Ungarettitől a homológ prózahősökig
Interjú Szénási Ferenccel a fordításairól és írói tevékenységéről
Több tucatnyi olasz író, költő műveit fordította már le, köztük Italo Calvinót, Umberto Ecót, Dante Alighierit és Francesco Petrarcát. Valamint Calvino-monográfiát és egy tanulmánykötetet is készített a huszadik század olasz irodalmáról. Hogyan alakult ki a kötődése az olasz irodalom iránt?
A magyar irodalom szeretete sodort az italianisztikához. Egyetemre jelentkezésem idején a bölcsészkaron egyszerre két szakot kellett végezni, s nekem a nyilvánvaló magyar mellé a gimnáziumban tanult olasz kínálkozott párnak. De hadd tegyem hozzá, hogy már a gimnáziumi olasz tanulásom is kényszerből fakadt, más választásom ellenére soroltak olaszos osztályba. Az egyetemen azután az olasz szak hamar meghódított, a kis tanszék bensőséges, mondhatni mediterrán hangulatot árasztott, s ráadásul gyakran hirdetett műfordítói pályázatot. Akkoriban még csak versfordítónak tudtam elképzelni magamat, s botladozó gólyaként Ungaretti egyik nagy versével indultam. Eredményhirdetéskor az egyszemélyes zsűri, Kardos Tibor tanszékvezető valósággal felmagasztalta fordításomat. Ezzel kezdődött a pályám.
A fordításai hatással voltak saját alkotói tevékenységére? És ha igen, ez miben nyilvánul meg?
A fordítások során, a fordítások által érett irodalmi szintűvé anyanyelv tudásom. Még a kizárólagos versfordítások korát éltem, amikor ráakadtam egy embernek csodabogár, írónak nyelvművész olasz szerzőre (Tommaso Landolfinak hívták), s az ő hatására prózát is kezdtem fordítani. Ez a versfordítás-antológiák és versfordítás-kötetek hazai reneszánszának vége felé történt, s mivel a prózafordításnak ekkor lényegesen nagyobb tere nyílt, követni kezdtem új irányomat, ezzel pedig természetes módon gazdagítottam íráskészségemet is.
2019-ben megjelent a Berzsenyi koporsója című novelláskötete. Több írásban is megjelenik az alkotói munka folyamata, milyensége, a művész saját művének értelmezése. Ön milyen művészetfelfogást képvisel? Fordítások során van-e valami belső „fogadalom”, szabály, amely mentén dolgozik a művekkel?
Egy-két igen halovány fiatalkori kísérlet után idős koromban, hatvanas éveimben kezdtem saját novellákat írni. Azt is mondhatnám tehát, hogy az írás mibenlétét vallató novelláim a pályakezdő szerző iránykeresései, a „merre tartsak?” esztétikai tapogatózásai. Az esztétikai választ talán a kötet nyitó novellája, az apró események felől az általános felé tartó Senki szigete adja meg legegyértelműbben, a morális alapállást pedig a bulvárt elutasító N. N. mester naplójából közvetíti legnyíltabban. Hozzá kell azonban tennem, hogy önreflexiós írásaimat igyekeztem mindig a valóság jelenségeivel összekapcsolni.
Mai műfordítónak aligha lehet más eszménye, mint a lehető legnagyobb hűség. Én ezt azzal szoktam árnyalni, hogy nem hiszek a „vagy szép, vagy hű” dichotómiában, meggyőződésem, hogy a szépség nem választható külön a hűségtől és nem állítható szembe vele: ha az eredeti szöveg „szép”, akkor idegen nyelvre ültetve is csak „szépen” lehet hű, az öncélú fordítói szépség pedig szükségképpen hűtlenségre vezet. A technikai, formai hűséget illetően az átlagosnál szigorúbb vagyok, így például rímes versszövegeket mindig rímes formában ültetek át magyarra.
A novellák sorrendisége, a ciklusokra bontás mellőzése mögött volt-e bármilyen tudatosság/vezérelv?
A novellák egymástól függetlenül, nem egységben gondolkodva születtek. Az összegyűlt írásokat utólag, alkalmi külső-belső rokonság alapján (rokon tematika, rokon hangvétel, hasonló szerkezet stb) rendeztem kötetté. Ciklusokról már csak a kis terjedelem miatt sem lehetett szó.
A kötetben izgalmas időtapasztalat jelenik meg. Kifejtené, hogy milyen időfelfogás húzódik meg emögött?
Örömteli érzés volt számomra, amikor írás közben olyan elméleti problémákkal találkoztam, amelyeket egyetemi óráimon elemeztem, vagy tudományos konferenciákon hozzászólásban boncolgattam. Ekképp lett elméletből élő valóság számomra az is, hogy az írás két alappillére a narrátor megválasztása és az időkezelés. Időszemléletemről kérdez, de hadd mondjak néhány szót narrátorválasztásaimról is. A kettő nem is teljesen független egymástól.
Narrátoraim úgynevezett „belső narrátorok”, egy-egy írás egy-egy szereplője. Még az irodalom jelképes különvilágába, a Jókait idéző Senki szigetére sem én magam, az író igyekezem, hanem rokon sorsú hősöm, aki homológjai, világirodalmi elődei közé tart. Meggyőződésem, hogy egy író tágabb horizontot képes belátni és érzékeltetni, hogyha kilép önmagából. Hasonló elgondolását Calvino a paradoxonig fokozza, amikor egy alakmás-hősével így sóhajt föl: milyen jól tudnék írni, hogyha nem volnék!
S akkor az időkezelésről. Szeretem az idő kínálta lehetőségeket kihasználni. A kötet egyik írásában az ötvenhatos forradalom utóéletéig kísérem az első személyben beszélő, velem erősen rokon narrátort, s ő ebből a „visszahelyezett” jelenből tekint előre, a neki még titkokat rejtő, az olvasónak viszont már múlttá vált jövőbe. Egy újabb novellámban pedig megkettőzöm írói énemet: a jelenből vissza-visszaváltva egy ókori görög király alakját öltöm magamra, s kétezer-ötszáz évet szökkenek oda-vissza az időben. Mondanom sem kell, ezeket az időjátékokat nem a puszta játék kedvéért művelem, velük is a horizontot igyekszem tágítani, egy-egy új látószöget nyitok.
Dolgozik most éppen valamin? Mi várható Öntől a jövőben?
A novellaírást folytatom. S folytatom a huszadik századi olasz költészet fordítását is, annak ellenére, hogy nagyon kevés esélyem van egy reprezentatív antológia megjelentetésére: a külföldi jogdíjak, a nyomdai és a kiadói költségek meg nem térülő terhe megbénítja kiadóinkat. Egyelőre részletekben, folyóiratokban adom közre az elkészült anyagot.
Hambalkó Dalma
Petőfi Irodalmi Múzeum, Oláh János-ösztöndíjas szerkesztő
Illusztráció: Szénási Ferenc-interjú
Ezek is érdekelhetik!
»…a szeretet erősíti az immunrendszerünket« (Beszélgetés Dr. Felszeghi Sárával) →
»Antigonéról másképpen« – Dettre Gábor filmrendezővel Domokos Johanna beszélget →
Az ember, aki valamiért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/4. rész) →
