Tamási Orosz János: „…a cseppek millió dialektusában…”
Kellerwessel Klaus köszöntése
(A Prágai Tamás-díj átadásán elhangzott szöveg szerkesztett, bővített változata)
Jó estét, további kellemes és szórakoztató időtöltést kívánok Önöknek. Igen, ezt komolyan innen, az előre megírt szövegből olvasom, aki nem hiszi, annak szívesen megmutatom, itt van, úgy kezdődik, hogy „jó estét, további kellemes”, satöbbi. Leírtam, mert attól féltem, belesülök. Elszoktam az élő, nyilvános beszélgetéstől. Ezt fontos volt megemlítenem, mert egyfelől lehet, hogy olykor elszakadok majd a papírtól, és akkor elkezdem keresgélni a szavakat, másrészt utalnék így máris arra a szűkszavúságra, ahogyan mi, ítészek, egymás között pályázati döntéseket hozunk. Kellerwessel Klaus esetében például jó magam ezt a részletes, kimerítő és alapos szakmai értékelést adtam körbe: „Nagyon nagy NAGY díjat neki. Közlést, kötetet, mindent, és mindent is. Tényleg ha jól követtem a mi pályázatfelhozatalunkban utcahosszas, és amúgy tündöklően tehetséges szerző. Remek.”
A javaslatom, mint azt itt ma este tapasztalhatták, elfogadásra került. Most pedig, önök és a szerző előtt állva, ennél részletesebb indoklással kellene szolgálnom. Nos, meg sem próbálom. Inkább arról mesélnék, amivel kezdtem: egy szörnyű állapotban, ami bezárt valamiféle szellemi klausztrofóbiába, s ráadásul egyre csak jöttek korosztályom gyászjelentései; mi, naputasok, még holnapután is temetünk; mindeközben ez a svihák, aki ott lapít, felüdített a már jól ismert depressziós készlet elém tárásával. Na persze, arcpirító pimaszsággal tekerve egyet a sztorin – mint aki az úri társaságban vörösbort löttyint valaki nyaktekerészeti mellfrekvencére, s az úri társaság fölhúzott szemöldökkel annyit mond: botrány. És a maga részéről ennyi. Meg sem történt. Vagy nem beszélünk róla.
Visszatérek én is Klausra, avagy e helyt eltekintek a példa kiélesítésétől, s azzal folytatom: bevallom, úgy írtam meg említett értékelésem, hogy még épp csak átfutottam a műveket. Mert egyszerűen tudtam, hogy ennél jobb nehezen elképzelhető. És hogy ez a színház. Hallottam a sorokat, láttam a jeleneteket, még dünnyögtem is, hogy ott nem jó az ágy, túl nagy hangsúlyt kap a bőrönd, érezni lehetett tehát a monitoron sorjázó mondatokból is a színház atmoszféráját, azt, ami miatt például nem igazán működött az online színház. De maradjon ez magánvéleményem. Mondom, nem ragoznám, olvassák el, de hogy itt is érthető legyek, addig is: az egyik darab egy konkrét személyhez köthető konkrét népirtás színre vitele, ám már az első pillanatokban bármire s bárkire asszociálhatunk, s ez az áthallás-átjárás kínálata mondhatni svédasztalosan gazdag. Miként a kötet másik darabja, abban is a szerkezet amolyan toposz, a történelem síkjai mint (hogy kezdő recenzensek repertoárjából merítsek) grafitlemezkék válnak le egymásról, vagy mint a hagyma héjai – jutnánk a belseje felé, de az nincs, idézem az utolsó szavakat: „Itt se vagytok, megöltök mégis. (fokozatosan hagyja el az élet) Csak szilánkos vérem látszik, ahogy csorog a színpadon. (elejti kardját)
Láthatatlanok vagytok, de ti se láttok tisztán. Nem látjátok, hogy nem lehet egy országot csak úgy beolvasztani, nem lehet egy gyárat csak úgy elsikkasztani, hogy bezúzott szilánkjainkból tíz, húsz, százötven év múlva új formát önt a történelem, és füstölgő, véres arcainkon büszkén viseljük sebhelyeinket száz életen át is. Nem látjátok, mekkora erő van a törékenyekben, hogy virágok nyílnak minden szem homokban, sorsok születnek városnyi kohókban, és hogy mi az átlátszóak, a maszknélküliek, már sosem szilárdulunk meg igazán? Hiába vagytok túlerőben, hiába győztök minden lélegzetvétellel, de forma nélkül semmire se mentek, ti öldöklő semmik. Feltámadunk! (elterül)”
Kemény, hatásos, erős végszó. De sok ilyen volt már. Tetszik, vagy sem, most jön egy kis feketeleves a szerzőnek. Ahogy idézett ajánlásomban is írtam, a pályázatunk fölhozatalában messze nem volt még egy ennyire visszautasíthatatlan kézirat. De ez nem jelenti azt, hogy egy színpadkész, tökéletes, érett és beérkezett szerzőről beszélhetünk. Vannak hibái, vannak elnagyoltabb megoldásai, a drámairodalomból tisztán fölismerhető stílusvariánsai, de annak gyomlálása (vagy épp a formai keret „bevállalása”) már direktor, rendező, dramaturg és egyéb lóti-futik dolga. Ahogy egy kötet megjelenését is több szem többet lát alapon kell végig-követni, s akkor elkerülhetőek a most abban föllelhető hibák – vagy annak tűnő szókapcsolatok. Ám erről majd a második kiadás előtt tűnődjünk el, közösen, most inkább beszéljünk arról a megcsavart helyzetről, amire utaltam. S ami szintén nem nóvum. A drámairodalom jól ismert megoldása a darab a darabban; akár egy párhuzamos előadás, pereg a színdarab, s az öltözőben egy másik, avagy – nevezzünk néven egy talán valóban mindenki által ismert klasszikust – Pirandello megoldása, mikor is két történelmi helyzet fut egymás mellett, párhuzamosan, azzal a belső csavarral, hogy egyikben sincs sem külön-külön menekülési útvonal, de még az sem jelent azt, ha az egyik helyett a másikban próbálunk élni. Hiszen meddig tettethető az őrület? Vagy épp meddig őrizhető meg a józanság az őrület tengerében?
Klaus is ezzel játszik, s ha valami megrázóan tündökletes, az leginkább a szerző életkora. Tizennyolc-húsz évesen (hozzáadtam a tűnődés, a téma-megismerés idejét is) ilyen nagyon alaposan végig-gondolt történetet, történeteket rak elénk. Az őrült diktátor, akiről nem tudjuk, a szerep átélése tette-e ilyenné, vagy a szerep hozta benne felszínre azt, aki mindvégig benne élt? De szerep-e? A diktátorok általában pólyás koruktól diktátornak készülnek-e, vagy ezt utólag sütik rájuk az életrajzírók, mellé szőve valamiféle az adott kornak szóló önfelmentést is, mert hát a politika, az intrikák, a hatalom megőrzésének kemény kihívásai, ésatöbbi, ésatöbbi, s hát az emberi történelem már csak ilyen: mindig kell egy gonosz hatalom ahhoz, hogy a társadalomból kihozza a jót. Már ha valóban kihozza. Mert hát az ördög sohasem alszik, tudjuk, de Isten talán már nem is él, mondja nem csak a rezignált filozófia, de – olykor – a mélyen hívő ember világi – világ fölötti – kétségbeesése.
Igen, elidőztem a szerző életkoránál, ami amúgy a tehetség polarizált megjelenésének, afféle „ősrobbanásának” pont megfelel, s nem is különleges, de mégis aláhúznám: lenyűgöző, ahogyan egyedi, sajátos, a rá jellemző hangra hangszereli át az említett drámaszerkezetek – parabolák, párhuzamos alteregók, stb – kézenfekvő megoldásait. Ízig-vérig itt él, közöttünk, történetei korunk metaforái, s még végszavai is a kor végső szavaiként – diadalittas vereségeként – értelmezhetőek.
Mert élni kell, s ehhez a vereség csak akkor partner, ha győzelemmé, vagy legalábbis döntetlenné formáljuk azt a tudat állapotaiban. Ám ehhez szükség van/lenne – van? lenne? – a kisemberi mentalitásra, arra a rezignáltságra, ahogyan eljut a cinizmusig, de soha nem áll ki nyíltan a diktatúra ellen – legföljebb a küzdők mögé áll, ha az már elkerülhetetlen. Vagy vesz egy vonatjegyet. Igen, ez a klasszikus ellenpont is jól bevált dramaturgiai elem a klasszikus drámairodalomban, azt is remekül alkalmazza Klaus; akár be is fejezhetném, elmondva mindent, jusson idő dedikálásra, egyebekre, de a végszóm előtt azért itt mégis kitérnék valami egyébre.
Eddigi kritikusai, értékelői a modern színpadi formanyelv követőjének tekintik Klaust, hozzátéve bár, hogy „Ott figyel mögötte a drámatörténet a görögöktől az abszurdig és tovább” (Kemény István), ami nem baj, de azt megemlíteném: még a legelvetemültebb, legexhibicionistább, legzakkantabb elméjűnek minősített színházi cégéres gazember sem cégéres gazember, ha színházi a gondolkodásmódja. Ha abból indul ki, amit Vili Sexpír (nem a magyarított félig lengyel németdékás focista) kötött a lelkünkre: színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő. S hogy mit játszol? Ha szerencséd van: ahogy tetszik. Ha nincs, akkor ahogy tetszel. Pont. Ezt érdemesnek gondoltam megemlíteni, mert jelenet-képei, dramaturgiai megoldásai valóban a kortárs színház jellemzőiből merítenek, azokra épülnek, na de hát így volt ez Shakespeare előtt és óta mindig; ami működik, az mindig is csak a kortárs színház. És az abból nyerhető, bennünk, a nézőben tovább mélyíthető, klasszicizálható én- és önkép-parabola. Ami, ezt nagyon hiszem, Klaus műveiben nagyon szépen akár katedrálissá épülhet. Mielőtt, mondtam mielőtt idáig értem, no most visszautalva a kisemberi ellentétre – mindkét darabban szerepel ebből egy-egy, valójában főszerepek, s a karakterük minden korra jellemző. Ezért olvashatjuk vajon már a tizedik oldalon a felé szálló korholást: „az anyád születését is átaludtad, te nyomorult”?
Értjük, hogy a dolog biológiai abszurdum, s hát ezért is kell egy szöveg mellé mindig a több szem többet lát gyakorlata, na de amennyiben ez a szereplő itt azonos azzal, aki a másik darab kisembereként újra vívja a törökök ellen a harcot, miközben – 2009-ben – bezár mögötte a gyár, akkor egy nagyon pontos mondatot hallunk. De nem cifrázom tovább, megy az idő, de ezzel együtt az említett recenzensek által már fölsoroltak mellé egy nevet idetennék, mégpedig Heiner Müllerét. S ez nem, nem ellentmondás a klasszicizálás iránti elvárással, hiszen Müller volt az, aki majdhogynem végtelenítette a hit és kiábrándulás elválaszthatatlanságának tanulságát, a sorstalanság sorsközösségét, nagyon pontosan adva át számunkra „egy férfi / Megfakult tragédiáját akivel egy szeszélyes istennő / Trója alatt az idő szakadékában szembekötősdit játszik” (Például Ajax). Nekem tehát, Klaust olvasva, ő jutott eszembe elsőként, majd, egyéb írásait – novelláit – megismerve, Hermann Bloch, na de az egyéb, minden egyéb a jövő zenéje…
Most inkább mellé rogyok, szerzek egy mikrofont, igen, ideírtam, el ne felejtsem, és föltennék néhány kérdést – mert hogy ez áll a forgatókönyvben. Vagy jöjjön egy kis áthidaló muzsika? (Az utóbbinál maradtunk.)
Illusztráció: laudáció
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
