Ágh István: Varázslat karácsonyfára (három vers)
Öregasszony
Nekünk nagy ez a ház fiam,
az ürességtől megreped akár a téli ég,
kicsi hízót ölünk, kicsi lábasba főzünk,
kicsi életet élünk édesem,
csak ez a világ olyan végtelen,
s te vagy legtávolabb.
Ha látom az árva tányérokat fiam,
mindig rád gondolok,
ha látom a nagy bödönöket,
a nagy fazekakat,
te jutsz eszembe.
Ha látom a harmadik ágyat,
kicsordul a könnyem,
ha végigmegyek kamrán és szobán,
világot jártam érted azt hiszem,
hogy megtaláljalak.
Ha csillag lennél, látnálak fiam,
ha csillag lennél, kisütnél minden este,
nem feküdnék le oly korán,
kiállnék a kapu elé,
ahogyan várni szoktalak.
Könnyembe rejtenélek el,
te legszebb fényű csillagom,
hosszan néznélek, hogy behunyt
szemem mögött is lássalak.
A parlamentnél
Földön-fektem iszonyú homorúja
gyöpös a vér s az esőlé után,
kivált alakom hány leveles tócsa
tükrözte gyűrötten tovább,
mióta menni újra megtanultam
tizennyolc évesen, már túl az ötvenen
halálom zónájába visszajárok,
látszatra villamoshoz, kézfogásra.
Gondolja-e most valaki, milyen
történelmet, kaszálást parkosított
a csitri-szép cigány, s a mátós
utcaseprő mit söpör? platán-avart,
de nékem földbe vájó fogsort
és tenyeret, s az újra ültetett
dísztérre csinosított sírvirágok
felejtetnének, sose feledek!
Mert egész hétköznapi életemmel,
ahogy cipőfűzőm kötöm a vérengzés
terén, cigarettára gyújtok,
eldobom az érvénytelen jegyet,
ő működik, ki akkor erre voltam
véletlenül és mégis sors szerint,
fiatal arcom láthatom ma is
oda-vissza a 2-es villamosban.
Varázslat karácsonyfára
Burkolózz barna kabátba,
de ha hó jön, vedd föl a zöldet,
öltözködj havazásba,
a havak, mint fára ömölnek,
nem kopasz ágra,
de karácsonyfára,
csöndíts, lehelj rám örökzöldet!
Legyél egy pillanatra, mint a fa,
mozdulatlan, aztán egy kedves
mozdulattal indulj el, kedves,
mintha gyökered lábad volna,
mintha a lábad földanolna
az első emelethez.
Karácsonyeste van. Manók
és mókusok csöngettyűznek
ezüstdióval.
Te itt állsz álmaim között,
díszítve aranyozott útravalóval.
Jagellók kivénhedt jegenyéihez,
Dubrovnik cédrus-illatába menjünk,
vagy a Keleti pályaudvar langyos
forralt borával legyünk együtt?
Karácsonyeste, másnapi,
másnap másnapja ez az élet,
fölnyitom szememet, foszló
díszeid között mégis csak engem nézlek,
meg azt, hogy hullik belőled,
belőlem, ami szép volt.
Vízkereszt nem csordít ereszt,
jéghegy az égbolt.
Nincs erdő nélküled,
nélkülünk nincs Magyarország,
tűleveleid illegesd,
injekciózd az ország sorsát
valami szépre, ami nincs,
burkolózz barna gyümölcsbe,
de ha hó lesz, vedd föl a zöldet,
öltözködj havazásba,
lehelj rám örökzöldet.
Illusztráció: Erdőbelső (Olgyai V.)
Ezek is érdekelhetik!
Hegyi Botos Attila: KÁRPÁTOK ALATT* →
Móricz Zsigmond: A MAGYAR ASSZONY →
Illyés Gyula: Koszorú →
