Kiss Tamás: Magyar Miklós: „ÉN. ÉN. ÉN. ÉN. Esterházy Péter”
Garantált szellemi élvezetek elé néz a recenziót elkövető is, amennyiben az irodalomelmélet és összehasonlító irodalom nemzetközi hírű professzorának, Magyar Miklósnak könyvét olvashatja, ráadásul a monográfia Esterházy Péterről, a zseniális, méltán beskatulyázhatatlan írózseniről szól.
Magyar Miklós könyve (Napkút Kiadó, Budapest, 2021.) elsődlegesen a „posztmodern” fogalmára, illetve annak, Eszterházy általi „alkalmazásaira” fűzi fel gondolat-fonalait, mindeközben azonban kibomlik az író és családja, továbbá nemzetének sorsa, sőt, a regénynek mint műfajnak nemzetközi történeti és jelenkori formálódása, mely lényegében a mindenkori szerzők ÉN-mivoltának, lelki vajúdásainak tükörképeit is felvillantja. Esterházy „mindent elkövet”, hogy jó páran posztmodernnek nevezhessék, csakhogy nála megmaradnak, vagy legalábbis észlelhetők a regény hagyományos ismérvei is, így ebből az aspektusból sem lehet fogást találni rajta. Magyar Miklós természetesen nem is akarja megzabolázni, kategóriákba szorítani őt, sőt: egyre újabb és újabb ajtókat nyit felé, hogy az értő, figyelmes olvasó előtt, mint eget bámulók előtt az éj csillagjai, minél teljesebben ragyoghasson fel az életmű. Ugyanakkor szerző a világirodalomra is folyvást kitekint, így aztán könnyedén kiderül, hogy az „intertextualitás” nem is posztmodern találmány, hiszen már Montaigne és André Gide is éltek vele. Szerzőnk ugyanis mindenkor irodalomtörténeti eseményeket is felhoz, ugyanakkor dúsan idéz Esterházy műveiből, és szinte elbújva, mögé rejtőzve rajzolja meg az emberi, nemzeti sors, sorsok műfaji, narrációs sokféleségekben megnyilvánuló áradatát. Talán úgy fejezhetnénk ki legjobban, hogy a mű egy szépirodalmi és irodalomelméleti plein air-sorozat pillanatfelvételeiből összeálló, izgalmas kollázs.
A monográfiából az is kiviláglik, hogy az írás, a szépirodalom, illetve annak művelése, lényegében nem is annyira halálosan komoly mesterség, sokkal inkább szertelenségekből is születő fickándozás, játék, játékosság az időben, idővel, nyelvvel, na meg a halálosan komolyan „csinált” történelemmel, mely Kundera megvilágításában: „…kívülről tör rá az emberre; nem hasonlít már a kalandorok vonatára; személytelen, kormányozhatatlan, kiszámíthatatlan, érthetetlen, és nem menekülhet előle senki.” (In: „A regény művészete, Európa Könyvkiadó 2003, p. 19.). Mert ki tudta volna megakadályozni az író családját is utolérő kitelepítéseket? Kik azok, akik döntenek, dönthetnek, és sors-lényekké tehetnek még gondolkodni is képes embereket? Hol élünk, ki vagyok én, aki ezt engedi, és kik voltak őseim, felmenőim, akik hasonló borzalmakkal eleve vesztesként birkóztak? Lehet ezt az egész álarcosbált komolyan venni? Nem, mert akkor megbolondulhat az ember. Így aztán kórképet kell rajzolni valamennyiről, összekeverve-kavarva kosztümöket, korokat, ahogyan ő írja: „…Élvezettel cincáltam szét az életemet, szedtem darabokra…s a darabokat ide-oda hajigáltam, nagyítottam, kicsinyítettem, eltüntettem őket, a megtörténteket kevertem a képzelet szülötteivel…őszinte vallomásokat helyeztem velejéig hazug keretbe…” és így tovább.
De ez a jól megszervezett maszkabál világraszóló attrakció, amin hiába keseregsz, jobb nem lesz, legföljebb közröhejjé teheted, maró gúnyoddal kibelezheted. Esterházy mindezt flegmatikus könnyedséggel, a lehető legváltozatosabb módokon, akár nyelvi játékokkal teszi. Intertextualitása is rendkívül változatos, melynek irodalmi-történeti és funkció béli sokféleségét, különös komplexitását is elénk tárja a monográfia szerzője. Példának okáért, a kommunista rendszer borzalmain túl, a Kádár korszak kitűnő talajt biztosít az elme intuitív humoros fickándozásainak, mert ugye, mi mást lehetne tenni vele?
Magyar Miklós nagyszerűen hozza össze mindezt a „Korkép, kórkép, körkép” fejezetben, ahol az író, „Kis Magyar Pornográfia” című művén túl bedobja a „Függő”, a „A szív segédigéi”, a „Hahn-Hahn grófnő”, továbbá „A fogadós naplója” és a „Termelési regény” írásait is, melyek így, együttesen szórnak össztüzet és mutatnak fintort „a huszadik századról”, hiszen: „Eszterházy élesen bírálja a kort, amelybe beleszületett.” (p. 32.). Ismét kiütközik a világban való gondolkodás, na és az időtlenség, azaz: a téridő-történelem összefüggések relativitása. A mi szűkebb régiónk összefogó ütőere a Duna, mely „…sok zagyvaságban, divatos lagybatyban” létezik. És ott Romániában, „A mindent ellepő porban”, „a görbe lábú anyóka”, mely mögött „A Semmi regnál, e másodosztályú huszadik század.”, és a magyarok Bécsben, „…ez a drámai és slampos, kopott és agresszív, fáradt és rámenős öltözködés, mely azonnal szemet szúr…”, aztán „A fogadós naplója”, melyben a dátum után a „félek” szó következik, és bárki is lehet az a „fényes úr”, akit megszólít, mivel összekeverednek a különböző korokban, társadalmi rétegekben használt megszólítások , etikák – és így tovább. Időutazássá is válnak a mondatok, de fura módon, mintha éppen ebben az érzékeket, érzelmeket egyaránt felajzó permanenciában állna meg az idő, melynek végleg megcsontosodott váza maga az emberi természet. Ilyen állomás-esetek például a tragikussá vált dátumok, illetve az a bizonyos dátum: 1951. június 16., amikor kitelepítették Esterházy családját, de ide kapcsolódik a magyar vonatkozással is bíró Bloomsday, Joyce: Ulysses című könyvéből: 1904. június 16. Aztán 1958. június 16., Nagy Imre kivégzése, majd újratemetése 1989. június 16-án…Sorsok, sorstragédiák egybeesései…Na és 1999 ősze, amikor megtudja, hogy apja III/3-as ügynök volt…
Mindezek tudatában, de elsődlegesen a monográfia szerzőjének szemléletes bemutatásában értjük meg igazán, hogy Eszterházynál, tartalmi és történelmi vonatkozásokban egyaránt, mily rendkívül sokféleségben mutatkozik meg az „idegen” szövegek citálása, torzítása, továbbá az anyanyelvvel való játszadozás, archaizálás, mely állandó értelmi-érzelmi hullámvasútra ülteti az olvasót. Írónk teljes világossággal közli velünk, hogy Énünk megőrzésén túl nincs esély elszökni nekünk szánt sorsunk, illetve az arra akaszkodott, öntudatlanul is magunkkal hurcolt történelem elől, ugyanakkor naivitás lenne azt gondolni, hogy ez bárhol a világon bárkinek sikerülhetne. Magyar Miklós jól érzékelteti, hogy az intertextuális szerkezetek sokszor annyira „belesimulnak” a történetekbe, mint amennyire a sors-lények mikrovilága az adott társadalom éppen etikusnak nevezett, jobbára tudat-irtó közegeibe, ugyanakkor fel is ordíthatnak, odacsaphatnak múltnak jelennek, új aspektusokkal döbbenthetik meg az olvasót, melyről szerzőnk részletesebben is szól. (Lásd pp. 36-63.). Különösen érdekes egy Camus-idézet sokszoros előfordulása Esterházy több művében.
De mindezen fantázia-özön még tovább srófolható, melyet Magyar Miklós rendkívül szemléletesen mutat be a „Több mint barátság a nyelvvel” című fejezetben. A szerző példák gyanánt, több művet is említ („Tizenkét hattyúk”, de visszaköszön „A fogadós naplója” is…). Érdemes idézni: „A múltat idéző archaikus nyelv és a mai magyar zsargon keveredése nem puszta stílusgyakorlat az író részéről, hanem az időtlenség kifejezése. A múlt és a jelen egymásba játszása jellegzetesen esterházys eljárás.” (p. 85.). „Mert az egyéni szóhasználat nem ártatlan. Sőt! Veszélyt jelent a hatalomra.” – mondja Magyar Miklós (p. 86.). És valóban, hiszen: „Helyéről elmozdítani a beszédet annyi, mint forradalmat kirobbantani.” („Ágnes”, in Magyar Miklós, p. 86.). Az egyén, egyéniség hatalmak általi meg nem tűrése, avagy az igazi ÉN megmutatásának bátorsága, s mindez az irónia mosolyokat gerjesztő, sőt nevetésekbe torkolló világába foglalása, eljátszása, filozófiai értelemben is pimaszság, de sohasem az író vagy a költő sara. „A dolgok összefüggéséből emelkedik ki ez a mezítelen irónia” – írja Esterházy, mert ugyebár, „…kicsendül a történetekből néhány visszatérő – századokon visszatérő – dallam. A szabadságvágy és szabadságszeretet mindenekelőtt, az igazságtalanságnak nemcsak gyűlölete, de kifigurázása is…” (In: Magyar Miklós, p. 102.).
Ahogy az ember barátkozik Magyar Miklós monográfiájával, először betartja a lineáris olvasás szabályait, de aztán oly mértékben vesz erőt rajta a kíváncsiság, hogy átmegy ugráló olvasásba, de az még nem elég, mert egyszer csak azt veszi észre, hogy ciklusokban olvas, azaz: jómagam rendszerint minden egyéb fejezetből visszatértem a „Termelési regény”, illetve a „Humor” részekhez…De hát „mindenki másképp csinálja”. Egy biztos: valahogyan nem hagyja nyugodni az embert ez a könyv. Nem, mert folyvást lázadást indukál, ugyanakkor, személy szerint bennem felébresztette a biológust is, hiszen lám, lám, itt van Esterházynál és a monográfia szerzőjénél is az elme „időfüggetlen időintegrációs” működése,
az a képesség, mely lehetőséget ad az emberi mivolt sokféleségének egyszerre materiális és metafizikai megragadására, hiszen ez a „közepe” az ÉN-nek, de az általa kreált kozmosznak is. És felidéz bennem egy rég nem használt, kreált fogalmat is, mely úgy hangzik, hogy: bennfoglaltság. („Biofunkcionális filozófia”). Jelen esetben író és olvasó vagy az egyedi egyetlenként egzisztáló ÉN mint gondolkodó emberi mivolt, más Énekhez való elválaszthatatlanságát reprezentálja, mely már csaknem a heideggeri „benne lét” érzéseit kelti, rámutatva a Homo sapiens mint „Egy”, egzisztenciális értelemben vett szükségszerűségére.
A monográfia, akárcsak Esterházy művei, elgondolkodtat, szellemi lendületet ad, megújítja a hitet a regényben, és a szépirodalom halhatatlanságában.
Külön köszönetet érdemel a Napkút Kiadó a téma rangjához illő esztétikus borítóért.
Illusztráció: Könyvrecenzió
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
