OPEN 27. – Arany János
HOGYAN ÍRJUNK BALLADÁT?
I.
Táv-irat: ismeredaranyjánoststopmikortalálkoztálveleutoljárastop
Természetesen úgy, ahogy Arany János! Mert ugye sokan írtak rajta kívül, József Attila is, Sinka István is, Csoóri Sándor is, és még sokan mások.[1] De ezek miért mások, és Arany balladáinak mi a titka?
Az egyik titok a tehetség, és az a világirodalmi műveltség, amivel Arany rendelkezett.[2] De ezek mellé kellett „nyersanyag” is, egy történet, ami megadta az epikai hitelét.[3] És az mindegy, hogy régi vagy új, hogy hallotta vagy olvasta, és ha olvasta, akkor mindegy, hogy egy újságcikk volt, egy ponyva vagy egy történelemkönyvben található ismertetés! És még valami, amire a tankönyvek soha nem hivatkoznak, pedig Arany többször is leírta: az ihlethez neki kellett egy ének, egy dal, amelynek ritmusa, üteme megszülte a verset!
Elsőként a tankönyvekben szereplő meghatározást idézem: ballada: ősi népköltészeti műfaj, amely a romantika korától vált kedveltté az európai költészetben, a három műnem határán áll, Greguss Ágost frappáns megfogalmazásában: „tragédia dalban elbeszélve”; jellemző rá a tragikus végkifejlet, a kihagyásos elbeszélésmód és a párbeszédes jelleg.
Ezzel csak az baj, hogy olyan másfélszázados meghatározást tartalmaz, amit már többen rég megcáfoltak. (És még ide kívánkozik a Goethe féle „őstojás” is elmélet is, amely szintén nem igaz.)[4] A ballada nem ősi népköltészeti műfaj, hanem nyugat-európai és középkori eredetű irodalmi műfaj, és nemcsak tragikus, hanem vidám balladák is vannak szép számmal, a magyarban éppúgy, mint másutt. „Az a felfogás, hogy a ballada tragikus műfaj, a románc pedig derűs, s az előbbi az északi népek sajátja, az utóbbi pedig a délieké, ki akarta zárni a ballada fogalmából a vidám, tréfás hangot. Tréfás ballada azonban minden népnél bőven található. Legutóbb F. J. Child nagy angol népballada-összkiadásáról mutatták ki, hogy a szerencsésen végződő és vidám történetek száma felülmúlja benne a tragikusakét.” [5]
Ebből (is) következik, hogy az a bizonyos balladai homály sem biztos velejárója! A kihagyás, a tömörítés, az igen, ahogy ezt egy angol példából látni fogjuk. A fenti meghatározásból a végére maradt az, hogy dalban elbeszélve: ez valóban igaz, mert egy énekes műfajról van szó. Greguss meghatározásnál jobbat maga Arany János is ismert, és hivatkozott is rá! Purgstaller József a főgimnáziumok számára írt tankönyvében, a Szépészet, azaz aestheticában (Pest, 1852) az elbeszélő költészet körében együtt tárgyalta a balladát és a románcot, hangsúlyozta hasonlóságukat, és az előbbiről még megjegyezte: „A ballada regényes eseményt rajzol dal alakjában…” [6]
Igaz, hogy a dalt aztán a költők elhagyták, és csak a versforma maradt meg. Bár ebben is kivétel Arany János! A Szemere Pálhoz írott leve jól példázza, hogy Aranynál a dal, a dallam „kereste meg” a versírót: „Kevés számú lyrai darabjaim közül most is azokat tartom sikerültebbeknek, amelyek dallamát hordtam már, mielőtt kifejlett eszmém lett volna – úgy hogy a dallamból fejlődött mintegy a gondolat. Sőt balladáim fogamzásakor is, az első, még homályos eszme felködlésnél már ott volt a rhythmus, a dallam, rendszerint nem eredeti, hanem valamely régi népdalhang, mely, nem tudom micsoda sympathiánál fogva, épen a szülemlő eszméhez társult, illett, és semmi más.”
Verseinek, balladáinak az alapja tehát zeneiség. Itt azokra a népdalokra, mondókákra, kántálókra, népballadákra gondolhatunk, amelyeket gyermekkora óta ismert és dalolt. Erre egy kiváló példa az egyik, 1856. június 23-án Csengery Antalnak írott levele. Ebben szól Greguss Ágostnak az ő balladáit méltató és magasztaló tanulmányáról, amit büszkén vállal ugyan, de az érdemet szerényen elhárítja:„Hogy Greguss a balladai műszabályokat csak az én balladáimról vonta volna le: azt sem mondhatnám. A balladák legfölebb csak magyarban újak, de én a formát nem teremtém, csak átültetém magyar földbe: sőt tulajdonkép ezt sem tevém: a magyar népköltészet már bírt balladákkal,ami melyek amaz éjszakiakkal meglepő hasonlatot mutatnak. Megöltek egy legényt – Fehér László már mintául szolgálhata.”
A Fehér László balladát, mint követésre érdemes formát, már jóval előbb emlegeti. Petőfinek írta 1847.augusztus 25-én: „Nem megy nekem a líra, az ömlengések kora elmúlt tőlem, vén vagyok. Fehér László forma balladákban kellene próbát tennem…”
Gyulai Pálnak is a magyar népballadák formájáról beszél, és ellentétbe állítja az érzelgős német balladákkal: „Az 1848-49. viharos évek izgatottsága alatt keveset dolgoztam, mert nekem erre nyugalom kell. Néhány vers, néhány kisebb elbeszélés folyóiratokban, ez volt minden. De már ekkor megkísértettem a balladának ama népi, eredeti formáját (melyek közül, amint tudod, legjobban sikerült Rákócziné; bár az ilyeneket: A rab gólya, Szőke Panni, Varró lányok, szintén e nemhez lehet sorolni), ellentétben a mi németes, mesterkélt s érzelgős vagy deklamáló balladáinkkal.”
Az egyik levelében megemlíti, hogy van egy költeménye (Árva fiú), amely „egy dallam után van írva”, egy másik levelében pedig az Egri leány 3. részéről ugyanezt mondja, de itt megnevezi a dallamot is. „Greguss széles olvasottsággal bír a külföldi ballada-irodalomban is – írja Csengery Antalnak 1856. június 23-án, – s teljes joggal alkalmazhatja rám az onnan elvont szabályokat. Csupán a legutolsó közleménye indított mosolygásra, hogyan erőlködik Az egri leány III. szakaszát sapphói értékre húzni. Való, hogy van némi hasonlat: de én előttem – a lengyel táncot írván le, pl.
Magyar és/lengyel / / deli táncra / lendül
az az ismeretes lengyel dallam lebegett:
Búsul / a lengyel //hona álla- / potján
anélkül, hogy a pozícióra szorosan ügyeltem volna. (…) Azt tudom, hogy a mondott lengyel dallam szerint végig énekelhető.”
A Széchenyi Könyvtár Zeneműtárában sikerült megtalálnunk az említett dalt, amelyre valóban végigénekelhető Arany verse. Ez az ének egyébként a reformkorban kedvelt és ismert ének volt, amelyet mulatságok befejezésekor szokásos volt elénekelni.[7] A dallamról pedig talán érdemes megjegyezni, hogy a lengyel himnusszal egy tőről fakad:
Búsul a lengyel hona állapotján,
Mert Ponjatowski nincsen a csatáján;
Kesereg a vajda és az egész pórság:
Zokogva kiáltja: oda a szabadság!
A német arany s ezüst után sóhajt,
A portugallus finom gyapjat óhajt,
A magyar jobb létért, az olasz hitéért,
Egyedül a lengyel küzd a szabadságért.
A török szultán szereti szeráját,
A porosz büszkén nézi katonáját:
A hiú francia csak hírért csatázik,
Egyedül a lengyel szabadságra vágyik.
Az angol kinccsel terheli hajóját,
Az orosz fonja durva kancsukáját;
A spanyol bámulja hajdani nagyságát,
Csak a lengyel érzi vesztett szabadságát.
A gyáva illír bálványozza lányát,
A szász olvassa gyapjújának számát;
A szegény bajornak sör a boldogsága.
Hej, nincs a lengyelnek kívánt szabadsága. stb.
„Éjszaki” balladákról
De Aranynál a magyar népballada csak az egyik elem, az egyik kiinduló pont. A másik mintát az „éjszaki” balladák szolgáltatták: azok formája, felépítése, szerkezete volt fontos, követésre méltó számára.[8] Azokról a skót és dán balladákról van szó, amelyeket Arany ismert, és amelyek közül néhányat le is fordított. Erről a hatásról beszél Pákh Albertnek 1853 februárjában Nagy-Kőrösről írott levelében is: „Aztán meg furcsán vagyunk azzal a külföld utánzásával! Rozgonyinét én nem tartom valami jónak, akkor is megírtam; nem tartom pedig azért, mert messze maradt a kivitelben a korrajztól…Azt azonban nehezen hinnéd, hogy ez egyszerű népies jószág épen a külföld tanulmányozásának eredménye, s előképe ama skót balladákban van meg, a mellyek ezerszerte inkább balladák, mint azon ach-os és oh-os história, mit azokból később a németek gyártottak. Ha ez utóbbit veszem például, a tudós A. B. C.-nek bizonyosan semmi panasza nincs, kivált ha meg van benne a lovagvár, a szőkehajú kékszemű hölgy, a holdvilág etc. épen mint a Bajza korában. De én vandali módon jártam el az utánzásban: nem csak az Arthus király, Sir Patrick etc. neveket változtattam meg, nem csak a szépen sántitó trochaeusokat cseréltem fel a kevésbbé művészi népdalformával, nem csak a mese helyen egészen újat költöttem: de ezenfelül a skót élet helyén magyar életet mertem vázolni; utánozva egyedűl a ballada menetelét, ezt is csupán azért, mert népdalaink s egy-két igazán a néptől eredt balladáink folyamával bámulatosan megegyez; de persze a költeményből semmi ilyes ki nem látszik, semmi…”[9]
Amit ebben a rövid részben Arany János kifejt, arról a magyar népballadák is tanúskodnak. Ha idegen eredetűek, ha átvételek is – mert jórész azok a régi balladáink – itt e földön a magyar viszonyokhoz igazodtak, – és dallammal társulva – magyarrá váltak. És azt is fontos megemlítenünk, hogy amit a közösség évszázadok alatt végzett el, Arany egymaga elvégezte egy bő évtized alatt!
*
Egy korabeli Arany cikkből, a Régi dán balladák című írásból idézünk, melynek alapja egy korabeli angol folyóiratban megjelent tanulmány: „Dánia maga teremte magának klasszikai irodalmat, és…merőben kikerülte a balul értett görög és római mythológia árját, oly nemzeti irodalmat hozván létre, melyet nem igen ért, s igaztalanul becsül le Európa délibb része. Mondhatni, Thor isten még egyre uralkodik Dánián, annyira megteltek vele a régi balladák. A mi ferdén érzelgő bámulatunk a görög és római irodalom iránt… sohasem kapott lábra Dániában: hanem saját nemzeti hagyományai körül pontosuk össze a nép szelleme.” Tudatában volt tehát annak, hogy a görög és latin irodalmi hierarchiából hiányzó formát vett alapul, amelyre éppen ezért valami szokatlant bízhatott, s amely valóban egyedi jelenség a korábban kanonizált műfajok mellett. Megérezte, hogy az északi ballada különleges alakja és rendhagyó megszólalásmódja összhangban van a XIX. századi magyar irodalom igényeivel és feladataival.”[10]
A fentiek bizonyságául egy skót és egy „éjszaki”, egy dán népballadát mutatunk be. Az angol, skót balladák között „igen gyakoriak a babonás hitre építő, a természetfeletti erők elkerülhetetlen hatalmát sugalló történetek. Ilyen a kétes történelmi hátterű Sir Patrick Spens, amelynek tengerész címszereplője – a Scott-féle 26 versszakos változatban – azt a megbízatást kapja a skót királytól, hogy télidőn Norvégiába hajózzon, és Skóciába hozza a norvég királylányt. Az odaút gond nélkül zajlik, ám a hazaindulás előtt az egyik matróz baljós égi jelenségre figyelmezteti a kapitányt: Múlt este az új hold szarva közt látszott a régi hold: ha most, uram, tengerre szállsz, félek, baj ér utól. Sir Patrick Spens nem retten vissza az ómen hallatán. Az intő égi jel ellenére a skótok kihajóznak, ám a hajó rövid időn belül – legénységével és minden utasával együtt – egy tomboló orkán hullámsírjába vész. A hős tengerész, bár társaival együtt az égi jelből megsejti saját halálát, mégis teljesíti az uralkodói parancsot, s a király iránti hűsége folytán holtában megnemesül. E balladának van hosszabb és van rövidebb változata is. Ezek összehasonlítása azért is tanulságos, mert fényt vet az un. balladai homályt előidéző kihagyásos, tömörítő tulajdonságra. Ennek egyik oka, hogy széles körben elterjedt balladáról van szó, amelynek történetét jól ismerték az emberek.
Az idézendő balladának Percy kiadásában csak 11 versszakos verzióját közli, melyből sem az nem derül ki, hová és milyen céllal kell hajózniuk a skótoknak, sem oda- és visszaútról nincs szó, mivel már rögtön az első úton bekövetkezik a katasztrófa. A balladai töredékesség előnyeit szem előtt tartó Child a bevezető kommentárban ezt a kurta változatot érthető okból többre értékelte a másik balladakutató, a Scott közölte bővebb, ám erőtlenebbnek tűnő verziójánál. Tanulságos látni azonban, hogy maga a babona – mint gyakori balladai elem – a rövidebb verzióban is megjelenik, ahogy a királyi parancsnak való feltétlen heroikus engedelmesség is, vagy a hajósokat sirató, erkölcsi tartásukat értékelni tudó özvegyek gyásza.”[11] Ezt a hosszabb változatot Arany János fordította magyarra.[12]
SIR PATRICK SPENS
Skót ballada
Ül a király Dunfermlinben,
Bort iszik, vér-pirost;
„Ó, hol kapok egy jó tengerészt,
Szép uj hajómra, most?”
Feláll és mond egy ősz lovag
Király jobb térdinél:
„Sir Patrick Spensnek párja nincs,
Ha ő tengerre kél.”
Nagy levelet ír a király,
Pecsétet nyom reá,
Sir Patrick Spensnek küldi azt;
– Parton járt fel s alá.
„Norvég felé, Norvég felé,
Norvégba menni kell:
Norvégiai királyleányt
Szállítni vízen el.”
Az első szót hogy olvasá,
Nagyot, nagyot kaczag;
A másik szót hogy olvasá,
Szemébe köny fakad.
„Ki dolga ez? ki tette ezt?
Ki mondta ezt neki,
Hogy a király, télvíz időn,
Küldjön tengerre ki?
Ha fú, ha fagy, esik, szakad:
Hajómnak menni kell,
Norvégiai királyleányt
Szállítnom vízen el!”
Hétfő-reggel a vásznakat
Eresztik szabadon;
Norvégban ők kiszállanak
Egy szerdai napon.
Még egy hetig sem voltak ott,
Sem egy, sem két hetig:
Hát már a fő norvég urak
Mind ezt hányják, vetik:
„Héj! a királyt s királynét már,
Skótok, kiélitek?…”
„Hazudsz, hazudsz, hazug poronty!
Én mondom: értitek?
„Hoztam fehér pénzt, a mivel
Kitartsam emberem;
Szép sáraranyt is, jó rakást,
A széles tengeren.
„Hamar, hamar, legényeim!
Készülni! s holnap el!”
„Nincs mér’ sietni, jó uram,
Félek vihar kap el!”
„Mult este az uj hold szarva közt
Látszott a régi hold:
Ha most, uram, tengerre szállsz,
Félek, baj ér utól.”
Alig egy mérföldet halad,
Kettőt, hármat alig:
Hát elborul, hát zúg a szél,
A hab fodorodik.
Horgony szakad, árbocz lelóg,
Oly iszonyú a vész;
Hullám veri a tört hajót,
Nincs épen semmi rész.
„Hol egy legény, hogy a kormányt
Fogná meg azalatt,
Míg felmegyek az árboczra,
Ha látnék szárazat?”
„Itt vagyok én: és a kormányt
Megtartom az alatt;
Félek, uram, az árboczról
Sohsem látsz szárazat!”
Egyet se lép, egyet ha lép,
Csak egyet fölfelé
Hát a hajó kapcsa szakad.
Sós viz zuhog belé.
„Hozzátok azt a vég selymet,
A vásznat is elé:
Tömjük a rést, hogy a sós víz
Ne jöhessen belé!”
Mindjárt hozák a vég selymet,
A vásznat is elé:
Tömik a rést, de a sós víz
Azért csak jön belé.
Hej! röstelék a skót urak,
Hogy ázik a czipő:
De, mig jól széttekintenek,
A víz fejökre nő.
S hány szép pehelyvánkos lebeg
A hab közt tétova!
S hány édes urfi nem kerül
Honába, de soha!
Sok hölgy töri fehér kezét,
Sok lány tépi haját
A kedvesért, hű jegyesért,
Kit már sohase lát.
Soká, soká ülhetnek ott,
Kezökben legyező
E hölgyek, míg Sir Patrick Spens
Hajója partra jő.
Soká, soká ülhetnek ott,
Hajokban fésü, szép,
E lányok, míg egy is bizony
Meglátja kedvesét.
Feljül, feljül Aberdooron,
A mélység ötven öl;
Ott fekszik a jó Patrick Spens,
Az urak is, körül. –
*
LAVE és JON
(15-16. század dán népköltészet)
Szépen kérlek mindnyájatokat,
– de csak pártatlanul! –
kapjuk magunkra aranysisakunk,
mert itt jön Jon úr.
Peder úr, ahogy a tingből hazajött,
– de csak pártatlanul!
Kirsten, a lánya, máris faggatja őt,
hogy s mint van Jon úr.
Kapjuk magunkra aranysisakunk, mert itt jön Jon úr.
„Hozott az Isten, Peder, jó atyám!
– de csak pártatlanul! –
Volna-e híred a tingből valahány?”
És hogy van Jon úr?
„Egy hírem szívedhez legközelebb,
– de csak pártatlanul! –
ifjabbik Lave úr megkérte a kezed.”
De nem ám Jon úr.
„Hogy Lave úr kért volna engemet?
– de csak pártatlanul! –
Ő eszelte ki, ő bánja meg.”
Nem úgy Jon úr.
Begyűlt Lave úrnál a lakodalom
– de csak pártatlanul! –
„Szaporán lovamat megpatkoltatom,
s megyek én is” – mondta Jon úr.
Ahogy aztán Jon a tanyához ért
– de csak pártatlanul! –
markos, erős ló, lovasán szürke vért.
”Itt volnék” – mondta Jon úr.
Hullott éjjel a fűre dérlepel
– de csak pártatlanul! –
Már a menyasszonynak fekünni kell.
”Vele én is” – mondta Jon úr.
Tárták az ágyas szoba ajtaját
– de csak pártatlanul! –
Jon markában fénylett a fáklyavilág.
”Elsőnek én” – mondta Jon úr.
Aztán ahogy Jon rátolta a zárt
– de csak pártatlanul! –
„Mondj, Lave, a többinek jójszakát!”
– szólt még Jon úr.
Hallja ám Lave, ahogy elköszönt
– de csak pártatlanul! –
„Jon úr fekszik bent mátkád karja közt!”
Mert ott volt Jon úr.
Alighogy pirkadt s oszlott az éj,
– de csak pártatlanul! –
útra kelt Lave úr a király elé.
”Veled én is” – mondta Jon úr.
„Nagyságos uram, tisztesség-becsület,
– de csak pártatlanul! –
vajha panaszomra megnyitnád füled?”
”Felőlem” – mondta Jon úr.
„Érkeztem mátkámmal nászunk éjibe,
– de csak pártatlanul! –
hát nem egy másik feküdt volt az ágyába be!”
”Épphogy én” – mondta Jon úr.
„Márpedig ha egyért lobbant fel szívetek,
– de csak pártatlanul! –
érette előttünk most lándzsát törjetek!”
”Így van jól” – mondta Jon úr.
A kettő először, hogy összefutott,
– de csak pártatlanul! –
Lave úr lova mindjárt térdre bukott.
”Állítsd föl” – mondta Jon úr.
A kettő másodszor, hogy összefutott,
– de csak pártatlanul! –
nyakát szegte Lave, föl se is ocsudott.
”Békén nyugodj” – mondta Jon úr.
A lány mostan össze-összecsapta tenyerét
– de csak pártatlanul! –
„Nem láttam ilyen jó mókát se rég’”
Győzött Jon úr.
Kapjuk magunkra arany sisakunk, mert itt jön Jon úr.
(Bernáth István fordítása)
Mögötte egy népdal és egy újsághír áll
Hogy álmodta-e, hallotta-e Arany János azt a dalt, dallamot, amelyik az 1877. augusztus 28-án keltezett, a Népdal címet viselő versének elindítója, ihletője, ringatója volt, nem tudjuk. Merthogy elveszett. Azt viszont tudjuk, sejtjük, hogy a sokat idézett áldott évben, vagyis 1877-ben, ez évnek augusztusában, a vers keletkezésének napján Arany a Margit-szigeten ült, nézett, merengett és álmodozott s talán egy dalt, egy dalszerű éneket hallott, amely vízióval egyesülve versé ötvöződött. Ott és akkor, azon a napon. Így született az egyik legtalányosabb, legtitokzatosabb és szépséges Arany ballada, a Népdal.[13]
Duna vizén lefelé úsz a ladik,
A ladik,
Róla muzsikaszó, muzsikaszó, csimpolyaszó
Hallatik;
Juhaj! viszik a piros almát, barackot,
Juhaj: Kevibe Szent-Endréről menyasszont!
Piros almát eladják a budapesti
Piacon,
Abbul cifrálkodik Kevibe’ a piros arcu
Menyasszony:
Juhaj! de derék ruha ez a fejkötő:
Megfér ezalatt akármennyi szerető!
Kevi csárda reggel óta tele van,
Teli van:
Ott járja a kolót egy éles késsel, véres késsel
A Jovan:
Juhaj! piros volt, de csak férges alma volt,
Asszony, csinos volt, de azért csak r–a volt.
Duna vizén lefelé úsz a ladik,
A ladik,
Róla hejjehujja, szitok-átok, dávoria
Hallatik:
“Juhaj! közel már Alexinác, Knyazevác:
Engem Kevi-Rác, többet ugyan sose látsz!”
1877 aug. 28.
E versről azt írja Szörényi László Arany líráját taglaló dolgozatában, hogy „egy újsághírből megismert szerelmi gyilkosság ihlette a költőt, hogy a magyarországi szerb népköltészeti formákat imitálja egy szerelmi gyilkosság kapcsán.” Kovács Józsefnek a verssel kapcsolatos összefoglalóját idézzük.
A szerb-török, majd török-orosz háború az 1876-os, 77-es évek nagy eseménye, a háborús évek hírélményei jelentik az Őszikék ciklus egyik forrásvidékét, magyarázzák újra feltámadt érdeklődését a szerb témák iránt, melyet Arany János a ciklus két versében is megörökített.
Ráckevén játszódó a Népdal című balladában a féltékeny férj itt öli meg szentendrei származású csapodár feleségét, majd a Dunán menekül Alekszinyác, Knyazevác felé. A vers magva bizonyára újsághír, hisz több korabeli féltékenységi dráma hasonlít a ballada eseményéhez. 1877 februárjában öli meg Flaschl Péter házasságtörő feleségét, Stumpf Emíliát Szabadkán, és végez az asszony szerb kedvesével is. A költő pihenőjének kezdetén néhány napon át ez a pesti lapok fő szenzációja, ekkor folyt le a főtárgyalás.
A ballada megírása előtt hét nappal újabb véres féltékenységi, családi drámákat hoz A Hon. A hírszegény napok újságíróin is egész éven át segít egy francia bűnper, Tourville, a felesége megölésével megvádolt hírhedt ember pere. A ballada Jovanja sem menekül ok nélkül az akkori szerb-török határon fekvő Alekszinyác és Knyazevác irányába. E két helység birtokáért 1876-ban csaknem egy évig heves harcok folytak, a török augusztusban foglalta el Knyazevácot és októberben győzött Abdul Kerim Alekszinyácnál. A két falut csak együtt említik a hadi tudósítások, az összecsengő neveket minden korabeli újságolvasó és hírhallgató könnyen megjegyezhette.
„Minden valószínűség szerint – véli az irodalomtörténész – egy újsághír figurája nemesedett a ballada Jovánjává, hogy a családi drámák és az Alekszinyác – Knyazevác neveket kiálthatta a hírlapárus Arany füle hallatára, még ha talán valóban hallhatott is távoli zeneszót egy hajóról. A ballada titka nem egykönnyen fejthető meg.”
Mögötte egy ponyva áll
Az ünneprontóknak a miséről való távolban maradásról szól, és annak a büntetéséről. A vers tárgya egy régi monda anyaga, amelyről tudjuk, hogy Arany egy ponyvafüzet verses feldolgozásából ismerte meg. Az Arany ballada legközelebbi forrására egy múlt századi (1764. évi) példányára a Nemzeti Múzeum ponyvairodalmi gyűjteményében bukkant a folklorista Katona István. Az ő közlése alapján idézzük hű másolatban, még a versszakok sorait sem osztva el, hanem egyfolytában írva, mint az eredetiben vannak.
EGY RETTENETES ISZONYÚ és HALLATLAN LETT DOLOG, VALAMELLY ZABOLÁTLAN TÁNTZOLÓKRÓL/ Kiket az Ur Isten ebben az 1753. Esztendőben Virim Cseh-Országi Városban megbüntetett, másoknak meg-íntésére, és példájára elé adatott,
Nyomtattatott 1764. Esztendöben
1. Halljátok-meg Keresztyének, minden szüzek és legények, a’ mi a’ Tántz miatt esett, ebben az esztendőben lett.
2. Ti a’ Tántzolást kedvellök, ital ‘s musika szeretők, kik tsak időt vesztegettek, nem gondotok idvességtek.
3. Kiknek tetszik tántz ‘s vígasság, – nem kell istenes józanság, kik vígan szoktatok lenni, Istenről nem kell felejtkezni.
4. Hogy tinéktek úgy ne essen, szomorúság ne kövessen, a’ mint azon tántzolóknak, az Istent meg-útálóknak.
5. Történt Virimben nagy dolog, melly újságban most-is forog, mellyet jól meg-halgassatok, például meg-tarthassatok.
6. Volt ebben fajúlt ifjúság, kiknek tetszett tsak a’ hívság, Attyokon semmit sem adtak, a’ kortsmára járdogáltak.
7.Történt Mátyás napja után, Vásárnapon farsang farkán, hogy templomba harangoztak, ezek kortsmán iddogáltak.
8. Tíz Leányok hat Legények, ezt mondották ők szegények; még be-fognak harangozni, addig mennyünk mulatozni.
9. Mindjárt a’ kortsmára mentek, az asztal mellé le-ültek, pálinkát ittak, ugráltak, Prédikátziót el mulatták.
10. Kortsmáros őket intette, ezeket nékik beszélte, azt az italt hagyjátok-el, Szent Misére menyetek-el.
11. Ők pedig meg-részegedtek, Istenről nem-is elmélkedtek, a’ templomba el nem mentek, kortsmárosnak trutzot tettek.
12. Mondják borral meg-töltsétek, a’ mi pénzünkért itzétek, ha jól megiszszuk magunkat, azután tántzolunk sokat.
13. Isteni szolgálat után, több emberek oda jutván, kik Szent Misét-is hallgattak, és az Istennek szolgáltak.
14. Mikor őket meg-íntették, és vétkeikért feddették, mért templomba nem voltatok, tsak úgy isztok mint a’ barmok.
15. Istentelen részegesek, mondják volnánk nem eszesek, farsang’ farkán imádkozni, jobb minékünk vígan lenni.
16. Musikásokért küldöttek, hogy vígan vonnák nékiek, musikások találkoztak, senki nem tudja kik voltak.
17. Mondják nékik mit kívántok, ha vígan lenni akartok, még mi néktek fogjuk vonni, addig néktek kell tántzolni.
18. Meg-felelének ők vígan, tsak ti vonnyátok-meg bátran, Leányokkal majd tántzolni, fogunk kedvünkre ugrálni.
19. Szüléik a’ kortsomára, értek mentek nem sokára, őket intvén pirongatták, a’ Misét mért el-mulatták.
20. A’ Pap oda több emberrel, ment beteghez az Istennel, más emberek Térdepeltek, ők tántzoltak és nevettek.
21. Nagy mérgesen fel-fúvódtak, mint ördögök boszszankodtak, szüléiket szidták verték, a’ boros korsót tördelték.
22. A’ szegény öreg szüléik, sírással így szóllnak nékik : Mind örökké tántzoljatok, Oh ti átkozott magzatok.
23. Négy leányok Istent féltek, szüléikkel haza mentek, hat páron ottan maradtak, és szerentsétlenül jártak.
24. Musikusok tántzot vonnak, ők még mostan-is tántzolnak, mint a’ bolondok futkosnak; nyugodalmat nem találnak.
25. A’ vér lábokból foly tántztól, véres a’ föld ö sarkoktól, négyen közzülök el-vesztek, Isten tudja hová lettek.
26. Négy páron most-is tántzolnak, nyomorúsággal hartzolnak, se nem esznek se nem isznak, Isten haragjába vágynak.
27. Szakadoznak a’ ruhájok, bőrtől üres kezek talpok, ki nézi látja tsontjokat, szerentsétlen vígságokat.
28. Ez rettenetes tsudára, az Istennek ostorára Oh ! jobbítsuk-meg magunkat engeszteljük mi Atyánkat.
29. Futnak oda sok emberek, tsudát látni sok ezerek, a’ kiket mikoron látnak, hajók’ szállai fel-állnak.
30. Mennek nagy sok rendbéliek, Urak és Városbéliek, viszik oda gyermekiket, például nézik ezeket.
31. Rút tántzokért érdemlették, eztet büntetésül vették, szüléiket nem tisztelték, mit akartak azt mivelték.
32. Azért édes gyermekeim, jól éljetek szerelmesim’ tisztellyétek Atyátokat betsüljétek Anyátokat.
33. Az Isten meg-áld titeket boldogítja élteteket, ád ti néktek bőven áldást, halál után boldogulást. [14]
*
Mivel minden szöveggyűjtemény közli, Arany balladáját nem másoljuk ide. Azt felidézve látjuk a teremtő költőt, aki csak nyersanyagként használja ezt a különös történetet, hisz attól, hogy egy dudást szerepeltet a ponyvában szereplő muzsikusok helyett, egészen más értelmet kap a rettenetes mulatság is, a pokolba vivő tánc. A ponyvában egy kötelező miséről való távolba maradás szerepel, Arany balladájában a keresztény egyház harmadik fő ünnepe, a karácsony és a húsvét utáni pünkösd szerepel. Ott a pap egy oltáriszentséget visz egy beteghez, hogy feladja az utolsó kenetet, ezért térdelnek le az ember, de nem így a mulatozók, és akik őket megátkozzák, azok a szülők. Itt nincs átkozódás, csak az átok, és a bűn és büntetés. Aki ezt sanda szemmel nézi, és nem kíméli őket, az a dudás.
És itt egy rövid időre időzzünk el, és szóljunk a dudás alakjáról. Hisz a vándordudás a középkortól a múlt századig létező, rejtélyes alakja volt az országnak. Legendák övezték, és a kecskeduda szarva miatt olyan ördöginek tűn: faluról falura, csárdáról csárdára járt, s ahogy jött, úgy el is tűnt, de senki nem tudta, hogy hova? Talán a Pokolba, ahonnan jött?
Az alábbi dudanóta szövege jól ismert, több változatban is fennmaradt:
Ki jó dudás akar lenni.
Pokolba kell annak menni,
Ott kell néki megtanulni,
Hogyan kell a dudát fújni.
Onnan kell nagy kutyát hozni.
Abból jó dudát csinálni.
Miért kell a dudásnak a pokolba menni? Az egyik legenda szerint azért megy a fekete föld alá, hogy a rossz szellemektől elhozza a legjobb kutyabőr dudát, s ott meg is tanuljon azon játszani. Mintha ez a régi hagyomány élne a mi népünk tudatában is, s talán ezért tartják a magyar dudást is ördöngös embernek, mert neki, illetve a dudájának bűvös ereje van!
Ilyen babonás mendemonda szól a Sárrét, a Kunság meg a Hortobágy leghíresebb dudásáról, az öreg Tulok Balogh Mártonról, aki a kecskedudáját ha megszólaltatta, a köszvényes beteg, pedig lábra sem tudott magától állni, még az is táncba szökött.
Biharban, Arany János szülőföldjén az éltesebb emberek a múlt században még emlékeztek a vándordudásra és legendákat meséltek hangszeréről. Az egyik legenda Hajrá Béniről szól, akit két bojtárlegény becsalt Karcagra. Itt „a híres Bárány vendégfogadó előtt felbíztatták: »Kezdheti, Béni bátyánk! Hadd mutassuk meg,kik vagyunk!« A duda szólt, a két szálas legény ropta a happárét!
Táncolok én, mint a rosta,
Lefoszlik a gatyám rojtja.
Vén boszorkány szedd össze.
Szeretőmmel köss össze!
A városbeli legények is odacsődültek, ahelyett, hogy a templomba gyülekeztek volna. A lányokat is hiába sürgette a harangszó; az utca másik oldalán ácsorogtak, bámészkodtak. Így aztán a »megmutatás« sikerült, csak nem úgy végződött, ahogyan a megmutatkozók szerették volna. Végezetül ugyanis tiszteletes uram palástosan ment a vendéglő elébe és szigorúan megfeddte az »ördög incselkedésének engedő« legény-sereget, az örök kárhozattal fenyegetőzve. Amikor pedig látta, hogy se igének, se dörgedelemnek nincs foganatja, a vén Hajrá Bénit kizsuppoltatta a városból és utána kicsapatta a két szilaj fattyút is. A templomjáró pletykás vénasszonyok pedig azt híresztelték, hogy Hajrá Béni dudájának a tömlőjét az ördögök fújták tele széllel, azért szédültek meg a legények annyira, hogy még a harang hívó szavát se hallották.”[15]
*
Arany János balladájában már az első strófa a végtelenség mennyboltja alá állít bennünket: a menny, a föld tűzzel, Szentlélekkel van tele, a pünkösdöt fent és lent egyformán megülik. Mikor a másvilág képviselője, a dudás ördög megjelenik, egyetlen kis vonás végigborzongatja rajtunk a misztikus félelmet: „Füle táján két kis szarva gidának, mintha neki volna szarva magának”
[16]
A versben szereplő dudás is csodás és ördögi egyszerre: természetfeletti hatalma van. A csodás mozzanatok azonban szinte magától értődő természetességgel olvadnak bele az egész jelenet realisztikus, szinte már naturalisztikus stílusába. A tivornyázók durva szitkai és káromkodásai, a Zsuzska lány pirosítós arca és a kuferces tánc[17] pőre mozdulata: semmivel sem valószerűbbek az előadás ördögi elemeinél. Éppen ebben rejlik a ballada és a balladaíró Arany legnagyobb művészete: a természetfölötti elem is természetes, élő, érthetetlenségében is érzékelhető.
A tánccal vétkezőnek tánc a büntetése, éspedig szükségszerű, magától értődő és véget nem érő büntetése. Arany lélektani művészetének remeke annak a fokozásnak drámai rajza, amellyel a mulatságból kezdett tánc büntetéssé, a gyötrelem örök kárhozattá válik.
Az utolsó strófa páratlan művészettel fejezi be a verset. A finálé roppant gazdagsága valamennyi érzékünket foglalkoztatja. Éjfél van, halljuk a toronyóra ütését, érezzük a kénkő szagát, a forgószelet, a szörnyű harci indulót, amelybe az egész tánc beleviharzik. A két utolsó sor pedig szinte boszorkányos művészettel szabadít fel bennünket az egész lidérces káprázat alól. Az utolsó előtti zárjeles sor („mondják, a pokol tüzes fenekére”) mintegy eltávolítja tőlünk az egészet, mintegy elveszi a realitását, mintha mondaná: nem tudni, mi lett velük, nem is egészen biztos, hogy a pokolba táncolnak, csak „úgy mondják”. Az utolsó sor pedig a maga ritmustalan ritmusával („az egész őrjöngő csoport”) mintegy a próza nyugalmába, szürkeségébe mossa el a vad benyomások tömegét, csak annyit hagy meg az ördögi tömkelegből, hogy egy őrjöngő csoportot láttunk magunk előtt. Íme, hetvenkét sorban egy teljes dráma: egyéni és tömegtragédia, a háttér egy egész falu, a mélyebb háttér az egész természetfölötti mennybolt.[18]
HOGYAN ÍRJUNK BALLADÁT SZONDI GYÖRGYRŐL?
II.
Ali pasa és Arany és Czuczor meg Erdélyi János
„Méltán mondhatni, hogy az eset már magában úgy amint van, szép költeménynek
illik be. Nem is csoda, hogy megragadá a költők figyelmét”. (Greguss Ágost)
Drégely várát a vitéz Szondi György Békefalusi Gergely nevű társával mind halálig hősiesen védelmezte. Hasztalanul szólíttatta fel Ali az oroszi pappal megadásra: «Már későn költ ahhoz», azt üzente.Szondi Midőn látta, hogy a várat tovább nem tarthatja, két énekes apródját előhívatta s két fogollyal Alihoz küldte, hogy tanítsa őket vitézségre.[19] Aztán «minden morháját» [vagyonát] felgyújtotta, lovait általverte s ment az ostrom visszaverésére s mindaddig harczolt, még térden állva is, míg át nem lőtték. Drégely 1552. július 9-én esett el. Paksy János komáromi kapitány úgy tudta, hogy a halálos sebet kapott Szondit Rusztem bég lefejeztette és fejét Ali pasához vitette. Szondiról és hősi helytállásáról három költői feldolgozás született: Czuczor Gergelytől, Erdélyi Jánostól és Arany Jánostól.
Időben a második Erdélyi János verse A Szondi-ballada – 1852 végén vagy 1853 elején készült –, a törökkel vívott többszázados küzdelem egyik hősies epizódja, a Szondi Drégelen, amely később Szondi Drégelben formában jelent meg. Erdélyi Szondi-balladájának forrása Tinódi históriás éneke, amelyben a lantos elmondja Ali basa többi tette között Drégely 1552. július 6-a és 9-e közötti ostromát, a vár és várvédők pusztulását, „jó vitéz Szondi György” halálát. Erdélyit megfogta a maga egyszerűségében is drámai szöveg, és megírta balladáját.[20]
*
Mielőtt a három költő verséről, balladájáról szólnánk, szükséges idéznünk az „ősforrást”, Tinódi Krónikájából az ide vágó részt.
60 Vitéz Ali basa dolgába bölcs vala,
Drégel vára alatt táborával szálla,
Az vár törésére álgyúkat állata,
Négy álgyúja, hat taraszkja néki csak vala.
Jó vitéz Szondi György benn porkoláb vala,
Bekefalusi Gergely ő társa vala,
De akkort házához kikéredzett vala,
Az megszálláskoron el-kirekedött vala.
65 Töretni az basa kezdé Drégel várát,
Ott ám lerontatá egy szép magas tornyát,
Szondi ott elveszté egy vitéz szolgáját,
Jó Zoltai Jánost, meghala torony alatt.
70 Első ostromot basa nagyot tétete,
Ott sok terek vesze, ő nem sokat nyere,
Ezt tevé Szondi Györgynek jó vitéssége,
Ott meg akar halni, azt ő már elvégezte.
75 Sőt az várnak falát, tornyát igen törte.
Basa oroszfalui pappal kérette:
Az várat megadná, magát ne vesztené.
„Már késén költ ahhoz!” – Szondi csak eszt izené.
80 Sok foglya őnéki, kettőt ő hívata,
Két énökös apródgyát előállatá,
Azok előtt ily testamentomot szóla:
Az Ali basának két apródgyát ajánlá.
Ezen igen kéri basát őnagyságát,
Vitésségre taníccsa ő két apróggyát,
És eltemettesse Szondi Györgynek tagját,
Mert majd itt megláttyák az ő szörnyű halálát.
85 Gyorsan mind az négyet skárláttal ruházá,
Pínzzel kápájokat megtölté, megraká,
Az Ali basának szépen kibocsátá,
Ő minden morháját az közöbre hordatá,
90 Égeté, elveszté. Istállóba méne,
Jó lovait hegyes tőrrel általveré.
Lelkét az Istennek ajánlá, ígéré.
Nagy derék ostromát Ali basa kezdeté.
95 Nagy szép dárda Szondinak kezébe vala,
Sebösölve térdön állván ő vív vala,
Romlott toron alatt általlőtték vala,
Az fejét az hegyről alávetötték vala.
100 Jó Drégelnek vára lőn basa kezébe,
Szondinak az testét vivék eleibe,
Fejét keresteté, az testhöz viteté,
Mint oly vitéz embört nagy szépen temetteté.
Jó dícséretbe lőn Szondi vitéssége,
Feje felé írott kopját feltétete.
*
Czuczor Gergely a hosszú (24 strófás) költeménye tárgyát minden valószínűség szerint Budai Ferenc: Magyarország polgári históriájára való lexicon, a XVI. század végéig című művéből merítette.[21] Czuczornál is olvashatunk arról, hogy a végső csata előtt a két énekes apródját felöltöztette bíborba-bársonyba, ellátta mindennel és néhány török főrabbal kiküldte, majd a megmaradt hű vitézeivel térden állva imádkozott. Az ima után megmaradt kevés számú várvédő katonájával kirontott a rommá lőtt várból. Czuczor szerint a hős bátorsága és önfeláldozása Ali basát is meghatotta. Ezekkel a sorokkal zárja a Szondi című költeményét:
A bég, noha vad, s dühe Szondira fúlt,
A hűlt erü bajnokon elszomorúlt,
A hegyre temette a hős tetemet,
S dárdát maga tűze le sírja felett.
Az összehasonlítás kedvéért az egész verset közöljük, hogy látva lássuk, ugyanazt a témát miként verselte meg Arany János, és miként a bencés szerzetes, tanár.
Czuczor Gergely: Szondi
Mely had kel a drégeli völgyön elé,
S vet vérszemeket hegyi vára felé?
Ádáz Ali tábora durrog alatt,
S rombolja tekékkel a sziklafalat.
Vaj támad-e hős,
Oly bátor, erős,
Kit nem bír ijesztni veszélyzaj,
S nem hat le szüvére haláljaj?
A vár kicsid, ellene nagy sereg áll,
Hódulnia kell, vele szembe ha száll.
Jó Szondi parancsol az ormi lakon,
S buzdítja vitézit az őrfalakon;
Lobbannak az álgyuk, a bástya zuhan,
Jelt ád Ali, s népe reája rohan,
Van harci zavar,
Helyt áll a magyar,
Vérben hörög a török és vész,
Döbbenve vonul tova más rész,
S Drégel valamint ama gránit orom
Rongálva ugyan, de megáll szabadon.
Új harcra megy edzeni Szondi magát,
Vágy hallani harcriadói dalát,
S apródinak int, de remegnek ezek,
S a két dalos ifjú igyen kesereg:
”Jó gyámolapánk,
Nagy vészbe jutánk,
Nincsen ki elűzze fejünkről,
Fussunk el e mostoha helyről,
Hajt kínos igába a durva pogány,
Vagy lángdühe fegyverek élire hány.”
Mindkettejök oly deli, s fürge fiú,
Jó Szondi kegyencei, s ez neki bú,
A vár bekerítve, bocsássa, hova?
Vész éri, ki mer szakadozni tova.
Ӄdes fiaim,
Kis dalnokaim,
Nincsen hova mennetek út már,
Ad még menedékhelyet e vár,
Míg víni hadam megy a völgybe velem,
Égnek könyörögjetek, óvja fejem.”
Így Szondi. Körötte kis őrhada gyűl
S részével az elleni hadba vegyűl.
Küzd, harcol: előtte s utána halál
Kínjajja liheg, hova kardja talál.
”Hol hadfejetek?
Hozzá sietek.
Keljen velem önmaga bajra.”
Kész ott Ali a viadalra.
Csörgnek viszonozva dühfegyvereik,
A bég sebesülten odább futamik.
Álgyuk törik újolag a falakat,
S már külsejök össze halomra szakadt,
Lobbot vet a vár magas ormozata,
S a láng harapó dühe szertehata.
Toldúl Ali fel,
Rá Szondi kikel,
Nem néz, nem ügyel, kire, csak vág,
S már látja, hogy a csatahely tág,
Nincs egy török, aki megállani mer,
Száz van, ki lesújtva mögötte hever.
Drégelyre fel ím Ali küldte követ,
Zászlósan Oroszfalu papja, siet,
Néz Szondira búsan a jámbor öreg,
S hozzája, keservkönyüt ejtve, rebeg:
”Ó drága felem,
Jer, Szondi, velem,
Enged szabadon Ali menned,
Nincs, látod ugyis, hova lenned,
Drégel rom, erős Ali, gyönge hadad,
Kíméld meg utóbbi javunkra magad.”
Jó Szondi a jámbor atyára borúl,
S lágyul szive, majd hamar elkomorúl,
Kardjára csap, égre felölti kezét,
S mond a törökökre szegezve szemét:
”Esküt fogadok,
Ehelytt maradok,
Nincs alkum örökre pogánnyal,
Játszik szava s kénye hazámmal.
Míg e kar acélt bir emelni, velek,
– Élj boldogul! – én viadalra kelek.”
A bég, mivel állni akarta szavát,
A várnagyi válaszon ette magát,
„Hát vesszen el, aki szavamra nem ád”,
Szól, s fölveri mindvalamennyi hadát.
Egyszerre ropog
Húsz álgyutorok,
Vársarkon az őrtorony eldől,
S öl részt a maroknyi seregből,
Jancsár, spahi s asszap üvöltve tolúl,
S a vár bekerítve szükebbre szorúl.
Többször viszonoztatik a rohanás,
Drégel maga már hamu s sziklarakás.
Vív a magyar, és sebes arcra terűl,
Sírnak kis apródjai Szondi körűl.
Mint bérci fenyő
Rendíthetetlen ő,
Apródaiért öli csak gond,
S mellette vitézeinek mond:
„Küldjétek el a fogoly ozmanokat,
S hozzátok előmbe a főrabokat.”
Kettőnek aranyban ajándokot ád,
És drága szegélyzetü nyestkacagányt,
Öltözteti dúsan a kis fiukat,
S küldvén velök, ejt vala ily szavakat:
”Üdvözlöm Alit,
Kit bosszú hevít,
Elszenvedem, öntse ki bár rám:
Csak szánja meg két kicsin árvám,
Szoktassa csatákra, s ha tenni fogom
Majd lelkemet, eltakarítsa porom.”
Drégel közepén sürü füst gomolyog,
A máglya kigyúl, s föl egekre lobog,
Mindent megemésztete Szondi vele,
Amely javat ott takarítva lele.
Majd kardot emel,
Ménólba megy el,
Nyerges Daliját üti szügybe,
A többit is átdöfi rendbe.
S mond: „Földiimet soha, Szondi lován
Ülvén, ne kerítse, ne űzze pogány.”
Dolmányt aranyost veszen és süveget,
S állítja nyomába a kis sereget,
Istent velek, esve le térdre, imád,
S hallatja utószori búcsuszavát:
”Rontsunk ki tehát,
Szebb látni halált,
S honnért tusakodva kimúlni,
Mint gyáva sok életet únni.
Hű társaim! itt van az óra, jerünk.
Isten kegye járjon örökre velünk.”
S dárdásan előre hajúlva nyomúl,
A sok dühös ozman elébe tolúl,
Hozzá torolatlanul érni ki mer?
Földhöz sokat ő fene fegyvere ver.
Lábán seb esik,
Térdére esik,
Karjában erő lobog, öl, ront,
Míglen sok ütött sebe vért ont.
Hajh! Még szive nem, hanem élete fogy,
S dárdája kezébe szorúlva lerogy.
A bég, noha vad, s dühe Szondira fúlt,
A hűlt erü bajnokon elszomorúlt,
A hegyre temette a hős tetemet,
S dárdát maga tűze le sírja felett.
Ott szendereg ő,
A harckeverő,
Kit nem bira győzni veszély, baj,
Nem szálla szivére haláljaj;
Most a maradék magyar áldja nyomát
S enyhítgeti mennyei béke porát.
1832
Az irodalomtörténészek szerint Arany János a Szondi két apródját Czuczor Gergelynek 1832-ben megjelent, tehát Arany korára már roppant népszerűvé és nagyhatásúvá vált balladájának nyomán írta, mintegy versengő imitációként. „Czuczor költeménye ott végződik – írja Greguss Ágost –, hol Aranyé kezdődik; amaz tehát bevezetésül szolgál emehhez. […] Míg azonban Arany költeménye némileg Czuczor költeményének folytatása, az ennek egyúttal ellentéte.”
SZONDI KÉT APRÓDJA
Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.
Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-ünnepet űlet.
“Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri nyakra!”
“Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sírván.”
…S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.
“Szép úrfiak! immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér’ zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
Odalenn vár mézizü sörbet. -“
Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.
“Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma.
Jó illatu fűszer, és drága kenőcs…
Ali győzelem-ünnepe van ma!”
Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.
“Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdőn, – ott leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”
A vár piacára ezüstöt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.
“Aztán – no, hisz úgy volt! aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, – rövid az eset -;
Zengjétek Alit ma helyette!”
Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit – ezért öli bú –
Vele halni meg, ócska ruhába’!
“S küldött Alihoz… Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok’ a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!”
Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.
“Rusztem maga volt ő!… s hogy harcola még,
Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!… Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.”
Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.
“Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak.”
Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!
(1856 jún.)
Nem nehéz a két költő versét összehasonlítani.[22] Az rögtön észre vehető, hogy Czuczor verse több mint kétszer hosszabb. Azután azt vesszük észre, hogy Czuczor balladája lineáris történetmondással él: időrendben veszi sorra az események alakulását. Tulajdonképpen a dicsőítő beszéd retorikai hagyományának megfelelő példázatot találunk, ahol a narrátor elmeséli az adott történeti helyzetet. Amit hangsúlyoz, az az erkölcsi dilemma, ami nem kényszer, hanem vállalás: a hősi halál vállalása.[23]
Czuczor annyiban is követi a dicsőítő beszéd retorikai követelményeit, hogy állításait mindig egyértelműen fogalmazza meg. Az olvasó számára folyamatosan nyilvánvaló, hogy az adott történetben ki a jó, s ki a gonosz. Szondi személyes példáján keresztül egy erkölcsi ideált állít elénk.
„A drégeli ostrom lefolyását történeti egymásutánban beszéli el, képzeletéből egészítve ki Tinódi históriájának hézagait […] Minden Szondi-balladánk között harci képekben ez találja legnagyobb kedvét,”– írja méltatásban Greguss Ákost.[24]
Arany Szondija egészen más, mert a címe szerint is a két apródról szól. Hisz a címválasztás is ezt a gondolatot veti fel: Mert a Szondi, illetve A két apród helyett a Szondi két apródját választotta Arany. Nemes Nagy Ágnes említi: tudásunk különböző elemeit aktivizálja, előfeltevéseket, elvárásokat sugall, az ismert tények előadásának mikéntjére, variációjára fordítja a figyelmet (amit A két apród cím, mivel bárkiket jelölhet, eleve nem érhetne el.)[25]
Az előzmények teljes elhagyásával, a történelmi helyzet körvonalazásának mellőzésével a história előadása in medias res kezdődik. „Kevés ennél tömörebben és mégis színpompával és érzelemmel teljesebb expozíció akad a magyar költészet egészében – írja elemzésben Imre László. –A különleges kidolgozottság következtében minden szónak (ha nem is kettős jelentése, de) kibővített, szélesedő jelentésmezeje van. Az első két sor ünnepélyes melódiával indít, miközben helyszínről, időpontról tájékoztat: a drégeli várból füstölgő romhalmaz lett, a végső ostrom, a török győzelem napjának estéjén vagyunk. A „Felhőbe hanyadott” kifejezés azonban nemcsak informál, hanem valami emelkedettséget is intonál: nem az ágyúzás, a csata lassan leszálló poráról, vagy tűzről, füstről tesz említést, hanem felhőről, ami kissé megemeli, felfelé irányítja a tekintetet.”[26]
Itt legalább két illetve három párhuzamos síkról van szó, és ez talán zavaró is az elején. Mert aki nem ismeri jól a történelmet és a drégelyi vár történetét, annak számára nehezen érthető ez a ballada. Az elején sem a történeti szituáció nem derül ki világosan és egyértelműen a szövegből, sem pedig a két egymással párhuzamosan futó történetmondásnak egymáshoz és az egész vers narrátorához való viszonya. Szondi halálának említésénél maga a történet elbeszélése is nyitva marad: a szövegből az sem derül ki, hogy a törökök elfoglalták a várat, s Szondi sírjára a kopját Ali állíttatta (pedig e motívum Czuczornál is megtalálható).
S a párhuzamos történet, azaz annak a szituációnak kibontása, ahogy az apródok Szondiról énekelnek, még rejtélyesebb: sem előzménye, sem lezárása nem fogalmazódik meg. És azt sem tudjuk, vagy nem látjuk, hogy az apródok mióta s milyen alkalomból, s vajon kiknek énekelnek? Végül is az a kérdés is nyitva marad: mi lett az apródok sorsa?[27]
Sokan és sokszor a többszólamúságot emelik ki, csak ez a gótika óta foglalt, és azt jelenti, hogy együtt és egyszerre több szólamban énekelnek az emberek. Itt, ahogy utaltunk rá, talán szerencsésebb síkokat emlegetni: a síkokat a történelmi térben. De a filmekből jól ismert montázs technikájával is példázódhatunk. Mert Aranynál egymás mellett, de három szálon futnak az események: az egyik nagyon is zajos rész, hisz dörögnek az ágyuk (tudjuk, hogy 14 ágyúja volt Ali pasának), csatakiáltások hangzanak, jajok és sikolyok, és ezeket egy-egy vágás megszakítja. Ekkor először a füstölgő romot látjuk és csöndet hallunk: a két apródot látjuk a kopjafás hantnál térdepelni. Megint vágás jön, és látjuk a dicsőségüket ünneplő, mulatozó törököket, Ali pasát, aki egyre dühösebben várja a két énekest. Közben ott jön és kér, majd fenyeget a török követ. De így még hiányos a kép, az elképzelt film: Márton, az oroszi pap, hol van? Az ő arcát mutatnám közelről az elején, és a vége felirat előtt hosszan.
De van egy másik, egyszerűbb javaslatom is. Példaként egy szobában ülünk, tőlünk jobbra és balra is két-két ablak. Ha egyikre nézünk, látjuk az indító képet a két ifjúval, a sírhalommal, kereszttel és kopjával. A másikra ha nézünk – Velem is megtörtént, hogy az asztaltól figyelve láttam, hogy kint sütött a nap, ám a másikra ha néztem, ott meg esőt látta! – az Ali pasa és ünneplő tábora. A harmadikon a török követet látjuk és halljuk a fenyegető mondatait, illetve a két ifjú énekét halljuk. A negyediken Mártont, az oroszi papot. És, mert azért egy ajtaja is van a szobának, amelyik mögöttünk van, ott áll talán maga a költő. Nem biztos, hogy hátra kell fordulnunk, de ha igen, akkor nyilván felállva köszöntjük is, és ha már ott van, meg is kérdezzük, hogy tessék megmondani, hogy ennek a balladának ki a főszereplője! Szondi, az elesett vitézek, vagy két apród? Arany helyett az irodalomtörténész Imre László válaszolt, aki arra korra, az 1849 utáni évekre és Deák Ferenc tanácsára gondolván úgy véli, hogy ebben a balladában Deákék által javallt közösségi magatartástípus ölt testet. „Az apródok viselkedése, akik elzárkóznak a basa dicsőítésétől, s ezért kényelem és kényeztetés helyett börtön és vessző vár rájuk, nem pusztán a költői hivatás példázata, hanem a mindenki által vállalható és vállalandó tisztességé és hűségé. Arany maga sem a kockáztató heroizmus embere, inkább a tántoríthatatlan becsületességé. Az apródok szelíd konokságával azt az utat mutatja meg, mely az emberfeletti teljesítményre nem képes átlag számára járható, s a nemzeti identitás és az emberi tisztaság megőrzésével a jövő záloga. Ugyanakkor nem abszolutizálja ezt a szenvedőleges ellenállást. (…) De nem szükséges, sőt nem is kívánatos, hogy mindenki a harcmezőn lelje halálát. A többségnek anyanyelvében és utódaiban (tehát biológiailag), erkölcsben és szellemi tradícióban meg kell őrizni, tovább kell adni a drégelyi vérvédők által képviselt elvet. A helyzettel kényszerűen megbékélő sztoicizmussal, nélkülözés és lemondás árán túl kell élni az elnyomatás éveit, évtizedeit, hogy egy jövendő, kedvező politikai konstelláció majd épnek és késznek találja a nemzetet. A költemény tehát a Bach-korszakban szükségszerűen kialakított passzív nemzeti ellenállás szellemében íródott. Nem erőszak általi oppozícióra szólít fel, hanem az anyagi jólét, a „könnyű élet” szirénhangjaival szembeni állhatatosságra, bizonyos erkölcsi, nemzeti, közösségi ideálok nevében.”[28] Ha ez akkor aktuális volt, lehet, hogy ma is az, illetve egy olyan magatartást mutat be példaként, amely mindig, minden történelmi korban időszerű.
Varga Imre te mit gondoltál, amikor Szondira gondoltál?[29]
Itt Varga Imre Szondi apródja című versét mutatjuk be, amely nem is kifejezetten átirata, inkább afféle folytatása Arany János művének. Ez a vers az 1977-es, A medve alászáll című kötetében jelent meg, s beválogatták az 1979-es Jelenlét antológiába is. A vers egyszerre alkalmazza a közelítés és távolítás stratégiáit: mint folytatás idézi, egyszersmind elutasítja, „felülbírálja” Arany János balladájának világát:
Szondi apródja
Elkelt mellőlem minden: a zászlós kopja, tort ülő győzők, Márton pap; gazdánk sírja behuppadt. A zöldellő hantokat benyelte a kő, testvéremet, énekes társamat megtörte az iszonyú malom, teste megőröltetett ég és föld között. Már csak az emlék feszül a romlandó bástyafalaknak, csupáncsak az emlékezet tart; olykor mint a szél átzúdul a tájon, s lefejti a vitézek csontjairól a földet.
Hökken a hullám, visszafut. A lant szavára megtorpan a közelítő éj, és visszafut. Akkor még ketten – s korántsem úgy, ahogy a rege véli – zápor- és por-köpönyegben. Sirattuk a hőst s minden őst a hazában. A győzők toroztak odalent. A fejek sziklagöröngyként görögtek alá a völgybe, forogtak a mélybe sebesültek, szánkáztak lefelé a ledöföttek. Hullt a hulla, miénk és pogány. Hiába átkoztuk a halállal parolázó bűnös kezet, le nem száradt, a szívre célzó szem el nem homályosult. De hogy Szondit földbe kaparták, erőt kapott az ének, megriadt a sötét, hulláma torpant, elfele fordult, szaladt tőlünk, a sírtól, űzte a lantszó, a halott; és megáll a sötét győzők, gyaurok fölött. Kiszorította pedig a sok vértől szédült lakomázót, s kiürült a dombokkal határolt füves katlan.
Maradtam én s az évszakonként újjáöltöző tájék. Éjszakára testembe jár szunyni az emlékezet. Míg künn feljön a hold, bennem zizegve lehull, feltámadnak az elesettek, és győznek újra és újra – a végsőharcban.
Árulkodó gesztus, hogy a vers prózavers, mintegy szakítva az eredeti szöveg pátoszos, szinte eposzi mértékével, lejtésével. A magára hagyottság, magára maradottság verse, amely a minden cselekvés lehetőségével is leszámol. A vers lírai alaphelyzetét rögzíti, sűríti az „Elkelt mellőlem minden” felütése, s elősorolja az Arany-verset idéző motívumokat, szereplőket: zászlós kopja, Márton pap, zöldellő hant – s a társ, a „másik” apród eltűntét. Nem csupán asszociatív megidézése történik a vers elején ugyanakkor Arany János versének: az első egység aranyi képet fordít át – „csak az emlék feszül a romlandó bástyafalakon” – írja szét Arany „mint bástya feszült meg romló torony alján” mondatát; s ezzel mintegy előre jelzi a szöveg egészét jellemző alkotói metódust. A szöveg felütése a magára hagyottság tragédiáját sugallja afféle helyzetregisztrációként, a második egység a visszatekintésé. A versben beszélő azonban már nem lát vissza Szondi hőstettéig, Drégely ostromáig, csak saját történetét látja a múltba nézve: önmagát és társát, amint az ostrom emlékezetét zengik, lényegében tehát Arany János balladájának történetét. Az aranyi szöveg motívumai, mondatai mindenütt ott lappanganak Varga Imre művében; roncsolva, darabolva, saját rendben újrarendezve – nemegyszer teljesen megfosztva őket eredeti jelentésüktől. Ugyanakkor a versbéli én számára a visszatekintés mégiscsak megnyugvást eredményez: az apródok dala, a lant szava abban a régi versben, Arany János versében csak győztessé lett: „kiszorította pedig a sok vértől szédült lakomázót, s kiürült a dombokkal határolt füves katlan” – ahogy Varga írja. A lant szava, az apródok dala tehát az emlék Varga Imre versének beszélője számára, nem a harc, a küzdelem. A beszélő apród pedig az emlékezet őre, aki még látott, s küzdött lantjával és dalával: mintegy reflektorfénybe állítva emeli ki őt Varga Imre verse eredeti közegéből, s teszi még erőteljesebben jelképpé a dalnokot s a dalt: a hősi világ s a hősi emlékezet jelképévé. S a dal, az emlékezés e versben majdhogynem hősibbé lesz, mint maga a harc, a küzdelem: a hősi halál pátosza foszladozik a szövegben („A fejek sziklagöröngyként görögtek alá a völgybe, forogtak, a mélybe sebesültek, szánkáztak lefelé a ledöföttek”), igazán dicsővé az a győzelem válik, amit Arany János művében az apródok arattak a törökkel szemben, s ami Varga Imre versében ekként szól: „Míg künn feljön a hold, itt benn zizegve lehull, feltámadnak az elesettek, és győznek újra és újra – naponta – a végsőharcban.” A szöveg tehát, amely poétikai, nyelvi gesztusaival a felütéstől igyekszik távolítani magát Arany János balladájától, a végén tulajdonképpen visszaíródik a balladába, de úgy, hogy immár az egy ember, az egy apród személyes sorsává válik – híján a sorsot megosztó, képviselhető közösségnek. A közösségi mítosz lebomlik tehát, nincs már a „rege”, csak a „zápor és a porköpönyeg”: a magára hagyottság, az elhagyatottság fájdalma szól a szövegből: a sajátos, XX. századi, határokon inneni és túli közép-európai sors, amelynek elmondásában segít Varga Imrének Arany János Szondi két apródja című balladája.[30]
Ki hát boldog a földön?
Arany János válogatott leveleit tartalmazó hétszáz oldalas kötetem tele van aláhúzással, felkiáltó- és kérdőjellel, széljegyzettel.[31] A külsejéről is, a válogatásról is elmondhatjuk azt, amit az egyik zenetörténésztől hallottam a napokban, aki a Kodály évfordulón megjelent folyóiratok közül az egyiket így jellemezte: „ezen meglátszik, hogy olyanok készítették, szerkesztették, akik szerették Kodályt.” (Ezzel jelezve, éreztetve, hogy az ellenkezőjére is akadt példa!) De kérdezzünk rögtön az ellenkezőjére, lehet-e Aranyt nem szeretni? Hisz ő nem régimódi, hanem nagyon is modern költő! „Az, ami mai szemmel is modern Aranyban – írta róla Sőtér István, – és amivel többet ad a XX. századnak, az nem más, mint az előadásmód, a kifejezés, a nyelv és a stílus sajátossága, összehasonlíthatatlan különössége, mely néhol ott a legmodernebb, ahol a legrégiesebb egyszersmind”. Jókai pedig ezt írta róla: „Arany János, falusiasan egyszerű kinézésével, hosszú fekete bajuszával, nyugodt tekintetével, melyből a mélyen érző költő s az öntudatos művész szellemét csak az látja ki, akinek magának is érzelme, szíve ébren van. Otthon oly nyájas, és csak otthon boldog. Falun lakik, nem tud felőle senki. Egyszerre tűnik fel, mint a meteor, de nem tűnik le, mint a meteor, hanem ott marad álló csillagnak.”
Most arra gondolok, hogy mi volna ha ezt a válogatást adnám a diákok kezébe! Vagy ha nem az övékbe, akkor a tanárokéba okvetlen, de nemcsak az irodalmat tanítókéba. Annál is inkább, mivel egy volt kollégájuk, volt tanártársuk vallomása szól át a múlt évszázadból szokatlan élességgel. Ezekből a levelekből – vallomásokból –, megelevenedik Arany egész élete, diák korától haláláig. Bemutatkozik két kisváros (Nagyszalonta, Nagy-Kőrös), majd a főváros is, látjuk a tanári pálya és a hivatal ügyeit-gondjait. A lapszerkesztő nehéz napjaiban Arannyal érzünk, és a főtitkári állás bokros teendői olvastán már-már segítő kezet ajánlunk neki.
De most ez a kérdés, hogy mit, miket válasszak ki bemutatásra (kedvcsinálóként) a levelek sokaságából? Hű sáfára hogy legyek a hatalmas anyagnak? Nem sorrendben, hanem ahogy eszembe jutnak az egyes részletek, úgy számlálom elő őket.
Első helyre kívánkozik az az irodalomtörténeti jelentőségű vallomás, Arany életrajza, amelyet 1855. június 7-én küldött Gyulai Pálnak. Aztán eszembe jut több, Nagy-Kőrösről küldött levele, amelyben óráiról, elfoglaltságáról ír, tanmenetét és „módszertanát” ismerteti, de aztán egyre több panasz árad leveleiből. Az egyikben szól az áldatlan helyzetről, amely hovatovább elviselhetetlen: „Az én itteni helyzetem mind tarthatatlanabbá kezd válni. – írja 1860. január 4-én Csengery Antalnak. Nemcsak hogy a jó emberek – kollégáim – mindinkább ritkulnák mellőlem, elhagyogatják Kőröst –, nemcsak hogy a pálya, melyre igazi hajlam helyett kénytelenség taszított, egészségem hanyatlásával napról napra terhesebb lesz, kedv, erő, kitartás elhagy: de az iskola is az elaljasodás útjára tért. Egy utálatos szellem kezd itt uralkodni: elfüstölni innen minden jóravaló embert, minden olyat, kinek neve a falu határán kívül is hangzik, gyönyörű nepotismus (rokonpártolás) útján csupa helybeliekkel rakni meg a tanári állomásokat.”
Hasonlóan lehangoló, amit 1853. június 10-én Lévay Józsefnek írt az irodalomról: „Irodalmi ostobaságokról nem írok semmit. Te szintúgy olvasod azon három-négy nyomorult lapot, mint én: egyéb mozgalom a szépirodalom terén nem igen kaphandó. Pákh bukó félben – Jókai Erdélyben, Nagy Ignác nedélben, a Csarnok a szélben, íróink nem írnak, nem íróink írnak, a kritikusok sírnak, ahogy bírnak.”
Vagy idézhetnénk Juliska lányának és Lónyai Menyhértnek küldött két levelét – és az Ártatlan dac című versét –, amelyben beszámol a főtitkári lakás ügyében rajta esett sérelméről. De érdemes Eötvös Józsefnek és Wenckheim Bélának, „Magyar Királyi Belügy-Miniszter Ur”-nak írt levelét is elővennünk: azért írta, hogy ne kelljen elfogadnia „a magas fejedelmi kitüntetést”, a Szent István-rend lovagkeresztjét, amelyet Ferenc József magyar királlyá koronázása alkalmából adományozott a költőnek. (Hiába tiltakozott Arany, végül is rábeszélték, hogy fogadja el. Hasonló a helyzet adódott Liszt Ferenccel és a Koronázási miséjével is.)
De a sok bánat között szóljunk egy kevés örömről is. Tompának küldött levelében tudósít Madáchról: „Poesisről szólván: valahára födöztem fel egy igazi talentumot. Egy kézirat van nálam: Az ember tragédiája Fauszt-féle drámai kompozíció, de teljesen a maga lábán jár. Hatalmas gondolatokkal teljes. Első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat. Kár, hogy verselni nem tud jól, nyelve sem ment hibáktól.” (1861. augusztus 25.)
Ahogy Madách Tragédiáját javítja, gondozza és kiadja, olyan szeretettel figyeli és segíti Tisza Domokosnak, volt tanítványának költői próbálkozásait. Egyik leveléből egy rövid részlet: Nemcsak arra kell törekedni, hogy meg lehessen érteni a beszédet, hanem hogy lehetetlen legyen meg nem érteni, mondja Quintilianus. – Ez áll a versekről is…”
A versírás belső – legszemélyesebb – titkairól többször is tudósít. Ide tartozik az a nagy jelentőségű, tanulmány méretű levele, amelyet Erdélyi Jánosnak írt (1856. szeptember 4-én), annak egyik kritikájára válaszolva.
A balladához, eposzaihoz több fontos feljegyzés itt, e levelekben találhatók: „Nem tudom, benn van-e az esztétikai szótárában a terminus: »eposzi hitel« – kérdi Gyulaitól 1854. január 21-én –, de én annyira érzem ennek hatalmát, hogy történeti, vagy mondái alap nélkül nem vagyok képes alakítani; talán nincs inventióm, fantáziám: elég az hozzá, hogy nekem, ha építeni akarok, tégla kell és mész. Ezért pihen olyan hosszasan Toldi II; Ilosvai magamra hagyott, s én egyik légvárat a másik fölé rakom, de egyikkel sem vagyok megelégedve…” Vagy a balladáihoz egy részlet Pákh Alberthez küldött leveléből:
„Rozgonyinét én nem tartom valami jónak, akkor is megírtam; nem tartom pedig azért, mert messze maradt a kivitelben a körrajztól, miképp én azt képzeletemben kicirkalmaztam: no, de ti megdicsértetek, lelhetek rajta. Azt azonban nehezen hinnéd, hogy az egyszerű, népies jószág éppen a külföldi tanulmányozásának eredménye, s előképe ama skót balladákban van meg, amelyek ezerszer inkább balladák mint azon ach-os és oh-os história, mint azokból később a németek gyártottak” (1853. február 6.)
S azt is látva látjuk, és hihetetlennek mondjuk, hogy a Múzsák mennyire nem voltak kegyesek hozzá. (Legfőképp a lírikus Aranyhoz!) Mert leveleiben a legszemélyesebb dolgait megosztja Arany velünk, osztozunk véle gondjaiban, bajaiban és hiszünk neki, amikor ily fájdalmas sorokat ír le: „»e keserű lében forgó« földön csak tűrhetően lenni és boldogság számba megy.” A levelek átnézése után úgy érezzük, mintha bánatkoszorú szegélyezné életútját. A sok bánat közül a legnagyobb megrendülés öregkorában éri, amikor meghal Juliska, a szeretett lánya. „Óh barátom, ki hát boldog a földön!” – írja Tompának, aki szintén elvesztette mindkét gyermekét, s aki irtózatos szenvedések között viseli el saját betegségét. De néhány hét múlva már őt próbálja vigasztalni. „Egészségi állapotod hanyatlását mindazon fájdalmas részvéttel fogadtuk, amennyire képesek voltunk. De ne csüggedj el, édes barátom. Míg van élet, van remény . .. igyekezzél fenntartani lelkierődet. „Doctor, medice te ipsum!” (Doktor, légy a magad gyógyítója) mondhatod erre.” (1888. február 18.)
Aztán temetni kell Tompát, búcsúzni attól a baráttól is, akihez írta a legtöbb és legrészletesebb leveleit 1849-ben, a másik barát, Petőfi elvesztése után.
Aztán ritkulnak a levelek, rövidülnek; Arany költészetében meg egy nagy fellobbanás következik, majd az utolsó levelek, az utolsó versek. S az utolsó születésnapján verssorokban meg is fogalmazódik a „sejtelem”:
Életem hatvanhatodik évéb’
Köt engem a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.
(1882. március 2.)
Mi ebben a megrázó? A jóslat igaza. De ez egyúttal felemelő is! Mert valóban új gabona nőtt a régi helyén: Arany halála, 1882. október 22 után néhány héttel megszületik Kodály Zoltán. A levelek és az életpálya átnézése, valamint Kodály életművének áttekintése után igazat adhatunk Arany sejtelmének: Kodály valóban Arany szellemi örököse lett.
Móser Zoltán
[1] Két évvel Arany halála után, 1884-ben Revicky Gyula az Arany nyomában járó epigonok (a „balladászok”) seregére utalva egyenesen „balladajárványról”, egy „irodalmi korcsnak” tekinthető műforma vészes terjedéséről beszél. In Reviczky Gyula: A balladajárvány (1884). In Vegyes költői és prózai művek. Budapest, 1969., 449.
[2] Angol, német, francia, latin és görög nyelven olvasott és fordított.
[3] Az epikai hitelen mit ért, azt legtömörebben Gyulainak írott levelében fogalmazta meg: „nekem, ha építeni akarok, tégla kell és mész.”Arany Gyulai Pálnak, 1854. jan. 11.
[4] „…ezekben [a költeményekben, balladákban] az egyes elemek nincsenek szétosztva, hanem együtt élnek mint egy élő őstojásban, melyet csak ki kell költeni, hogy mint a látványok legdicsőbbike arany szárnyon a magasba szállhasson.” (Goethe)
[5] In Világirodalmi Lexikon I. Bp., 1970. 655.
[6] Kerényi Ferenc: Balladaproblémák a magyar romantikában. A Szécsényben 2008. szeptember 26–28-án rendezett Szondi két apródja-konferencia szerkesztett és bővített anyaga. In https://mek.oszk.hu/17900/17932/17932.pdf
[7] De nem csak nálunk. Domokos Mária szerint ez egy vándordallam. Pl. Mozartnál is megvan.
[8] Riedl Frigyes Aranyról szóló könyvében is ezt hangsúlyozza: „A ballada sajátos költészete a kompozicióban rejlik.” (232.old.)
[9] Arany János leveleskönyve. (Szerk. Sáfrán Györgyi) Bp., 1982. 179-180.
[10] Imre László: Arany János balladái. Szombathely, 2006. 217-218.
[11] In A Tiszatáj diákmelléklete 170. számában (98-112.) Fogarasi György A ballada a brit hagyományban: a középkortól a XVIII. századig címmel tanulmányt jelentetett meg. A fenti két részletet ebből az írásból vettem át.
[12] Jellegzetes ballada-strófa (ballad stanza) két ilyen sorpárból tevődik össze abcb rímeléssel , ahogy ezt Sir Patrick Spens balladája s annak Arany-féle fordítása példázza, vagy Arany saját remeke, A walesi bárdok.
[13] E verset Vojnovich Géza úgy határozta meg, mint népdal-formában írott ballada.
[14] Katona István közlése In file:///C:/Users/Win7/ Documents/Ethnografia_ 1900_011__ pages303-315.pdf
[15] Az idézet Szűcs Sándornak a Régi vándor dudásokról, hegedűsökről című írásából való. In Bencze Lászlóné: Szivárványos az ég alja – Bihari népdalok. Berettyóújfalu, 1977.
[16] Hornyák László linómetszete
[17] A magyar népies táncnak egyik régibb fajtája, melyet a Tisza-Duna közén és Bácskában országos vásárok alkalmával még e század első felében is táncoltak. Zenéje olyan volt, mint a lassú magyaré, melyet azonban «ugrós nótával» toldtak meg, de koreográfiai része és táncfigurái inkább szláv, sokác jellegűek voltak. Ló- és marhakupecek és azok legényei táncolták rendesen nagy sokadalmak végeztével, ha jó vásárt csaptak, azért e táncot néha kupecesnek is nevezték. In http://www.kislexikon.hu/kuferces.html#ixzz6KYmCOm00
[18] Sík Sándor: Az olvasás tudomány. Szeged, 2000. 203-206.
[19] „Itt énnálam két gyermek vagyon, deák, kiket Szondy Györgytül vettem el, egyiknek neve Libardy, és az másiknak Sebestyén, nem tudom házok” – írja Ali pasa 1556. december 30-án Krusics János korponai kapitánynak.”
[20] Erről részletesen ír T. Erdélyi Ilona Arany Szondi-balladájának egy előzménye című tanulmányában.
[21] Nagy-Várad, 1805.III. k 362-3.
[22] Margócsy István: A históriás énekmondástól a dramatikus balladáig Czuczor Gergely és Arany János Szondi-versei. In Savaria University Press Szombathely – 2009. Ebből a tanulmányából több részt és idézetet vettünk át.
[23] Greguss Ágost: Szondi két apródja Arany Jánostól. 1857. = Uő. Tanulmányai, I, Beszédek, Széptani czikkek, Pest, 1872, 259–275.
[24] Magyar balladák. Greguss Ágost, Beöthy Zsolt, Bp., Franklin Társulat, 1909, 96–97. 29 ???
[25] Kiczenkó Judit: Útban a Szondi két apródjához. A Szondi-töredékek és más munkák. In A12 LEGSZEBB MAGYAR VERS 3. Savaria University Press Szombathely – 2009., 58.
[26] Imre László: Arany János balladái. Szombathely, 2006. 179.
[27] Margócsy István: i.m. 30.
[28] Imre László: i.m. 178.
[29] Bokányi Péter: „MESTEREK KÖZT MESTER” Arany-átiratok az ezredforduló magyar lírájából In A 12 legszebb magyar vers 3. Savaria University Press Szombathely – 2009. 289-291.
[30] A Walesi bárdok című balladát itt nem tárgyaltuk, de szerepel a tankönyvekben. Viszont itt a jegyzetben azért említjük meg, mert Arany János halála után közel 150 évvel, 2020-ban Walesben, pontosabban az 1200 lelkes kisvárosban Montgomeryben, Arany János tiszteletére egy emléktáblát állíttatott a polgármesteri hivatal. Szép gesztus!
[31] A Gondolat Könyvkiadónál 1982-ben jelent meg Sáfrány Györgyi szerkesztésében.
Illusztráció: OPEN, Móser Zoltán rovata
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 53. (MÁRAI, 2. rész) →
OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész) →
OPEN 51. – DRÁMÁK →
