A SEMMIBŐL INDULTAM
Szondi György beszélgetése Kertész Imrével*
– Huszonnégy éves korától, 1953-tól szabadfoglalkozású író Kertész Imre. Hogyan boldogult?
– Nagyon szerényen éltem első feleségemmel. Zenés vígjátékokat kezdtem írni, ebből finanszíroztam a komolyabb írást pár évtizedig. Közben a fordítás is segített, majd a nyolcvanas években Soros-ösztöndíjakat kaptam. Így tartottam el magunkat – hogy azzal foglalkozzam, amit igazán szeretek, ez pedig a regényírás.
– Negyvenhat éves volt, mikor első regénye megjelent. Ekkor készült el, vagy ekkor adták ki?
– Sorstalanság című könyvemet tizenhárom esztendőn át, 1973-ig írtam, két év múlva adták ki. Sok időbe került, ameddig filozófiai hátterét kidolgoztam magamnak, míg megalapoztam. Előtte is írtam, természetesen, mindenféle szöveget, de egyik sem akart regénnyé sűrűsödni, végül 1960-ban határoztam úgy, hogy ezt a regényt fogom megírni.
– Milyen alapeszme, ars poetica vezérelte írói pályája során életét, gondolkodását; megfogalmazható ez röviden?
– A totalitarizmusról írok, az az embertípus érdekel, aki különböző totalitárius rendszereknek esett áldozatul, illetve aki ilyen rezsimben élt és vegetált a maga módján – a sorstalan ember. Különféle írásaimban ezt a speciális embertípust ábrázoltam, amelyet évszázadunk és az évszázad totális diktatúrái hoztak létre. Új jelenség ő a történelemben, és arra kényszerít, hogy módosítsuk azt az emberképet, amelyet régebbi korok humanistái, antropológusai, sőt pszichológusai hagytak ránk…
– Voltak-e életében meghatározó jelentőségű színhelyek, események, emberek, akik és amelyek nélkül minden másképp alakult volna?
– A semmiből indultam. 1948-ban kezdődött a könyvcenzúra, a könyvzúzás, saját világomat szinte a semmiből kellett megteremtenem. Ezt a folyamatot le is írom Az angol lobogó című kisregényemben. Életszemléletem, írói látásom kialakításához tudnom kellett, hogy mit akarok, ehhez függetlenednem kellett az engem körülvevő nyomasztó szellemi környezettől – először a sztálinizmustól, majd a Kádár-féle konformizmustól; ez sokáig tartott, nagy erőfeszítéseket igényelt, ezért is jelentem meg oly későn első regényemmel. Nem akartam az írói nagyüzemben apró novellákkal, különféle publikációkkal részt venni, mert tudtam, mi vár arra az alkotóra, akit elkap a „kádári gépszíj”. Másrészt ennek köszönhetem, hogy voltaképpen ismeretlen maradtam a hazai olvasóközönség számára igen sokáig, sőt jóllehet mindféle díjat megkaptam Magyarországon – a nevem nem túlságosan ismert minálunk ma sem.
– Jelentős fordítói teljesítménnyel büszkélkedhet: Nietzsche, Freud, Wittgenstein, Hofmannstahl, J. Roth, Canetti… Németből ültet át magyarra.
– A műfordítói pálya külső indíttatású volt nálam, de nagyon szerettem, s igen inspirált, hogy különböző – tőlem idegen – stílusokban megfüröszthettem a saját nyelvi készségeimet, s mindig meggazdagodva kerültem ki belőle. Sajnos erre már nincs időm… A nyelvtudásomra autodidakta módon tettem szert: sokat olvastam németül – még Camus-t, a nagy francia stilisztát is ezen a nyelven fedeztem tol passzív nyelvtudásom fordítóként, kamatoztattam, amióta pedig Németországba járok, a gyakorlatban is jól beszélem.
– Megítélheti műveinek német megszólalását. Meg is ítéli?
– Német kiadóm van; aktívan közreműködöm: a fordítóval s a szerkesztővel egyaránt, és sokszor konzultálok. A kéziratot mindig megkapom – könyveim német fordítása általában jó.
– A műfordítás – ha másként nem, nyelvileg – alkotói műhelyére is hatással lehetett.
– Természetesen még olyan is megesett, hogy közvetlenül hatott. Lefordítottam például – a név most nem fontos, alig ismerik Magyarországon – egy könyvet, ez az elidegenedett, objektív nyelv segített például A kudarc című regényem indításában… A fordítónak minden mondatot le kell fordítania: ő úgy tapogatja a szöveget, mint a textiles a szövetet.
– Íróvá válásában volt-e szerepe az otthonnak, a családnak, rokonságnak?
– Nem. Családomban senki sem író, senki sem művész, senki sem inspirált erre… Sőt családom nem is volt: apám meghalt a háborúban, anyámmal éltem egy darabig a felszabadulás után… Nagyon hamar önállósítottam magam.
– Budapest a szülőhelye. Mennyire egyértelmű színtere a város alkotásainak, s van-e más megemlítendő fontos cselekmény-hely?
– Regényeim színtere többnyire Budapest, ha el is vonatkoztatom olykor – akkor is. Itt éltem Pesten gyakorlatilag egyfolytában 1989-ig, míg útlevelet nem adtak, csak egyszer-kétszer hagytam el az országot, úgyhogy Budapest döntő helyszín volt, sőt a szűkebb hely, a Török utca is, ahol laktam, s amit A kudarc című regényem első felében kínos részletességgel le is írok. Mondhatnám, addig éltem Budapesten, míg el nem idegenedtem tőle.
– Ha az elmúlt évtizedeket megkísérli – talán mesterségesen – szakaszokra bontani, melyek a határpontok magánéletében?
– Magánéletem szorosan összefügg alkotóművészetemmel. Ilyen szempontból határozott cezúrákról beszélhetünk. Tizennégy éves koromban Auschwitzba vittek, a felszabadulás után 1953-54-ig tartott a szakasz, míg rá nem jöttem, hogy életemet az írásra teszem föl, s ez akkor teljesen reménytelen ügynek látszott. Ez a periódus igen éles cezúrával szakítható meg: az ’56-os felkeléssel, mely számomra döntő tanulság volt. Akkor nagy elhatározást kelleti volna tennem: hogy elmegyek innen: ezt valójában meg is kellett volna lépnem. De már elkezdtem írni, s egészen nyilvánvaló volt, ha meg akarom valósítani mindazt, amit az írás révén magam elé tűztem, akkor itt kell maradnom, ebben a nyelvi közegben, ebben a fejlettségben, amit Magyarország akkor jelentett. Ez eltartott 1973-ig, első regényem befejezéséig. Akkor, mint sokan első könyvük után, írói válságba kerültem, mivel úgy éreztem, hogy beteljesítettem, amire feltettem az életem, de… nem történt semmi. Folytassam, ne folytassam: ez döntő periódus volt. Végül határoztam, és sikerült is folytatnom. Ekkor megírtam A nyomkereső című könyvem 1977-ben. A kudarc című regényem 1988-ban jelent meg. Ezen – s általában minden művemen – sokáig dolgoztam. Ez írói periódus volt, amit akkor nagyon keserűnek és keservesnek hittem, de ma már tudom, hogy nagyon szép volt, ahogy ezt 1997-ben megjelent Valaki más című könyvemben meg is írtam. Igazán termékeny esztendők voltak ezek a bezártságban, az ismeretlenségben, egy kellemetlen s idegen rendszer nehéz körülményei között.
Mikor a fordulat bekövetkezett, 1989-ben mindjárt kimehettem Bécsbe – új periódus kezdete ez: akkor írtam a Kaddis a meg nem született gyermekért című könyvemet, valamint a Gályanaplót, amely harminc év krónikája 1961-tól 1991-ig – belső fejlődésregény, talán ezt mondhatnánk. Nagyon aktív alkotói időszak ez, benne Az angol lobogó című könyvem; 1992-ben németül is megjelent s nagy föltűnést keltett a Kaddis – s ettől kezdve megváltozott a státuszom.
1995-ben meghalt első feleségem, akivel több mint negyven esztendőt töltöttünk együtt: most egy késői szerelemben élek második feleségemmel… Sokat utazunk, teljesen megváltoztak az életkörülményeim a külföldi elismerések és a különböző publikálás: lehetőségek és dijak következtében, amikben az utolsó pár évben részesültem.
– Van-e életében olyasmi, amire kifejezetten büszke, van-e olyan epizód, amit megbánt vagy amit másképpen lett volna?
– Semmit sem szabad megbánni. Az ember élete teljes, amit helytelenül tett, az is gazdagítja… nem szánok-bánok semmit. Talán büszke lehetek arra, hogy igencsak nehéz és ellenem szóló körülmények között mégiscsak létrehoztam egy életművet… Soha nem írtam le egyetlen sort se életem folyamán, amelyet ma ne vállalnék, erre azért büszke vagyok, igen,.. Meg tudtam írni az életművet, s remélem, nem fejeztem be: egy regényt még feltétlenül meg kell írnom.
(A beszélgetés második részében a műfordítás volt a téma; a kazettát: keresem. Sz.Gy.)
***
* A beszélgetés 1998-ban készült (K.I. Nobel-díjas 2002-ben lett) a POLISZ Magántörténelem című rovatába: 44. szám, p. 94-96. Bolgárul is közölték a Sorstalanság bulgáriai megjelenése után a Literaturen Vesztnik című irodalmi hetilapban.
Öt éve halt meg Kertész Imre. „Magánakcióm” a rejlő szöveg online-publikálása. (Szondi György)
Illusztráció: fh. Tóth Andrej Kertész Imre-grafikája
Ezek is érdekelhetik!
»…a szeretet erősíti az immunrendszerünket« (Beszélgetés Dr. Felszeghi Sárával) →
»Antigonéról másképpen« – Dettre Gábor filmrendezővel Domokos Johanna beszélget →
Az ember, aki valamiért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/4. rész) →
