Napút-köszöntők (35.)
Tamási Orosz János:
„…az ég derekán keresztül, méltán…”
Társutasok és Naputasok, egyedül együtt
Nehezen akartam elhinni, és még most is nehéz szívvel veszem tudomásul a tényt: megszűnik. A Napút folyóirat nyomtatott, kézbe vehető, pörgethető változata. Egyik legkedvesebb illatom a frissen elkészült könyv, újság összetéveszthetetlen nyomdaszaga, vagy inkább a papíré – legyen az még ívben kötegelt épp csak targoncára pakoltan a papírgyárból érkezve, esetleg már elsárgult, dohos-poros-áporodott illatú; amúgy soha nem értettem, miért nem gyártanak könyvtárkölnit? Vagy lehet, készül már a pimparfüm?
Nem szeretem a folyóiratok, a szellemi műhelyek megszűnését. Noha értem, megértem, elfogadom az egyes bevégződések mögött húzódó személyes történeteket, sőt, nem egyszer gondolok arra csodálkozva, hogy miképpen bírta – ki s ki – a lehetetlenen is túl; Osváth, tudjuk, öngyilkos lett, Móricz egzisztenciája hajszál híján elroppant-reppent a Nyugat terhei alatt; de a teremtésnek folytatódnia kellett. Igen, a Nyugatot említem, ezzel is hangsúlyozva – a múltból sem szeretem a folyóiratok, a szellemi műhelyek megszűnésének fejezeteit; még tanulni, olvasni sem szerettem arról. Mindig a hiányra, a pótolhatatlan valamiképpen szükségszerű pótlására emlékeztettek, de ami már nem ugyanaz. S bennem mindig úgy körvonalazódik egy ilyen irodalomtörténeti szakasz: akkor ér véget, amikor el kellene kezdeni. Amikor a folytatás egyenértékű a legyőzhetetlenséggel. Amikor bizonysággá válik a nemzedékek szellemtörténeti összekapaszkodásának a maga sokszínűségében megtartó ereje. Minden széttartás ellenére.
Igen, amikor a folytatás a lehetetlenséggel határos, de mégis fölmutat valami nagyon fontosat az emberi szellem és alkotóerő legyőzhetetlenségéből. Nota bene – a mű tovább élése a teremtő, a létrehozó, a magvető nagyságának emlékmása. Mikor szűnt meg a Nyugat? 1941-ben – amikor, ha akár búvópatakként is, de égnie kellett volna tovább annak a fáklyának; a Magyar Csillag, ha megengedőbben is értékeljük, már egyfajta módosulása volt a Nyugat alapvetésének; letérés az egyetemesség irányvonaláról. S a Válasz – újra-indulásakor – már ezt folytatta; a helyzet persze bonyolultabb volt, megkívánt némi taktikázást, de mégsem puszta véletlen, hogy a babitsi Nyugathoz az Újholdasok fiatal generációja nyúlt vissza, avagy, mondjam úgy, a fiatal generáció – akárha negyedik-ötödik nemzedékként – visszanyúlt a kor ellenében a babitsi Nyugathoz. Tegyem itt hozzá kitérőként: a visszaverődésekről, visszhangról, a bennem fölsejlő „mi lett volna, ha” érzéséről beszélek, felületekről, horzsolásokról, jól tudva, hogy a sokkal nehezebb körülmények közötti – avagy egyenesen lehetetlen – további működés milyen áldozatokkal járt volna. Mégis ott játszik bennem a tűnődés a szavakkal: ami nem öl meg egy hitvallást, az megerősíti, mi több, a hitvallót meg lehet ölni, akár többször is, de az is csak erősebbé teszi a hitvallást.
Az igazán nagy, fölmagasló humanista szellemi tornyokról beszélek, azokról, amelyek a szellemtörténet fejezeteivé váltak. Amit be lehet tiltani, ki lehet tiltani, de nem lehet megtiltani.
Mondom, nem szeretem a folyóiratok megszűnését, mert az – azok – akarva-akaratlan mindig egybeesnek a kor némelyképpeni válaszúthoz érkezésével, pici tanácstalansággal, toporgással, a generációk olykori méltatlan újra-megmérettetésével; az ilyen korok a szellemtörténet treuga dei állapota helyett vásártereket idéznek föl; ahol a csöndre intett teremtés kislócán gubbasztva nézi, hogyan méregetik egymás vélt vagy tán valós vashatosait – és egy s mást – subába fordult búsuló juhászok és ezüstpitykés kincskereső kisködmönök. Mondom, nem szeretem a folyóiratok megszűnését.
Bennem mindig úgy körvonalazódik egy ilyen irodalomtörténeti szakasz: akkor ér véget, amikor el kellene kezdeni, írtam föntebb, s írom újólag kiemelve, habár épp csak vázlatosan utalva erre, de hát a Huszadik Század 1919-ben szűnt meg; ám akár élhetett volna még, évtizedekkel korábban létrehozva azt a szellemi műhelyt, Bécstől Londonig, amit majd Borbándi Gyuláék teremtettek meg az Új Látóhatár négy évtizedével. Ami 1989-ben ért véget; ismétlem, épp akkor, amikor az ott, abban megőrzött polgári tradíciók mintaként szolgálhattak volna az átalakuló magyar társadalom polgári irányultságra fogékonyabb szegmensének. S majdnem végzetesnek ítéltem s ítélem kicsit ma is az Új Írás megszűnését; úgy vélem, a polgári társadalom kialakulásának, szellemi térnyerésének két nagyon fontos pillérévé válhatott volna mindkét utóbb említett folyóirat. „A magyar irodalom nagy volt, nagyobb volt, mint a nemzet”, írta naplójában jóval korábban Márai Sándor, s épp abban a történelmi percben, amikor a szellem válaszaira lett volna szükség, e két befogadó timpanon a leforrázott nemzet ’nagyságához’ mérte magát a maga műemlék-jellegét megőrző megszűnésével.
A hiátus persze pláne a nemzet egészére vetítve nem volt ennyire szembeszökő, meglehet kissé dramatizálva adom elő, de az éles ellenvélemények szelídítése kedvéért elegendőnek vélek némi ráutalást az irodalmi szekértáborok harcainak tartalmára, minőségére, a „rajban röpülő s repülő” szelídített vadlibák talajközeliségére. Természetesen elvitathatatlanul rögzítésre méltó néhány műhely talpra állásának, vagy épp (új folyamok esetében) megerősödésének ténye, de a kaotikus szellemficsaták korát ennél erősebben olvashatjuk ki az ezredforduló felé tartó folyóirat-vizsgálat eszközeivel. Megállapítva, hogy a harmadik évezred egyik – ha nem – legerősebb műhelye, a kor meg- és kihívásainak leginkább ráfelelő a Napút nevet viseli. És ha már a folyóiratok egynémelyének nevét behivatkoztuk a fönti szubjektív áttekintésben, írjuk le a teremtő szerkesztők névsorát is, avagy az egymást váltó masiniszták a csarnokegyen: Ignotus, Osváth, Babits, Móricz, Illyés, Lengyel, Borbándi, Juhász, Réz, Mózsi, Szondi.
Illendő avagy sem a mostanában egyre-másra megszülető lapbúcsúztatók között így megszólalni, ilyen merítéssel s szellemtörténeti mélységekkel – avagy hát inkább magaslatokkal – összevetve véleményt mondani olyasvalakinek aki szerzője s szerkesztője lehetett eme orgánumnak – azt nem tudom. De megkockáztatom, hiszen a lap egésze, s kiváltképp létrejötte, erőteljes szemléletmódja semmiképp sem hozzám köthető érdem – annak szellemi stalluma egyedül Szondi Györgyöt illeti, még ha ő azt is állítja, hogy együtt jobb. Nos, nekem mindenképp jobb volt-lett, különösképp, miután fölismerten, tudatosabban, a folyóirat talán legjellemzőbb, legtöbbet mondó tulajdonságát: a kíváncsiságot. Az alkotói szabadság belső végtelenekre táguló folyamatának akarását, kifejezett óhaját. Meglehet, ez az, amit nagyon pontosan hangsúlyoznék, egy mondatra redukálva is, ha a Napútról kell nem csupán beszélnem, de jelentőségét föltárnom az utódkor számára. Jelentőségét annak, hogy a terrénum nem válhat territóriummá; a szellem egyetemességbe fakadása kettőjük szimbiózisa nélkül csupán sárkányfog-vetemény. Megmérettetés és ütköztetés nélkül a legszebb gondolat is elhal; az önmagát kizárólag önmagával összemérő s kizárólagos igazára büszke alkotás útja a végtelen sivatag homokdűnéi között céltalanul tevegelő vándor útjának még csak nem is egyedi képe, csupán annak színes poszternyomata.
De mi is közelebbről a Napút erénye? A teljességre törekvés. Valamennyi lapszáma korlenyomat; s abban is egyedi, hogy visszautaljak igazából véletlen szóismétlésemre. Rovatai lefedik azt, amit a kultúra egészéről mondani tudunk; s a szerzők „fölhozatala” a már klasszikussá váló kortársak mellett mindig teret adott a pályakezdők kéziratainak. Ami amúgy elvárás egy folyóirat felé, ám a Napút ezt az arculat-büszkeség igényességével tette, ahol is az arculat – a kíváncsiság. Teret adni kockázat nélkül kevesebb érdem, mint vállalni a kézirat szerényebb fogadtatásának kockázatát. Különösképp igaz ez irodalomtörténeti értékkel bíró tematikus lapszámainak esetében; minden témakörben a teljesség befoglalására, vagy legalábbis annak mérhetetlenségére irányult azok szerkesztőinek figyelme. Egy példán keresztül szemléltetném: mire gondolok. Induljunk ki abból, hogy a lapszám tematikája legyen a: kavics. S a lapszámot forgatva mivel szembesülünk? Ásványtörténeti példán keresztül eljutunk a földmag-földkéreg-galaxis-genezis át- és befogásáig; a kavics jelképhordozó létszintaxisáig, de a kutatói s szépírói munkák megvallatják a kavics színeit, erezetét, a felületére égett, vagy onnan visszatükröződő képek etikáját s esztétikáját, a kavicsért lehajló ember csillagot fölemelő szimbólumát, a drágakő-csiszolás paraboláját, s legvégül föltárul előttünk az is, miért, hogy hiába vált az a „kavics” életünk egyik meghatározó hegycsúcsává, irányt, mércét s mértéket adó s szabó példaképévé, példázatává, mégis miért s hogyan juthatunk el odáig, hogy „nincs elég kövünk”?
Biztosan nem kell mondanom, hogy e metafora arra világít rá, miért váltak a Napút úgynevezett tematikus számai az adott témán keresztül annak-azok egyetemes metaforáivá.
Föntebb már említettem – meglehet, nem tűnök túl visszafogottnak a Napút jelentőségéről írva. Bevallom: fontosnak érzem mindezt alapvetésként rögzíteni, mert magyarázatot kell adnom arra: miért nem szeretem a folyóiratok, a szellemi műhelyek megszűnését. Mert hiány marad utánuk. Az egyetemesség szimbólumaként érzékeltetik az egyetemesség elérhetetlenségét. És én, bár tudom, de még csak sejteni sem vagyok hajlandó azt, hogy az ember s az emberiség képtelen az egyetemesség elérésére. A Nap útját választva s vállalva ez annyira elfogadhatatlan. Sőt, legyek őszintébb: elfogadható, csak snassz. Mint Antoine de Saint-Exupéry gépének megtalálása, a roncsok átkutatása. Miközben tudjuk, egészen pontosan tudjuk, hogy az ő gépe beleolvadt a horizontba, átlandolt a napkorongon, s már rég egy távoli, ismeretlen galaxisban keresi a Kis Herceget. És meg fogja találni. Hiszen szüksége van rá; várják a csarnokegyen; ő ismeri a bolygók mindegyikét; mesél a szelíd türelemről, a rózsa és az idő összefüggéséről, s a gyökértelen lét hiábavalóságáról. S arról, hogy miért vannak kivilágítva a csillagok.
Nem, nem szeretem, ha egyik-másik elsötétedik.
Illusztráció: Napút-köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
