Pályi András: Önszócikk
(Budapest, 1942 december 1. – ) írószerű figura a magyar nyilvánosságban, foglalkozását tekintve, tanári diplomával rendelkező betűvető kisiparos.
Tisztes katolikus nevelést kapott, de vallási tekintetben kakukkfiókának bizonyult a családban. Hamar megérezte viszont, hogy bizonyos íráskészséggel jött a világra, és ezt a hajlamát már gyerekkorától kiélte, mindenféle blaszfém dolgokat művelve (tanárcsúfoló, trágár szövegek, érzéki fantáziák, indiánregények, ún. ellenforradalmi rigmusok). Ilyesféle indíttatásból még iskolás fejjel írt egy három felvonásos színművet, és 21 éves sem volt, amikor bemutatták, de azonnal kiderült, hogy a darab „felmagasztalja az ellenforradalmat”, tehát muszáj volt betiltani. A három T idején hol támogatott, hol tűrt,hol tiltott szerző volt. Fiatalon megpróbálkozott a katolikus sajtóval, de nem bírta sokáig, így némi keserves egzisztenciális vergődés után átnyergelt a pártállamiba, egy politikai napilapnál rendesen megtanult hazudni, amibe végül mégis beletört a bicskája. A nyolcvanas években már kettős életet élt, a hivatalos orgánumokban közölt színházi és irodalmi kritikái mellett felismerhetetlen szignók mögé bújva nagy élvezettel dolgozott a szamizdatnak.
Romantikus, szentimentális, giccses tudatalattival rendelkezett, amit felettes énje kora ifjúságától önkínzó mazochizmussal ostorozott, később iróniával és humorral kezelt. Egyetemi évei alatt a marxista irodalomszemlélet elsajátítása helyett inkább Freud obskúrus műveit bújta a könyvtárban, azokban keresve magyarázatot nemcsak ébredő érzéki vágyaira, hanem a világban zajló folyamatokra is. Könnyen és naivan magával ragadta a lelkesedés, ha igaz és nemes ügyekkel találkozott, ám erre többnyire ráfázott. Eredendő vonzalma a színház iránt is innen fakadt. Úgy érezte, a jó színház valamiféle felsőbb védelemnek köszönhetően a legszorongatottabb helyzetben is képes elemi emberi igényünket kielégíteni, és nevén nevezni az igazat és a hamisat. Ezt a színházat kereste mindenütt, így lett színikritikus, miközben metafizikai rettegés töltötte el a fizikai színpadra lépéstől, ahogy eleve óvakodott bármi dobogótól vagy katedrától. Egy színésznő mégis kézen fogta, és kivitte az üres színházban a színpadra, egy rendező még arra is rávette, hogy előadása hejehuja jelenetében pár percig statisztaként ugrabugráljon; mindkét eset felettébb megviselte. Annál jobban csodálta a színészeket, akik a rivaldafényben legrejtettebb titkaikat is képesek megvallani, neki e színházi percek életebbek voltak az életnél.
Nem tudott ugyan lemondani arról, hogy újabb és újabb irodalmi műveket hozzon létre – hosszú ideig szinte kizárólag az asztalfióknak –, igazán mégsem tartotta magát írónak, aminek nyíltan hangot adott, amíg Mészöly Miklós, akit az irodalmiasságtól való idegenkedése miatt is mintegy mesterének tekintett, ez ügyben rá nem pirított. Ezek után megpróbálta becsülettel eljátszani az írószerepet. Könyvei jelentek meg, különféle lapoknak és színházaknak dolgozott, egész életében írásból és fordításból, magyarán irodalomból élt, bár enyhén szólva is szerény színvonalon. Pilinszky János, akit szintén egyfajta mesterként zárt a szívébe, éppen mert a maga korában ő sem illett bele a magyar irodalmi kánonba, biztosította róla, hogy az istenhitnél lényegesebb, hogy az általa papírra vetett opusokban a nálánál nagyobb erők íródeákja legyen. Rá kellett azonban jönnie, hogy e maximának még annyira sem tud eleget tenni, mint a (kis)polgári vallásosság elvárásainak; ennek ellenére továbbra is irodalommal foglalkozott, megőrizve kíváncsiságát a régi korok misztikusai iránt, akik a maguk avítt nyelvén nem kevésbé intim titkaikról,belső vertikálisukról gyóntak neki. Megpróbált tehát az ő vallomásos attitűdjükkel közelíteni az érzékiség ízig-vérig mai kérdéseihez. Elért bizonyos eredményeket, de nem sikerült a prűd magyar irodalmat érzékivé tennie; igaz, eszébe sem jutott, hogy épp neki kellene a magyar irodalmat valamilyenné tenni.
Annál kevésbé, mert nem is tartották számon a kortárs irodalmi kánonban. Akadt ugyan egy-két irodalmár, aki ezzel nem értett egyet, de nyilvánvalóan azoknak volt igazuk, akik belátták, hogy olyan szerzővel van dolguk, akit munkásságában nem irodalmi ambíció vezérelt, hanem az élet iránti kíváncsisága. Az irodalmat jobb híján csupán eszközként használta, hogy élményeit, hányattatásait, kétségeit rögzítse, továbbadja. Alkotói módszeréről úgy nyilatkozott, hogy a lényeg az önmagába indított expedíció, mert csak ily módon képes látni és tanúsítani, hogy valóban él. Ráadásul számos olyan irománya is született, amelyek nemcsak a jó ízlést sértik, hanem személyiségi jogokat is, tehát nem tartoznak a nyilvánosságra. Hogy ezek szerint kinek szánta különös tanúságtételét, arra maga sem tudott egyértelmű választ adni. Csak pro domo magának, az utókornak vagy a kortársaknak is? Ha viszont kizárólag saját használatra írt, miért tette közzé, amit közzé tett? Ha nem tartotta magát írónak, miért tett úgy haláláig, mintha író lenne? Ha ódzkodott a nyilvánosságtól, miért kereste a megjelenés lehetőségét? E dilemmák közismerten egész életében nyugtalanították, nem tudott velük zöld ágra vergődni.
Holott egyesek szerint az a kérdés nyitja, hogy egyszerűen nem értett önmaga menedzseléséhez, és ebből bizonyos nehézségei támadtak. Utóvégre egy sor kisebb díjat és kitüntetést megkapott, amelyekhez jó esetben némi aprópénz is járt.Vagyis nem felel meg a valóságnak, hogy egyáltalán nem volt jelen az irodalmi életben. Műveit lásd a Wikipédia szócikkében: https://hu.wikipedia.org/wiki/Pályi_András_(író)
(2017)
Illusztráció: Önszócikk
Ezek is érdekelhetik!
Jámborné Balog Tünde: Önszócikk+ →
Sárközi László: Önszócikk →
Lajtos Nóra: Önszócikk →
