Druzsin Ferenc: „PISZKÁLGATOM A HUNYÓ PARAZSAT…” (6.)
É N R E F O R M Á T U S P A P V A G Y O K…
(Tompa Mihályról és allegóriáiról)
Fotó: Druzsin Iván
1. „ I s t e n – k r i s z t u s – u g y s e : s z é p t r i u m v i r á t u s . ”
Nem lírája gazdagságának felidézéséért, nem a Népregék és népmondák népszerű könyvéért, nem a Virágregék lírai „fabuláiért”: ebben a közleményben Tompa Mihály allegóriáiért „szól a harang”, amelyek Világos után országot-világot szólítottak meg. Ráadásul közvetlenül a katasztrófa után, mindenkinél hamarabb, s mintha az eltűnt Petőfi Sándor hangján és bátorságával. Jósolt bennük kedvező fordulatot a néphit erejével, az Ősz átváltozást ígérő mítoszával (Aratás után); üzent a gólyával, a legfájdalmasabb hírt bízta rá: „Mint oldott kéve, széthull nemzetünk” (A gólyához); az Őszi tájnak szépséges strófáiban pedig a pap „sugalmaz” a költőnek: a feltámadás ígéretét ismerteti fel a „hervadásban”: azt, hogy „Itt a végharc ösmeretlen”.
Tompa Mihály nem úgy ismeretlen költő, ahogy Tóth Endre vagy Lévay József. Nincs tanácstalanság neve hallatán: tudjuk, költő volt, Arany kortársa. Nyomatékul felrémlik talán egy „névsor”: Petőfi, Arany, Tompa, hozzá pedig az, hogy ’triumvirátus’. Bár messze laktak egymástól (Arany: „Beje ide annyira van, mint Északamerika”), a barátság erős kapocs volt Szalonta, Pest és Beje között.
„Nagy, igen nagy örömömre volt leveled – írta Petőfi Aranynak második levelében (’47. február 23-án) – s versedet már annyiszor olvastam, hogy könyv nélkül tudom és elküldöm Tompának. Legény ám még az is a talpán! Átaljában: Arany – Petőfi – Tompa, isten-krisztus-ugyse szép triumvirátus, s ha dicsőségünk nem lesz is oly nagy, mint a római triumvirátusé volt, de érdemünk, úgy hiszem, lesz annyi, ha több nem (…).”
Arany, a töprengő és megfontolt Arany ugyan örömmel fogadta, nem hagyta szó nélkül e lelkes és magabiztos indítványt: amolyan tréfás intelem kíséretében mondott „igen”-t:
„Hm, ez a triumvirátus… De tudod-e, hogy ama rómaiak egyike mindig gyarlóbb volt s egy idő előtt elbukott, vagy a többiek játék-szerévé lőn? Ti már nem lehettek a gyarlók: adja isten, én se legyek (…) (Szalonta, 1847. február 28.)
És egyre-másra telítődött tartalommal a „szövetkezés”. Szinte azonnal napirendre került a népiesség kérdése, s ki-ki saját felfogással állt elő:
Petőfi lobbant: „Ha a nép uralkodni fog a költészetben (…) és „Égbe a népet, pokolba az arisztokráciát.” Arany is megírta a magáét: „Festeném a népet szabadnak, fegyverforgatónak, … a fejedelmet atyának, patriarchának (…) Festenék szabad hazát, közös hazát (…). Tompa: „A zászlónak én is örömmel leszek egy közlegénye, s mindazokat, melyeket szépen és okosan fejtegettél mult leveledben, szívesen aláírom. Azonban, barátom, engem, igazság szerint, csak félig lehet népköltőnek mondani. Átnéztem például, a mit összesen írtam, sokkal több benne mind nyelvre mind eszmére tekintve a nem-népies, mint a népies, és látom, ez jövőre is így marad. (…) Mert azt hiszem, a népköltészetnek czélja kettős: emelni a népet fölfelé; édesgetni a nagyobbakat hozzá lefelé. Azonban félre a theoriával, írjunk, ez többet fog tenni, s én a mennyit tehetek, annak tevésére örömmel felajánlom magamat.” (Beje, 1848. március 2.) (Pár esztendővel később Önéletrajzában Arany hasonló valamit fogalmazott meg: „Murányban oly nyelvet akarék megkísérteni, mely az irodalmi s népies nyelv közt mintegy középet tartson (…), Így akarván egyrészről a költészeti nyelvnek nagyobb népszerűséget szerezni, másrészt a népet egy fokkal magasabb olvasmányhoz szoktatni.”
Ha így együtt olvassuk a három „nyilatkozatot”; bár lényeges pontokon is van különbség, Petőfinek, Aranynak, Tompának ott a helye a nemzeti költészet zászlaja alatt.
Tompa Mihály is csatlakozott tehát: tömörnél is tömörebb életrajzával így mutatta be magát Aranynak első levelében:
„Én református pap vagyok; csendes és zajtalan életem folyama; nincs semmi fény és ragyogvány állásomon (…). Bibliámnak és lantomnak élek (…) Örömmel hallgattam a TOLDI-ról a hírt (…). Írj, írj, édes barátom! többet, sokat ilyet, hogy áldjon meg a lant és a nemzet istene!”
Levelezésük érdekes olvasmány, irodalomtörténeti adalékok tárháza, személyes „vallomások” páratlan gazdagsága. Amikor például Arany azt találta írni, hogy Rózsa és Ibolyá-ját többre tartja a Toldinál, Tompa szellemesen „korrigál”: „Hogy RÓZSA TOLDInál is jobb volna (…), ezt mégsem hiszem, én inkább szeretném TOLDI alá írni a nevemet.” (Beje, 1848. március 2.) Kassa után, talán hogy segítsen barátjának megnyugodni, ’52 decemberében azt írta Arany: „Hej, Miska, ha mi egy faluban laknánk? Miért is nem lehet nekünk egy faluban élnünk? Miért is nem?” Tompa válasza bölcs; emberismeret és tapasztalat birtokában született (1852 decemberében vagy ’53 januárjában): „Minek is laknánk mi egy faluban János? Én is sokszor álmodozom erről, de, barátom, úgy látszik, egyikönk sem ösmeri e nyomorult férget, melynek ember a neve. Hátha akkor nem szeretnők úgy egymást? Furcsa az ember! Szemere Miklós felette jó ember, beh megszeretnéd, ha megösmernéd! Könnybe lábbadt szemmel borúltunk egymás nyakába, midőn hozzá mentem; harminc nap múlva, még előbb is, már disputáltunk, ingerültek valánk egymás ellen, vagy legalább is egykedvűek, gyakran egész nap nem beszéltünk; barátom, ha én azt meggondolom; igen szégyenlem és nekem az igen fáj! Ha te nekem csak egy órára is közönyös lennél valaha, nem tudnám soha megbocsátani magamnak! Ilyen nyomorúlt az ember!”
Egy „majdnem igazi” triumvirátus-fellépés.
Hamarosan a Toldi-pályázat után ’47. november 20-i határnappal ismét pályázatot írt ki a Kisfaludy Társaság költői beszélyre, melynek tárgya Szécsi Mária és Murány vára. Szállingózó hírekből tudni lehetett, hogy mindhárman készültek pályaművel, azonban ilyen-amolyan okból végül egyik sem küldte be a kész alkotást; az esetleges „versengés” ilyeténképp elmaradt, ám három szépirodalmi művel mégiscsak gazdagodott a magyar irodalom.
A feladat egyik nehézsége abból adódott, hogy Murány „tényei” már könyvbe voltak vésve: Gyöngyösi István Márssal társalkodó Murányi Vénus-a több kiadást ért meg, ismert történetnek számított amúgy is, legutóbb 1796-ban jelent meg (Pozsonyban és Pesten), „mellyeket egybe-szedett, és a leg-régibb nyomtatványok és Kéz-iratok szerént hibáiból ki-mentett Dugonics András királyi oktató.”
A három mű akár vázlatos elemzésére itt nincs mód; az bizonyos, hogy a legalaposabb koncepció szerint Arany dolgozta fel a történetet Murány ostroma címmel. Petőfi és Tompa a Szécsi Mária címet adta munkájának. Terjedelemben Aranyé nagyjából duplája Petőfiének, Petőfié ugyanilyen arányban Tompáénak. Az igazi többlet azonban az, hogy Arany két főhőse önelemző lépések során jut el oda, hogy Szécsi Mária döntése lélektanilag (a nő lélektana szerint is) hitelesíti szerelmüket:
Vitéz, vedd jobbomat… csudát tesz erényed:
Pártomat elhagyom, hogy kövessek férjet.
Arany és Tompa nem töltött heteket együtt, nem állott fenn a veszély a közönyössé válásra, viszont együtt jártak gondolataik, egyként vélekedtek fontos dolgokról; „szellemi együttlétük” tartotta meg őket emberi és szakmai kérdésekben.
A Tóth Endre-fejezetben már említettem, hogy mennyire egyformán fogadták Lisznyai „Nyáréj”-ét; Arany reagálásából idéztem is strófákat,most Tompa leveléből emelek ki sorokat:
„Lisznyai versét én csak részszerént szeretem. Tudj’ az isten, én azt hiszem, hogy ez a fiú nem jó úton van. Sokszor kicsinyeskedő, verseiből a majestas hiányzik. (…) Azon tavaszi versében, mely Petőfi „A nap lement, Eljött a csend” versének lőréje, az a sok tüty, müty, nüty, kigyófütty! nekem sehogy sem tetszik.” (1853 január )
E néhány példából is látható, számos kapocs tartotta össze a „triumvirátus” tagjait, és „működött” triumvirátusként is. A XX. században addig-addig halványodott az egykori tartalom, főleg pedig addig gyengült az érdeklődés Tompa iránt, hogy hamarosan gépiesen ismételgetett ’névsor’ lett belőle. És amikor a közelmúltban, 2017-ben Tompa Mihály születése 200. évfordulóját igyekeztünk ünnepelni, különböző rendezvényeinken kiderült (de mindenképpen felmerült a gyanú), hogy ismeretlen költő még ismeretlenebb életművét ünnepeljük.
2. „ S á r g a – f e k e t e” s z ü r e t i j ó s l á s
Allegóriák Világos után.
Aratás után
Bibliája diktálta 1850 elején a legjelentősebb pályaszakasz legkevesebbet idézett, és talán legkevésbé ismert költeményét. Úgy indul, mintha alkalmi vers íródnék valamelyik kalendárium felkérésére: kedélyes jóslás, nagyot mondó jövendölés.
Sokat vártunk ettől az évtől,
Az időjósoknak hivén.
Mondták tavaly, hogy aki éri,
Dús aratást ér az idén.
Midőn a hó elment tavasszal,
A szántóföld reményt adott,
Hogy a mult évben nem hiában
Szórtuk belé a jó magot.
Dalszerű, könnyed sorok, miniatűr képek sorjáznak; mi minden szükséges: szerszámok, egyéb kellékek az aratáshoz a tárgyi néprajz „előírása” szerint.
Sarlót, kaszát előkerestünk, (…)
A csépet is mind sorra néztük,
s amelyiknek hibája volt,
Reá kötöztük jó erősen
A gyengén álló hadarót. (…)
Ilyen készület és reménnyel
Vártuk a gazdag aratást (…)
(Kiemelés: D. F.)
Minden másként történt: a jóslat a „dús” aratásról – tévesnek bizonyult. „Ködös volt a menny és borongós”, vetésünk pedig „Fonnyadt, veszett szemlátomást.”
Feladhatja-e a költő? Tudomásul veheti-e – hát így esett!
Új jóslat kelt: merész, a legmerészebb 1850-ben! Mintha az eltűnt Petőfi hiányzó hangja szólt volna – Petőfi hangerején! A magyar politikai költészet allegóriái között a legmerészebb megszólalás, a legfenyegetőbb jóslat; sorsfordító látomást költ Tompa Mihály: az eljövendő Ősz mitikus idejében bekövetkező, csodaszámba menő átváltozás mítoszát ígéri, melyben termésünk borrá változik. Olyan piros borrá, „mint a vér!”
Midőn a víg szüret zajától
A völgy, halom csak úgy kacag,
Száz röppentyű szikrázva röpked,
S megdördülnek a mozsarak.
Ezenközben a présházban
Sajtóba jön a sárga furmint
S az érett fekete gohér,
Gerézdiből szűrünk vörös bort,
Olyan vöröset, mint a vér.
(Kiemelés: D.F.)
Aki ismerte és hitte (kiváltképp, aki élte is!) a mítosz ígéretét; azt, hogy az Ősz sorsfordító események előkészítője, hatalmas ígéretet kapott. S ki nem hitte – ilyen időkben?
Aki pedig felismerte a sárga-fekete színkombinációban a nyíltnál beszédesebb politikai utalást, s ki nem ismerte fel 1850-ben!…
(Ez a költemény hiányzik a legtöbb Tompa-kiadásból. A XIX. századiakból – talán meg is értjük. De a Hét évszázadból és A csodaszarvasból is! Vannak esetek, amikor a művészi alkotásban a ’bensőségérték’ oldalára billen az arány…)
A befejező szakasz dalos-bordalos pohárköszöntő: csakazértis koccintás a jövőre!
S midőn az év majd lehanyatlik
S borunk magát kiforrja már,
Vigan leszünk, nagy áldomásra
Csendül kezünkben a pohár.
Fotó: Druzsin Iván
3. „ T ü z e s ü s z ö g b e l é p h e t s z . . . ”
A gólyaváró tavaszra ebből csak a dalos költő felelős helytállása maradt. Bizakodó-biztató ígéretek nélkül.
A gólyához című költemény első sora hagyományból bontakozik ki: százados magyar szokáshagyományból, a költöző madarak visszatérése ünnepéből. Köztudott, hogy a nép szereti és visszavárja vándormadarait: a maga falujába, a maga portájára, háza tetejére. A gyermek Petőfi elébe ment a gólyának (a gólyájának) egészen a szomszéd határig.
Nekem valamennyi között legkedvesebb
madaram a gólya,
Édes szülőföldem, a drága szép alföld
Hűséges lakója(…)
Mikor tél múltával fehér hó-subáját
A föld levetette,
S virággal zsinórozott sötétzöld dolmányát
Ölté föl helyette:
Akkor az én lelkem is felöltözék új,
Ünnepi ruhába,
S gólya-várni néha elballagtam egész
A szomszéd határba.
(A gólya)
Gárdonyi „falujában” is eseményszámba ment minden esztendőben, amikor Fodorék kéményén megjelent a gólya.
„Az igazi tavaszt a gólya hozza meg. (…)
Hát egy napon hallom ám a veres Gál gyerek hangját, amint kiabálja az ablakom alatt:
– A gólya! A gólya!
Hát csakugyan itt a gólya. (…) Egyre alább-alább ereszkedik és leszáll egyenesen a Fodorék házára. Megáll ott a fészke szélén, és elégedetten, vidáman kelepel (…)
A faluban mintha ünnep volna. Még az öreg nagyszakállú, vak koldusunk is megáll a kocsiút közepén.”
(Gólyák, méhek, kislibák)
A gólyaváró (tavaszváró) ünnepben is a mitikus tudat játssza a fő szerepet, vagy ahogy Arany János mondaná, adja az epikus hitelt. A legmélyebb gyökér a pogány hitvilágba kapaszkodik: az embernek legősibb és örök ellensége a Sárkány (-kígyó); a kígyót pusztító (voltaképpen a kígyó ellen védelmező) gólya pedig maga a Sárkányölő hős (egyik változata). Idővel újabb ellentétpárral gazdagodott a hiedelem: a kereszténység a gólyát „a Gonosz ellenségének, a bűnbe vivő Őskígyó legyőzőjének tekinti, s ezért a Szeplőtelen Szűzzel hozza összefüggésbe.” (Jelképtár, 179-180.)
A gyermekvilágnak is ünnepe: várják mondókával, kiszámolós játékkal, színjátékszerű köszöntővel. Régmúlt idők örökségét őrzi szövegében, ősidők sámánerőinek költészetét:
Gólya, gólya, gilice,
Mitől véres a lábad?
Török gyerek megvágta,
Magyar gyerek gyógyítja
Síppal, dobbal,
Nádi hegedűvel.
(Kiemelés: D.F.)
Tompa költeménye is a tavaszváró gólya-ünnep hangulatában kezdődik:
Megenyhült a lég, vidul a határ,
S te újra itt vagy, jó gólya madár!
Hamar kiderül: ezen a tavaszon nem örömre érkezett. Szinte hasít elébe a barátságtalan fogadtatás: „Csak vissza, vissza!”, és szinte kopognak a kemény „tények”:
(…) nincs itt kikelet,
Az élet itt fagyva van s megdermedett.
Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóba, vérrel áradott;
Toronytetőnkön nézvén nyughelyet:
Tüzes üszögbe léphetsz, ugy lehet.
Súlyos üzenetet bíz rá; fájdalmasat, mely azzal nyer megerősítő távlatot, hogy egy népköltészetből örökölt motívum kap – ki tudja hányadszor a magyar életben – újra időszerűséget: vándormadárral küld üzenetet. Nem távolban lévő kedves után, nem szülő idegenbe szakadt gyermekének vagy fordítva: hazafi üzen bujdosóknak, hazájukért rettegő honfitársaknak:
Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!
Gyulai Pál azt rejtette szüreti sorok közé, hogy „Sok a sír a völgyeken”. Tompa hasonlót üzen: „Sokra sír, sokra vak börtön borul”, s hogy „Van, aki felkél és sírván megyen / Uj hont keresni túl a tengeren.”
Az üzenetek egyre súlyosabbak, s vagy felkiáltó jel, vagy három pont jelzi, bizonytalankodik: mondjam, ne mondjam?
Beszéld el, ah…! hogy… gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik …
A honfi honfira vádaskodik.
De azt már valóban ne tudassuk senkivel, hogy
Testvért testvér, apát fiú elad…
Az Aratás után – még „megúszta”: a hatalom akkor még nem szedte össze magát. A „gólyát” már elkapták: Kassa járt érte! ’52 augusztusában írta Aranynak: „Már egy hónapja, hogy beidéztettem, azóta hozzám sem szóltak, azt sem mondják, miért vagyok itt? Isten tudja, még meddig fog ez az állapot tartani. Elég az hozzá, hogy a GÓLYA tojt nekem elég bajt, és költött kellemetlenségeket (…)”
Ezt a költeményt nemzedékek ismerték, szavalták, aztán nem maradt belőle, akárcsak Tompából, egy szállóige: „Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!” És valójában itt lett vége a „dalnak”: a proverbiumoknak, mint a népköltési alkotásoknak, nem ismert a szerzőjük, nem tartjuk számon.
Ki keresné itt is a költőt?
Barta János A magyar irodalom története 1849-től 1905-ig címmel írt egy egyetemi Jegyzetet (Jegyzetellátó V. 1960.): értékelő sorait ma is alapnak tekintem.
„Kétségtelen, hogy Tompa Mihály tehetsége nem éri el a Petőfiét és az Aranyét(…), de az is bizonyos, hogy a szabadságharc idején, ha csak rövid időre is, felzárkózott Petőfi és Arany mellé, – s hogy az elnyomatás idején Arany mellett ő szólaltatta meg legtisztábban a nemzeti ellenállás hangját.”
Fotó: Druzsin Iván
4. „ I t t a v é g h a r c ö s m e r e t l e n … ”
Az allegorikus hazafias versek után egy „szinte áhitatos hangulatkép” következzék, ahogy Barta János nevezte a költeményt: az Őszi tájnak …
Gyulai Pál is méltatta a kortárs líra szemlézésekor; véletlenül sem gondolt ara, hogy a „világfájdalmas versek” közé sorolja. Azt írta róla, hogy „új versei magasan túlszárnyalják a regéket(…). A természet iránti érzéke még most is a régi, képzelődése sem lankadt, de az ízlés és szenvedély, mi amott ritkán nyilatkozék, itt gyakoribb és hatalmasabb (…):”
Bensőségértéke gazdagságáról Horváth János írt elemzést. „Legállandóbb érzelmi sajátja valami mélaság, mely érzelmességre hajlik ugyan, de nem férfiatlanul. (…)Természet és emberi élet csendesebb tájain érzi jól magát, (…)mely kedélyében érezhető színváltozást eredményez akár szelíd fájdalomban, akár szelíd boldogságban(…)”
Őszi tájnak hervadása!
Őszi napfény ragyogása!
Hervadásból, fényből támad
Lelkemen e kedves bánat.
Néma a táj, arca sápadt,
Rá derengő napfény árad;
Ah mi vonzó szép halál van
E mosolygó hervadásban.
Jóval több ez a költemény hangulatok szőttesénél. Látszólag egy lombhullató őszi nap „tájverse”, ám képeiben felismerések-felfedezések-rádöbbenések sora követi egymást.
Előbb az, hogy
Lemegy a nap nemsokára…
Haldoklásnak szent országa!
( Kiemelés: D.F.)
Azután, amire Barta János is felfigyelt, hogy „ezt a hervadó, lassú, küzdelemnélküli elmúlást valósággal szépnek látja.”
Ah, mi vonzó szép halál van
E mosolygó hervadásban!
Valóban szépnek látja Tompa Mihály „a mosolygó hervadást”; és amit a természetet csodáló ember és pap, azaz ketten látnak és fedeznek fel, azt a költő Tompa Mihály egy képbe sűrítve láttatja.
A fák lombja csendesen hull!…
Nem küzdéstül, fájdalomtul;
Itt a végharc ösmeretlen:
Lehet-e meghalni szebben…?!
Mintha a „szent házban” a katedráról hirdetné Tompa Mihály:
Lehet-e meghalni szebben, mint ahogy a fák halnak meg?
Fotó: Druzsin Iván
Illusztráció: „piszkálgatom a hunyó parazsat” (fh. Johnson)
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
