Sárközi György: Kibékülés, Lovag Kutyaházy sétakocsikázása
Kibékülés
Tavasszal ismerkedtek meg: ez az évszak, mely langyos ragyogásával úgy borul az arcunkra, mellünkre, hogy belülről hirtelen fázni és vacogni kezdünk, s az egyedülvalóság halálos hidegéből sóvárogva nyújtjuk karunkat a szeretet eleven lángjai felé. Tavasz volt kerítőjük s a következő tavasz még úgy találta őket, mintha most zsendülne a szerelem első kíváncsisága bennük: szívósan és tragikusan, ifjúi pátosszal szerették egymást.
Az ilyen szenvedélyes, úgynevezett nagy szerelem gyakran egy porszemen bukik el. Néhány rossz, kegyetlen és idegen szó elég, hogy a szerelem szavainak egész egymás ellen rohanó és egymásba olvadó hadseregeit megbontsa. Valaki meghal a távolban s az eggyé öntött s egy képet mutató tükör menthetetlenül kettéreped egy éjszaka egyetlen percében.
Így váltak el ők is néhány ostoba szóval és összeszorított fogakkal. Csupa véres fájdalom volt a lelkük s érezték, hogy többé mégsem fognak találkozni, mert a legmélyebben azok tudják megbántani egymást, akiket legmélyebben ásott össze a szeretet. A nő, akinek vérében volt az otthon iránti tisztelet, elbújt valami unalmas és életen kívüli penzió szobájában, avval a szándékkal, hogy nem mozdul ki többé onnan, akár csak egy kolostorból. A férfi pedig a nyugtalan, a megállást nem ismerő, beszaladgálta egész Európát, s gyors egymásutánban merült föl és merült el a Piccadillyn, a Champs Élysées-én, a Kurfürstendammon, a Grabenen, a Riván, a Lungarnokon… S végül a Borghese –villa fekete hattyús tavának partján roskadtan pihent meg egy sötétfényű novemberi napon.
‒ Egy fél éve már ‒ gondolta, s bárha konok természetű volt, ez a hat hónap mégis sokat leráspolyozott a karmos szavak éléből. Szinte azt hitte, hogyha most hazatérne s benyitna a penzióbeli kis szobába, úgy foghatnának kezet s úgy nézhetnének egymás szemébe, mintha semmi sem történt volna.
‒ Egy fél éve már ‒ gondolat a nő is, aki még konokabb volt, de három hónap múlva belátta, hogy még sincs igaza. Egy krémszínű férfiszvettert kötögetett, gyakran ment az ablakhoz s összerezzent, ha lépteket hallott a folyosóról, vagy éppen kopogtattak az ajtón.
Így gondolkodtak mindig csak egymásról, várakozva és mozdulatlanul. Éheztek és szomjaztak egymásra, de viselték a tantaluszi szenvedést, mert gyávák voltak elsőnek megbocsátani. Tél lett és tavasz lett, és a folyók jege zendülve megrepedt, de a gőg páncélja nem tudott végképp lehasadni szívükről.
‒ Egy éve már ‒ gondolta a férfi, valahol Helsingörben, s egy éve már ‒ gondolta a nő még mindig kötőtűit villogtatta kisírt szeme előtt.
Tavasz volt megint: s ez az az évszak, mely langyos ragyogásával úgy borul az arcukra, mellükre, hogy belülről hirtelen fázni és remegni kezdünk…
Ekkor nem bírták tovább: fölrajzott bennük minden emlék, fölszakadt bennük minden vágy, fekete hattyúkat láttak remegve elúszni a fejük felett: jövendő évek ragyogó ígéretei… A férfi csomagolt és elindult dél felé, a nő bőröndjébe dobálta a legszükségesebbet és indult észak felé. Megelőzni a másikat! S győztesnek maradni a megbocsátásban! Megbocsátani a másiknak, s azután megbocsátani önmagunknak! És elfelejteni mindent…
A két vonat robogott dél felé és észak felé, és a két emberben lüktetett a nagy találkozás könnye és kacagása. Hallgatták a vonat kerekeinek zakatolását, a mozdony sikongó füttyeit s képzeletük elébe sietett a várva várt percnek, apró részletekig kiszínezte az egymásra lelés minden mozdulatát.
Éjszaka lett s szívükben édesség volt, mert ott benn már réges-régen megbocsátottak egymásnak.
Ekkor a mozdony újból fölsikoltott s utána száz torok: csörömpölő, dübörgő és csattanó hangok pokoli zűrzavarában minden megingott, s két szembejövő vonat egymásba fúródva s egymásra szaladva, feldőlve s a magasban még mindig veszettül forgó kerekekkel zúzott össze egy sereg életet. Halálos sikolyok és hördülések, s a sebesült mozdonyok gőze és tüze csapott a fekete égre. És az egymásra torlódott és szétroncsolt kocsikból kihullva, egy férfi és egy nő véres teteme feküdt egymás mellett, szétvetett karral, nem teljesült öleléssel.
Temesvári Hirlap 1927. aug. 6.
Lovag Kutyaházy sétakocsikázása
Lovag Kutyaházy kilépett palotája kapuján s címeres hintójába vetette magát, mely elé két tündöklőre kefélt, ezüst szerszámos, fehér térdvédős, nyugtalanul dobogó táltos volt fogva. A simára borotvált, zordtekintetű kocsis megeresztette a gyeplőt, a táltosok fölkapták térdüket, a kerekek meglendültek s lovag Kutyaházy egyszer csak érezte, mint simogatja meg a síkos levegő száraz arcát.
A hintó zajtalanul gördült különböző utcákon és tereken s a nyársat nyelt kocsis néha-néha egy-egy fölényes „hó-opp”-ot kiáltott az élet gyalogos vándorai felé. Lovag Kutyaházy csak ült a kocsi sarkában, hosszú lábaira takarót terített, s időnkint fölemelte kesztyűs kezét, hogy kifenje hegyes fekete bajuszát, vagy végigsimítson szakállán. A teljes gondolatnélküliség édes állapotában érezte magát, hideg szeme a levegőbe meredt s szíve és agya oly tökéletesen üres volt, mint a szegény ember zsebe. Nem volt éhes, nem volt szomjas, nem volt boldog, nem volt boldogtalan, nem volt beteg, nem volt egészséges, nem örült, nem szomorkodott, nem aludt és nem volt ébren, nem halt meg és még sem élt lovag Kutyaházy!
Szép fasorok közt röpült ki a hintó, a fákon tüskés vadgesztenyék mosolyogtak kihasadva, a lovak ütemes dobogása dallamosan hangzott az úri csöndben, s a kék ég derűs jóakarattal borult a lovag fölé. Lovag Kutyaházyt valami földöntúli zene zsibbasztotta, betöltve belső részeit és szinte elaltatta monoton duruzsolásával a néhány hang, amely azt susogta: mily szép a világ! mily kellemes az élet! mily szép a világ!
Sokáig haladtak a szép fasorban, azután kifordultak egy népes térre, amelyen emberszabású hangyák nyüzsögtek kellemetlenül és zajongtak a lehető legcsúnyább zajjal. A csiborszemű kocsis sem győzött kiáltozni: „hó-hopp!” s egyszer csak hevesen megrántotta a gyeplőt, a táltosok megtorpantak s valakinek éles, égig ható sikítása nyilallt át a ragyogó világon…
A hintó megállt, de már későn. Valaki ott hevert a kövezeten, a kerekek alatt, orrán-száján ömlött a vér, karjai rémülten kalimpáltak s törött lábát mozdítani se bírta.
Szempillantás alatt sűrű tömeg vette körül lovag Kutyaházy kocsiját s furakodva, sipítozva, nyakat nyújtogatva bámulták a kerekek alatt gyötrődő szerencsétlent. A lovag egykedvűen ült kocsija sarkában, csak bajuszát fente türelmetlenül. Nem akarta látni a vért, az összetört tagokat, az eltorzult arcot, s még bosszankodott is, mert a szép zene kuszáltan s elrekedve akadozott belül és úgy nyikorgott: a szép mily csúf, a kellemes mily kellemetlen…
Egyszerre egy ördögi hang süvített feléje:
‒ Ez itt lovag Kutyaházy! Le vele!
S tízen visszhangozták:
‒ Le vele! Húzzátok ki a kocsijából!
S már százan:
‒ Húzzátok le a kocsijáról!
A lovag elsápadt s idegesen kiugrott a hintóból. A tömeg előbbre nyomult, egyesek megrázták az öklüket. Rendőr nem volt sehol. Lovag Kutyaházy látta, hogy a helyzet komoly s ideges félelem fogta el. Szinte védelmet kérve fordult jobbra és balra, de csak egyetlen lény volt, aki nem átkozódott és nem rázta fenyegetve öklét az orra előtt: az elütött. S amint a földre bukott ember kétségbeesett, szenvedő szemébe nézett, hirtelen valami csodálatos érzés vonaglott át üres szívén, s egy perc alatt betöltötte meleg, lágy fájdalmas áradatával. Lovag Kutyaházy nem tudta, mi történik vele, nem tudta, hogy honnan áradnak belé ezek a botrányos és szokatlan érzelmek, amelyek arra kényszerítik, hogy letérdeljen, leboruljon szenvedő embertársa mellé, előretörő könnyeit beléhullassa a kiömlött vérbe s a részvét és szeretet dadogásával súgja az ismeretlen testvér felé: fiam, testvérem, atyám, felebarátom! Először érezte életében a szeretet misztikus édességét.
S karjába vette a sebesültet, felemelkedett, hogy kocsijába fektesse. A kocsi azonban nem volt üres, sarkában hosszú, szikár úriember ült, lábát takaró födte s kesztyűs kezével idegesen pödörte hegyes, fekete bajuszát és simogatta szakállát. Aztán hidegen intett a kocsisnak, hogy mehetnek. A kocsi elrobogott, s lovag Kutyaházy ott maradt, zavartan és tehetetlenül, karjai közt az idegennel. Ám az idegen véres teste egyre könnyebb és áttetszőbb lett, míg végül csak valami fényes sugarat tartott szívéhez ölelve lovag Kutyaházy! S amint ocsúdva végigtekintett magán, azt látta, hogy ruhája kopott és rongyos, térdén két nagy folt, a keze csupasz, s cipőjéből kikandikál a lába ujja… S az oszladozó tömeg őt is magával sodorta…
Amerikai Magyar Népszava 1925. márc. 15.
Illusztráció: Lelettár
Ezek is érdekelhetik!
Kányádi Sándor: Citromfák és mogyoróbokrok fölött (novella) →
Lovik Károly: Tíz krajcár →
Kaffka Margit: A padlásra, Ind legenda →
