Napút-köszöntők (33.)
Juhász Anikó
Napút – harangszó
Az elmúlt évek során a Napúthoz esetemben több ösvény is vezetett. Ilyen rákanyarodó mellékutat jelentettek a versek, verseskötetek, esszék, tanulmányok mind a folyóiratban, mind a Káva Téka-sorozatban pl. Oswald Spengler tájfelfogásáról, Ernst Jünger Acélzivatarban című művéről, a háborúk méreggázairól, a műfordító és a szakfordító módszere, stílusa között fellelhető esetleges különbségekről.
A Napút végcélja Csontváry Kosztka Tivadar esetében a napfény városa volt, ahol sárga, narancssárga megvilágító szín hullik mindarra, ami az emberélet és annak környező természete, ami egyszerre derű és ború, komikum és dráma, festői megjelenítés és annak valóság-alagsora.
A Napútban is valami hasonló kozmológiai rendszer rajzolódott ki: a szokottól eltérő beszédterepet kaptak itt a drámaszerzők, kiléptek a műtermekből a vakuképekkel a grafikusok és festők, kalandozhattak bármerre a természet, a táj szerelmesei, a fordításokon keresztül ide hívattak a környező és a távoli népek írói, költői. Vallhattak magukról – valamely alkalomból is megszólítva – színészek, drámaírók, zeneszerzők, filmrendezők, festők, irodalomtörténészek, költők, tudósok, életművészek, mégpedig a maguk választotta oldott stílusban, kilépve az egyébként megszokott keretek közül.
Itt lüktetett a természet örök üteme, s bejáratott egyúttal az éves, majd az évente ismétlődő nappálya. S becsatlakozhattak ide persze a szokatlan, furcsa figurának ítélt, nagy festőelőd (Csontváry) kései csodálói, tisztelői, követői is. A Napút munkatársai (annak főszerkesztője, rovatvezetői, szellemi, technikai közreműködői…) ismerték, becsülték a tradíció fontosságát, ugyanakkor mindig nyitottak voltak az új jelenségekre, a modern világra is.
Megbirkóztak, megbékéltek a szerzők nyughatatlan, olykor önmaguk számára is kiszámíthatatlan természetével, érzéseivel, levelek tömegével ébresztve, életben tartva az írói, közlési szándékot, a járókelők, vagabundok vándorlási és letelepedési vágyát.
Ha valaki azt mondta, azt írta: ború, depresszió, életromlás, valami tátongó szakadék, akkor jött Szondi György, s azt mondta, azt írta: derű, derű…, igen, mindig derű, ha napkelte, ha napnyugta, ha harmat, ha holdfogyatkozás; fordulj a Napútra, itt nem vagy egyedül…
A folyóirat oldottságának tékozló öröme mögött persze fel-felsejlett a célzott rend igazgató ereje, leginkább a tematikus összeállításokban, kikacsintva még a legapróbb gyermekekre is (vö. a mesékről szóló tematikus összeállítást Meseszer címmel). Mindannyian, akik csinálják, akik szerkesztőként is alakítják az életet, tudják, hogy a tematikus számok összevarázsolása mennyi emberi erőfeszítést, gigantikus nekifeszülést, gondos körültekintést, folyamatos, időre futó ostromot kíván. S e folyóiratban a tematikus bokrok nem csupán néha vertek gyökeret és ágaskodtak magasra a napúton járva, hanem folyamatosan terebélyesedtek számról számra, a régmúlt és kortárs művészet növényzetéből megszakíthatatlan szívóssággal kinőve.
A tematikus számok mögött mindig széles műveltség rejtezik; az alkotók tisztában vannak azzal, hogy nincs lombkorona gyökérzet nélkül, illúzió azt hinni, hogy a történelem és az alkotás hegyvidéke velünk kezdődik, s velünk magasodik a végső hegycsúcsra is. A tematikák sorozata végül egyfajta filmes pásztázássá alakult, s ez itt fut immár egyrészt emlékeinkben, másrészt a felkelő, igyekvő Napba néző terveinkben, reményeinkben is. Hunyorgunk, ha az út végéig szeretnénk látni, de a jelenkor emberének sohasem vagy csak kivételes esetekben adatik meg az, hogy a későbbi korok embereinek szemével is lásson, viszonyuljon, értékeljen, hogy a maga méltó polcára helyezzen, értékeljen bármit is: emberi művet, természeti adottságot, eleven folyóiratot.
Láttuk, hogy ez az irat, a Napút, tágas és szélesülő mederben folyt, s míg tudott, kiloccsant a nyomdák kattogó, villanó gépeinek irányába is, hogy a friss papír illatával utazzon az olvasókhoz, a könyvesboltokba, a postaládákba, az ünnepi könyvhetek standállványaira. S megtette az utat, ha kellett, a külhoni olvasóközönséghez is, a magyar kultúrának, a kortárs kultúrának is még szélesebb rétegeket megnyerve, lakjanak bár az olvasók, a szerzők Lengyelországban, Bulgáriában, Örményországban… (a Napút országaiból most csak néhányat és esetlegesen kiemelve).
S ebben ott dolgozott a Napút valamennyi munkatársának elhivatottság-szelleme, de még a nyomdász utolsó kézmozdulata is. S eközben talán ők is mind olvasók voltak, értő olvasóvá lettek, a szerzőkkel titkos barátságokat kötöttek, igen, titkos, kimondatlan szimpátiák szövődtek az évek hosszú sora alatt. Mint ahogy voltak titkos disputák is az olvasottakról, a viszonyulásokról, a nézőpontokról, elvárásokról, a kényszerekről, s arról is, hogy mennyire fér be mindez a legszűkebb lokalitásba, önmagunkba.
A búcsúszó ritkán sikerül tűhegyesen pontosra. Nemegyszer van benne valami kesergő, fájdalmasan elomló, múlt-jövő irányába egyszerre mutató, a harang kondulásával ide-oda igyekvő érzet, gondolat, valami reppenő madár a Napút felett, hiszen a madárnak eljött az ideje, hogy fészkét odahagyva immár csak online repkedjen a térben.
De a szárnymozdulat továbbra is erős. A maga várát is még mindig védi Szondi. Hadsegédei a régi tudás és akarás birtokában egyengetik a madár útját, hiszen a Napút még mindig repüléssel teli.
S a könyv ünnepén is lesz mindig standja. Lehet, hogy a nyomtatott művekre, folyóiratszámokra váró polc a jövőben már kissé vékonyabb lesz, ám a virtuális stand továbbra is erős marad; és a standok tőszomszédságában ott van már a következő, érdeklődő, szandálját már a könyvekért is taposó, napúton járó, online is felnövekvő, új olvasó (is).
Épp ezért egy – a kiadóhoz is kötődő – versemet teszem le a peronra most a Napút egyik köztes állomásához érve:
Jelenetek a könyvek életéből
Esőcella. Úgy látszik, az Istennek
kockázni támadt kedve. Aztán meg
újságot olvas, az ébredő emberek
lelke számára a napi hír.
A könyvnek ünnepére készülnek
a standok. Két könyv – a nyomdából
épp csak kikerülve – még összebújik,
gerincükön már nem olvadt arany
a szerző neve, hanem bőrkötésbe
átmentett egyszer-volt vagy talán
most már lesz… ki tudja, oly vékonyka
az idő szalagja, s folyton megreped,
foltozni kellene talán már őt is.
Amott egy másik könyv, pipiskedve
simogatja egy gyerek, s mikor a jeges-
medve fejéhez elér, egyszer csak hó
hull a kezéből, és a jegesmedve
elindul, kiszáll a képből, s megy,
megy egyenest a gyerek keze után,
s viszi magával a betűket is, húzva,
igen, húzva őket magával azon a
korcsolyapályán, melyet a didergő hó
feszített ki a könyv és a lentebb
mocorgó, koszlott kis szandálon
is megálló kíváncsi élet között.
Illusztráció: Napút-köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
