Hét évtizeddel a Holokauszt után…
(→http://www.naputonline.hu/2016/05/17/xviii-evfolyam-5-szam-botlatokovek-emlekezok/)
Csorba László
Zsibong az osztály, valamit kezdeni kell velük, lekötni a szanaszét kalandozó, minden ingerre odaforduló – és így a tanárt azonnal cserbenhagyó – kamaszfigyelmet. Nem tudom, melyik órán, miről jutott eszembe, hogy A Pendragon legendáról kezdjek el mesélni. És nemcsak a rózsakeresztes titkokról, a középkori misztikusokról vagy épp a könyvtárban bimbózó szerelmekről – lenyűgözött, hogy egy hercegnő is belebolondulhat egy könyvmoly történészbe… –, hanem azokról a Szerb Antal-mondatokról is, amelyek nyugtalanítottak. Nem akartam elfogadni az igazságukat, ám nem találtam a meggyőző cáfolatot sem. Egy helyütt az Earl azt mondja Bátkynak a régiek bölcsességéről: „mi nagyon sokat tudunk a természet apróka részleteiről; akkor az emberek többet tudtak az egészről.” De berzenkedtem John Bonaventura Pendragon kedélyes cinizmusa ellen is: „Minden jótett elnyeri méltó büntetését…” Diákjaimat kezdetben talán csak a beajánlott potya ötös mozgatta, hogy elolvassák, de hamarosan egész osztályok kaptak rá, mert hatni kezdett rájuk a középkori misztikum és az agyafúrt detektívregény, a költői borzongás és a lebilincselő mese varázslatos keveréke. Múlt ősszel, egy harmincéves osztálytalálkozón, az egyik lány nevetve mesélte, hogy azóta is örök kedvence, és immár a gyerekeinél aratja sikereit a Pendragonnal…
Majd jött a másik klasszikus, az Utas és holdvilág. Több tanítvány újságolta lelkendezve, hogy az első családi kirándulásokon ezt kézbe fogva bolyongták be Umbria és Toszkána tájait. Ebben az volt a pedagógiai ravaszság, hogy mire a külső és a belső utazás végére értek, majdhogynem öntudatlan természetességgel avatta az író az olasz városokat, tájakat és mítoszokat a magyar olvasó személyes életének részévé, közvetlen, belső környezetévé. Egyre többel tartozom Szerb Antalnak! – döbbentem rá az évek során. Majd épp egy osztálykirándulás tervezése idején olvastam újra azt a jelenetet, amelyben az író a római Testaccio melletti protestáns temetőben nyugvó, fiatalon elhunyt angol költő, John Keats sírjának világhírű feliratát megszólaltatja. „Mihály már el akart menni, mikor a temető sarkában egy különálló kis sírcsoportot vett észre. Odament, és az egyszerű empire-sírkövekről leolvasta a felírást. Az egyik csak annyit mondott, angolul: Itt nyugszik az, aki nevét a vízre írta.”
Szerb Antal oly korban élt e földön, amikor az ország megvadult, s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen. Rájöttem, hogy akiket észrevétlenül tanít és önfeledten szórakoztat határtalan műveltsége és humanista hitvallása, azoknak azt is tudniuk kell, hogy munkaszolgálatosként, 1945 januárjában agyonverték a balfi munkatáborban. A ragyogó májusi fényben hát ott ballagtunk fölfelé a rossz aszfaltúton Szent Farkas temploma felé – a regensburgi püspök, Wolfgang, első királynénk, Gizella nevelője egykor szép gótikus egyházat kapott a balfiaktól a faluszéli temetődombon. A kis házak fölött kinyílott a tág látóhatár, a nádasok széles zöldje és mögötte a Fertő hatalmas, kék tükre. Ő azonban – és mellette Sárközi György, Halász Gábor és a többi éhező, lerongyolódott, halálra szánt kényszermunkás – az őszi-téli sárban, fagyban a Südostwall (Délkeleti Fal) értelmetlen és embertelen erődrendszerének árkait csákányozta, teljesen hiába, míg végül kibukott az „erőltetett menet”-ből. Ma ezt a képet fogalmazza kőbe Winkler Barnabás és Kutas László drámai plasztikája, melynek macskaköves útján maguk a stilizált sírkövek menetelnek fölfelé, Radnóti versének ritmusára, és dőlnek el a dombtetőre érve. Amikor az osztállyal a nyolcvanas évek derekán arra jártam, még a régi emlékmű állt ott, Fodor János bronz domborműve, amely ugyanezt a motívumot, az erőltetett menet képét emelte világi oltárra a templomkert falának támaszkodó betonoszlop tövében.
Bámultam a táj ártatlan szépségét, és közben hallgattam a megrendült diákok emlékező szavait. Egyikük visszautalt Keats sírfeliratára: ne hagyjuk, hogy legyen olyan akarat, amely a zsidó és a keresztény kultúra legszebb találkozásainak tudós magyar kutatója, művészi megszólaltatója és személyében is letéteményese nevét, sorsát a feledés vizére írja…
A diákokat azóta sokfelé sodorta az élet. Jó lenne hinni abban, hogy lelkük rejtekében megmaradt a dombtető emléke. Hetven év, hétszáz év, mindegy az idő rostáján. Ha az emberi lény szembesül azzal, mi borzalomra képes a másik emberrel szemben, azt sosem szabad elfelejtenie.*[1]
[1]* A Nemzeti Könyvtár 37. kötetét bevezető ajánlás átszerkesztett változata
Dobos Marianne
„Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok!”. A körkérdésre egy történelmi ténnyel és egy anekdotával válaszolok. Ekként értettem meg magam is XII. Piusz pápa titkos diplomáciájának lényegét.
Íme a történelmi esemény:
1937. március 21-én, virágvasárnapon, szinte minden német templomban felolvasták XI. Piusz Mit brennender Sorge kezdetű enciklikáját, amely a „legkiélezettebb dokumentum, amit a Szentszék történetében valaha is egy politikai hatalommal szemben megfogalmaztak”.
Kalandos úton történt a szövegének Németországba juttatása. Itt tizenkét egyházi nyomdában sokszorosították. Természetesen titokban. Szétküldését sem bízhatták a postára. Postásai bátor és lelkes keresztények voltak. Jobbára gyóntatószékekben csúsztatták a papok kezébe. Azok a szószékről így kezdték a felolvasást:
„Égető gonddal és fokozódó idegenkedéssel figyeljük már jó ideje az egyház keresztútját abban az országban, ahová egykor Szent Bonifác vitte Krisztus örömhírét…”
Kényszerűségből – „még magával az ördöggel is paktumot kötne, ha a lelkek üdvéről van szó” – írta alá a Vatikán 1933. július 30-án Hitlerrel a konkordátumot.
„Pacelli bíboros-államtitkárnak nem volt más választása, mint hogy ossza a pápa nézetét. Később állítólag úgy fogalmazott: Hitler ’pisztolyt szegezett’ rá és az egyházra. Mégis, ahelyett hogy megadta volna magát a náciknak, cselhez folyamodott. Biztos volt abban, hogy a nácik ’hivatásos bűnözők’, és szükségszerű, hogy a konkordátumot így vagy úgy megsértsék. A náci Németországot minden egyes szerződésszegés esetén nyilvánosan pellengérre lehet majd állítani, és a szerződés Vatikán általi ’felmondásával’ sokkal nagyobb ’ütést’ lehet majd gyakorolni a rezsimre, mint egy esetleges szerződésmegtagadással.”
1937 tavaszán már nem volt mód ’nyilvánosan’ másként ’pellengérre’ állítani, mint ahogyan az a titokban szétküldött enciklikában leíródott, és ahogyan annak – ilyen sem volt se azelőtt, se azután – kihirdetésével megtörtént. De az eredménye az lett, hogy: „Hitler tajtékzott a dühtől, mikor tudomást szerzett az enciklika felolvasásáról. Azonnal megparancsolta, hogy a templomokon kívül fellelhető összes közkézen forgó példányt le kell foglalni. Mind a tizenkét nyomdát, ahol a szöveget sokszorosították, kártérítés nélkül kisajátították, a felelősöket pedig letartóztatta a Gestapo. 1937. május 1-jei beszédében Hitler az egyház nyílt fenyegetésével tért ki a dokumentumra. A ’felingerelt bestiával’ szemben minden további ’ingerlés’ azzal a veszéllyel járt, hogy a német katolikusok helyzetét súlyosbítja.”
Ennek tudatában fejeződött be XI. Piusz pontifikálása, és ez volt a meghatározója utódja, XII. Piuszénak is. Megválasztásakor Goebbels propagandaminiszter a következőt jegyezte naplójába: „Politikus és bizonyos körülmények között rafináltan és ügyesen eljáró, harcias kedvű pápa. Tehát figyelmesnek kell lenni!”
És így kezdődött el XII. Piusz csendes és titkos diplomáciája. Annak egyik legfontosabb célja és feladata volt az üldözöttek megmentése: „Az egyháztörténelem legnagyobb titkos vatikáni művelete azt a célt tűzte maga elé, hogy minél több zsidót megmentsen üldözői elől. XII. Piusz nyomatékosan utasította nunciusait, hogy a menekülteknek, főleg a faji üldözötteknek minden segítséget meg kell adni. Mint ahogy Leon Poliakov zsidó történész megerősítette, a megszállt Franciaországban papok, katolikus szerzetesrendek tagjai, laikusok versengtek egymással, hogy menedéket nyújthassanak, és így több tízezer zsidó ember életét menthették meg. Lévai Jenő magyar történész az 1966-ban megjelent Titkos birodalmi ügy: XII. Pius nem hallgatott – jelentések (tudósítások), bizonyítékok (okmányok), feljegyzések az egyházi és állami levéltárakból (Geheime Reichssache: Papst Pius XII. hat nicht geschwiegen, Köln–Müngersdorf, 1966) sokatmondó című könyvében igazolta, hogy a megszállt Magyarországon szerzetesek és apácák saját életüket kockáztatva 32 budapesti kolostorban bújtattak megkeresztelt és megkereszteletlen zsidókat. Görögországban az akkori nuncius, Giuseppe Roncalli, a későbbi XXIII. János pápa XII. Piusz megbízásával több ezer hamis keresztlevelet adott át a rabbiknak, hogy segítségükkel megmentsék az üldözötteket” (Michael Hesemann).
XII. Piusz alábbi két mondata önmagában elegendő lehetne arra, hogy illusztrálja, milyen keservesen nehéz feladat volt az övé:
„Mikor a pápa hangosan kiáltani szeretne, néha sajnos a kiváró hallgatás ajánlatosabb számára; mikor cselekedni és segíteni szeretne, türelmesen várakoznia kell.”
„Minden egyes szót, amelyet erről a felelős hivatalok felé intézünk, minden nyilvános utalást a lehető legnagyobb komolysággal mérlegre kell tenni, azok érdekében, akik szenvednek, hogy helyzetüket nehogy rosszabbá és elviselhetetlenebbé tegyük, mint amilyen volt.”
És az anekdota:
Michael Hesemann A pápa, aki szembeszállt Hitlerrel. XII. Piuszról – ferdítések nélkül című kötetében találtam a történet elbeszélésére. A Mennybemenetel ünnepén miért nem juthatott el a palackposta-üzenet lengyel címzettjeihez? A leírás szerint a bíboros memorizálta, de nem valószínű, hogy valaha is leírta volna a levelet.
1942. augusztus 14-én Krakkóban a bíborosi rezidencia őrzésére rendelt SS-legények nem sejtették, kitől és milyen ajándékot hoztak az imént érkezett látogatók. Egyikük német tábori lelkész, Joseph Kaul atya volt, másikuk az Apostoli Palotában dolgozó Monsignore Quirino Paganuzzi. XII. Piusz személyes küldötteként kellett Adam S. Sapieha érseket felkeresniük, s neki Őszentsége titkos üzenetét átadniuk. A Szentatya kézzel írt levelét könnyes szemmel olvasta az érsek. Másnap, Mária Mennybevételének ünnepén kellett volna a templomokban a szószékekről felolvastatnia. Szolidaritási nyilatkozat volt ez a levél a lengyel nép szenvedései iránt, és egyértelmű elutasítása a náci propagandának. A meghatott érsek reszkető kezéből elejtette a papírt, s felkiáltott:
„Az Isten szerelmére! Egyszerűen lehetetlen, hogy Őszentsége levelét továbbadjam a papjaimnak, és még kevésbé lehetséges, hogy fel is olvastassam velük. Ha csak egyetlen példány az SS kezébe kerül, mindannyiunk feje a porba hull. Akkor az Egyház Lengyelországban elveszett. Hát a Szentatya nem tudja, milyen szörnyű helyzetben vagyunk? Azonnal el kell égetnünk mindent.”
Az értékes, nehezen idáig csempészett küldemény a kis cserépkályhában semmisült meg. A következő magyarázó szavakkal kísérte mindezt a bíboros, azért, mert a hős csempészt igen megzavarta a tett: „Szívből köszönje meg a Szentatyának, kedves Monsignore. Senki sem hálásabb nálam részvétéért. Nem szükséges azonban, hogy kifelé is mutassa együttérzését, ez ugyanis csak súlyosbítana szenvedéseinken.”
Két és fél hónappal későbbi, a pápához írt levelében pedig erre az eseményre így utalt vissza: „Kínoz bennünket, hogy Őszentségének a levelét nem adhatjuk tovább híveinknek, a levél azonban csak újabb üldöztetés ürügyéül szolgálna, és már így is épp elég az olyan áldozat, akinek azt vetették a szemére, hogy a Szentszékkel tart fenn kapcsolatot.”
És a tanulság? Így alakult és öltött testet XII. Piusz „titkos diplomáciája”:
1942 augusztusában, amint azt Őszentsége boldoggá avatási eljárásában három, az eseménynél jelen levő tanú eskü alatt igazolta, Őszentsége is arra kényszerült, hogy elégesse a saját tiltakozását, melynek az Osservatore Romanóban kellett volna megjelennie.
„Nézzétek, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé! Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok!” (Mt 10, 16)
Filep Tamás Gusztáv
Erről a kérdésről sok közhely kering; megpróbálok a saját kutatásaim által igazolt, ám a közgondolkodásból kiveszett – vagy oda be sem került – faktumokra összpontosítani.
Ezekben a hónapokban többek között egy dokumentumkötethez gyűjtöm az anyagot; a tervezett könyv a két világháború közötti csehszlovákiai magyar ellenzéki pártokhoz kapcsolódó, az általuk irányított társadalomszervezésben részt vevő magyar zsidókkal / zsidó magyarokkal foglalkozik.
A korszak magyar kisebbségeinek életéről viszonylag kevés tény van forgalomban, a legfrissebb történetkutatói produktumok legfeljebb a szűk szakmai közösséghez ha eljutnak.
Hosszabb ideje mondom, hogy a magyar eszmetörténet számos tanulsága éppen a magyar kisebbségtörténet vizsgálatából vonható le; a szlovenszkói vagy erdélyi leletek e vonatkozásban módosíthatják az első világháború után Magyarország históriája alapján kialakított és sokszor rögzültnek látszó képet. Egyszer utaltam rá valahol: mivel 1918 után Magyarországon elképzelhetetlennek látszott, hogy konzervatívok, liberálisok és polgári radikálisok közös csoportosulásban politizáljanak, nyilvánvalónak tűnt föl e világnézetek összeegyeztethetetlensége. A kisebbségi létben viszont e csoportok – ha nem is mindig a legidillikusabb közösségben – együtt léptek fel, ezért – magyar vonatkozásban – újra kell definiálni a konzervativizmus, liberalizmus és polgári radikalizmus fogalmait is.
Tucatszámra, százszámra kerülnek elő az arra vonatkozó nyomtatott bizonyítékok, hogy a két háború között a magyar kisebbségi közösség oszlopai között zsidók is voltak szép számmal; nemcsak írók, kultúraszervezők, hanem a városi közélet hangadói, az önkormányzatok és az ellenzéki pártelit tagjai között is. Ezt az erdélyi kutatások sem cáfolják; ezekről kevesebbet tudok. A két világháború közötti Szlovenszkón és Ruszinszkóban azonban pontosan azt látom, hogy a magyar zsidóság alelnököket adott a Magyar Nemzeti Pártnak, polgármester-helyettest Munkácsnak, ahol egyébként a volt magyarországi területeken meghagyott négy város közül (a többit lefokozták nagyközséggé) az 1930-as népszámlálás után egyedül maradhatott meg hivatalos nyelvként a magyar is – éppen a zsidók között végzett agitáció eredményeként (a hivatalos nyelvhasználathoz egy adott kisebbségi közösségnek el kellett érnie a 20%-os arányt). Ilyenkor aztán szláv településeket csatoltak a körzethez, hogy a magyarok számát e százalékarány alá csökkentsék. A szabadkőművesekhez fűződő mítoszokkal szemben, tény, hogy az 1918 előtti felföldi páholytagok ismertebbjei szintén a magyar kultúra és közösség védelmében sorakoztak föl a cseh megszállás után, köztük evangélikusok, reformátusok, zsidók és talán felekezeten kívüliek is. A népszámlálások idején magukat magyarnak valló izraelitákat írtak be önkényesen zsidó nemzetiségűnek. Ismerősöm éppen most rendezi sajtó alá az egyik legfontosabb 1920-as évekbeli – szintén a magyar ellenzék vezetői közé tartozó – szlovenszkói gazdasági szakember, Tarján Ödön írásait, aki szabadkőműves is volt, zsidó is, és főszerepet vállalt a szövetkezett magyar ellenzéki pártok napilapjának, a Prágai Magyar Hírlapnak a működtetésében.
Én magam személyesen nem találkoztam az utolsó években holokauszttagadókkal. Tapasztalataim szerint sokan vannak viszont, akik szerint a holokauszt szörnyűség, de mással történt.
Ami tehát engem ezen a síkon foglalkoztat, annak igazolása, hogy ez tévedés. Ehhez nem kell ideológiai téziseket gyártani. Föl kell lapozni a forrásokat.
A tévhit mögött, hogy a zsidók nem vehettek részt a magyar pártok munkájában – a körülöttük formálódó társadalmi életben –, az az előítélet lappang, hogy eleve nem működhettek együtt a magyarországi politikával, amely ezeket a pártokat támogatta, hiszen ez a reakcióhoz való csatlakozást jelentette volna. Eltekintve attól, hogy ez a szemlélet a marxista korszak paneljeiből építkezik, a magyarság megvallása a magyar zsidók részéről még csak nem is szükségszerűen politikai kérdés volt. Ezt éppen egy politikustól, a Magyar Nemzeti Párt izraelita felekezethez tartozó alelnökétől vett idézettel lehet alátámasztani. Éppen az említett 1930-as népszámlálás előtt jelentek meg Szlovenszkó városaiban a „Zsidó, fizess!” föliratú plakátok, amelyek arra buzdítottak, hogy a magyarországi antiszemitizmussal, például Gömbös Gyula néhány beszédével szemben való tiltakozásként a zsidók vallják magukat zsidó nemzetiségűnek vagy szlováknak.
Halmi Béla szerint azonban a zsidóság, ahogy túlélte a fáraókat, Gömböst is túl fogja élni. De az afféle árukapcsolás, amelyre a plakát biztat, egyébként sincs ínyére:
„Nem arról van szó, hogy mi Gömbös vagy Bethlen kedvéért tartsuk magunkat magyaroknak, hanem arról van szó, hogy ezer Gömbös dacára is tartsuk meg magyarságunkat, ragaszkodjunk nemzetiségünkhöz és édes anyanyelvünkhöz. Minket sem Gömböshöz, sem más magyarországi politikushoz semmi sem fűz, minket a szeretet, a rokonszenv, a nyelv és kultúra az egész magyarsághoz fűz, amely Vörösmarty, Petőfi, Arany és Kisfaludy útján öntötte belénk a lelkesedést a nemzeti idealizmus fenséges eszméje iránt, és oltotta belénk a törhetetlen hitet és meggyőződést a sorsüldözött magyarság igaz ügye iránt” (Halmi Béla, A zsidók útja, Prágai Magyar Hírlap, 1930. november 30., 7.).
Nem állíthatom, hogy az 1918 végétől Csehszlovákiába került magyarországi zsidóság egységesen, vagy akár többségében a magyar nemzethez tartozott volna. De az is tény, hogy sokszor keresztyén magyarok sem tartoztak a magyar nemzethez. Az effajta egységeszme egyébként a mesékben él inkább, a történész nemigen tud vele mit kezdeni.
A fentebbiekből logikusan következik, hogy kettős illúzió rabja vagyok. Az egyik szerint a magyarság előbb-utóbb megismerheti történetét vagy történeteit. A másik szerint ennek talán pozitív következménye is lehet.
Vathy Zsuzsa
Pápa és a holokauszt. Írásom lehet, hogy csalódást okoz, mert nem tudok arra válaszolni, hogy a holokauszt utáni hetven év milyen elvárásokat teljesített vagy nem teljesített, a történelem brutális eseményei után milyen út, milyen változat az, amelyik megóvhat bennünket attól, hogy hasonló ne ismétlődhessen meg.
Ha a zsidósághoz való viszonyomat akarom meghatározni, csak gyerekkoromra és szülővárosomra, Pápára tudok hivatkozni. Pápának, földrajzi elhelyezkedésének köszönhetően – hat fontos út vezetett át rajta –, rendkívül kedvező kereskedelmi forgalma volt, már Mária Terézia idején sok zsidó család érkezett Pápára. Gróf Esterházy Ferenc, a város földesura már 1748-ban védnökséget biztosított számukra, iskolát, hitközséget, honossági kérelmet.
A városban 1846-ra elkészült Közép-Európa egyik legszebb zsinagógája, főrabbinak Lőw Lipótot hívták meg Nagykanizsáról, aki ekkor éppen azzal foglalkozott, hogy reáliskolai tantervet dolgozott ki a zsidó iskolák számára. 1848‑ban ő lett a Drávánál harcoló magyar hadsereg zsidó katonáinak tábori lelkésze. A szabadságharc leverése után Haynau a Neugebaudéba záratta, az ott töltött idő után Lőw Lipót nem jött vissza Pápára, Szegeden folytatta életútját. Többek között azért, mert a pápai ortodox zsidók feljelentették asszimilációt pártoló és az egyenjogúsításért folytatott tevékenysége miatt.
A 18. század második felétől Pápa lakosságának 18–25 százaléka zsidó, vagyis minden negyedik-ötödik ember. Esterházy Ferenc engedélyt adott nekik borkimérésre, mészárszék fenntartására és a „szombatkorlátok” betartására. A városban saját imaházuk, temetőjük és saját bírájuk volt. 1848. április 11-étől pedig, mint tudjuk, az egész országban törvény szentesítette a jogegyenlőséget és a közteherviselést.
Ezeket a történelmi tényeket felnőttkoromban ismertem meg, gyerekkoromban, természetesen, másféléket éltem át. Ügyvéd apám gyakran küldött át egy-egy papírral – idézéssel, végzéssel, levéllel – valamelyik ügyvéd kollégájához, akik vagy a szomszéd utcában, vagy a közeli keresztutcában laktak. Egyik alkalommal Györki – korábbi nevén Gottlieb – ügyvédékhez kellett mennem, és feleségének, Emi néninek adtam át a papírt, akiről tudtuk, hogy lánytestvérével, csodával határos módon, tizenhat évesen jött haza Bergen-Belsenből. Éppen hároméves fiát, Jancsit fürdette a fürdőkádban, és ezt vagy harminc évvel később, az Ausztráliában élő dr. Györki Jánossal, egy pápai találkozón meg is beszéltük. A tizenkét-tizennégy pápai ügyvéd irodája a Kossuth utcában, a Fő utcán és a Deák Ferenc utcában nagyon közel volt egymáshoz, a város némi humorral „Csallóköznek” nevezte a három utcát.
Pápán lakott dr. Sulyok Dezső ügyvéd és politikus is, a Magyar Szabadság Párt vezetője. Sok pápai zsidónak gondolta őt, talán azért, mert a Szálasi-időszak minden szélsősége ellen fellépett, parlamenti képviselőként a második zsidótörvény ellen szavazott. 1945. április l-jén megbízták a pápai polgármesteri feladatok ellátásával, de ez nem tartott sokáig. 1946-ban kizárták a Független Kisgazda Pártból, ezután társaival megalapította a Magyar Szabadság Pátját. Mint a felnőttek beszélgetéséből megtudtam, Sulyokék pártja „az államosítások külföldi és belföldi szakértőkkel való ellenőrzését követelte a kormánytól, és az ország semlegességét”. Az 1947-es kommunista politikusok válasza, többek között Kádár Jánosé, erre az volt, hogy „a munkásság a fasizmust még a Sulyok-párt formájában sem fogja eltűrni Magyarországon”. Kádárt biztosan elfelejtették tájékoztatni róla, hogy a pápai politikusnak a nyilas-időkben bujkálnia kellett – egy részét a Pannonhalmi Apátság nagykovácsi uradalmában vészelte át, és őt fasisztának nevezni nemcsak hamis, hanem nevetséges is.
Ennek, sajnos, sokféle változata és a fordítottja is megtörtént. 1944 tavaszán a holokauszt áldozata lett a pápai Református Nőnevelő Intézet nyugdíjas igazgatója, dr. Kőrös Endre tanár, költő és műfordító is. Nagyváradi születésű és zsidó származású volt, aki később áttért a református hitre, és tanárként, nevelőként is fontos életművet hagyott maga után. 1944 májusában kapta meg a hírt, hogy zsidó származására tekintettel neki is be kell vonulnia a pápai gettóba. Néhány nap után úgy döntött, öngyilkos lesz. Így történt, pár nappal később megmérgezte magát. Felesége eltemette, majd, temetése napján, ugyanazzal a méreggel ő is megmérgezte magát. Kőrös Endrét ismeretlenül is ismerősként tisztelem, emléktáblája előtt tisztelettel fejet hajtok Pápán.
Sok példát írhatnék még. A pápai „nevelés” életem későbbi korszakára is kihatott, férjem, Lázár Ervin, aki a Tolna megyei Rácegresen született, nyilván más okokból, de hasonló gondolkodású volt. Pécsi újságíró korából életre szóló barátságokat ápolt, Kézdy György színésszel, Karikás Péter diplomatával és a budapesti Kőbányai György újságíróval. Amikor Kőbányai György bejelentette, hogy ha fiunk születik, ő lesz a keresztapja – így is lett. És amikor nekem elmesélte, hogy a Hungária Kávéházban nemrég találkozott az Izraelben élő, egykori pápai ügyvéddel, Kardossal, és ő megkérdezte tőle, ismerte-e a pápai apámat, persze hogy ismerte, mondta Kardos, este kilenckor szoktak a posta előtt találkozni, korrekt, jó kapcsolatuk volt – ennek én is örültem.
Hogy a holokauszt utáni hetven évről mit lehetne írni, mi a tanulsága, arról írjanak azok, akik többet foglalkoznak politikával, mint én. Remélem, a hozzáértők elemzik az eltelt időszakot, és véleményüket nem vezetik sem önös érdekek, sem komisz indulatok, a tények nem változnak át hazugságokká.
Vörös István
Hét évtizeddel a holokauszt után…
nem hét évtized távolságra vagyunk tőle, hanem hét évtizednyi közelségben, csikordulnak a hodály vasúti kocsik, koppan a zuhanyozó kis felső csapóajtaja, ahol a mérgező kristályokat bedobták, bősz egyenruhába bújnak, akik reménykednek benne, hogy több is jut, mint meccseken verekedni, állatot kínozni. Azokat, akiknek a tudata az emberiség tudatalattija, le kell szorítani a tudatalattiba.
Hét évtizeddel a holokauszt után…
rég visszatemettük a halottakat az égbe. Az ég nyitott sírgödör. Az embernek nem szabad túl sok visszafordíthatatlan dolgot véghezvinnie. Bár semmi sem visszafordítható. Még a jó dolgokkal is óvatosan kéne bánni.
Hét évtizeddel a holokauszt után…
lassan meghalnak az utolsó túlélők és elkövetők. Az áldozatok már akkor se élnének, ha nem lettek volna áldozattá. Megint a zsidóság adta a szakrális halál kiszemeltjeit, ezúttal nagyon sokat, milliónyi megváltót. Persze voltak cigány megváltók is, meleg megváltók, kommunista megváltók. És kajafásokból, poncius pilátusokból, na meg káinokból is egyre több van.
Hét évtizeddel a holokauszt után…
fölnéz rám egy lány a témát taglaló egyetemi előadásomon, és mosolyogva ezt suttogja: Azt beszélik, talán nem is volt igaz az egész. Hát nem igaz volt ez, hanem igazságtalanság. Hát nem igaz, hogy ez megtörténhetett, de ettől még tény. Hát nem igaz most se, egyszerűen maga a valósággá vált hihetetlen. Hát nem igaz, csak a lehetségessé vált kizárt, olyan-nincs, na-ne-beszélj-már.
Hét évtizeddel a holokauszt után…
az egész történelem lett. De a történelem nem ilyen. Még a legmocskosabb lapjai sem. Azért tűnhet meg nem történtnek, mert történelmen kívüli dologról van szó. Mivelhogy megeshetett, átértelmezte a történelmet is, az ember önmagáról kialakított képét. Két gonosz testvérével: nővérével, a Gulaggal, és húgával, Hirosimával új időszámítás kezdődött. Javaslom a nulladik évnek Auschwitz haláltáborként való megindítását. Akkor ez most A. u. 74? Mi történt 74-ben a Római Birodalomban? Közeledett a Vezúv kitörése.
Hét évtizeddel a holokauszt után…
le kéne vonni valami tanulságot az első évszázad történéseiből? Kell-e számolnunk történelemismétléssel? Hogy megismételje önmagát? Kezdünk túl sokan lenni, és a tévedéseink egyre súlyosabbak A. után talán már nem lehet gettót és koncentrációs tábort építeni. (Mind a kettőt megtették.) A. után minél több embernek kötelező verset írni, és verset olvasni mindenkinek. Már megint elmulasztottuk valamilyen kötelességünk.
Hét évtizeddel a holokauszt után…
mindenki egyedül van, álmos, fél, fölriad, csapatokba szerveződik, bátor próbál lenni. Gondold el, milyen, mikor belülről kopogsz a gázkamra ajtaján. Mögötted sikoltozás, fuldoklás, sírás, félelem, gyorsítva pereg száz év történelme, többen is veritek az ajtót, vigyázat, itt baleset történik, itt emberek vannak veszélyben, még élsz, amikor odakint már a holmidat szelektálják.
Hét évtizeddel a holokauszt után…
még mindig fölmerülhet, hogy öltek már máskor is, haltak már meg háborúban, mészárlásban mások is. Mindig minket ölnek ilyenkor, bármelyikünket, és egyik bűntény sem mentség a másikra. De a lehűtött indulat, a megszerkesztett gyűlölet működése új, nem kívánt rétegeket tárt fel az emberi lélekben, ha a lélek szót nem csak megszorításokkal lehet használni ezután. Sok jel mutat arra, hogy A. után a lélek elveszett.
Illusztráció: Felix Nussbaum festménye, 1941, Brüsszel (elhunyt: 1944, Auschwitz)
Ezek is érdekelhetik!
„Nem kellek, jól van” →
Kegyelet →
ARANY JÁNOS – számomra, hozzám →
