Zöldy Pál: Keresztvíz
Nagysándor ekkoriban tanácstalan szerkesztőként dolgozott egy katolikus hetilapnál. A főszerkesztő most mindenkitől egy tematikus különkiadású lapszámhoz kért anyagot. A vallomás, konfesszió volt a témája.
Nagysándor, ha éppen elégedett vagy teljesen tanácstalan volt (ez utóbbi fordult elő gyakrabban), szívesen időzött a forró zuhany alatt. Megtapasztalta az időn kívüliséget és várta a termékenyítő gondolatokat. Jóság, gondolta. Mit tudok én erről? Mindent, végsősoron, vont vállat. Hiszen az adakozásról szakdolgozatot is írt az újságíró iskolában. De most valami konkrétat, kézzelfoghatót szeretett volna tenni. Ki is lépett a zuhany alól, sietve felöltözött és elindult. Tíz nagy pizzát vásárolt, felét csípős paprikával, néhányat húsmentesen, hogy mindenki találjon magának megfelelőt, és elindult a Csarnok felé. Tudta, hogy a Csarnok mögött talál hajléktalanokat. Mindig itt tanyáztak. Odaadta a pizzákat, szerényen azt hazudta, hogy a Szeretetszolgálat adománya. Csalódott. Több hálát várt, de a hajléktalanok sört vagy legalább kannás bort reklamáltak. Végül is el ténfergett onnan s leült a közeli parkban, és várta az emberét. – Na végre, azt hittem nem is jön…
– Nem is, ’iszen itt vagyok én végig.
– De úgy volt, hogy harangszókor találkozunk.
– Na igen, csak összekaptak itten a Csarnok mögött. Rendet kellett csináljak.
– Mert?
– Pizzát kaptak, de csak úgy oda lett dobva nekik, aztán megy a marakodás. Nagyokosok, akik ezt adják, íróasztal mellett lapítanak! Ha csak egy félét kaptak volna, ennének, de ha már válogatni lehet, marakodnak és egy csomó pocsékba megy. Na, mi a helyzet, főszerkesztő úr? Mi legyen?
– Konfesszió. Ezt kell írnom, gondoltam beszélgetnénk.
– Konfekció? Az valami ruha?
– Nem, az vallomás. A konfekció az egyformára szabott ruha. A konfesszió meg mindenkié más.
– Na, főszerkesztő úr, nem mondok én hülyeséget. A farmer, a kínaiból, maga arról beszél. Az is mindenkin másképpen áll.
– Hagyja már ezt a főszerkesztőzést, csak vergődök itt, hírek után. Rovatom sincs.
– Nem is lesz, ha csak szerénykedik, hallja? Így nem viszi semmire…
– Na, maga azért ne oktasson engem. Itt a vacka a csarnok mögött. Mikor mosdott, hm?
Maradékokat eszik. Miért nem megy be a szállóra?
– Ne haragudjon, de azért nekem is vannak igényeim. Azt hiszi nem laktam én a Nemzeti Szállóban? De még az Astoriában is!
– Jól van, jól…
– Látom, nem hisz nekem. Pedig így volt. Autója is volt. Egy Bentley. Na, az volt aztán az autó! Gyönyörű szerkezet. Azt vezettem én, öt sebesség! Már akkor!
– Álmában… És kié volt az autó?
– Na jó. Menjen innen! Hagyjon engem.
– Miért, mikor vezetett maga Bentley-t? Van egyáltalán jogsija?
– Énnekem? Hát sofőr voltam. Bizony. Káin úr sofőrje.
– Na, ne mondja.
– Nem is mondom. Magának nem.
– De mit mondott, kinek a sofőrje?
– Káin úrnak.
– Az meg kicsoda volt?
– Ne vicceljen, szerkesztő úr! Nem ismeri a Bibliát?
– Na jó, de…
– Azt, azt, aki az öccsét!
– Ugyan már, hogyan?
– Öregember volt. Szomorú. Én akkor – jó pár éve volt – taxiztam. Ferihegy, ott figyeltünk, mikor megjött a gép. Kiszállnak. Odajön, mondja nekem, gyere! Néztem, nekem szól? Gyere, mert kell nekem egy sofőr. Alkalmazott. A kocsit le is adtam. Ott laktam nála, külön szobám volt.
– Micsoda, és meddig?
– Hát meddig. Addig. 86 éves volt. De szeretőt tartott a haláláig. Debikét. Az engem nem ő bírt annyira. De az öreget lemellesztette. Mert mondjuk pénze az volt. Debike minden másnap ott is aludt. Vidékre Kormit vittük. Mert bulizni azt szeretett. Roma csaj, azaz nő volt. Azzal összejöhettem volna, de eszembe se volt. Néha füveztünk együtt, de más nem volt. Persze a nők lerabolták. Nem tudott ellenállni nekik. Mindenét elkommunizálták. A végén már a rendelőben laktunk. Vagyis hát a rendelő a félszobában volt.
– És miből élt?
– Jaj, hát a pénzéből.
– Nem is csinált semmit?
– De, ő volt Gutmann Doktor, a fogász. Hozzá járt mindenki. Kurvák, stricik, drogosok, lecsúszott művészek, csóringerek. Persze nem csak a kerületből! Van ebben sztori… Ingyen dolgozott. Nem volt már engedélye se. Olyan öreg volt. De ismerték a szakmában. Ha tudná, kikkel tarokkozott! Csak, bemondtam a szájsebészeti klinikán a nevét és már csinálták is a panoráma röntgent. Naná, hogy ingyér… Állandóan bömbölt a magnó a rendelőben. Johnny Cash, Tom Jones… Már kívülről tudtam a számokat. A váróban a vitrinek állkapcsokkal teli. Mindenféle fogak. Cápa, tigris. De még olyan régiek is, amik már kőből voltak! Érti? Ó, az aztán volt egy vircsaft.
– Magának fogat csinált?
– Nekem azonnal. Az én sofőröm nem járhat így, – mondta. – Kivéste a rothadt gyökereket, új lett az egész, na.
-Na és honnan tudta, hogy ez a Káin, az a Káin. Az a bizonyos.
– Ja, a szag. Amíg Ábel nem lesz belőle, addig keserű a szaga.
– Azon gondolkozom, hogy Káin vajon zsidó volt-e?
– Szerkesztő úr! Hogy zsidó volt-e? Nézze, nem tudom, hogy fontos-e. Az utolsó években én tisztáztam, fürdettem, láttam mindent. Igen, az volt, de mit számít? Isten nem zsidókat teremtett, hanem embereket. Engem csak az utolsó időben hívott Ábelnek. Amikor már csak ült egész nap. Várt. Stan Getz szaxofonját hallgatta meg a CNN-t bámulta. Ötvenszer egy nap.
– És maga? Maga hogyan került képbe?
– Mondtam. Ferihegyen. Az arcomba hajolt és azt mondta: „Te élsz? A csodába!” Attól a perctől alkalmazott. Mindent megkaptam, amit csak akartam. Egyet nem engedett, azt, hogy elmenjek a közeliből. Negyvenhárom év alatt nem kaptam egy szabadnapot se! Na?! Vele néztem a híreket is meg a háborús filmeket. Meg is tanultam angolul…
– Na, és akkor most maga Ábel? Vagy, mi van?
– De szerkesztő úr, maga kérdezi tőlem? Hogy tényleg nem érti? Káin, az nem valaki más! És Ábel se…
– És maga hívő ember? – kérdezte Nagysándor kicsit elhúzódva.
– Na, de szerkesztő úr!
– Milyen vallású?
– … annyira fontos ez?
– Mit, tán pogány?
– Miért, maga?
– Engem megkereszteltek.
– Gyerekkorában, mi? Aztán azóta, csak van. Ül benne. – csóválta fejét az öreg. – Magától is megkeresztelkedne? Most?
– Na jó, majd mindjárt megmagyarázom, csak arra válaszoljon előbb, hogy maga mit gondol, hogy mivégre vagyunk a világon?
– Maguk? Hát azt én nem tudom…
– De maga! Maga!
– Én? Én már csak várok. Mindenem nálam. Néha már magam is elhiszem, hogy útra kész vagyok.
– Na jó. És én? Velem mi lesz?
– Maga? Maga túlságosan benne van abban, amit csinál. Mint hal a vízben. Csakhogy a halakból soha nem lesz úszómester, tudja? Na, jó éjszakát!
Nagysándor szerkesztő megszédült. A reggel ott érte a padon. Nagyon fáradtnak érezte magát. Igen, benne van. A víz, igen. Jól mondta az ember. Be kell állnia a vízbe, ott van a megoldás, be kell álljon a keresztvíz alá. Önként, na, ha már ennyire vagyunk.
Nagy elhatározás fogamzott meg benne. Sietve hazafelé indult. A lakásban már menet közben dobálta le magáról a ruhát. Ott állt a zuhanyzóban. Keze a vízcsapot csavarta és várta a megújulást. Sokáig állt. Aznap csőtörés miatt az egész házban szünetelt a vízszolgáltatás…
Illusztráció: “A szerkesztő” (fh. Newspaper Editor 1880 Nwood Engraving)
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
