augusztus 7th, 2021 |
0Radnai István: Előjegyzések
Valamit kerestem a régi kacatok közt. Kezembe akadt egy határidőnapló. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőségét. Én még a betűrendes, az ábécés telefonjegyzékeimet is megőriztem, pedig egyetlen adat sem érvényes már. Csak a nevek, amelyekre egyébként nem is emlékeznék.
Letöröltem a port és beleolvastam a feljegyzésekbe. Akkor vettem észre, hogy csak dátumok vannak benne, hónap és nap, évszám nélkül. Annak idején én is kaptam ilyet, de rögtön észrevettem, hogy ez nem lehetett az enyém. A szálkás írást nem ismertem fel, pedig olvasható a kézírása.
Érdekes a dátumok ismerősek, de ebből a naptárból nem fogom megtudni, milyen napra estek. Ilyen naptárakat az is tudott használni, aki sok repi ajándékot kapott. A naptárakat rögtön tovább ajándékoztuk vagy eltettük: jó lesz karácsonyra.
Most is karácsony közeledik.
Természetesen a húsvét, amely mozgóünnep, nem volt benne. Anyám biztosan tudná, valóságos kalendárium volt. Ez nem az ő kézírása, rögtön láttam. Pedig a születésem előtti eseményeket is feljegyezte az a valaki, aki egyik látogatása során nálunk felejtette.
Hallomásból ismertem a neveket, egyes történeteket és anekdotákat is, amelyek azokkal estek meg, akikről a bejegyzések szóltak. Az egész családomat, ismeretségi körömet tartalmazta ez a határidőnapló, pedig azokon a napokon biztosan nem találkoztam velük. Kollégákkal karácsonykor? Újévkor sem. Az elő-szilvesztert az utolsó munkanapon tartottuk meg. Volt, akit úgy leitattak, hogy én kísértem haza. Becsöngettem, zúgott, majd kinyílt a kapu. Beállítottam a kíván irányba, hogy eltaláljon a házig. Hosszú, betonlapokkal kirakott gyalogút vezetett az ajtóig. Igyekeztem felszívódni, nehogy meglássanak. A kolléganő idősebb volt nálam, már biztosan nem él. Elmúltam nyolcan, akkor ő most mennyi is lenne? Volt egy ikertestvére is, mindkettőnek lángvörös haja, de természetes. Olyat festeni nem lehet. Arcukon millió szeplő. De nem a decemberi bejegyzések közt találtam. Nyilván, nem is jegyezte volna föl azt az esetet a naptárába Biztosan nem az övé, amit a polcon találtam. Valamikor selejtezni kellene, de nem fogok egy ilyen érdekes emléket kidobni.
Emlék? Inkább az van benne, ami az emlékezetemből régen kiesett.
Lapozgattam és megtaláltam benne a nevemet. A régi címem szerepelt benne ismeretlen kézírással. Hány éve is költöztem? És mikor költözhettem arra a címre? Próbáltam behatárolni, mely évekre vonatkozhatnak a bejegyzések. Minden név alatt találtam az illetőre jellemző adatokat, olykor történeteket, amelyeket csak részben ismerhettem. De a húszas évekről? Hiszen azok az események a nagy háború után, az első infláció idején történhettek, vagy tizenöt-húsz évvel a születésem előtt.
Az én adataim elég rosszul olvashatók, elmosódottak, mintha az illetőnek a reggeli teája ömlött volna rá. Mások esetében is találtam hasonlót, de ott egyes bejegyzések, mintha kezdtek volna élesebben megjelenni, pedig az a szódavíz vagy micsoda rég felszáradt.
Egy könyvjelzőt is találtam. A barátomról éppen azt hallottam, hogy komolyan megbetegedett az öreg. Arról a barátomról beszélek, akinek a felesége a minap hívott fel. A férje üzente, hogy a leveleimre nem tud válaszolni, mivel kórházban van. De üdvözöl.
Remélem, hamarosan találkozunk!
Ezt a mondatot kár volt mondanom a feleségének.
A könyvjelző ugyanis egy blanketta, kitöltetlen halotti bizonyítvány.
Biztosan hivatalos helyen dolgozott, aki nálunk felejtette, minden esetre morbid ötlet!
Szöget ütött a fejembe, tovább lapoztam. Nemrég kaptam kilencvenegy éves korában eltávozott másik barátom, költőtársam nevénél is volt egy könyvjelző.
Ugyanaz a blanketta, de kitöltve.
Több cédula kihullott, nem tudtam már megállapítani, hogy honnan. Azt sem, hogy volt-e az én nevemnél könyvjelző.
Megnyugtató érzés, hogy a személyi adatok közt, nálam, a régi cím szerepel.
Megsejtettem, ki lehetett a naptár egykori gazdája. Remélem, már régen elfeledkezett a naptárról és rólam is.