Zsávolya Zoltán: Közelítések Prágai Tamás életművéhez…
Ma lenne 53 éves Prágai Tamás. Ígéretünkhöz híven (http://www.naputonline.hu/2021/05/14/zsavolya-zoltan-pragai-tamas-kritikusi-oroksege-ii/) Zsávolya Zoltán Mérték és mulatság. Közelítések Prágai Tamás életművéhez című, kiadás előtt álló monográfiájának újabb két fejezetközlésével emlékezünk felejthetetlen barátunkra.
Előszó
Prágai Tamás második könyvének megjelenése és az alkotó József Attila-díja között nem telt el teljes öt év.
A szerzőnkre vonatkozó ’nagyvonalú’, vagyis hozzávetőleges kalkuláció kiindulásául főként azért szolgál nekünk az ő esetében 2000-es keltezésű kötet, mert a kortárs magyar irodalomban afféle vulgáris megfigyelés volt az (a 20. század derekán-végén), miszerint egy első kötetet jóformán bárki összehozhat (aki csak túllépett bizonyos formális kompetenciák birtoklásának határán), míg ellenben a pályakezdés, a valóságosan meginduló pálya első igazi mérföldköve csak a sorrendben erre következő önálló munka. Amiben, minden hozzá tapadó felületesség ellenére: van némi igazság. Úgylehet, a Kádár-korszakban, a mesterségesen késleltetett-visszatartott írói indulások végül gyakorta – s különösen a lírikusoknál – előálló „eredménye” szintén hozzájárult az előbb említett elnagyolt vélekedés: kialakulásához: több első könyv különböző ciklusai különböző, akár már a lehetséges 2. vagy 3., külön(-külön) nagyon jól elképzelhető lírai gyűjtemény koncepcionális, gondolkozásbeli, szövegalkotási stb. eljárásmódjainak lenyomataiként kerültek egymás mellé, éspedig nem mindig annyira valamiféle lényegi szellemi összefüggésrend mintázatát kirajzolva, hanem inkább csak fizikailag.
Prágai Tamásnál hét esztendő választja el egymástól az első és második kötetet, ráadásul a kettő közül csak a korábbi lírai összeállítás, míg az utóbbi prózaepika. Tehát a műfajváltás, illetve – az írói össztevékenység szintjén szemlélve – a műfaj-bővülés miatt nem áll fenn a poétikai összevethetőség közvetlen lehetősége sem a bár leegyszerűsítő, ám kétségtelenül alapvető igazságot hordozó régi vizsgálódási ’követelmény’ szempontjából. Persze, ami azt illeti: a Madarak útján önmagában bízvást minősíthető nagy vonalakban és egészében ’kezdetlegesebb’ összeállításnak, míg az Inka utazás – szintén önmagában szemlélve – a narratív önreflektáltság olyan szintjéig jut (el), amely alapján (már) félreismerhetetlenül posztmodernnek minősíthető.
Az ilyen vagy hasonló stíluscímkék, irányzati és esetleg irodalomtörténeti korszakolási emblémák jogosultságának kérdésével mind az egyes köteteknél, mind pedig az egész életműre vonatkozóan foglalkozni fogunk majd. Bevezető jelleggel maradjunk meg azon észrevétel érvényességi körében, miszerint a második könyv (egyben az első regény, egyáltalán elbeszélő mű) megjelenésére kisvártatva a különböző műfajú könyvek önmagában akár megdöbbentőnek is érezhető torlódása következett Prágainál éveken, éspedig nem ritkán közvetlenül egymásra következő éveken keresztül. Sorrendben tanulmánykötet, verseskönyv, kisprózai összeállítás, ismét verseskönyv, megint kispróza-gyűjtemény. Vagy már újabb regény? A szövegileg 2005-2006-ban készült, 2007-ben napvilágot látó Pesti Kornél poétikai ambivalenciáját jelentésbeli sokrétűségének egyik összetevőjeként majd éppen az a termékeny bizonytalanság is okozza, hogy elbeszéléssor és fejezetes típusú nagyepikai szervezettség határvidékén pozicionálható. A művek felsorolását még folytathatnánk, ám nekünk, azaz értelmezői vállalkozásunk számára a kétezres évek termését vizsgálva a tét: megállapítani a (második vagy tényleges) pályakezdés lezárultát, és kijelölni – művek mérföldköveivel kijelölni – a teljesen érett pályaszakasz kezdetét.
Előzetes értékelésünk szerint – amely megközelítésünket, munkamódszerünket alapvetően határozza meg – a sok műfajú szerző maradéktalanul érett periódusa a lírában az Ellenanyag (2005) kötettel, míg a próza területén a Pesti Kornél révén köszönt be. A szakasz érvényessége mintegy mellesleg (vagy talán nem is annyira mellesleg?) kisugárzik még az értekezői vállalkozásokra is; a jóval korábbi előzményekre visszatekintő Kivezetés a költészetből (2010) egységesítőnek ígérkező koncepció alapján nem sokkal az anyag kötet formájú megjelenése előtt véglegesedik. Egyúttal azt is eldöntve, lévén a kritikusi aktivitás legkésőbb ekkortól kezdődően, (közvetlenül) ezt követően az alkotói össztevékenység perifériájára kerül, hogy a 2000 körüli (tényleges) indulás gyakorlatától eltérően a teoretikus jellegű vagy orientációjú művészeti reflexió a továbbiakban nem képezi nagy volumenű, a szerző által hangsúlyosnak, a fikcionális-szépirodalmival egyenrangúnak tekintett részét a Prágai-életműnek. (Az ilyen munkákból már csak egy posztumusz kötetet fésülhetünk majd össze 2016-ban.) Ami a könyvmegjelenésekből 2010 után a szerző életében még hátravan: egy elbeszéléskötet és egy regény. A regény a Még inkább címen tervezett tetralógia első kötete; a megvalósulás szintjén egy elképzelhető „Inkás” regényhármas középső darabja; e gyakorlati(lag) trilógia záró részének az a prózai anyag tekinthető, amelyen Prágai a halálát közvetlenül megelőzően dolgozott.
Az életmű nagyobb lélegzetű szövegelemeit a szerzői életút főbb állomásainak tekinthetjük. Termékeny, koncepciógazdag alkotói periódus szakadt meg 2015-ben Prágainál, a szerző szűk évtizednyi ideig számítható érett korszaka, amely már a ’műfajteljességet’ is megkísértette, megcélozta a színpadi műnek és a gyerekkönyvnek az újabb aktivitási térbe való beemelésével. (Az utóbbi zsáneradopciók munkái: Plantus és planéta. Tündérjáték egy színben, 2009; Vadállatok a kabátzsebben – Papás mese, 2012). A lényegi korlátot már nem ismerő – vagyis az egyéni alkotói adottságokat teljességgel kiismerő és azok között a maximális lehetőségeket elérő – érett szakasz ideje kétségtelenül sokkal hosszabbra is nyúlhatott volna szerencsésebb esetben, ám már így is értékes, kiegyensúlyozott szerkesztettségű, emlékezetes műveket teremtett. Hogy azonban ezt megelőzően az (éretlenségből az érettségbe való) átmenet vagy a (második/valóságos?) pályakezdés szakaszát vesszük-e szemügyre vizsgálódásainkkal a ’90-es évek végétől a 2000-es évtized derekáig született munkák értelmezésekor, az elvileg eléggé mindegy. (A gyakorlatban, persze, nem.) Miként az is: az 1993-as verseskötetet szervesen oda tudjuk-e számítani az ezredforduló évében olyan impozánsan meginduló műfajgazdag kötet-tűzijátékhoz, vagy ezen írói indulás (leg)elejét retrospektíve lyukacsosnak minősítjük?…
A debütálás első lépései mintha még bizonytalanul követték volna egymást Prágai Tamásnál, ám aztán annál sűrűbbek és biztosabbak lettek. Végül az érett alkotói módszerbirtoklásig szintén eljutott ez a pálya. Az már az életsors véletlen mostohaságának tudható be, hogy az érett szakasz nem nyúlhatott hosszabbra, nem stabilizálhatta vagy koronázhatta meg önmagát további ökonomikus, látványosan kiegyensúlyozott vagy éppenséggel kiemelkedő művek létrehozásával, mint amilyen a 2014-es regény alapján a tervezett tetralógia egyik vagy másik darabja lehetett volna.
Jelen értelmezés mindazt számba veszi – ide értve a kulturális transzfer hozadékait is például (idegennyelvű publikációk, műfordítások stb.) –, ami egyáltalán hozzáférhető. Tárgyalási rendünk első nagyobb állomását az általunk ténylegesnek tekintett könyves indulás változatos zsánerű műveinek sorravétele alkotja a 2000-2004 közötti időszakból. Az első, a pályán sokáig magányosan álló kötet tárgyalását a versekönyvek rendjét taglaló fejezetbe telepítjük át. Ugyanezt nem tesszük meg a második líragyűjteménnyel – annak alapvető interpretatív megközelítésére a debütáns munkák feltérképezésekor kerítünk sort –, ám helyiértékét mintegy ’kihagyjuk’/kijelöljük a költészeti aktivitásnak szentelt értekezés-részünkben is. Mint kifejezetten „kisprózai univerzumokat” létesítő elbeszéléssorokra csak az Esti Kornél és az Arcok buborékban anyagára tekintünk, miközben a narratív eljárások, a tematika, a hanghordozás vagy éppenséggel az átfogó szemlélet szempontjából már az első novelláskönyv, az Ellenőrök a hatoson kapcsán szóródás – egységesülés kettősségére, dinamikájára helyezzük a hangsúlyt megközelítésünkben. (De az elbeszélések 2004-es kötetét némely fogyatékosságai, főként a még sokban szertelenül megmutatkozó tehetség és az azzal való gazdálkodás helyenként pazarló és szövegi diszharmóniát előidéző technikai túlhabzása miatt a készülődés dokumentumaihoz sorolhatjuk csupán.) Legnehezebb dolgunk talán a csaknem két évtizednyi időtávlatba szétnyúló regényprojekttel van: erről csakúgy hangsúlyosan kell szót ejtenünk az indulás munkáinál, mint ahogyan a „kései” (érett) epika tárgykörében. Azonban, bár az Inka utazás „logikai folytatása” a Még inkább, illetve az e címen tervezett tetralógia önálló mű-egészként, mű-egységként, rész-munkaként végül egyedül megvalósult regénye, a Veller, nemcsak szövegileg-időbelileg világosan elkülöníthető, de értelmezésileg is jól külön tartható egymástól a kettő (?). (A „kettőre” mindössze azért kérdezünk rá, mert a „Breviárium” és a „Törekvések” mellett – ahogyan a 2000-es és a 2014-es megjelenésű regény szintén joggal aposztrofálható – 2015-re akár már jelentékeny része elkészülhetett egy immár harmadik Sobriewicz-es könyvnek. Nem ennyire könnyen kijelölhető a kritikusi, irodalomtörténészi aktivitás pontos tárgyalási helye. Mivel a főleg lírai teljesítmények értékelését folytató, A teraszon vidám társaság címet viselő kötet írásai érezhető párhuzamban és kitapintható gondolkodásbeli egységben keletkeztek a Sötétvilágos verseinek egy részével, érdemesnek látszik a (második) pályakezdés műveinek sorában foglalkozni a 2001-es megjelenésű értekező kötettel. Annál is inkább, mert ezzel nem egyszerűen polgárjogot adhatunk az irodalomértelmező aktivitásnak is a fikcionális-szépirodalmi műfajok kultiválása mellett – amint az a fiatal, pályáját ténylegesen elkezdő Prágai Tamás gyakorlatában olyan szép látványossággal kibontakozik –, hanem akár időleges elsőbbséghez is juttathatjuk elvileg a műbíráló (életmű-)vénát. A Parnasszus-könyvek sorozatban megjelent kritika- és tanulmánygyűjtemény a kezdés nem egy belletrisztikai művét is megelőzte a szerzőnél időbelileg, ám a művészetelméleti gondolkodás lecsapódásai a saját alkotások átgondoltságára, e racionalitás módozataira szintén fényt vetnek. A szorosabban vett ezredforduló éveiben tehát mintegy fej-fej mellett futott kritikusi és lírikusi tevékenység Prágainál, és aligha elhibázott megközelítés, amennyiben feltételezzük: a racionális vezéreltség lehetőségszintjén az előbbi határozta meg az utóbbit. Utóbbi pedig, persze, nyilván mégiscsak jelentősen függetlenül alakult az előbbitől – a hangulati késztetések, a retorikai nehézkedés öntörvényűsége, teljes értelmi kiismerhetetlensége okán. Mégis, amikor határozottan elválasztjuk egymástól (és ez fizikailag ugyan nem esik nehezünkre!) az esszéista és a költő munkáinak szövegkorpuszát, észjárását és feltételezhető/rekonstruálható intencionalitását, egyúttal az is felmerülhet bennünk, hogy a 2001-es kritikai könyv anyagát ne pusztán ugyanezen alkotóperiódus saját verseitől tartsuk esszenciálisan távol, hanem emeljük is ki – jelképesen – abból a keletkezési környezetből, amelybe az egykor friss publikáltságú kortárs lírakötetek frontális szemlélőjeként-kiértékelőjeként közvetlenül belehelyezkedik vagy esetleg önkéntelenül beleáll… E szimbolikus jelentőséggel is felruházható gesztust pedig úgy véljük végrehajthatónak, amennyiben a „kritikusi örökség” részeként, tehát már amolyan hagyaték-határon – s mindenképpen az elképzelhető tágasabb írói (utó)hatás szellemi részeként – ugyancsak beszélünk a maguk idejében először főként a Napút lírafigyelő rovatában (Vers-les) napvilágot látó könyvértelmező esszék egyikéről-másikáról. Míg a Teraszon… könyv egészéről az ún. pályakezdő munkák között.
„A tapasztalat éhes vágya és az intellektus szigora duellál bennem sokáig – vallja az író 2011-ben –, és talán csak a legutóbbi időben kötnek különbékét. Írásommal kapcsolatban állandó kételyt támaszt, hogy írásmódom túlságosan intellektuális.”[1] Másutt így nyilatkozik: „Nem állítom, hogy nincs bennem egyfajta kritikai érdeklődés, de azt, hogy az ember szerkeszt vagy szövegeket gondoz, mindazt, ami a szerkesztőségi munkával jár, olvasva a kéziratokat elbírálod, visszaadod, elfogadod, mindezt inkább terhes munkának tekintem, mintsem a kreatív önépítés részének.”[2] A másodszorra idézett felfogás nyilvánvalóan csak utóbb erősödött fel az alkotóban, a 2000-es évek első felének termése még nem ennek jegyében keletkezett. A Sobriewicz-témakör két lezárt, kompakt műve közötti különbség pedig nemcsak időben nagy, hanem a későbbi teljesítmény a korábbi bizonyos anomáliáinak fényében szemlélve úgyszintén az imént felmerült „különbéke” sikerességéről tanúskodik. Akár a fenti szerzői elutasítás közvetlen ellenében is állíthatjuk tehát: Prágai Tamásnak legalábbis bizonyos pályaszakasza (az érdemi debütálás műveivel) emblematikusan mutathatja meg a figyelmes és erre fogékony értelmezőnek, hogy igenis létezhet elméletileg orientált, akár egyenesen így vezérelt értékes-érzékletes irodalom. Amely érdemi-magasrendű irodalom egyúttal tapasztalatilag is harmonikus, plasztikus tud lenni. Persze már csak az érett korszak igazán sikerült momentumaiban. (Már amennyiben a viszonylag fiatalon történt távozás, tehát egy lényegében torzóban maradt életmű összefüggésében tényleg megkülönböztethető egyáltalán valamiféle „érett epocha” a még éretlenebbekkel szemben…) Monográfiánk átfogó címadása, a Mérték és mulatság kifejezésben szerepeltetett két fogalom általános jelentésével erre a kettősségre – ritka, de talán egyetemesen is nagyon szükséges alkotói-attitűdbeli ambivalenciára – utal a célba vett szerzőnél. Ennek, illetve az érdekében vívott hősies alkotói küzdelemnek állít emléket jelen könyv egy „középső korszak”, az ún. második vagy valóságos pályakezdés periódusának megállapításával, adekvátnak gondolt jellemzésével, a jelentőségének megfeleltetni kívánt értelmezés-kísérlet útján, és ezt is értékeli azután magasra fel – úgy a végtére is teljességgel megérettnek minősített Prágainál, mint ahogyan bizonyos, hasonló alapon lehetségesen számbavehető másokra sem másképpen tekintve.
[1] A svédcsavarral visszadobott labda… (Válaszok Zalán Tibor kérdéseire), in: Napút, 2011/4., 50.
[2] Irodalmi Kávéház az Alexandra Könyvesházban. Papp Tiborral és Prágai Tamással beszélget Kőrössi P. József (2007, részletek), in: Napút, 2011/4., 40.
Illusztráció: Szilágyi-Nagy Ildikó felvételével
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
