Halmai Tamás: A figyelmesség regiszterei
Fráter Zoltán: Magyar író, magyar nyelv (Anyanyelvápolók Szövetsége – Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, Budapest, 2021)
Egy ma már kevesek által jegyzett műfajhoz nyúl – pályáján nem először – Fráter Zoltán: a kiváló irodalomtörténész a szépírói eszközökkel is bátran élő, anekdotizáló irodalmi kisesszé műfaji lehetőségeit tágítja tovább. Bár a könyv alcíme (etűdök az elmúlásra) elégikus színt vetít át az anyagon, még komolyabb-komorabb részleteiben sem lehangoló ez az olvasmány. Ellenkezőleg: a néhány oldalas írások mindegyike a szenvedélyes irodalomszeretet és az ismeretterjesztő elhivatottság – olvasót is lelkesítő – műve.
Kazinczytól Harmos Ilonán át Kardos G. Györgyig sorjáznak a tanulságos történetek – filológiai kitérőkkel, műelemző megjegyzésekkel, esztétikai önreflexiókkal. Mindeközben arányosan egészíti ki egymást az irodalomtörténészi tekintet élessége és a pályatársi tapasztalás intimitása. A figyelmesség minden regiszterei tehát.
Műfajárnyaló erénye a kötetnek, hogy érdeklődése nem szűkül a klasszikus literatúra alakjaira és alkotásaira: rögtön az első ciklus nyelvi, nyelvhelyességi jegyzeteket közöl (a kiművelt nyitottság tónusában), később pedig a levél- és naplóbeszéd megrendítő személyessége nyit másfajta távlatokat.
A kiadvány középiskolás kortól alkalmas lehet arra, hogy olvasókat nyerjen az irodalomnak; hogy megszerettessen egy-egy szerzőt; hogy megtanítson – olvasni. Amire akkor is szükségünk lehet, ha ismerjük a betűket. Hiszen vajon hányunk eszméletén suhant már át a kérdés, hogy Juhász Gyula versében az est, „a nagy barna pók” miért fonja s nem szövi a hálót? S ha átsuhant is: melyikünk gondolkodása zökkent tovább a fölismerésig, hogy nem slendrián stílussal, hanem technikailag és poétikailag is szabatos szóválasztással van dolgunk? Fráter Zoltán észjárása mikroelemzésekben és panorámaláttatásban is szórakoztatóan szakszerű.
Ha azt írja: „Olvasni jó, újraolvasni még jobb”, nemcsak elhisszük neki, de könyvét is ennek szellemében támad kedvünk újra- és újra föllapozni. Ha pedig a kötetet záró Nemes Nagy Ágnes-esszé végkifejletéhez érünk, aligha is dönthetjük már el, hogy Nemes Nagy, Fráter vagy a magunk ontológiai ars poeticáját silabizáljuk-e épp: „…élni kell, úgy élni, mint a növények, az óriási kaktusz-ág, a zsurlók, ősvilági zsályák, a tömör szépségű bazsarózsa, levendula, kökörcsin, dús tavirózsa, muskátli, kövér pipacs, rengő páfrány, növekvő tulipán, gyűszűvirág, vadzab, derengő mákgubó, a szelíd, gyengelila, mézes szagú kakukkfű, lágy pihéjű őszi pitypang, bő ruhájú mályva, hólepte sziklevél, sombokor, cserlevél, nagy szemű diófa, fügefa, ezüstnyárfa és a néma, erős tölgyek – megmaradni bármily rossz talajon, messze virítani, és fűszeres, édes illatot árasztani, kibújva kő alól is.”
Illusztráció: könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
