Koppány Zsolt: Pilinszky nem “Jancsi”, hanem poeta benedictus!
(Koppány Zsolt – harcos. Ha védelmébe vesz: halad, törhetetlenül. Ha Kocsis Zoltán utca a tét, még nem nyugszik bele. Ha Pilinszky János utca – köz tizenkét éve már van Budapesten. Emléktábla is pár esztendeje. S ha Pilinszky-megítélés… interjúra reagál az esszéíró író. Aki kritikus is. [szerk. megj.])
*
100 éve született és negyven éve nyugszik a Farkasréti temetőben a XX. századi világirodalom (sic!) egyik legnagyobb magyar költője, Pilinszky János. De magyar volt-e? A 70-es évek közepe táján előadást tartott egyetemistáknak, ahol is egy túlfűtött ifjú fölpattant és szinte ráripakodott a költőre: magyar ön egyáltalán? A galambszelídségű Pilinszky cérnahangja már-már rikácsolásba csapott át. – Hát milyen nyelven írok én?
Jó kérdés. A csupán 31 évet élt betegeskedő, nagy költő, Dsida Jenő egyszer csak eljutott ama csúcsra, ahonnét valósággal kirobbant belőle a Psalmus Hungaricus olyan adys dörgedelemmel, hogy akár ő is írhatta volna. Pilinszky megmaradt katolikusnak, tehát egyetemesnek. Egyébként pedig megelőzte Kertész Imrét! Mert kering máig a levegőben, hogy van a magyar író, és van a magyarul író író. Márpedig aki magyarul ír, érez és gondolkodik, az magyar író. Még akkor is, ha genealógiai értelemben sváb, cigány, szláv vagy zsidó. A Pilinszky lengyel név. Az anyja meg echte német. Baitz Erzsébet mellesleg a magyarországi szerviták női ágát alapította meg. A még gyermek költő sok időt töltött a rákospalotai intézetben, ahol eltévelyedett leányokat próbáltak jobb útra téríteni az apácák. „Micsicsák rabruhát viselt, / én habos gallért és bársony ruhácskát. / Ő elpusztult, én pusztulok.” – írta Vázlat című versének utolsó soraiban. Nagybátyja, Pilinszky Zsigmond Németország-szerte híresült el, mint az egyik legjelentősebb Wagner-tenor.
Fájdalmas volt a Pilinszky „Jancsi” bújócskája című interjút olvasnom (ÉS, 2021. április 9.). A kérdező Kácsor Zsolt író teszi, amit kell. Kérdez. De miért úgy, hogy a választ már saját maga megadja, Pilinszky korai versével kapcsolatban, melyből az első versszakot idézi a hétből? Ez a mű a Parafrázis. Mint írja, „Ez részint krisztusi aktus, részint olyan költői szerep, ami nekem idejét múltnak tűnik. Sőt, olykor komikusnak. Mit gondolsz erről a krisztusi költői hangról és akusztikájáról?” A kérdést Marno Jánosnak szegezi.
Én csak a magam nevében beszélhetek, de Pilinszkynek semmiféle „költői szerepe” nem volt. Mert ő sem nem Ady Endre, a vátesz, sem nem Illyés Gyula és Csoóri Sándor, akik az összmagyarság gondolkodói és aktív szereplői voltak, szembe helyezkedve egy borzalmas korszakkal. Pilinszky evvel szemben Jézus Krisztusban élt. Hogy ez mit is jelent pontosan, az a transzcendencia kérdése. Egyébként ilyetén aztán nem tudott például marxi-engelsi, sem lenini értelemben megszólalni, de ateistaként sem. Szegény jó Marno János ráharap a kérdés horgára, és már mondja is, hogy Pilinszkyt mennyire megbűvölte és lebénította az Apokrif egyszeri csodája! Csakhogy a Parafrázis jóval előbb született, mint a XX. századi világirodalom egyik már említett csúcsteljesítménye. És hát legalább egymással szemben leülve valamelyikük fölolvashatta volna az egész Parafrázist, s talán rájönnek arra, hogy nincs is itt miért kötözködni.
Marno számomra érthetetlen módon belekap a magyar költészet egyik legenigmatikusabb versébe, és kvázi lerántja róla a leplet. Bizony, az Utószó a lovasaival együtt remekmű. Jól értelmezte a korabeli Tandori Dezső. Hogy aztán miért vonta vissza és adott igazat Marno Jánosnak, hogy mégsem nagy mű, arról sajnos már nem tudjuk őt megkérdezni! Marno feleségének igaza volt. Éva asszony ugyanis azt mondta: Pilinszkyről vagy jót, vagy semmit. Marno, mint „kérlelhetetlen kritikus” a jót választotta. Rosszul. Hogy neki nem tetszik, az nem esztétikai-etikai kérdés. Van, akinek nem jön be a Cappella Sistina mennyezetfreskója, vagy a főoltár fölötti hatalmas mű, az Utolsó ítélet, attól még Michelangelo minden idők legnagyobb képzőművésze.
Egyébként Pilinszky semmiféle Apokrif-csúcsra nem akart visszatérni. Érdekes azonban, hogy Németh László atyai barátja volt! (Én kétszer jártam Pilinszkynél, s amit ott hallottam tőle, az fölért két egyetemi szemeszterrel.) És akkor mondta, hogy Németh a fejét csóválta, amikor az Apokrif utáni verseit olvasta. Rossz iránynak nevezte. A költő elmondta nekem, hogyha akkor a nagy íróra hallgat, akkor nem az a Pilinszky, akiről sokat beszélnek. Egyik nagynénjéhez írott levelében közli: „Én, az örök álmodozó Chicagóban bekerültem a legnagyobbak közé. Greta Garbo hat sort kapott, én tizenkettőt. Ha valami, ez kellőképpen nyugtalanít.” Nem tudott mit kezdeni a rázúduló nagy sikerrel. Az egyik londoni költőfesztiválra Közép-Európából három költőt hívtak meg: Vasko Popát, Miroslav Holubot és Pilinszkyt. Őt nem akárkik fordították, hanem olyanok, mint az angol „koszorús költő”, Ted Hughes és a Nobel-díjas svéd Tomas Tranströmer. Akinek itt, Budapesten tettem föl a kérdést: avulási listán van Pilinszky? Tranströmer elhűlve válaszolt. Szó sincs róla! Nincs olyan év, hogy ne venném elő a műveit és ne találkoznék olyan sorokkal, amelyek még mindig őrzik a titkukat!
Oklahoma Cityben egy valamikori német család létrehozta a Neustadt-díjat. Ez volt akkoriban a Nobel előszobája. Gergely Ágnes gondolt egyet, s miután előtte kétszer is próbáltak magyar írók ajánlani valakit saját hazájukból – sem Weöres Sándor, sem Illyés Gyula nem jutott semmire –, a már akkor jelentős költő Pilinszkyt ajánlotta a nemzetközi zsűrinek. Az egyetlen kitétel az volt, hogy az angolszász vidékeken legyen „neve” az illetőnek. Ketten maradtak végül is: Pilinszky és a nagy lengyel költő, Czesław Miłosz. Az egyik amerikai zsűritag megsúgta: ez most a lengyelek ideje. (A pápa, az amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó… 1978-ban.) Politika volt ez már akkor is. Miłosz nem sokkal később egészen véletlenül Nobel-díjas lett…
Az Utószóra visszatérve, miért ízléstelen és bombasztikus ez a mű? Talán a Pilinszkyre oly jellemző szó az igazi ok, mely nem más, mint az elragadtatottság. Évtizedek óta ez már nincs „divatban”. Manapság a minimalizmus dukál. Meg a spórolás a szavakkal. Szerintem a spórolás az OTP-re és a hozzá fordulóra vonatkozik. „Ebben a versben üt vissza az infantilitás és a kényszerneurotikus nárcizmusa.” Írja Marno, majd idéz: „Mezítelen sírkő a hátad // Boldogtalan erejű kép.” Jánosom, a világirodalom egyetemes történetéből írjál le egyetlen nevet, aki ehhez fogható, bár tényleg távoli asszociációt írt! Meg hát a tükrök! „felelet nélkül átkelek / a tükrök mélyén heverő szobákon. // Ez hát az arcom, ez az arc? / A fény, a csönd, az ítélet csörömpöl / ahogyan az arcom, ez a kő / röpül felém a hófehér tükörből.” Ezekhez fogható képeket festett – most csak szürrealistákat sorolok – Salvador Dalí, Max Ernst és felesége Dorothea Tanning, Leonor Fini és René Magritte. Borzasztóan giccses a farkasos szövege – írod, de hozzá kellett volna tenni, hogy az a K. Z. oratórium egyik emblematikus monológja, kiemelve a kontextusból, Fabula címmel híresült el. Aztán kissé lecsillapodva elnézed neki még ezt is. Nos, nem az ő magányos farkas-létéről van itt szó, hanem az Isten bárányáról. Valamennyi teremtett állatról. Itt nem a farkas a lényeg, hanem az állatok tisztaszívűsége. Jézus Krisztusé.
Kedves Marno János! Ha tetszik, ha nem, én a barátod leszek a sírig. Mert amit tettél, az soha el nem felejthető. Emlékszel? 1987-ben, mint külső lektor javasoltad Költői színjáték című első verseskötetem kiadását. 1988-ban meg is jelent a ranggal bíró Kozmosz Könyvek sorozatban. Akkor találkoztunk először. És beszélgettünk, mi másról, mint a költészetről. Akkor azt mondtad, egyszer bebizonyítod, hogy Pilinszky nem akkora szám, mint amilyennek gondolják. Vártam. Ha vitára került volna sor, akkor én magammal vittem volna Kocsis Zoltánt és Törőcsik Marit. Hogy irodalmár is legyen ott, hát Belohorszky Palit, a jelentős esszéistát. Mások mellett ők is beszéltek a költőről Szavak és szenvedélyek (1991) című kötetemben. Megtekinthető a Magyar Elektronikus Könyvtár lapjain. De visszatérve: eljött az idő. Megpróbáltál mindent, hogy Pilinszkyt kiiktasd a kánonból. Nem sikerült. Ettől még költészeted nagyon magas polcon ágaskodik virtuális-bensőmben. Mi a modern? A költő ezt is megválaszolta: „Az idő teljes drámájának a megélése.” Hát ehhez tartsuk magunkat! Az általa híres lett rilkei mondat, miszerint az a tragédia, hogy a tények miatt sohasem érjük el a valóságot. Pilinszky az egyik azok közül, aki legalább egy ujjával, de megkaparta ama valóság legkülső burkát.
Illusztráció: Pilinszky, Marno
Ezek is érdekelhetik!
Csak ülünk, és cseve… – csetelünk. Ceca Georgieva és Lévai Nóra beszélgetése →
Tamási Orosz János: Tánc egy végtelen kötél peremén →
Németh Erzsébet: Baumberg Gabriella – Batsányi Jánosnak →
