemünk bele nem tekinthet.

Dante is erre a következtetésre jut a Legfőbb Fény vakító világosságában.

*

Palikám, ez lett. Az én vallomásom is. (A vallomást el is hagyhatod a köszöntésnél, – inkább Neked állapotjelentés.) Czigány Gyuri öcsémet sok szeretettel, igaz barátsággal köszöntöm. Jó egészséget, derűt és szellemi beteljesedést kívánok neki. Főleg pedig: HITET kérek számára a feltámadott Úrtól, mert a hit reménységünk alapja.

 2021. április 18.

Kedves Feri Bátyám! Ahogy mondod, a hit, igen. De hogy házi feladat, s hogy ennyi telt volna Tőled? Csak? Tagadom. Tanár voltam világéletemben, ezért aztán mondhatom: Jeles! (Majd megkérdezzük Czigány Gyurit is.) Én mindenesetre köszönöm laza csuklóval rajzolt, mégis oly találó (kettős) portrédat. Ehhez magam mit is tehetnék hozzá? Erről. Csak megerősíteni tudom Czigánnyal Szabót. Hogy aszongya (!): „’Odaát’?: folyton azt hangoztatom, – főleg két hónap óta, amint Dantét követtem ’túlvilági’ útja során – hogy meg kell szabadulnunk a tér–idő kategóriáktól, ha a szellemvilágban mozgunk: ott már csak a hit szárnyán közlekedhetünk.” (Szabó) És Czigány: „anakronisztikus a fogalom, hogy ’rögtön’ támadunk-e fel, hogy ’közvetlenül’ jutunk-e a feltámadás állapotába […]? Hiszen a halott öröklétbe kerül át, mely nem idő, hanem misztérium.” (Zárófogadás) Hasonló vagy ugyanaz a felfogás, különbség csupán annyi, hogy az egyik inkább a térrel, a másik az idővel kapcsolatban mondja ugyanazt. „Gyuri öcséd!” (Nekem bácsi!) Bízzunk abban, hogy legkésőbb augusztus 12-én viszontlátjuk egymást.

Ég áldjon addig is: Pali

Németh István Péter

2021. április 15.

Kedves Pista! Szondi Gyuritól most vettem kilencvenmondatos laudációdat. Gratulálok, remek. Ezen fölindulva (!) kérek én is néhány mondatot a Levélfa megemlékezésébe. Köszöntőt, szabad terjedelmű esszét – újat vagy könyvedből akár. Örülnék, ha vállalkoznál rá. Válaszodig is köszönettel és baráti üdvözletekkel: Pali

2021. április 19.

Czigány Gyuriról talán ezt az írásomat látnám legszívesebben, a könyvben megjelentet (Kalitkám is madár, Hungarovox, 2006) – persze csak néhány részletét. Használjad, használjátok bátran! Egy másik gépről fotót is küldök, amin Gyuri Rómában áll a Tevere fölött…

Barátsággal: Pista

Barát. Barátság. Mindörökre…

Borsos Miklós és Czigány György kézfogásai

Borsos Miklóst nem kell bemutatni a Dunántúlon, de szülőföldjén, Erdélyben sem. Nagyszebentől Budapesten át a Balaton környékéig, Győrött és a határokon túl is ismerik és szeretik szobrait, kisplasztikáit, rézkarcait, tusrajzait, de még irodalmi alkotásait is, szépen hegedül, igen szereti a kamaramuzsikálást, s úgy hiszem, még egy műfajban alkotott remekművet, azt feleségével, Kéry Ilonával (azaz Buba nénivel) együtt: a tihanyi kertet. 1922-ben telepedett át Magyarországra, és Győrben talált otthonra. Itt alkotott egészen addig, míg az újabb, a második világháború megint szét nem dúlta a családok, épülő életművek békéjét.

Czigány György 1931-ben született Budapesten, de Győrött gyerekeskedett, itt volt kisdiák, s Révfaluban valóban idilli környezetben eszmélkedhetett. Édesanyja kedves olvasmánya volt Dante Isteni színjáték című műve, ebből gyakorta olvasott föl kisfiának. A háborúban már Pesten találja magát a kamasz költőnövendék, s a fővárosi légiriadók elől pincékben bújik meg családjuk. Verseket ír tehát, zenét tanul (orgonál), szellemi kincsek után kutat. Sorszerű, hogy előbb-utóbb Borsos Miklós és a negyed évszázaddal fiatalabb Czigány György találkozzanak és meg is barátkozzanak egymással. Czigány György munkahelye évtizedeken keresztül a Rádió lesz (életszerelem ez a javából), s többször is alkalma nyílik, hogy interjút készítsen Borsos Miklóssal, valamint hogy élő, zenei műsorokban együtt szerepeljenek, számot adva a legszebb mesterségekről, amelyek élni segítenek. […]

Borsos Miklósnak állandó kiállítása van Győrött. A budai várban pedig az Úri utca 6. szám alatt található az a lakás, ahol Borsos élete utolsó éveit töltötte. A házban, ma már ott is, emlékkiállítás található, Fertőszögi Erzsébet és Kratochwill Mimi mellett Czigány György segédkezett a gyűjtemény létrehozásakor, hogy méltó mementót állítson össze az utókor Borsos Miklós műalkotásaiból és szellemi testamentumából. […]

Hátrálva mindig kicsit az időben, igyekszem visszafelé pörgetni a képzeletemben föl-fölvillanó filmet e párhuzamos életrajzokról: az 1996-os Európai utas-ban (Első szám. 68. oldal.) találok fotót egy tévé-műsorból, rajta Czigány György és Borsos Miklós állnak a győri ispita udvarán. A szobrász az alkotása mellett közvetlenül, tőlük jobbra a költő-riporter… A győri felvételek emlékét egy másik prózai írás is feleleveníti: „Borsosékat gépkocsin vittem Tihanyból a győri forgatás helyszínére. Útközben kiderül: indulásunk hajnalán Borsos Miklós Győrről álmodott: csodálatosan szép, régi utcákon járt-kelt tökéletesen intim ifjúkori városában, egészen egyedül. Filmünk elfogadta a művésztől ezt a lírai ihletést. A napi valóság, és az álomszerű határán komponált képek vezettek bennünket helyszínről helyszínre, zenétől zenéig. Ilyet csak Olaszországban lehet találni! A filmkamera hűségesen társult a szobrász szavaihoz: megmutatta a toszkán oszlopos ’magyar ispita’ parányi udvarát (egy Bach-gordonka-szonáta megszólalásának eszményi színhelyét), felröppenni kész hófehér madarat – e Borsos-szobor mozdulatában éltetve a Bach-zene dallamait.” (Czigány György: Három miniatűr Borsos Miklós emlékére. Vándorévek. 2001.) A Szülőföldjeim című film Borsos Miklósról 1985-ben készült. Celluloid-szalag őrzi Borsos arcát a tihanyi kertből, annak az alkotásnak Látogatóban a címe. Borsos Miklósnak ugyanebből az esztendőből való könyvének képei mellé egy önálló verseskötetet is komponált Czigány György. Az Imá-t. Tóth Sándor a következőképpen mutatta be a költeményekkel együtt szereplő Borsos-alkotásokat: „Beszédes rajzok, egyszerűek, tiszták, természettér szimbolikákkal az embert emelik ki vágyában, rendeltetésében, legbensőbb léthelyzetében. A Golgota gótikus ablakívében mintha a borsosi egyházművészeti alkotások egyik archetípusát látnánk tus rajzokban, a budai Szent István kápolna főoltár szoborkompozíció ’elő-vázlatát’. Czigány György pedig így vallott e ’négykezes’ kötetről: ’Miért Ima a kötetcím? A nyitó rajz miatt: egy ember áll fényboltozatok, árnyak töredékében, mint láthatatlan tabernákulum előtt. A Borsos Miklóssal való együttlétek, barátság-évek emlékein túl az álló pillanat a léleké – a szellemé. Miklós sem mond többet ennél, ha a transzcendensről kérdezik. Az örök Szó a művészetéből válaszol: mozdulatokból, vonalakból, a márvány, a bronz, a réz anyagon túli lényegéből. Rengeteg áhítat él ebben az emberben… A rajzok mellé »sorolt« verseimmel próbálok én is felelni a kérdésre: miért Ima? Nem illik másként… Emlékszem, meghívtam egyszer, nézze meg a dombormű Keresztútjáról készült tv-filmet. Bach zenéje »kísérte« a stációkat. Megrendült. Ezzel elárulta, hogyan érzett az ég dolgai iránt. Istenről nehéz szólni direkt módon. Közvetve – a költészet nyelvén kifejezve ŐT s a lelket, a reményt, a tragédiák, nyomorúságok, meghurcoltatások között is hitelesebb. Csak arról van szó, amit megpróbáltam versbe fogni: »a pokol kapujában is csak a szüntelen / imádság, csak a képtelen természetes, csak a csoda / észszerű, – csak a mit sem remélő s mégis / fölágaskodó könyörgés szava számít, / hogy létezésünk halotti leplén / megláthassuk árnyékodat.«’” […]

1978-ban a kamarazenéről faggatta Czigány György Borsos Miklóst. A beszélgetés megjelent Borsos Miklós A toronyból (1979) című könyvében. A házimuzsikáló otthonok addigra elsüllyedtek már, mint a polgári kultúra annyi más szellemi szép szokása, de még tárgyi miliője is. Sziget volt a Tihanyi-félszigeten Borsos kertje, ahol meg tudta még valósítani a „társadalmi érintkezés legmagasabbrendű formáját”, az együttmuzsikálást. Már dübörgött a hetvenes években a beat-zene, amit ugyan Déry Tibortól a Koncz Zsuzsáékkal is műsort készítő Czigány Györgyig senki nem tartott ellenséges irányzatnak, de a túlzott hangerőről a közeli Révfülöpön még Csorba Győző is fricskázó verset rögtönzött. Borsos Miklósékra és természetes hangjukon megszólaltatott mester hegedűire gyakran rászóltak így is a rádiót bömböltetők. Kesernyésen mesélt ezekről az esetekről a szobrászművész. Czigány György ekkor kérdezte meg Borsos Miklóstól, hogy művészete miképpen viszonyul a muzsikához: „– Feltétlen befolyásol a zene, de nehéz volna meghatároznom, hogy hol jelentkezik munkáimban ez a hatás. Egy bizonyos, hogy igaza van annak a bölcsnek, költőnek, aki azt mondta vagy írta, hogy ’mindenkinek olyan a műve, amilyen zene él benne’. Közvetlen ’illusztratív’ hatás nálam nincs, mert soha nem hallgatok zenét, rádiót vagy lemezt munka közben. Mert akár a munkámban, akár a zenehallgatásban teljesen elmerülök, így a kettőt nem tudnám összeegyeztetni. De a zeneművek ízlése, dinamikai és formai szépségeinek ismerete, a mérték, a ritmus, arányok, hangzások mindennapi átélése bizonyos, hogy kihat munkáimnak hasonló természetű megjelenésére, kialakítására.” […]

Lipták Gábor Nyitott kapu című könyvében örökítette meg ezen muzsikás alkalmakat: „A Borsos-ház kertjéhez és atmoszférájához éppen úgy hozzátartoztak a kis házi koncertek, mint valaha a nagy kastélyok főúri termeihez. Itt persze nem volt semmi sem főúri vagy fenséges, csak maga a kert fehér márványszobraival és művészien elhelyezett pihenőivel, meg a tihanyi lávakőből épült padokkal körbezárt középső térség. Egry mondta egyszer: ’A Balaton térségében minden ünnepélyes lesz.’ Itt valóban minden ünnepélyes volt ilyenkor. Csak meghatva tudok visszagondolni a zenedélutánokra. A fölénk boruló kék ég s alant a csillogó víztükör, a távoli hegyek vonulatának méltóságteljes szépsége, a lugasokon érő szőlőfürtök, a kert pompás virágai olyan ünnepélyességet varázsoltak a kertbe, mint egy gótikus katedrálisban. A néhány emberből álló zenekar, élükön a házigazdával, olyan áhítatos csendben muzsikált, mintha a világ egyik legszebb hangversenytermében ültünk volna. Nem a főúri kastélyok feszes és fagyos pompája, a természet és az ízlés ereje alakította ezeket a koncerteket feledhetetlen élménnyé. A hely szépsége, bensőséges varázsa s a zene fensége ünneppé avatta ezeket a perceket. Borsos kedves hegedűje fölé hajolva maga is reneszánsz festményre illő alak volt. A köréje gyűlt csillogó, áhítatos szemű fiatalok pedig a zene bűvöletében átszellemültek. A külvilág messze volt ilyenkor, a lávakő kerítéseken túl, csak a táj szépsége sugárzott körülöttünk. Borsosék értettek hozzá, hogyan kell édeni szépséggel megtölteni, gonddal és szeretettel igazi toszkán házzá varázsolni otthonukat.”

Czigány György Borsos Miklósnak két verset is ajánlott. Az egyik, a korábbi Sebhely című az Álmot, gyönge leánykát válogatásba, a másik, A Varga-kőnél című pedig a Mézet ont az ég című gyűjteménybe került bele. […] Lányról, majd asszonyról szólnak a lírai leírások. Egyik az alvó, kiszolgáltatott s törékeny lény, aki a világ szépségébe vetett bizalommal szunnyadt el kicsit, a másik, a tenyeres-talpasabb dunántúli madonna, aki úgy nőtt föl ezen a vidéken, hogy felnőttségére már egészen a domborulatos pannon tájhoz hasonlít. Czigány György költői figyelmét pályája első szakaszában egy olyan Borsos-szobor ragadja meg, amely lányt ábrázol. Illetve egy lány torzója csak. Pars pro toto: úgyis a női szépség és a művész által teremtett harmónia dicsérete a költemény, hogy Czigány Györgynek arra sincs szüksége, hogy a torzó-szobor egészéről szóljon. Kameraszerűen a lány ölét, köldökét láttatja, erre az egyetlen testtájékra fókuszál. […] Czigány György a bravúros, plasztikus szobrászmegoldások versbeli visszatükrözésén túl egy teológiai, filozófiai kérdésre is választ keres. Teremtés vagy születés kelti életre, hozza a világra mindazt, ami szép? Az örömre születettek véges életükben számíthatnak-e kegyelemre, megváltásra? A napon elheverő lányok hajdan elvágott, vérző köldökzsinórja helyén a heg, amit mézzel ken az ég, világunk esztétikuma, szexepilje lesz:

Sebhely

Borsos Miklósnak

Köldöke égett, régi érem.
Köldöke csigaház.
Ujj-nyom a kelő kenyérben.

Oldódván a selyem leolvad
róla mind, ami még nem
ez a tűz és tej ragyogás!

Köldöke holt virág.
Elapadt kút
és puszta vidék.

Testének e tág
sivatagában
tündöklő anyagát
sejti a ráhajló Nap.

És mézével keni az ég
a felsíró légszomjnak
millió-éves sebhelyét.

Czigány György az életéből bizonyára jópár napot, derűs órát és megszámlálhatatlan pillanatot őrizhet Borsos Miklósról. Egy hajdanvolt győri együttlétről vers is született. Fényképnél maradandóbb felvétel:

A Varga-kőnél

Borsos Miklósnak

Ülünk együtt Révfalu szélén.
Nem emlékszünk, fénykép sincs róla,
hogy megmaradókra eszmélvén
a vizet nézzük órák óta.

A töltés-oldalból kinyúlt ág
lélegzet-ringásában láttam,
hogy erdő (szürkén-zöld mennyország)
árnyai égnek a Dunában.

Közös perc volt, s te mit sem őrzöl –
angyalok az eget kitárják.
Nemrég vésted ki bazaltkőből
a síró asszony Golgotáját.

Czigány György nem csupán önnön versbeli szavaihoz maradt hű pályafutása során, de az őt ajánló Borsos Miklós dicséretéért is esztendőről esztendőre helytállt: „Czigányt néhány éve ismerem. Elfoglaltságunk, dolgunk természete szerint, csak ritkán találkozunk, rövid időre, az is inkább zenei témákkal telített. Czigány költészetében megtaláljuk azt, amiért érdemes egy embernek zenét, verset írni vagy rajzolni…”

Czigány György a Tevere fölött

S még egy meglepetés-kép is:

Czigány György, Simon Erika és Németh István Péter Keszthelyen

Gyorgyovich Miklós

 2021. április 20.

Kedves Miklós! Itt az újabb alkalom a születésnapi megemlékezésre. Czigány Gyuri barátunk augusztus 12-én maga is 90 éves lesz. Ebből az alkalomból újabb összeállítást tervezünk a Levélfára, persze szintén illusztris társaság részvételével. Szabó Feri már el is küldte megemlékezését. A Távlatokban szerintem Magának is volt, kellett lennie találkozása Gyurival. Számítok ezzel kapcsolatos élményeire. Válaszáig is köszönettel és üdvözlettel: Pál

 2021. április 21.

Állok elébe, kedves Suhai úr! Ha lehet, ez ügyben még könnyebb lesz a megemlékezőkből való merítés, mert Czigány Gyurit nagyon sokan ismerték. Csak azért merek rá vállalkozni, mert ahonnan én néztem rá, arról csak én tudok beszámolni. Üdvözlettel: Miklós

Személyiségéből derű és harmónia árad…

Czigány Gyurinak, aki prima primissima, arról, ahogyan előfordult életemben

1. 1966-ban találkoztam először Gyurival. Ő velem nem, de én vele igen. A gimnázium befejezése után egy évet segédmunkásként dolgoztam az óbudai Goldberger textilgyárban. A munkásoknak szervezett vetélkedőt egy ballonkabátos mosolygós fiatalember vezette le. Őszinte örömmel rácsodálkoztam arra a valakire, aki temperamentumosan mozgott közöttünk, személyiségéből derű és harmónia áradt, s folyamatosan biztatott mindenkit, hogy hozza elő a legjobb formáját. Húszéves énem vágyódva gondolt arra, hogy milyen kitüntetés lehet egy ilyen emberrel kapcsolatban állni, netán munkatársként vele együttműködni.

2. Már a Népművészeti Vállalatnál (Váci u., Régiposta u. sarok) dolgoztam a főiskola elvégzése után, amikor is ebédidőben rendre hallgattuk a Ki nyer ma?, játék és muzsika tíz percben sorozatot, amelyet Czigány György fundált ki, s rendre ő is vezetett. Leginkább a közeli Astoriában vették fel az élő műsort. Magam nem mertem volna mikrofon elé állni, de Antall Gyuri kollégám igen, és alighanem nyert is. Mindenesetre behívta az igazgatónk, hogy gratuláljon szerepléséhez, s ahhoz, hogy ebédidejét ilyen hasznosan tölti. Még egy szót a műsorról… Utóbb szomszédunk lett Kiss Gyöngyi, aki szintén részese volt ennek a műsornak. Tőle hallottam ezt a mondatot s benne ezt az igét: Megyek „kinyermázni”.

3. Később a jezsuita Távlatok munkatársaként találkoztam Czigány Gyurival, s különféle cikkeivel. A lap 9. számába írt egy elemzést ezzel a címmel: Lehet-e szent, ami rossz? Én meg tőle függetlenül a 34. számban ilyen címmel: Slágertípusú zene az egyházban, illetve később: Nem is olyan könnyű a 39. számban. Ő bírálta, én nagyjából védtem a könnyű műfaj reprezentánsait. A mindig mosolygós Gyuri találkozásunk alkalmával kifejezte, hogy engem valószínűleg jobban fognak szeretni cikkemért, mint őt. Mindketten tudtuk, hogy örökzöld a vita a könnyű- és komolyzene témájában. Jóval később egy Vásáry-kötetben (Üzenet) olvastam a kérdésben döntőbírónak számító Kodály álláspontját. Vásáry a következőket meséli Kodály tanár úrról: „Kodály, aki a jazz-t nem tekintette jó zenének, és a tangóharmonikát sem tartotta igazi hangszernek, kivéve, ha Tabányi Mihály játszott rajta, egyszer megkérdezte a tanítványaitól, hogy szerintük mi a jó és a rossz zene, mitől jó a jó zene és mitől rossz a rossz zene. ‘Válasszanak két dalt – mondta –, az egyiket a jóra, másikat a rosszra példának!’ A növendékek persze egy ócska slágert egy Schubert-dallal vetettek össze, de bárhogy is indokolták, minden érvet példával illusztrálva cáfolt Kodály, tehát a komolyzenei kompozíciókból vett rossz megoldásokkal illusztrálta mondandóját, és azt a következtetést vonta le, hogy  így nem is lehet meghatározni a jót és a rosszat. Az ízlést kell magunkban fejleszteni, s az majd megmondja, hogy mi a jó és mi a rossz.” Innen válik érthetővé, hogy miért különbözött véleményünk a fenti témában. Czigány Gyuri konzervatóriumot végzett pianista volt, én meg alapfokot végzett hegedűs.

4. Szerkesztőtársam egyszer arra biztatott, hogy valamelyik műsorában a rádiómikrofon előtt beszélgessünk a zenéről. Magamat ismerve azonnal hárítottam, mondván Gyurinak, hogy annyi cikket írok, ahányat kíván, de az élő fogalmazás nem tartozik rutinos dolgaim közé. Azt hiszem utólag is, hogy mindketten, – no meg valamennyi rádióhallgató – jobban járt így.

5. Szerkesztőtársammal rendszeresen a szerkesztőbizottsági üléseken találkoztam. Figyelemmel hallgatta a többiek hozzászólásait. Rendszerint volt valami aktuális javaslata, anélkül, hogy erőltette volna saját ötletének a feltételen megvalósítását.

6. Magam a 29-es busszal közlekedtem Óbudáról startolva (a pasaréti szerkesztőségbe landolva). Útközben a Zöldlomb utcai megálló környékén sokszor megkerestem szemmel a 32. sz. házat. Arra gondoltam, hogy vajon melyik lakás a Czigány Gyuriéké.

7. Hogy nem e Festschrift íratja velem a fenti epizódokat, két blogbejegyzésemből idézek. Mindkettő 2017-ben keletkezett. Az itt-ott előforduló ismétlődéseket kérem, bocsássák meg nekem: „Kezembe kaptam Czigány Gyuri legújabb, füzetnyi könyvét (A nyár feltámadása) és örültem, hogy volt szerkesztőtársam kincseiből régit és újat hoz elő. Ismertem korábbról Ottlikkal való találkozását, mégis rácsodálkoztam egy-egy epizódjára. Pl. hogy Ottliktól lehet ismerni a Picasso-storyt. Idézem: ‘Az amerikai milliomosnő egy kiállításra elhozza azt a festményt, amit korábban Picassótól vásárolt. Picasso rápillant a képre, s félredobja. Ez hamis. Hogy volna hamis, képed el a milliomosasszony: hiszen Ön a szemem láttára festette…! Mire a Mester: Meglehet, gyakran festek hamis Picassót…’ Amitől jó a kötetke: Ismerem a stílusát, nem kell megértési nehézségekkel megvívnom, de új arcokkal, új történetekkel (is) meglep, és ez jó. Ez változatosság, ez értékközvetítő.”  (in: Mickey webnaplója, 2017. május 11.)

És még:

Kedves epizódok – Czigány Gyuri könyvéből

Többek között ezt írja: „A kilencvenes években más alkalom adódott, Kiskunhalason forgatott zenei tévéműsorunk révén. Üzenték, hogy van a városban egy ismeretlen énekesnő, esetleg énekelne egy Schubert vagy Gounod Ave Mariát. Gondoltam, elfeledett idős hölgy lehet: Hadd szerepeljen megint szegényke! Igent mondtam tehát. A felvétel reggelén készülődtünk. A forgatás kapkodás és tétlen várakozás kettősségében zajlik általában. Itt hamar mellém lépett egy miniszoknyás, csinos lány. Rögtön láttam, hogy ez csak a sminkes lehet. Eddig soha nem láttam: s milyen szép! Kezet fogtunk, rámosolyogtam. – Hol sminkelünk? Csodálkozva nézett. S gyors félfordulattal mutatott a templom magasába. – Azt mondták, próbálunk majd fenn…  Hirtelen megértettem: ő az említett szereplőnk. Gyönyörűen énekelt. De még nem tudta, hogy operaénekes akar-e lenni, vagy marad az atlétikánál?! Világhírű operaénekes lett. Miklósa Erika volt az!” Eddig az idézet.

Még egy epizód. Leon Thereminről írja, hogy orosz tudós, akit elektronikus zeneszerszáma tett híressé. Kémkedni küldik az USA-ba, ott beleszeret egy néger nőbe. De az oroszok hazaviszik, Szibériába, nagy betegen szabadul, kimegy az Egyesült Államokba, ahol hamar meghal. Az ő találmányát használta pl. Illényi Katica.

A szerző ír tíz mondatot Aelia Sabináról. Szerintem nem csak a végén szedett két sora vers. Minden mondata szabadversmód szárnyaló.

Különösen is tetszett az íróról fogalmazott bökverse: „Egy könyvön száz évig kotlik, / Mégis legjobb írónk Ottlik!”

Most arról kellene mesélnem, hogy hogyan kapcsolódik sorsunk laza szálon egymáshoz. Annak idején keresztapám, nagyon amatőr muzsikus, olykor orgonált egy-egy misén a Krisztinában. Ott, ahol Czigány György is. Lehet, hogy a könyv egyik mondatában keresztapa nagybátyámat említi. Ki tudja? Második találkozásom alighanem testközeli. Akkor az óbudai Goldbergerben dolgoztam, ahol brigádok közötti vetélkedőt tartottak. Mintha Czigány György vezette volna. Nagyon régen történt ez, a hatvanas évek derekán. Ha ő volt, ha nem, aki vezette, annak a személyiségéből derű és harmónia áradt. Csodálkoztam akkor és ott, hogy ilyen még létezik.
A harmadik találkozásunk feltehetően akkorra tehető, amikor a Távlatok c. jezsuita lap szerkesztőségi munkájába bekapcsolódott. Ott kiderült, hogy a Zászlónk c. katolikus diáklap indította el a pályáján, miután annak idején megnyert egy pályázatot Szent Gellértről írt munkájával. A történetet megírta a kilencvenes években újra létező Zászlónknak. Mindent egybevéve ragyogó átnézetet ad egy korszakról, abból az aspektusból, ahonnan ő látta.
(in: Mickey webnaplója, 2017. május 11.)

8. Megtudtam, hogy Czigány Gyuri és családja korábban évtizedekig Óbudán élt. (Így válik érthetővé játékvezetése a helyi gyárban.) Aztán ő elköltözött, mi meg harminc éve Óbudára költöztünk. Amint ő, mi is szeretünk itt lakni. Rövid megemlékezésemet nem is zárhatnám másképpen, mint AD MULTOS ANNOS, KEDVES GYURI!

A Távlatok szerkesztőségi megbeszélése 2006. február 24-én. (A résztvevők balról jobbra: Bárdosy Éva, †Radnóti Katalin, Czigány György és Szabó Ferenc SJ)

Turczi István

 2021. április 22.

Kedves István! Czigány Gyuri barátunk augusztus 12-én 90 éves. A Napút Online Levélfa rovata ebből az alkalomból megemlékezést kíván összeállítani Gyuri tiszteletére. Arra gondoltam, hogy Neked a Költői Szakosztály vezetőjeként biztosan van mondanivalód elődöd tevékenységéről. Örülnék, ha megosztanád velünk. A terjedelem kötetlen, a határidő tág: legkésőbb július – de előbb is lehet. Válaszodig is köszönettel és barátsággal: Suhai Pali

 2021. április 22.

Kedves Pali, ha Gyuriról van szó, természetesen eszembe sem jutna nemet mondani. Ami még nem dőlt el bennem: én az anekdotázó stílt írásban nem szeretem, az a verses alkalmi estek műfaja, ahol személyesen, a pillanat vonzásában mesélünk el valami nekünk fontosat. Ehelyett megpróbálok inkább majd egy érvényes versben megszólalni,

Barátsággal

István

Promenád

Szűrt reál, Czigány Gyuri néhány szavával,
Muszorgszkij zenéjére

Lassan húsz éve nem hagy nyugodni
egy kérdés, amit te tettél fel:
Mindegy neked, hogy koporsóban
heverészünk-e, vagy napozó-ágyon?
A jó kérdések mindig banálisak.
Kint hétágra süt a nap, mézet ont
az ég, s a szemközti házból egy ideje
áthallatszik A kiállítás képei.
Keith Emerson átirata, démoni.
Úrrá lesz rajtam a zene súlytalansága.

De honnan jön válasz, ha kérdés sincs,
csak én képzelem a forró délutánban
a káprázat szikrázó boltívei alatt?
Verítékezem. Most egy promenádon sétálok,
lopva figyelem az embereket, akik mind
más szavakban hisznek, és valamit nagyon
keresnek. És ha keresik, mondom magamnak,
már meg is találták. Majd néhány hang,
ami gyorsítja a légmozgást, gyomorszájamig ér.
Baba Jaga szól hozzám: Halálból vagyunk.

Az ő kunyhójában gubbasztok felhúzott
térddel ebben az összezavart fényességben.
Halálból vagyunk, ez némiképp megnyugtató.
Révült mosollyal kísérlem meg az átkelést.
Távoli lények közelednek, sokan állunk
a kijevi nagykapu előtt. Még egy utolsó
promenád, amin át régi szavaink, akár a
lábnyomok, elvezetnek mostani magunkhoz.
Azután csend. Lassú sodrásban minden
folytatódik – velünk és nélkülünk.

Villányi László

Képeslap a régi Győrből

 2021. május 27.

Kedves Gyuri, már kilencven, Istenem, már kilencven nyár! Amikor gondolatban képeslapot választottam neked a régiség-kereskedésben, abból az időből, amikor Győr utcáit jártad, mindenképpen olyat szerettem volna találni, amelyiken augusztusi fényben ívelődik a Révfalusi híd, hiszen őrzi lábad nyomát, s rajta keresztül érkezett a halpiacra a gyermek Kormos Pista. Ha nem is láthatnád romló szemeddel, látod az emlékezés szemével. Ráadásul a helyére képzelheted a hajdani Kecske hidat, úgy is, ahogyan Egon Schiele megfestette.

Nemrég a Mosoni-Duna partján, biciklimet tolva gondoltam rád: ha együtt sétálnánk, nézve a folyón evező, kajakozó fiatalokat, felidéznénk találkozásainkat Győrben, Szigligeten, Budapesten. Mesélnél győri gyerekkorodról, újabb emlékekkel kiegészítve mindazt, amit már elmondtál, hogy miként kezdtél el zenét tanulni, kik voltak emlékezetes tanáraid a Bencés Gimnáziumban, hol láttad meg a kispap Tűz Tamást. Emlegetnénk közös barátunkat, Jordán Laci bácsit, milyen lelkesedéssel szervezte a budapestiek Győr Baráti Körének rendezvényeit, a Műhely-esteket, ahol te műsorvezetőként és szerzőként is rendszeresen szerepeltél.

Ha költészetedre gondolok, olyan kulcsszavak jutnak eszembe, mint az áhítat, a derű, az alázat, a szeretet. A megélt traumák, tragédiák ellenére sem sérült hited, mindig csodálattal fordultál a világ felé. „A véletlenek szabadsága is teremtés” – írtad nemrég egysoros versedben, tanúsítva, hogy az idő múlása sem tett keserűvé.

Isten éltessen sokáig Gyuri, legyen részed sok-sok örömben! Baráti szeretettel: Laci

Egon Schiele így látta a Révfalut a Belvárossal összekötő egykori hidat

Elmer István

Józanul leborulva

A kilencvenéves Czigány György köszöntése

Hallgatom a Bartók Rádióban Soproni József kilenc, Czigány György verseire írt dalát. Az elismerésként odaítélt Artisjus-díjat Soproni már nem érte meg, idén, kilencvenedik életévében távozott. A Zeneakadémián egykor hallgatótársa, Czigány György a közeli időben ünnepeli ugyancsak kilencvenedik születésnapját. A művek ezért neki szólnak, s hogy miért levélben fordulok hozzá e nemes alkalommal? A kényszerűség távol tartja immár jó esztendeje az évtizedeket maga mögött tudó asztaltársaság tagjait, ahol baráti öleléssel köszönthetnénk, és hallgathatnánk derűs elbeszéléseit szellemről, lélekről, zenéről, irodalomról, mindenről az életet szebbé tevő oldalról.

2021. június 1.

Kedves Gyuri! Állok a könyvespolc előtt, leveszem a rólad szóló portrékötetet, amelynek megszületésénél bábáskodtam. Emlékszem, az Astoriában találkoztunk és beszélgettünk, a készülő könyv anyagát gyarapítva – hol másutt, hiszen ez adott helyszínt évtizedeken át a komoly zenét népszerűsítő rádióműsorodnak: Játék és muzsika tíz percben. Már ezek a tízpercek is elegendőek lennének, hogy neved belevésődjék abba a gránitoszlopba, amely az ismerni illendő személyek nevét tartalmazza. És persze a költő! Mert hiszen te is ezt tartod elsődlegesnek magadra nézve.

Felütöm a kötetet. Borítóján az egyik versedre utaló cím: Ahol mindörökre nyár van. Ez a Győri Te Deum. Ide idézem, magamban olyan ritmusban, azzal a hangszínnel mondva, amellyel – gondolom – te is elégedett lennél. Az Újhold nemzedékéhez fűznek nemcsak személyes kapcsolataid a „nagyokkal”, hanem a finoman, de sosem keresetten szőtt lírai hangvételed is közéjük sorol. Mintha csak a rómaiak bölcsessége szólna világszemlélődésedben: nil admirari – semmin ne csodálkozz, inkább igyekezz mindent megérteni, s ha ez nem is sikerülhet mindig, de igyekezz megértő lenni másokkal szemben. És keresd az örömöt, ahol „mindörökké nyár van”.

Mert Győrött már mindég nyár van,
mint egykor az uszodában:
est-ruhátlan lány árnyékok
futnak csillám-falon még ott
déli meleg rózsaszínben –
harang nevet, vagy az Isten.
szemébe fröccsent éggel
didergő test bölcsőt bérel:
kőhajlatát emlékműnek,
s folyók tükreibe tűnnek
dombok, báli csillár kerek
üvegtál formák, égiek
s elrejtett madárszárnyféle
fölsütő lapockák éle,
gerinc ívű könnyű váza
képzeletem leigázva.
Szigeti gyár: süteményszag.
Dohos fahíd visszhangozhat.
Szederfák alatt szegények
kéklő szájjal keresgélnek –
volt, vagy lesz: mind együtt készen
föltámad nagy napsütésben.
Piac volt, vagy Úrnap talán,
virágszemétbe lép anyám.
Orsolyiták ministránsa,
együtt lelünk rá apámra,
mosolyában bizton bízva:
százesztendős gyerekcsizma,
harangszó rakja lábait –
élővel holt sétálgat itt,
mint egykor az uszodában.
Győrött mindörökké nyár van.

Költészetedben visszatérően hangot kap gondolkodásod ki nem kerülhető középponti eszméje: az élet a végtelenig feszül. A végtelen mibenlétéről így vallsz:

„Személyes sorsom a töredékesen fölidézhető, halmozódó és hervadó emlékek sorával nyilván érdektelen. Ha mégis szólni merek – nem emlegetve bár a gyarlóságok, esendőségek, mulasztások, kudarcok mindennapjait –, akkor nem túl tiszta tükörként életem eseményei által valami talán mégis visszfény-jeleket mutat a létezés egészéről, fájdalmas szépségek eleven rengetegének ösvényeiről. Quid vidisti in via? Mit láttál az úton? A húsvéti szekvencia szavaival, énekével örvendezve adhatott Mária hírt Krisztus feltámadásáról… Mi mást volna érdemes még elbeszélni?!”

Isten-beszélgetés, nevének kimondása nélkül – mint tették ezt a középkoriak a tisztelet megejtő gesztusaként – előbb idézett versed is, amely megint csak az egyszerre horizontális és vertikális létesélybe (kereszt-dimenzióba) helyezett ember sorsáról beszél. Más kifejezéssel, Pilinszky János barátod, neked Jancsi, emberképletével szólva: a jelenidő vitrinében élő-égő ember lélek-röntgen képéről.

Vázlat egy monológhoz

Nem egyszerre halunk meg: szakadatlanul.
Hiszen egyetlen pillanat
Noé bárkájában
zsúfolódik össze minden kacat –
a biztos múlt anyaga álom,
képzelt világnál bizonytalanabb.
Néhány egyszerű emlék
a folytonosság ügyetlen
hitével kecsegtet még:
most! – valójában csak ez terel,
mint barmát pásztora
– e mérhetetlen jelenlét –
a jelen idő;
e kegyetlen hatalom vágtat oda
s vissza, míg újra egybekel
ami lesz, a mindig távolibb,
s ami volt, a folyton közeledő.

Mint egy hatalmas súlyú, mélyzengésű harang, ha megkondul, oly megmásíthatatlanul zuhan a szó a talán hétköznapinak is vélhető állításra: nem egyszerre halunk meg – ezen még átsiklanánk, némi hümmögő elfogadással, elodázó fejbólintással, de mindjárt ránk zuhan és nem ereszt, a mindenség zúgásával hangzik: szakadatlanul. Nincs kitérés, nincs magyarázkodás, csetlő-botló engedékenység – szembesülünk életünk kikerülhetetlen, lényegi középpontjával: mi is légyen ez a létezés, amely – Heideggerrel szólva – részesedés a létből. S ha a Lét kifejezést nagy L-el írjuk, máris látjuk az ember számára adatott – most még tükör által homályosan adatott – Isten-horizontot.

Költészeted ebben a reményligetben mozog – mint Weöres, Pilinszky és más idősebb, de költői lélekzetben (szándékoltan lélekzetben) hasonló poétatársadé. Hiszen az igazi művészet – még ha az öntudatlan korszellem elbődülő hangja el is akarja nyomni – szakrális művészet.

Jöjj, Gyuri, vezess sétára Győr Szigetnek nevezett városrészébe, ahol, ugyan Budapesten születtél, a világra mégiscsak ott jöttél. Sölétormos Viktória nagyanyádat még ismerted, „Czigány György nagyapámat ellenben már nem, csak arra emlékszem, hogy a szigeti temetőben  kisfiúként, hatéves koromban, amikor éppen hogy olvasni kezdtem, kissé megdöbbenve olvastam az egyik síron a nevemet”.

Mintha csak erre felelnél az egyik „tíz mondatodban”. Megteremtetted a magad prózavers-világát, mindig tíz mondatban, szigorú fegyelemmel, a mindent-elmondani akarásával. „…Mi volt, amikor még halottak voltunk? – kérdezte naivul kisunokám, beleborzongva a születése előtti, végtelennek tetsző nemlét gondolatába… Isten velünk teremti meg időnket, de az örökkévalóban – szeretetének gyümölcseként – már jelen voltunk és jelen maradunk, akarata szerint. Milyen jó volna, ha a megsemmisülés iszonya nélkül emelhetnénk föl tekintetünket a számunkra áthatolhatatlan végtelenekre; a szeretet, a hála, a hűség bizalmával a Teremtő iránt.”

Micsoda gyönyörű konfesszió, az ember kikerülhetetlen kínjával együtt: a megsemmisülés iszonyának gondolatával. De mégsem! Az értelem ugyanis önmagában beláthatja: nincs megsemmisülés, hiszen ami van – és élünk, létezünk –, az nem lehet nem-van. A van-ról tapasztalattal, lélegzettel, lüktetéssel rendelkezünk, a nincs-ről hiányzik bármiféle fogalmunk. A szó elhangzik, „nincs”, de csak szó marad, róla való tudás nélkül. Ez a „nincs” csonkaságunk kifejezése, istenképiségünk hordozása mellett rész-hiányunk jelzése. És hitünkkel vágyunk ennek a rész-hiánynak a beteljesülésére.

Gyuri! Egész költészeteden átleng, könnyű fátyolként ez a remény-gondolat, a szavak, hasonlatok pasztellszíneivel, finoman, már-már porcelánfinomsággal, mégis olyan áradó zengéssel, mint amikor – akár a krisztinavárosi templomban egykor – ujjaid alatt boltív-zengéssel megszólaltak az orgona sípjai.

Szereti Ön Bachot? Ezzel a címmel készítettél rádiósként műsort, s tetted fel a kérdést korábbi tanárodnak, Kodály Zoltánnak a lakásán. A Mester éppen vacsorázott, mesélted nekünk (meg is írtad), előtte túróscsusza a tányéron, és Kodály a tésztás-zaftos ételre paradicsomkarikákat vágott, így szerette. Leültetett téged a maga közelébe, s illedelmesen vártad, hogy befejezze az étkezést, majd rátérhessetek Bachra, ő azonban a két falat között megszólalt: – Mi az, hát nem kérdez?

Számos történetet megírtál Kodályról és másokról, de megírtad-e valamennyit? Lám, a születésnapi jókívánságok mellett boldog munkára bíztatlak. Hiszen annyi anekdota hangzott el tőled a társasági asztalnál, láttató előadásodban, és ha némi pikírtséget kívánt is valamelyik história, előadásodban mindig megfürdött a szeretet szikár egyszerűségében. Mert te tudod, életed számos, olykor buktatókkal nehezített napján, a veszteséges fájdalmak idején is, hogy a szeretet ölelhet át és emelhet fel – hiszen amint az Olvasmány mondja: „a legtöbb a szeretet”. Hogyan írod egyik tíz mondatodban?

„A paradicsomi béke elutasításával jött létre földi létünk madáchi drámája, melyben együtt van hit és kétely, boldogság és tragédia, remény és nyomorúság.”

És szólnak December című versed regiszterei, az iménti gondolatra vonatkoztatható dallam-nyilvántartásod:

Rongy és papír, mégis
fekhely a bokrok alján,
hol macskaszem vagy egy
cigaretta izzik föl a koldus
éjszakában. Ahol kitárt
ablakok szürke tükrei
mélyén álmukban is
szeretkeznek és sírnak.

Rókának odúja, madárnak
fészke van, s bevackolódunk
mi is képzeletünk festett
falai közé –

csak Isten hajléktalan.

„A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” Így találjuk az Olvasmányban, ami a versben szól. De folytatod a tízmondatot, mert az ember nem állhat meg itt, a „koldus éjszakában”, hiszen van reménye, reális reménye. „Létünk anyaga ellentmondásokkal terhelt, jelen lehet benne a rossz hordalékaként kínzó kiszolgáltatottságunk, de ezt is átjárja, fölemeli a Gondviselő kegyelme.”

De hadd térjek vissza veled, Gyuri, a győri tájra. „…seregnyi rég olvasott regény jeleneteit gyermekkorom tájaiban látom. Mindig a győri városkép a háttér, a díszlet. A Tejfölös közben csapnak össze a szolgák, és én nem Veronában, de Győrben nem kevesebb hitellel megmutatom bárkinek Júlia erkélyét.”

Ma is, valahányszor fölemlíted gyermekkorod táját, „valami kamaszos, édes illat leng Sziget kéményei, mályvával telinőtt udvarai között”.

Nálad a Sziget említése sosem az elkülönülés szimbóluma, sokkal inkább – egzisztenciális értelemben, és ebben is az újholdasok között látunk téged – a mindig remélt otthonlét élményét közvetíti. „Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja” – ahogy John Donne angol költő írta a tizenhetedik században.

Azt mondják, a polihisztorok régi korok alakjai, a „modern” időhöz, annak bonyolult (vagy annak nevezett) világához nem illenek. Benned ellenpéldáját látom ennek, még akkor is, ha kellő szerénységgel azt írod magadról: „Zenei téren sem mutattam föl különösebb tehetséget, mint ahogyan az iskolában sem. A gimnáziumban egyetlen dolog tűnt föl, hogy végre valami jót is mondjak magamról, illetve gyerekkoromról: az egyik alkalommal szabad fogalmazást írtunk. Kaptunk egy témát, s otthon ki kellett dolgoznunk. Alig vártam, hogy hazaérjek, s azonnal nekiálltam. Azt hiszem, egy novellát írtam. Másnap beírtam, majd osztályfőnököm, Németh Bódog magyar-latin szakos bencés szerzetes tanár behívatta anyámat, s megkérdezte tőle: ‘Ki írta ezt a dolgozatot?’ Anyám őszinte rémülettel válaszolta: ‘Gyuri, a fiunk.’ Németh Bódog ennek ellenére kissé kételkedett abban, hogy valóban az én munkámat olvasta-e. Emlékszem, egy temetési jelenet is szerepelt benne, egy nő közben a festett körmeit nézegette, s fújt a szél…”

A zenét nem gondoltad ebben az időben hivatásszerű foglalkozásodnak, de azt eldöntötted, hogy költő leszel. És lettél azzá, bár – talán a megkülönböztetés képességének hiánya miatt – neved hallatán a legtöbben a kiváló rádiós-televíziós riporterre gondolnak, azzal azonosítanak, s ez a közkeletű, egyébként nagyon is megérdemelt minősítés mintha háttérbe szorítaná költői voltodat. S talán azt sem tudják sokan, hogy zongoraművészként indult – polihisztorhoz méltóan – egyik pályád. És őrzöd örök kamaszkorodat, ezt a különleges adományt, az alkotó inspirációnak áldott „kellékét”. Ahogyan versbe foglaltad – másoknak is tanulságul – Falu úszik a tengeren című versedben.

A vénség méltósága nélkül
gyerekként öregszem-e végül?
Szégyen ez? – derűs bujaság
remélni elveszett hazát,
míg vadvirág titkokat rendre
egymásért, egymás elől rejtve
tehetetlenül éhezik
reá a szem, s hogy létezik
elég s nem baj, hogy nincs velem,
hűtlenségünk is szerelem.
Hiába ha a lányt feledte,
hiánya jelen van helyette.
Még sehol nem volt: mégis már van –
a járókelők izgalmában,
– cipőfűző is nyom a latban –
a kósza masni gyerekékszer,
bokáját fonja körül kétszer.
Elhagyott szoknya-blúz világ,
eltakart test ruháin át
is átdereng a barack színe,
nevetés, lopott gyümölcs íze –
kékre hevül az ég ezért,
a napkelte kezéhez ért.
Faluját lánykori nevén
hívom, már messze jár szegény:
árboca volt, templomtorony csak,
harangjai hiába szólnak:
falu úszik a tengeren.
Partja emlékét sem lelem,
mert nincs és nem is volt az akkor:
csak hetven éven át kamaszkor.

Alkati nyereségnek tartod, ha az, teszed hozzá, vagy alkati fogyatékosság, hogy soha nem nőttél föl egészen, mindig megőrizted ezt a kamaszos szemléletet.

Budapestre visszaköltözve a család, már nagykamasz korodban egyre inkább a költészet bűvöletében éltél, példaképként és valóságos találkozások élményeként Ottlik Géza, Weöres Sándor, „Jancsi”, Pilinszky János, Rónay György, a Vigília folyóirat körüli szerzők és mások neve bukkan fel, és tér majd vissza sokszor-hosszan életedben, miközben érettségi táján már bizony „merev meneteléssé” változott körülötted – országos méretekben – a világ. S mintegy elbűvölő ellenpontként, hiszen az irodalom ilyen korszellemben aligha művelhető szabadon, délutáni zsúr-hangulatnak megfelelő könnyedséggel említed: nem maradt más utad, mint a zongorázást professzionális szintre emelni. A zeneirodalom egyik legnehezebb zongoraműve, Schumann Szimfonikus etűdök című darabja hangzott fel ujjaid alatt a zeneakadémiai felvételin, s lettél Kadosa Pál tanítványa.

Érdekes megállapításod, hogy a zenei előadásmódhoz is a költészetben kerestél és találtál inspirációt. Persze érthető ez: a művészet spirituális, misztikus, transzcendens lényege ugyanaz, legfeljebb művészeti területenként más és más kifejezési formát kíván magának. Zongoraművészi, végül ki nem teljesedett pályádról a téged mindig jellemző szerénységgel (és nem álszerénységgel!), az egyszerű közvetlenség hangján beszélsz: „Jó technikai adottságokkal rendelkeztem, nehéz, bonyolult darabokat is viszonylag könnyen el tudtam játszani. De ez nem jelentette azt, hogy olyan muzsikus lettem volna, aki bármely darabot hangonként képes megjegyezni, egyszerűen nem tud másként élni, mint a billentyűk bűvöletében – mint például Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Lantos István, Jandó Jenő vagy mások.”

A líra – a lírai hangvétel, a líra bensőségessége –, ha olyan módon művelik, a megszólalások más területeit is áthatja. Igazad van, amikor a rádiózásról, televíziós műsorkészítésről is ekként vélekedsz. Elvontan, de minden rétegükben, heterogén formáikban ott is jelen van a lírai elem. Háttérként, hangulatként: képek és gondolatok lelki kicsengésében. „Bemondók, színészek, kommentátorok, riporterek és vendégeik tekintetében, rejtezkedő gesztusában, féken tartott szavaiban, a kimondatlanban, a kimondhatatlanban. Az élőadások tehetetlen őszinteségében, amikor idő és jelenlét szorításában nincs mód megfontolt mérlegelésre: szólunk, fogalmazunk, szavaink magukkal rántanak váratlanul megszülető gondolatokat, valamiféle lejtő irama szolgáltat ki véletleneknek. E kiszolgáltatott helyzet őszintének látszhat, kényszere lehet éppen felszabadító, de hordozza-e mindig igazságunkat, valódi mondanivalónkat? Az élőadásban: az élet mindenkori szép kockázata van jelen.”

Az élet szép kockázata. Lehetne-e pontosabban megfogalmazni a rád jellemző létezésfilozófiát, mint ahogyan iménti elemzésedben rögzítetted. Tét és lehetőség találkozása; olykor ütközése, másszor összeölelkezése. Mindez az élet kiismerhető-kiismerhetetlen játékszabályainak megfelelően.

Igen, a játék… Játék és muzsika tíz percben. A zene, a játék élő dramaturgiájával beleavatkozik a valóságba, az életet provokálja. Nincs is más humánus tevékenység – írta Ottlik Géza –, mint a játék, ez az ember dolga, ez az élet méltósága. Szigorával, szabályaival, sportszerűségével, bizonyos erkölcsi kényességet teremt a játék – tette hozzá Ottlik később, s emlékeztetsz rá te is. Mert a játékban értelem van, világosság, tiszták és igazságosak a szabályai, s a kockázat arányban áll a várható nyereséggel. Ami az élet egyéb területein alig remélhető… S te nagyon jól tudod, Ottlik szavaiban a nemzetközi szinten elismert bridzsszakértő és szakíró szólal meg, az is, a határon lévő iskola moralitásától kísérve.

Szívesen említed nevét azoknak a művészeknek, akiket műsoraiddal bevezettél az emberek intim szférájába, és voltál képes – voltak képesek beszélgetőtársaid, interjúalanyaid – szólni a zenei és általános műveltség kevésbé magas színvonalán állókhoz és az igényes mértékkel mérőkhöz egyaránt. Mert hiszen a művészet a lélek hangján szól, és ez olyan érzékeny „hangszer”, amely nem köti önmagát foglalkozáshoz, iskolai végzettséghez.

Magad is vallod, amit Szabolcsi Bence Kodályról szólva fogalmazott meg: „A klasszikus formát hirdeti, a mérték, a teljesség és lezártság éber felelősségét, képzelet és szenvedély fellobogását és megbékülését az élet és valóság harmóniájában, emberi érettséget és méltóságot.”

S hogyan vélekedett, szobrásztól ritka módon elemző érzékkel a jóbarát, az ugyancsak Győrből induló Borsos Miklós lírai műveidről? „Az értelem fogja össze Czigány verseiben a metaforák szélső határairól a tengermély, a csupasz kövek életéig, a már metafizikai elvont képeit, az élőlények és zenei hangok társításait. Az értelem ad formát mondanivalójának. Műveltsége önnön bírájaként határozza meg költői szándékait. Amihez hozzányúl, soha nem több, mint amit mondani akar.”

Az értelem ad formát, és társul nálad keresetlen lírai hanggal, akkor is, amikor olyan „tárgyszerű” témáról írsz, mint a katonai szolgálat 1952 júliusában. A prózába öltöztetett lírai hang erős ellenpontot képez magával a ténnyel, a laktanyakényszerrel és sivársággal szemben, s válik láttató erejűvé. Minden túlzás nélkül, a tőled megszokott pontos szavakkal, pontos, éppen oda kívánkozó szavakkal, lírai megnyilatkozásaid egyik vonzerejével.

„Egy darabka örökkévalóságban lődörögtünk tehát a laktanya udvarán, körbe-körbe vándorolva reggeltől késő délutánig, mindig el a fenséges ragyogás, a nap elől. A már ismerőssé lett délelőtti falakról leapadó árnyak árvízéből át a túloldalra, ahol meg már nőni kezd. A föld még forró, de már derékig ér itt az árnyék.”

Életedről szólsz egy hosszabb interjúban, amikor novellisztikus stílusodból előbukkannak a rövid tárgyszerű tények. A család, három gyermeked, együttélés a szülőkkel hosszú évekig, az ebből adódó súrlódások, míg végre saját otthonba költöztetek, aztán a rádió, majd a televízió. Hol a lírikus ideje? A versfogantatás csönd-ideje? Egyszerű és pontos a válaszod: „Amikor motorbiciklivel, később autóval utaztam. Lebegő, szinte félálomban töltött pillanatok voltak ezek, s közben a versek egyszer csak megszülettek. Aztán az egyik hajnalban nekiálltam, s leírtam, ami felgyülemlett bennem, máskor délben, amikor úgy éreztem, annyira vibrál már bennem egy érzés, hogy rögzítenem kell, különben túlérik és elhal.”

Első köteted megjelenése óta, az 1974-es Aszfaltfolyótól számolva már harminc vagy annál is több lírai gyűjteményed látott napvilágot. A kritikát nem értem. Miért nem veszik észre az ítészek és helyezik méltó helyére ezt a pasztellszínekkel festett, fény-árnyék játékkal díszített, finom versszőttest.

De a pillanat-meghatározók kisszerűségét hagyjuk most. Látom, amint lakásodban a pianínónál ülsz, és felhangzik, dallamban és szóban a Vándordal.

Ezt az országot
józanul kell szeretni
mint hűs kezét
favágó apánknak

Ezt az országot
egyszerűen kell szeretni
mint gyermeket
aki a vérünkből való

Ezt az országot
szerelmesen kell szeretni
mint a forró földeken
kapáló lányokat

Ezt az országot
megsiratva kell szeretni
mint a tarka temetőt
mely anyánkból virágzik

Ezt az országot
leborulva kell szeretni
mint suttogó párunk könnyeit
melyekkel eltemet

Józanul – egyszerűen – szerelmesen – megsiratva – leborulva. Gyuri, a lírai fokozásnak micsoda íve ez! A józanságtól a leborulásig – és végül ezek ölelkeznek.

Reményünk szerint majd ismét leülünk asztaltársasági körben, és érkezel, új kötetedet hozod vagy egy bemutatóra szóló meghívót, együtt vagyunk, közös örömmel, Isten éltessen-t mondunk rád, s ha szólsz, mintha Nagy Gáspár neked ajánlott versének sorai hangzanának szép-szenvedéllyel:

s annyi év után is
makacsul
hajtogatja
versimáinak
legszebb sorát
– halljátok csak
mikor mondja
hogyan árad –:
Győrött mindörökké nyár van.

Liptay Katalin

Akit csak megpillantani is jó volt…

 2021. július 10.

Tisztelt György Úr, kedves Gyuri! Isten éltesse 90. születésnapján! Ezt a szép kort megérni önmagában is nagy teljesítmény, kivált az embert igen csak megpróbáló huszadik és huszonegyedik században.  Világháború, nácizmus, kommunizmus, vérbe fojtott forradalom, majd ennek agyonhallgatása a puha diktatúrában és még jó néhány alantas indulat, emberellenes tendencia nehezítette az Önök nemzedékének életét itt, Közép-Európában, jelesül Magyarországon. De mit sem ártottak mindezek a nyomorúságok egy olyan embernek, aki úgy döntött, hogy csak a derű óráit számolja. Mozart hallgatása közben gondolta így egy nagy költő-előd: Szabó Lőrinc. S ez a bűvös mondat lett Czigány György interjúkötetének címe is (Csak a derű óráit számolom…, Zeneműkiadó, 1981).

Ha visszagondolok találkozásainkra a Magyar Rádióban, ahol húsz esztendőn át teljesített szolgálatot, a folyosón vagy a könyvtárban Magát csak megpillantani is jó volt, hiszen az ember lánya mindenképpen mosolyra derül, ha egy finom úriemberrel találkozik. Hát még amikor közös munkára is sor került!  Ma is emlékszem arra a több órás zenei és irodalmi műsorfolyamra, amelynek helyszíne a legendás Márványterem volt – még jócskán a múlt században. Lázár Eszter szerkesztette és én lehettem a másodhegedűs műsorvezető – a produkció első hegedűse: Ön mellett. Jól tudom, hogy zongora szakot végzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, Kadosa Pál tanítványaként, mégis hadd mondjam így: ott akkor prímhegedűse volt ennek a remek műsornak! Nem emlékszem már pontosan, talán a Bartók Rádió születésnapját ünnepeltük a nagyszabású produkcióval, amelyben zenei és irodalmi életünk kiválóságai vettek részt. Csodás délután és este volt, számomra tanuló iskola is, hogy Maga mellett lehettem társ-műsorvezetőként. Abszolút hozzáértés, maximális szakmai biztonság, ugyanakkor barátságos empátia, szerénység és alázat jellemezte a rádiós és televíziós szerkesztői-műsorvezetői tevékenységét. Most is fel tudom idézni magamban a karácsonyi éjféli mise-közvetítések hangulatát a Magyar Televízióban, az élményhez mindig többletet adott, amikor Czigány György volt a műsorközlő-kommentátor. Szelídség, finomság, érzékenység, nagy fokú beleérző képesség. Ebből az attitűdből sokat lehetett tanulni a fiatalabbaknak is. Mi ketten azért közben persze egymáshoz öregedtünk, hiszen – örömömre és bánatomra – tavaly már magam is szerepeltem a NAPÚT-folyóirat hetveneseket megszólaltató számában. Szinte hihetetlen, hogy a 90. életévét tölti be, Gyuri, mert a Gondviselés és a felmenők génjei időtálló típusnak teremtették Magát. Megőrizte fiús alkatát és az aktivitása is irigylésre méltó. Bárki meggyőződhet róla, ha elmegy az Óbudai Társaskörbe, ahol Gyuri még most is gyakran lép fel. Az évtizedekig (1969–2007) vezetett Ki nyer ma? Játék és muzsika tíz percben ilyenkor feltámad a tetszhalálból. Akadnak még játékos kedvű zenebarátok, akik a helyszínre sietnek, s velük meg lehet idézni a becses múltat, mikor még bőven volt idő, kedv és tudás ilyesmire.

Ki nyer ma? Játék és muzsika tíz percben. A mikrofonnál Czigány György

Elsősorban az értékközvetítő rádiós és televíziós szerkesztő-riporteri, műsorvezetői tevékenységét volt szerencsém élvezni, arról írtam tehát, amit jól ismerek. De nem lenne méltányos, ha köszöntő levelemben – legalább röviden – ne hajtanék fejet a költő-író Czigány György előtt.  A zenei értékközvetítés sok munkát, egész embert kívánó elfoglaltságot jelentett, mégsem vette el sem az időt, sem az ihletet a költészettől és más műnemektől, műfajoktól. Karcolatok, tárcák, esszék, elbeszélések szerzője, interjúkban hol faggató, hol faggatott, az operaszövegkönyvtől a filmetűdökig sokfélét írt. Így jár az, akit többféle tehetséggel áldott meg a Teremtő, szinte sosem pihenhet tétlenül. De azt hiszem, Gyuri, nem bánja, hogy amíg él, dolgozik. Az öregkort bölcs derűvel fogadta. Még humora, öniróniája is van hozzá, azt mondja, Télikéket ír, már nem is Őszikéket, mint Arany János anno. Mikor a hervadás is hála – ennél szebb, kifejezőbb címet nem adhattak volna Simon Erikával készült beszélgetéskönyvének, amely a Kairosz Miért hiszek?-sorozatában látott napvilágot. 2013-ban, ugyanezen kiadó gondozásában jelentek meg összegyűjtött versei Kalitkám is madár címmel. (A címadásban is jeleskedik.) Az azóta eltelt években már négy újabb verseskötete jött ki, így alighanem hamarosan szükség lesz egy teljesebb összegyűjtött kötetre. Ehhez is csak gratulálni lehet – igaz szeretettel és nagy elismeréssel.

Mikor emelek le Czigány György-verseskötetet a polcról? Amikor lelki támogatásra, megerősítésre van szükségem, a kis és nagy dolgok örök szépségének költészetére. Van, amikor a költő egyszerű zsoltárt ír, van, amikor bonyolult szimfóniát alkot. De mindig lélektől lélekig, szívtől szívig szól. És ha már emlékező soraim elején egy közös rádióműsorunk kapcsán első hegedűsnek neveztem Magát, búcsúzóul álljon itt – megerősítésként és talán közös örömünkre – a Dallamaink című verse.

Dallamaink

Húr és vonó rezgéseiben éled
teremtő rend, mert kéz és lélek
gondviselő mozdulatával támad
a dallam heve: hűség, erő, bánat!
Az időt daraboló frázis árva
lélegzetével létünk méltósága
emelkedik fel itt: húr és vonó
izgalmaként egymásból fakadó
hangra hang, közel az idők szívéhez.
Van hegedű! – s hogy létezik, elég ez
rémület vigaszához és reményhez,
hogy borostyánlakk rozsda-fényeket
rejtvén virágot mintázó kezek
árnyai között megszülessenek
dallamaink! Fáradt szívvel, sóváran
és megszentelt várakozásban
a játékot velük – ki üdvét megleli –
örökké szeretné már újrakezdeni.

Kedves Gyuri! Isten éltesse, boldog születésnapot!

Jó egészséget és további töretlen alkotókedvet kívánok a régi szeretettel: Liptay Katalin

Baranyi Ferenc

Megritkult láthatások

 2021. július 19.

„Költői felfogásban kevesen állnak tőlem távolabb, mint Czigány György. Ugyanakkor kevesen állnak olyan közel hozzám emberileg, mint ő. Hogyan lehetséges ez?” – tettem fel a kérdést a Lyukasóra 2004. novemberi számában, a választ elsősorban önmagamtól várva. Ám Gyuri megelőzött egy karcsapással. Kérdésemre ő felelt, ugyanabban az orgánumban:

„Egymással szembenálló világnézet, egymást kizáró filozófia, más és más költői látás az, amely bennünk vágyat és célt forgat. Mely mozgat napot és minden csillagot… Ami összeköt mégis? A hűség: belső ideálhoz, gyermeki meggyőződéshez. Ennek a minősége a fontos, nem a mindennapok nyelvére lefokozott igazsága.”

Ilyen egyszerű ez.

Barátságunk alapja mindig is egy banális igazság volt: teljesen mindegy, hogy valaki valláserkölcsi alapon teszi a jót, vagy – mondjuk – a szocialista erkölcs talaján állva. A lényeg, hogy tegye.

És Gyuri tette is. Rádiósként, tévésként, muzsikusként, költőként és magánemberként egyaránt. A jócselekedetet nem valamiféle befektetésnek tekintette, amely hasznos viszonzást fialhat, amikor átfordulnak a dolgok. Nem, ő nem véste fel a gerendafára a jótéteményt. Jobbára el is felejtette.

Több emlékem is van erről, egyet el is mondok.

Tévés éveinkben gyakran ebédeltünk együtt egy kisvendéglőben, amely közel esett a Szabadság téri székházhoz. Egy ilyen alkalommal az asztalunkhoz perdült egy – látszatra negyven körüli – férfiú és a következő szavakat zúdította Gyurira, rám egy futó pillantást se vetve:

‒  Gyurikám, végtelenül hálás vagyok, hogy kérésemre elintézted az arab zongorista ügyét. Állást kapott egy vidéki város zeneiskolájában, nem sokkal később lakást is, úgyhogy a családja is odaköltözhetett. Boldogan élnek immár – és ezt neked köszönhetik.

Miután ezt elhadarta, elviharzott. Épp olyan hirtelenséggel, mint amilyennel odaperdült.

Gyuri tovább kanalazta csöndben a levesét, majd halkan megkérdezte:

‒  Ferikém, ki volt ez az ember és miről beszélt?

Biztos, hogy eljárt az arab zongorista ügyében, de nemhogy a gerendafába, de emlékezetébe sem véste a dolgot. Az ő mindennapjaiban sosem számított különleges eseménynek a jótett, természetes reflex volt, mint másnak az, hogy – teszem azt – átadja a helyét idős embernek a villamoson. Dicsekszik ilyesmivel bárki is? Ahogy megtette, el is felejti.

Közös műsorainkra, vidéki útjainkra, családi és baráti összejöveteleinkre oldalak sokaságán emlékezhetnék. Akkoriban sülve-főve együtt voltunk. Sajnos, a vénülés, a szaporodó bajok, betegségek könyörtelenül megritkították a találkozásokat, azaz – ahogy Gyuri mondaná – a „láthatásokat”.

Ám ez mit sem változtat a lényegen, amelyet bő négy évtizeddel ezelőtt így fogalmaztam meg egy Czigány Györgynek ajánlott versemben:

Amíg ők úgy illegetik magukat,
mintha nem lenne könnyű
Katát táncba vinni ‒
addig mi erőnk megfeszítve ropjuk,
sebesülten is
kifulladásig.

És megvénülten is: én nyolcvannégy, ő kilencven évesen.

*

Gyurikám! Harmadik személyben írt mondandóm végére érve hadd szólítsalak is meg. Oldalakon át mesélhetnék még barátságunkról, viselt dolgainkról, de most a köszöntés ideje van, hiszen kilencven éves lettél. Szívemből kívánom, hogy az a hűség, amelyről tizenhét éve a Lyukasórában szóltál, tartson meg még sokáig ezen a földön. Mindnyájunk javára és örömére.

Benke László

2021. július 20.

Kedves Lacikám! Most, hogy kaptam Czigány Gyuri meghívóját, látom ám, hogy Te is ministránsai közé tartozol. Mi, a Levélfa is készülünk számára egy kis meglepetéssel. Örülnék, ha egy róla szóló levéllel Te is csatlakoznál az itteni ünneplők tisztes köréhez. Válaszodig is köszönettel és barátsággal: Suhai Pali

Czigány György ministránsa

 2021. július 28.

Kedves Palikám! Jól mondod: én is Czigány György ministránsa lettem. Elmondom, hogyan történt.

Kiadóként maholnap harminc éve vagyok ministránsa a magyar irodalomnak. Közelítek nyolcvanadik évemhez, de már tegnap, tegnapelőtt az emberi, erkölcsi, költői nagyságnak kijáró óvatos tisztelettel közeledtem Czigány Györgyhöz is. Személyesen igen régen kerültem a közelébe, talán Tihanyban, Borsos Miklós kiállításán. Ő Fodor Andrással beszélgetett valamelyik kép előtt, én egyedül bóklásztam, mint aki még az irodalom előszobájában botladozik. Azon a szentnek nevezhető helyen mintha még nem lett volna mélyebb oka a költő iránt bennem élő normális tiszteletnek. Inkább némi irigység-örökség gőzét-gázát mutathatta volna ki az, aki mindent ki tud mutatni. Engem kihagytak abból az antológiából, ő pedig benne van, gondolhattam, s nyilván elnyalogattam a sebeim, ahol csak tehettem. Nem először és nem utoljára. A hetvenes évek elejéhez képest nem sokkal lettem nagyobb szamár az Add tovább! antológiában való megjelenés folytán sem. Talán csak 1978-ban megjelent első kötetem, a Csordítok nyírvizet ütött helyre a javamra valamennyit. Nagy késéssel szabadultam fogságomból, a gyárból.  Nem csoda tehát, hogy a 10–12 évvel előttem járó költő iránt ott, ahol annyi művész megfordult, végeredményben a szokásosnál nagyobb tiszteletadás élt bennem a normálisnál, s ennek nemcsak nevelődésem és osztályrészem volt az oka, észrevétlen maradásom és felemelkedési vágyam is. A csurgói Csokonai Vitéz Mihály által is lenézett Somogyból jöttem, s tudom, hogyan hangzik ott a Vitéz is! Somogyságon még ma is legalább ugyanúgy! Nemcsak az alulról fölfelé tekingető-sóvárgó természetemet vonhattam volna felelősségre, hanem egy rejtélyesebb ámulat is csapdába ejtett: az elején még fényben járóknak láttam a költőket, ma már tudom, nagyon káprázott a szemem. Valami ilyesféle érzés lapított bennem gyerekkorom óta. Mióta a csodálatos Toldi olvasása az újvárfalvai marhalegelőn annyira lenyűgözött, hogy a fűvel váltam egyenlővé. Ráadásul hol volt Arany Jánosnak akkora hatalma, amekkorát Czigány György hordozhatott országos hírű hangjában és stílusában akkor, amikor azt mondogatták a magyarok, hogy azé a hatalom, akié a rádió. Czigány György a televíziót is elfoglalta. Ez is így volt. Eközben és azóta Czigány György olyan híres és valóban nagy költővé lett, amiről még mindig nem tud eleget mindenki. Én meg, ha csak meghallom az ő költői hangját, természetesen a verseiben, a lélek fényévekkel szebb, mélyebb, igazabb tájain járok. Szinte fáj, hogy nem adhatom tudtára minden szépségre és igazságra vágyakozó embernek, hogy gyertek csak ide, hallgassátok, olvassátok Czigány György költeményeit. De most is örömmel meg-megrázom kezemben a ministránsi aranycsengőt, hogy teljes hittel szólítsam elő imára a 90 éves költő jelenbeli és jövendő híveit. Hiszen ugye minden ember tudja, hogy a jó vers szép ima. Majd itt néhány bekezdéssel lejjebb az is nyilvánvaló lesz, hogy Czigány Györgyre vonatkoztathatjuk azt a minőséget, amit ő maga így fogalmazott meg: „vannak művek, melyeknek csak remekmű mivoltában, az esztétikai minőség szinte ‘mennyei hitelében’ tapasztaljuk meg a keresztény élmény jelenlétét, kimondhatatlanul, rejtetten: akár még a szerző által sem felismert tudati-lelki folyamatok, megsejtések sodrában”.

A fentiekhez még további mondandó is tartozik. Két-három éve akkora öröm ért Keszthelyen, a Helikon Napokon, amire nem számítottam. Annyira megtetszett nekem, amit mesteréről, az előttem addig ismeretlen Nagy Miklós papköltőről elmondott hallgatóinak, Márfi Gyula veszprémi püspök jelenlétében, hogy azon nyomban megszólalt bennem a kis könyvkiadó, s elkértem Czigány Györgytől Nagy Miklós kiadásra már csaknem teljesen kész kötetét. Olyan hiteles hangon, meggyőző szellemi erővel emlékezett az ő emberi, költői és papi mivoltában megalázott mesterére, amilyen természetesen csak ő tud beszélni. Tisztán, világosan, egyszerűen, mélyen. Derűsen, komolyan, fényesen. Amilyen a Nap útja. Mint aki minden szavával, minden mondatával az ÉLETET szolgálja és ünnepli.

„Nagy Miklós pap, pápai kamarás, jelentős költő és novellista 1894-ben született. Alig fiatalabb neves pap-költő kortársainál, Harsányi Lajosnál, Sík Sándornál. Egy évvel idősebb Mécs Lászlónál. A Mindszenty-per V. számú vádlottjaként viselt börtönt az ötvenes években, majd Komárom megye legkisebb falujának, Únynak lett lelkipásztora. Itt temették el a kicsi templom kertjében 1973-ban. Említett kortársaival legalábbis egyenrangú író, költő, csak őt az ostrom utáni évtizedekben szinte teljesen elfeledték. 125 éve született. Művei a magyar irodalom igaz értékeit gazdagítják. Verseiből, novelláiból, börtönnaplójából mutat fel jelen könyvünk új, fölfedezést érdemlő darabokat.”

Nagy Miklós kötete TENYÉRNYI ÉGBOLT címmel jelent meg 2019-ben. Nagyobb könyvterjesztők boltjaiban akad még belőle néhány példány. A ministráns most háromszor csenget, hogy felhívja a figyelmet a könyvre, melyben a mester és tanítvány hűsége elválaszthatatlan él, sok más gyönyörűséggel egyetemben.

Czigány György TENYÉRNYI ÉGBOLT A DIKTATÚRA BÖRTÖNE FÖLÖTT című bevezetőjét idézem a kötetből:

„Nem a gumibot csapásai, nem a gennyes gyulladás, nem a fogóval kitépett köröm, s nem is az ezeregyszázhuszonöt éjszaka a terror házában és Vácott, csak az a derű számít, mely ezek után átjárta Úny kis templomát, mikor a pléh-csillagos, szomorú falu magasában egyetlen öregasszonynak mondta el a szentbeszédet. Ketten voltak: nénike, létezésünk nagykövete és Miklós, a Jézus küldötte pap.

Gyalog bandukoltam hozzá Piliscsabáról Tinnyén át zsebemben versekkel, új novellával… A missziós nővérek krisztinavárosi óvóhelyén barátkoztunk meg ostrom alatt: ő volt az első író-mesterem.  

Szép, szép a novellád, – tűnődött Nagy Miklós kézzel írt lapjaim felett – csak kell bele még egy csavar, fordulat, ami dinamizálja a történetet, valami delejesség… 

Még élt talán Kosztolányi és Babits, amikor Miklós megírta nagy költeményét A paraszt címen, melyben jelen van a józan, férfias szenvedély, de a gyermeki áhítat is. Valamikor ostrom után olvastam az Új Ember hetilapban. Így kezdődik:

Harang zúg messze. A hegy magasán
Magasban állok. Friss hajnal terül
Az égre. Dús vetések aranyán
Dűlőutak nyílaznak. A folyó
Kanyarja csiszolt, remek ezüst.
Pihenni jöttem, szívni egyedül
A fényt, a csöndet, a zsongó magányt.
A csöndbe már harangszó vegyül
És aratók nyüzsögnek mindenütt.
Fölvillanak a suhanó kaszák.
S a falvak duzzadt csomói körül,
Ahol az Isten ereje patakzott,
Mezőikre hajolnak a parasztok.

Ahányszor látom nyári ég alatt,
Új rejtelemként hull a sorsa rám –
Pedig köztük szívtam anyám tejét
S kerengtem zsályás apró udvarán.
Láttam aratni, állni asztagon,
A temetőben s piros lakziján –
De így még soha, ilyen igazán,
Ily döbbentőn még nem állott elém.
Amint ellepte most itt a határt
Ez Isten keze-mosta hajnalon.
A lelkemen villámként csattan át,
Ami eddig bennem titkon morajlott
S fölgyúlt lelkemmel nézem a Parasztot.

A keresztény élmény szelíd forradalma igen különböző módokon van jelen költészetünkben. Vannak művek, melyekben tematikusan, szinte a ‘programzene’ romantikus hagyománya szerint, megnevezve és nyilvánvalóan, s vannak művek, melyeknek csak remekmű mivoltában, az esztétikai minőség szinte ‘mennyei hitelében’ tapasztaljuk meg a keresztény élmény jelenlétét, kimondhatatlanul, rejtetten: akár még a szerző által sem felismert tudati-lelki folyamatok, megsejtések sodrában. Ha műveinkben nincs benne Jézus, akkor semmi sincs benne – felelte a Vigilia körkérdésére Ottlik Géza; vélve, hogy ‘nem néven nevezve kell jelen lennie, hanem valóságosan’. Ha Ő nem áradt bele a mégoly profán, világi jelentésmozzanatokból összerakott művembe – ha másként nem, hát mint szomjúság, halhatatlan vágy, a szarvas kívánkozása a szép hűvös patakra –, akkor nem is hozhatunk létre semmit.

Kevés költőnek adatik meg, hogy a keresztény élmény Titkáról méltón és hiteles módon, közvetlenül szóljon. Létünk súlyos élménye aligha válik versvalósággá a naivan idillikusban, a hangulatos moralizálásban. A költészet kemény anyaga ennek ellenáll, s elhallgat a Titok közelében, amikor ‘nem kérdezünk már semmit, csak rányitjuk egymásra a kinyilatkoztatás ablakait…’ Hogy ihletetten (ahogy Tűz Tamás is sejteti idézett szavaival) a tehetség kegyelmével jól szolgálhassuk a keresztény élmény szelíd forradalmát.”

A keresztény élmény szelíd forradalmát, a keresztény élmény szelíd forradalmát – ismételgetem. Szomjazó lelkünknek ebből kellene sokkal több, sokkal állhatatosabban járhatnánk utunkat.

*

Czigány György tudja, hogy kétszer ad, ki gyorsan ad. Nagy Miklós Tenyérnyi égboltja után ismét megajándékozta a Hét Krajcár Kiadót, ezúttal saját könyvének kiadását bízta rám, a Költők, papok, lányokat.

Milyen jó, hogy él még e kilencvenéves költő! Milyen jó! Szeresse még sokáig a feleségét, Simon Erikát, s még sokáig szeresse őt Simon Erika. Tanulhatunk tőlük valamennyien, költők, papok, lányok! Mindannyian. Olyan ez a könyvcím, mint egy megszólítás. De mit tanultam Czigány Györgytől én magam? Mit tanultam ebből a könyvéből, gondolatainak zenéjéből, eredeti költői, írói stílusából, prózája, költeményei, szonátái utánozhatatlan megformálásából, elmondhatatlan, mégis elmondott, épphogy felvillantott történeteinek, emlékeinek különleges jeleiből, költészetének jelrendszeréből? Azt sugallja nekem: mielőtt merev vigyázzba vágnád magad a halál előtt, légy szabad és fegyelmezett. Kellő időben! Bizony rettenetes, de a költő-apának le kellett küzdenie a legnagyobb fájdalmat is, azt, amit csak apa érezhet fiának elvesztése fölött.

„Korán kiért a temetőbe. Zebegényi apja egyedül akart maradni a fiával. Megérintette az arcát: hideg porcelánnak tetszett. Idegen tárgy volt már.” Milyen tökéletes megnevezése apja és fia összetartozásának a novellában maga a név: Zebegényi apja. Czigány Zoltán költő és Czigány György költő. Nagy szellemek lengik körül a költő emlékezetét, mintha minden és mindenki azért forogna a fejében, s magában a novellában, hogy el ne essen. S ha mégis elesik: kelj fel és járj! Könyvében versei háttér világát rajzolta meg prózában, életrajzi elbeszélésekben. Zenei szerkezetű versciklusait szonátáknak nevezi a költő.

Őt idézem: „Nem egyszerre halunk meg, írta még ifjan valamelyik versében Zebegényi apja…”  „Hogy az Isten emberré lesz, ez a legköltőibb gondolat, a csoda képtelenségén túli ámulatot kelt, de hogyan hihetnénk létét, hogyan is szerethetnénk emberi arcot nélkülöző Istent?” S a nagy szellemek közül már itt is van az első, Weöres Sándor, a „nyugalmas koncentráció valamiféle metafizikai állapotában, heverő testtartásban”. Pereg az emlékezet filmje, már Gödöllőn vagyunk, „Ottlik is ebben a városban élt, írta a befejezhetetlen Iskola a határon lapjait”. A költő emlékezte térben és időben szabadon ugrál, barangol, időzik el, csak ne kellene látni a porcelán arcot, s benne önmagát. Már Zebegényben vagyunk az íróval, ”Zoli a novelláiban Zebegényinek nevezi magát” György úr „most éppen Weöreséket fuvarozza a zebegényi templom fölé emelkedő dombra. Az agyagos talajon csak csúsztak, pörögtek a kerekek. Sándor ezt sokáig nem tudta elviselni. Szokatlanul csengő hangon szólalt meg: Én most kiszállok a gépkocsiból, s többé nem is szállok oda vissza…”  De már Únyba megyünk, Nagy Miklóshoz, a kamarás úrhoz, „már a pilisi dombok, a napraforgó-táblák égre kanyarodó meredekjén, a sárga és kék fényességben járunk. A krisztinavárosi missziósnővérek rendházának óvóhelyén, a boltíves pincék homályában találkoztak először, felettük zajlott a megkeseredett harc, ő pedig gyertyafénynél olvasta fel a verseit, novelláit. Irodalmi délutánok az óvóhelyen!” „Negyvenkilenc tavaszán eltűnt Miklós, az Andrássy út 60-ban zajlottak a kihallgatásai, ami gumibotos és öklöző verésekből állt. Hogy karácsony van, onnan tudta meg, hogy az egyik fiatal ávós gyerek belépett a pincébe és nagyokat harapott egy illatos mákos kalácsból. Majd hirtelen ötlettel a rácshoz lépett: na, karácsony van, törj egy darabot belőle! A pap megrendülve, kissé meghajtotta magát s nyújtotta a kezét. Hogyne, nevetett a fiú, ez kellene a te fasiszta gyomrodba!” „Miklós túlélte, Únyba került, a kis bányászfaluba lelkésznek. A templom kertjében van a sírja. Zebegényi apja beszél neki Pilinszkyről…”

A halált egyedül az élő ember teheti elviselhetővé. Ahogy az életet is. Azért kell nekünk a művészet. Hogy felemelje a szívünket. „Csakhogy, folytatta, és most a rettentő ragyogásba, napsütésbe fordult szomszédjához. Tudod, Uram Jézus, nehéz, nagyon nehéz felemelnünk.”

Mégis, a felemelő felemelkedés reményében már csak pár sort idézek Czigány György könyvéből, legszebb verséből:

Kisfiam, itt kuszán egymásba szakadó
fák, akácok illata a tömjén,
angyalok gyásza,
növény-extázis, míg
ellenszegülő, megrettent lovaid
ágaskodása se szánandóbb,
mint a mi térdre borulásunk.
Tűzben kialvó láng lett
a szövetség, nappalnál is
tündöklőbb a sötét, hogy
akkor is velünk légy
amikor nem gondolunk rád.

Szemes Péter

Kaposvár, 2021. július 28.

Kedves Gyuri Bátyám! Szép évnapodon, ezüst ünnepeden az alábbi kis írással szeretném megköszönni mindazt a szépet és jót, amit hallgatóvá és olvasóvá érésem során Tőled, gazdag életműved által kaptam, a fül és a szem megannyi hasznos örömét! Kívánom, hogy fogadd hasonló szeretettel, mint amilyennel ide jegyeztem, s természetesen, hogy a Jóisten kegyelme ajándékozzon meg még sok-sok, egészségben, boldogságban és szeretetben töltött, bőtermő esztendővel!

Szemes Péter,

irodalomtörténész, műkritikus

Téli fagyban termő almafa

Czigány György Költők, papok, lányok című könyvéről

A téli fagyban égő gyümölcseivel érő almafa természeti csodájához hasonlatos művészeti jelenség a negyedik évszakban is örvendetes termékenységű, ugyanakkor az életmű minőségét egyenletesen magasan tartani tudó alkotó. Czigány György utóbbi kötetével ismételten igazolta, hogy – sokunk örömére – egyre gazdagodó œuvre-e éppolyan értékmegáradás, akárcsak versének (a Kilencedik szonáta Napló helyett tételének) szép tüneménye. A Hét Krajcár Kiadó gondozásában megjelent, a zongoraművész-költő életpárjának, e bőséget tápláló forrásnak ajánlott Költők, papok, lányok már címével feltárja a korpusz erővonalait, amelyekhez a fedél illusztrációja egy újabbat társít, jelezve a művészet, a keresztény hit és a szépség–szerelem mellett a győriség, a példás városszeretet kiemelt fontosságát. Mindezek a (versháttérként is szolgáló, vallomásos) kisprózákat és az önálló egységgé szerkesztett, lírai szó-szonátákat egyaránt áthatják és meghatározzák.

A művészet nemcsak irodalom, de természetesen zene, és a múzsák testvérisége jegyében képzőművészet is. A költőelődök közül a szerző gyermekeként tekint Petőfire, vallva, hogy „csak a te szegény, enyésző szívedben / élhet Magyarország” (Kilencedik szonáta – Fiam, Petőfi Sándor); Párizsban, Pesten Adyra gondol (Negyedik szonáta – Akit átölelt); a Krímben Csehov házát keresi fel (Szíven üt egy nápolyi szext?). Közvetlenebb élményt kínált a Svájcban Dürrenmattnál tett látogatás, ám igazán termékenyítőnek a jeles honi írótársak és -barátok társaságában töltött idő bizonyult. Szeretettel idézi fel Weöres Sándor és Károlyi Amy alakjait, a közös utazásokat, rendezvényeket, a hosszabb-rövidebb vendégeskedéseket náluk (Költők, papok, lányok; Tizedek – Tíz mondat a versháttérről; Nakonxipánban hull a hó); hogy miként olvasta fel neki a Szálkák levonatát Pilinszky (Költők, papok, lányok); a hivatalos és magánbeszélgetéseket Mándy Ivánnal (Költők, papok, lányok; Ez egy másik hóesés); Ottlikkal (Ottlik Géza és a csillagos ég); és utóbbiakkal együtt, Nemes Nagy Ágnessel kiegészülve (Kvartett Ottlikéknál); mellettük pedig egy-egy pillanatra Tamási Áron (Szíven üt egy nápolyi szext?); Fodor András és Kormos István is feltűnik (Nakonxipánban hull a hó). Nem véletlen, hogy e klasszikussá vált kortársak közelében könnyen kibontakozott Czigány György költői tehetsége és könnyedebb, biztosabb léptekkel járta végig a világháború utáni indulástól és rögtön az első sikerektől (Versháttér romokkal) az itteni szó-szonátákig (és remélhetőleg tovább is) vezető utat. Ez a kegyelmi helyzet, ha más jellegű, inspirálóbb is, lényegileg rokon volt a tudós Rexa Dezsőével, akiről így ír: „Csehovnál csak tizenkét évvel volt fiatalabb az a levéltáros, történész, akit ugyancsak fiatal rádiósként kerestem föl Magyar utcai lakásában, egy sarokra az Astoriától, ahol azután négy évtizedre ott ragadtam a Ki nyer ma? adások mikrofonjával. Rexa Dezső kilencvenéves volt, amikor interjút adott nekem. A Deák téri evangélikus iskola felett laktak. Ő még látta Liszt Ferencet reverendában a régi Vigadó kapujában, amint két hölgy karolt belé. Látta sétálni Arany Jánost a Duna-parton, Zichy Mihályhoz családi kapcsolatok fűzték, s Jókai azt ígérte, hogy násznagya lesz neki, de aztán kimentette magát, mert három nappal korábban volt a saját lakodalma. Rexa heves mozdulatokkal int: ebben az ágyban halt meg Csajághy Laura, Vörösmarty hitvese.” (Szíven üt egy nápolyi szext?). A Tizedek triptichonjának középső darabja (Tíz mondat a versháttérről) ars poetica-érvényű – működését a szó-szonáták rilkei hatású tételei (Ötödik szonáta – Napozó kutya; Hatodik szonáta – A leander példázata; Kilencedik szonáta – Bútor villanyfényben) remekül szemléltetik. S hogy a személyes példa is hatott, jelzi a tragikus sorsú fiú, Zoltán választása, irodalmi elköteleződése, sajnálatosan íve-tört költői pályája. A „Zebegényi apja” szerzői név (Költők, papok, lányok) és a családi versek sorában (az Ötödik szonáta Sorok eltűnt fejfára tétele az apai nagyanyának, ugyanitt A nap vége és a Nyolcadik szonáta – Apával a Tejfölös-köz az édesapának állít emléket, az Anyám, apám a két szülő szép mementója) a Chaconne őrzi meg kedves személyét.

A címmé emelt Bach-mű pedig a zenéhez köt át és a prózai „versháttér” annak genezisébe is beavat: a barokk mester felesége elvesztésének fájdalmából, saját gyászából formálta a hitvesnek öröklétet kölcsönző remekké a spanyol táncot. Kettejüket ismételten rokonítja a Szíven üt egy nápolyi szext?; a Harmadik szonáta egysorosai közül a Miben hitt Mozart? titokfejtő szentencia; míg a Nyolcadik szonáta – Schubertiáda a muzsika születését a komponista életáldozatával kapcsolja egybe. Amellyel jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Euterpé híveinek mindennapjait bearanyozza, folytonos ünneppé avassa a zene – miként az a kötet olvasói számára nyilvánvalóvá válik, a Tizedik szonáta – A Zenede hangjai vallomásával pecsételten. Az Ottlikkal (Ottlik Géza és a csillagos ég), majd vele, Mándy Ivánnal és Nemes Nagy Ágnessel (Kvartett Ottlikéknál) beszélgető világhírű brácsaművész, Koromzay Dénes és hallgatóként Grexa tanár úr (Szíven üt egy nápolyi szext?) pedig szinte személyes példává magasodnak.

A képzőművészek közül a fentiekhez társul villanásnyi időre Watteau (Tizedek – Tíz mondat a versháttérről), Szőnyi István, Korniss Dezső (Költők, papok, lányok) és Gerzson Pál (Versháttér romokkal); hosszabban a Nakonxipánban hull a hóval megidézett Gulácsy Lajos és a Nyolcadik szonáta – A Varga-kőnél „vízrenéző” barátja, Borsos Miklós. Talán az ő hatásuk is szerepet játszott a költő nemcsak zenei, de – Takáts Gyulához hasonlóan – festői látásmódjának kialakításában, aminek a szó-szonáták is érvényes, szép példái.

A keresztény hit vallott és vállalt élet- és művészetformáló Czigány György számára. A „vershátter”-ekben a szerző feltárja, hogy az már alkotói indulását meghatározta és Mindszenty József kézfogása a folytatáshoz is erőt adott (Versháttér romokkal), végigkísért a pályán és a sors hullámverései között (Költők, papok, lányok). A Tizedek két, keretező (Tíz mondat az örökkévalóságról, Tíz mondat a véletlenről), valamint a Soliloquia három rövid gondolatfutama (Közel, Tudás, Válasz) itteni tanúságtételei – utóbbiban ekként elmélkedik: „Istent meg kell szólítanunk. A létünkre adott válasszal, szeretettel. (…) Nincs a hittől független információ. Képzeletünk nagyon jó és modern műszer, erre azonban csak töredékesen használható.

De Istent megszólíthatjuk, s hogy megszólíthatjuk, ez már maga a válasz.” Jól példázza ezt a Nyolcadik szonáta – megváltoztathatatlant feloldó – Csend elé tétele: „A feledésben ragyogás van. / Derű: velünk és nélkülünk.”

A szépek, szerelmek örök ihletők. Beszédes, hogy már a krisztinavárosi templom új orgonájának megszólaltatásakor az jut az ifjú muzsikus eszébe, vajon mit szólna hozzá a kistatai leányka, a talán első szerelem (Versháttér romokkal), a későbbi múzsákat – néhány karakteres vonással – a Költők, papok, lányok mutatja be, elérkezve a legfontosabbakig. Amint (Zebegényi apja tollával) írja: „Első és második Erikájához a megfogalmazhatatlan, hallgatag öröm kötötte, valami, ami már talán az örökkévalóság része. Elég volt látni a hozzá tartozó széktámlára vont kiskabátját, már annak is valami liturgikus méltósága támadt. Létállapot volt ez, megnevezhetetlen szeretet.” Isteni kegyelem, hogy az első feleségtől méltóképpen elbúcsúzhatott (a Negyedik szonáta Reggel sötétül el, az Ötödik szonáta Napozó kutya és a Hetedik szonáta Körmét vagdosom tételei ennek fájdalmas szövegnyomai), hogy a második megadatott (kettejüket a Nyolcadik szonáta – Búcsú köti össze) – hozzá száll a Harmadik szonáta egysorosának konfessziója: „Veled jó nézni: fű fénye szalad a szélben.” (Ketten). Talán a Második szonáta – Virág keringőjének réti táncosai is az ő jöttét ünneplik, karcsú bokáját avatják oltárrá, s az évezredek óta pihenő antik szépet, az egykori aquincumi muzsikusasszonyt is ily módon hívja életre: „Azt is kérdezem ám: lennél-e jó barátnője az én Erikámnak? Duna-parti cukrászdában ízlelnétek-e a meggy és citrom hó hidegét, fagylaltot kanalazván kristály fényű pohárban? Vagy állnál-e vele Dunába bokáig, valahol a Római-parton bámulva hajót, vízisízőt?” (Aelia Sabinához – vers-párja a Második szonáta Az ismeretlen lány sírja tétele).

Az Ötödik szonáta – Vándordala a hazaszeretet éneke, ám a szűkebb pátria, a költő eszmélésének városa is meghatározó szerepet kap a korpuszban. A győriség a révfalui gyermekkortól kezdve fontos eleme önazonosságának, sőt számára „Minden történet színhelye a part, a város” (Hetedik szonáta – Húsz megkezdett mondat). A Szíven üt egy nápolyi szext? vallomása ide helyez minden olvasmány- és filmélményt, jelentős történeti eseményeket (amilyen Giordano Bruno megégetése), a Győri Te Deum – az Anyám, apám egyik versbetétje – összegzi a kapcsolódó családi emlékeket, legendákat. A Nakonxipánban hull a hó szövegében megidézett Kormos István szintén győri kötődésű, a Varga-kőnél ül Borsos Miklóssal a lírahős (Nyolcadik szonáta – A Varga-kőnél). De az Első szonáta Egy vágtató vonat, a Nyolcadik szonáta Apával a Tejfölös-köz tételei is Győrt idézik, az otthont, ahol minduntalan „Valaki mosolyog, félénken kezet nyújt” (Hetedik szonáta – Húsz megkezdett mondat).

Czigány György Költők, papok, lányok című kötete egy gazdag és sokszínű alkotói pálya újabb fontos állomása, összegző igényű, minőségi prózai és lírai értékfelmutatás. Öröm látni, hogy ama télben termő almafa rendületlenül hozza az újabb és újabb gyümölcsöket – kívánjuk, hogy sokáig élvezhessük még ajándékait!

Szörényi László

„végtelen / küszöbén kuporogsz”

A kilencvenéves Czigány György köszöntése

Balatonvilágos, 2021. augusztus 2.

Könnyelműen – mivel nyár van és nyárra esett a felkérés, hogy „írjak” egy virágszálat a csokrodba, ráadásul a Balatonra utaztunk, réges-rég várt nyaralásra – a csomagba betettem 80 nyár című kötetedet, lelkigyakorlatként és puskaként. Majd’ negyven fok volt, mikor leérkeztünk, azután sok viharral, égzengéssel és körben égő, hajóriasztó vészjelzőkkel megmutatta a nyár, hogy nem szereti az egyoldalú megítélést.

Én is ezért letettem eredeti tervemről, hogy filoszként fel-felujjongjak tiszteletedre, mert azokat az írókat szereted, akiket én is, de nálam mennyivel mélyebben – lásd például az Aranyról, Mészölyről, Pilinszkyről, Weöresről írott megfigyeléseidet! Csak egyet szeretnék, mégis, idézni: „… Arany Jánosnak véletlenül sincs olyan porcikája, szétszedett szövegfoszlánya, ami ne lenne varázslat.” Ezt egyébként csak úgy, mellesleg jegyzed meg, egy Ottlik-axióma kapcsán, a szokatlan szórendről egy Babits-versben. Erre jön, megerősítő példaként, az általad felhozott szavalási hiba az V. Lászlóból: „Jó Budavár / Magas tornyán / Az érckakas csikorog…” ? S ebből következik a Te alapvető poétikai megállapításod: „Ez a sérelem, ez a ’visszaélés a nyelvvel’ a költészet kiindulópontja. […] Mert éppen a (szemantikusan) semmit nem közlő (információt nem tartalmazó) rímeléssel s a nyelvtanilag szintén semleges (sőt, ha úgy fordul, káros, helytelen) sorokba tördeléssel revelál, üzen, hív létre a vers mást, többet, mint a nyelvi jelentése – s éppen ezt a tényt kívánja mindenekelőtt szigorúan leszögezni, mielőtt egyáltalán szóba állna velünk.”

Így tehát inkább arra gondoltam, hogy Tégedet kvázi-természettudósként mutassalak be (illeszkedve a nyári otthont vagy negyven éve nyújtó MTA-üdülő vendégköréhez), nevezetesen pedig „gyermekkor-topográfusként” (a sokszor emlegetett palermói–győri szent nő nevéről nevezhetjük „rozalistának” is e szakma művelőjét), aki egész eddigi életműve során meggyőzően bizonyította és bizonyítja, hogy a gyermekkor: előlegezett szelet az örökkévalóságból, színhelye pedig így folyton átrendeződhet, de felismerhetően mindig a gyermekkori környezet!

Persze, Neked és a mélyen tisztelt olvasóknak csak akkor lesz hihető e terminus technicusba futó okoskodásom, ha saját példákkal is élek. Egy-két közöset Veled találtam is. Egyik a győri magyar ispita épülete. Ez az első, hajdankori győri látogatásom emlékhelye; Magyar Attilával mentünk el egyszer Győrbe, autóstoppal! Mi akkor 13–14 évesek lehettünk, nyolc évig egy osztályba jártunk, utána is barátok maradtunk, pedig más gimnáziumban folytattuk – és ő bábszínész, én meg irodalomtörténész lettem, de találkoztunk néha Mikulásként és Krampuszként az Irodalomtudományi Intézetben. Házassági tanúja voltam, egy kolléganőmet vette el, azután tavaly meghalt, és a pandémia miatt még temetésére sem mehettem el. Ő az első, legjobb barátom. Úgy mosolygott, mint senki más.

A másik Szent László. (Apám és az én védőszentem.) Nálad a duinói kertnek is szobor-alakja, nekem Fadrusz János faragta meg, a Szent István bazilikában, ahol elsőáldozó is voltam, majd ministráns. Mindig mellette ültem a kupola alatt, a jobb oldalon, a misék alatt, Halottak napján is, jól látszottak a ravatalon a gyertyasorok. (Háta mögött Szent István, Benczúrtól; a Betlehem mindig ez előtt állt.) Megkaptam tehát a bevezetőt Nagyváradba, fadruszilag Kolozsvárra, szentlászlóilag Aranyba, de Duinóba és újra Győrbe is!

A harmadik az Il Gesu-ra emlékeztető hajdani jezsuita, majd bencés templom Győrben. A mellette lévő rendházban látogattam meg egyszer Korzenszky Richárd barátot, a templomot pedig belülről lelkesen elemeztük egy TV-film számára egy művészettörténésszel. Ezek után Róma az egyetlen város, ahol – Győr és Budapest segítségével – otthon érzem magam, mindig és mindenhol. (Honvágyam csak Firenzében volt, Rómában soha.)

Neked – mint egy másik „nyári” könyvedben írod (Ahol mindörökre nyár van), rengeteget jelentett Gergely Ferenc, az orgonaművész. Második legjobb barátom, gimnáziumi osztálytársam, majd bérmaapám Gergely Antal volt, az ő fia. Gyakran ültem Feri bácsi lábainál, Bachot vagy Lisztet, esetleg César Franckot hallgatva, amikor gyakorolt az orgona-pedálsorral kiegészített zongoráján. (A család Arany János első pesti lakásában lakott, az Erkel utcában.) Majd Tóni, aki matematikus, zenész és (részben angol nyelven író) költő lett, Győrbe került, pár éve ott is temették el. Ő volt az első, aki velem komolyan tudott beszélni a halálról.

Tudta azt, amit Te így foglalsz össze Lelet című költeményedben:

Napjaink már méhükben hordják.
El tőled: mindinkább tehozzád.
Botrány, hogy kiszakadunk innen.
Hiányban a maradék: minden.

A nyár – tudomásul véve 77 évében járó kamasz híve igyekezetét – kegyesen kezd visszatérni, 12 Celsius fokról 24-re fokozódott a helyzet, talán visszatérhetek kezdeti filoszkodási elképzeléseimhez a születésnapi csokor összekötésénél. Az egyik „szalag” egy olyan írói–rádiósi–tévési megfigyelésed dicsérete, amelyben – Pilinszkyre és Tűz Tamásra hivatkozva – író és olvasó közös munkája gyümölcsének láttatod az írásművet. „Művével az író rátalál, fölfedezőként fényt derít valamire, létre segít valami újat, ami által ráismerünk múltra-jövőre, közös létélményeink valóságdarabjaira, a teljesebbé vált teremtés eddig nem volt részletére. Az író nem termelőként kínálja művét, mi pedig nem egyszerűen befogadói, fogyasztói vagyunk a műalkotásnak, hanem részesei – az idegennek hitt élmény tulajdonosaivá leszünk.”

A másik idézet egy versedből való, melynek címe: Mintha Emmaus felé. Ez a Te örök-kamasz (Dante és Mark Twain együtt, Duinóban!) nyarad topográfiájának bibliai geográfiai előképe: a tanítványokhoz, akik talán még Budán búsan bandukolnak (azaz Jeruzsálemben), akikhez Kleofás is tartozik, csatlakozik Valaki… Nem tudják, hogy ki, de áhítják a vidám hitet: „És mégis? Nemde szívünk repesett…”

A záró megjegyzés, a masni a csokor-kötő szalagon: áthagyományozod nekünk, olvasóidnak, hallgatóidnak (mindig áhítattal mentem el az Astoria előtt, a gimnáziumba menet), nézőidnek az Örömhírt: Solti György első hazalátogatásakor a Figaro házassága nyitányát vezényelte (mint annak idején, távozása előtt utoljára), „egyszer csak átkiabálta a hangszerek hangját: ez él, ez a zene él, inkább, mint mi itt valamennyien! Majdnem szó szerint kell ezt értenünk: a teremtő képzelet remekei, a Szentlélek ereje által valóban élnek: emberi értelmünk számára megnyilvánuló szemérmes előlegként, szinte már az öröklét öröme csillan bennük.”

*

Ha a Szerkesztő kezdte, engedtessék meg, Gyurikám, hogy ő is fejezze be. Szörényi László barátunk köszöntője után stílszerűen az ő képével a Tiéd mellett. Itt a Nyolcvanadik emlékkötetét látom ugyan a kezedben, de nem esik nehezemre a legújabbat, a Költők, papok, lányok vallomását képzelnem a helyébe. A Kilencvenedik alkalmából. Nagy szám, Isten kegyelme és áldása rajta. Úgy legyen! Kívánom továbbra is mindnyájunk nevében.

Illusztráció: Levélfa, 48.

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

ÚJ „ÚJVILÁG-SZIMFÓNIA” – BABICS IMRE »POSZT A HUMUSZON« CÍMŰ VERSESKÖNYVÉRŐL (Levélfa, 84.)* →

„Bábeli” barangolások. Báthori Csaba és Suhai Pál levélváltása (Levélfa, 83.) →

»A mi Lóri bátyánk!« Angol nyelvű esszékötet Kabdebó Lóránt emlékére (Levélfa, 82.) →

Rilke-fordítások zarándokútján (Levélfa, 81.) →