Szőnyeg János: Az aranyhintó mondája
Az alábbi mesét édesapámtól hallottam, ő is az édesapjától és így lehet visszamenni, ki tudja, meddig. S hogy mikor született, van-e valamilyen valóságalapja?
A Nagyvár-tetőtől délre, az öreghegyi területen volt egy kis birtokunk, határos a Nagyvár-tetővel. Egy alkalommal édesapám elhívott egy dombhoz, ami még a területünkhöz tartozott, és a dombon nagyokat dobbantott a lábával. A dobbantás hangja olyan volt, mintha üreg lenne a domb alatt. Ekkor mesélte el az „aranyhintó történetét”, ami akkor nagyon elvarázsolt, és ma is részletesen emlékszem rá: érzem úgy, hogy ezt a romantikus mondát tovább kell adnom.
Szálljon hát a madár és a monda tovább, ahogyan édesapám mesélte!
*
„A Nagyvár-tetőt nem ok nélkül hívják így, mert valamikor, réges-régen, ezen a helyen valóban egy földvár volt egy gyönyörűséges palotával a vár közepén. A vár ura pedig olyan gazdag volt, hogy színaranyból készíttetett hintót. A lovak szerszámát is arany lemezek díszítették. Ezen a hintón szokott családjával kikocsikázni, látogatóba menni a szomszédos uraságokhoz. Leggyakrabban azonban, délutánonként csak a várhegyet kocsikázták körül.
A várúrnak volt egy gyönyörű, szépséges-szép leánya, akit Holdsugárnak hívtak. Arca halovány volt, mint a hold fénye, haja aranyszőke és olyan hosszú, hogy a derekán is túlért. Amikor azt kibontotta, mintha ezernyi aranyszál borította volna be sudár alakját. A várúr büszke is volt gyönyörű, szépséges-szép leányára, és ha tehette, mindig magával is vitte az aranyhintón. Úgy illett az aranyhintóhoz aranyszínű hajával, mintha hozzátartozott volna. Amikor a lovak gyorsabban húzták a hintót, a haja arany-zuhatagként hullámzott utána.
A várhegy oldalában volt egy barlang is, abban lakott a „hegy manója”. Ez a hegyi manó – mivel ideje is volt, rá is ért – ki szokott ülni egy sziklára a hegy északi oldalán, a Séd fölött. Egy alkalommal, amikor ott üldögélt, gyönyörködött a táj szépségében, hallgatta a madarak énekét és a víz csobogását. Mindez együtt úgy magával ragadta, hogy csak az utolsó pillanatban vette észre a patak mellett elvágtató hintót. De ahogy odapillantott, mindjárt el is kapta a tekintetét, mert azt hitte, hogy véletlenül a Napba nézett, úgy elvakította. A következő pillanatban már csak a távolodó hintó után úszó arany csodát látta. Úgy megbabonázta, hogy attól fogva éjjel-nappal ott ült a sziklán, hátha újra feltűnik a káprázat.
Kitartása eredményt is hozott, mert egyszer csak újra feltűnt a hintó. A mi manónk – nehogy elkápráztassa megint a látomás – keskenyre húzott szemhéjakkal figyelte, amint a hintó közeledett, de ahogy közelebb ért, akkorára nyitotta szemeit, amekkorára csak tudta. Még a száját is eltátotta, úgy bámulta a csodát. Már nem is érdekelte a hintó ragyogása, sem utasai – egyedül csak Holdsugarat látta. Ilyen szépséget ő még soha, az elmúlt sok százezer év alatt egyszer se látott. Valami különös érzés – amit eddig még nem ismert – kerítette hatalmába. Szerette volna közelebbről is megismerni ezt a csodát, de hát a manók világa és az emberek világa között áthághatatlan szakadék tátong. Nem tehetett egyebet, mint továbbra is az ő kedvenc szikláján ülve várta időről-időre, hogy amíg elvágtat a hintó a hegy tövében, láthassa azt a gyönyörű leányt.
Az élet abban az időben sem volt ám mindig felhőtlen. A mi várurunk gazdagsága felkeltette más uraságok irigységét, és elhatározták, hogy összefogva elfoglalják a várat, elrabolják a kinccsel együtt Holdsugarat is, mert hiába ostromolták udvarlásukkal, Holdsugár sorra visszautasította őket. Nem azért, mert a kérők talán nem voltak elég gazdagok, hanem ő csak olyan férjet akart, akibe az első látásra beleszeret. Eddig ezt egy kérője sem tudta elérni.
Egy alkalommal azonban, amikor a vár körül kocsikáztak – éppen tavasz volt – Holdsugár kérte a kocsist, hogy lassan hajtsa a lovakat, hadd gyönyörködjön a természet szépségében. Éppen a szikla alatt haladtak el, amikor Holdsugár feltekintett a hegyoldalra is, s egy szempárt látott megvillanni a szikla felett, mely oly érzést keltett a szívében, amilyet még nem érzett soha. Mint akit megbabonáztak, amíg láthatta, csak azt nézte. A későbbiekben is, valahányszor elkocsikáztak erre, mindig elfogta az a megmagyarázhatatlan, ismeretlen érzés, pedig nem látott egyebet, mint egy égő szempárt. Ugye mondanom sem kell, hogy a mi manónk szemei ejtették rabul Holdsugarat. Az alatt a rövid idő alatt is, amíg a két szempár sugara összefonódott, a hegyi manónk évszázadokra elégséges boldogságot élt át.
Elkövetkezett aztán az irigység hadjárata. Nagy, ellenséges sereg vette körül a várat és elkezdte ostromolni. A vár katonasága és minden lakója vitézül védekezett, de a túlerővel szemben nem tudták sokáig tartani magukat. Minden veszni látszott. Az ellenség már a bástyákra hágott, amikor a palota alatt megnyílt a föld, és elnyelte azt mindenestül: várurával, Holdsugárral, kinccsel, aranyhintóval, lovastól-szerszámostól együtt. Az irigy uraságok nem érték el céljukat, ugyan semmi sem maradt az egykor csodaszép várból, de nem jutottak sem a kincshez, sem Holdsugárhoz.
Az aranyhintó pedig azóta ott rejtőzik a Nagyvár-tető gyomrában. Esetenként azonban, amikor a telihold éppen a Nagyvár-tető fölé ér, az északnyugati oldalon megnyílik a sziklahasadék és kivágtatnak az aranyozott szerszámmal felszerelt lovak az aranyhintóval. A bakon a hegyi manó ül, mögötte a hintóban Holdsugár, akinek haja a hold fényében ezüst hullámként lobog utána. Végigvágtatnak a patak medrében, körbekocsikázzák a hegyet, mint egykor, és a Délő felől visszaérkezve, bezárul mögöttük a sziklahasadék. Hogy nyoma sincs ennek a kocsikázásnak? Annak az a magyarázata, hogy a hintó után a manók évről-évre szaporodó serege minden nyomot eltüntet.
Aki nem hiszi el ezt a mondát, teliholdas éjszakán üljön oda a Délő alatti vén bükkfa tövébe, hunyja be a szemét, nyissa ki fantáziája ajtaját és „meglátja”: megnyílik a sziklahasadék, ahonnan kigördül az aranyhintó.”
*
Természetesen unokáimnak is továbbadtam ezt a mondát, és egyik unokám, az utolsó ajánlatot hallva, megszólalt: „nem árt, ha egy jó flaska vászolyi bort is visz magával”.
Az 1933-ban született mérnök szülőfaluja, Vászoly (hely)történetének avatott ismerője és népszerűsítője.
Illusztráció: Az aranyhintó
Ezek is érdekelhetik!
Komáromi Gabriella: Az apáca cipője →
P. Gábor Mózes: A múlt őrei és a jövő útmutatói →
Antal Anikó Zsuzsanna: Kékfestő →
