Zsidó Ferenc: Önszócikk
Egyszer, vidéki alakként „menő” írói körökben mozogva, valaki megkérdezte: de hát kicsoda ez a Zsidó Ferenc? Meglepődtem. Csoda lennék? Alig hiszem – bár lázálmaimban régebben annak véltem magam. Meg zseninek, akin röhög a világ. Igen, olykor írónak is.
Ez akkor kezdődött, amikor rájöttem, egy frusztrációk egész garmadája telepedett levakarhatatlanul a lelkemre, mely populációról nem tudok beszélni, meg nincs is kinek, ezért hát írdogálok róla. Hogy van-e köszönet benne? Van, de úgy, hogy abban nincs köszönet. Ennek eredménye az Állatkert című kisregény is, ami kijelölte pályámat, melyen azóta fogcsikorgatva haladok. Eme opuskában elmondtam, hogy hiába egészséges valaki, ha a világ azt mondja róla, hogy beteg, és vice versa, most pedig nem is betegen, de nem is egészségesen viselem az elmondottak következményeit. Igen, eme következményektől annyira berezeltem, hogy azóta sem merek egyes szám első személyben prózát írni, a kíváncsi világ mégis folyton azt kérdi, Szalmatánc című regényem Viktorja én vagyok-e. Nem, vazze, mondanám, de nem szoktam csúnyán beszélni, így hát csak legyintek: lemondóan. Persze, ez mindennapi tevékenységből még nekem sem elég – bár hajlok a minimalizmusra – , ezért hát tévelygő kiruccanást tettem a néprajzi tudományok kopár vidékére. Ezt a curriculum vitae pongyola szóhasználatában doktorálásnak nevezik, de én nem szeretem a pongyola stílust, hisz, ugyebár, íróféle volnék. Néprajzosként. Íróként pedig néprajzos. És ez nem frusztrációim garmadájának része. Különben is, egy székely ember nem engedheti mag magának, hogy folyton frusztrációkról beszéljen, s én pedig székely vagyok. Igaz, néha bánom már, de ez nem változtat a lényegen. Aki egyszer beszívta a tehénszar szagát, az hiába mondja, nem kérem, nem is hallottam róla, mert akkor a tehénszar visszavág, s lesz nemulass! Akkor már az se lesz fontos, hogy nem csak székely, hanem magyar is az ember. Meg szinte román is, de persze, az azért mégsem. Aki másként vélekedik, annak nem érdekel a véleménye. Amíg le tudom írni: Székelykeresztúron élek (hm, elég könnyen sikerült…), addig legalábbis. Addig akkor és úgy vagyok magyartanár és írógyeák, ahogy akarok. Addig publicisztikával is úgy foglalkozom, ahogy akarok, recenziót is arról a könyvről írok, amelyikről akarok. Ha akarok. Autóstoppos élményeimből is úgy cirkálok regényes útirajzot, s Laska Lajos nevű, buggyant figurámról is úgy irkálok össze egy kötetnyi egyperces novellát. Vagy még úgyabbul. Bizony, s ha úgy hozná kényes úri kedvem, hogy irodalmi portált szerkesszek, itt Erdély kies tájain, hát azt is megtehetem. Ha jólesik. Mindez számomra szent fölöslegesség, mely keretezi napjaimat. Ja, azt kérdik, ha ez csak keret, akkor mi a tartalom? Na, ezt itt most inkább nem próbálom megválaszolni. (De egyébként: életem egy nyitott könyv; könyvem egy nyitott élet.)
(2017)
Illusztráció: Önszócikk
Ezek is érdekelhetik!
Jámborné Balog Tünde: Önszócikk+ →
Sárközi László: Önszócikk →
Lajtos Nóra: Önszócikk →
