Batári Gábor: A száz éve született Pilinszky János, az evangéliumi esztéta, a művészet metafizikusa
„Az igazi szeretet igazi próbája mégis, hogy nem fél a másik ember szeretetétől, hogy elegendő benne a szelídség, a türelem és az alázat ahhoz, hogy elfogadja azt.” (A Szentírás margójára)
„Egyetlen reményem, hogy semmit se várok, s így kaphatok valamit. Ami, ha kevés is, messze felülmúl engem.“ (Az én karácsonyom)
“… et resurrexit tercia die (és harmadnapon feltámadott.“ (Harmadnapon)
Pilinszky Jánosnak ez évben kettős kerek évfordulója van: 100 éve született és 40 éve halt meg (Budapest, 1921. november 27. – Budapest, 1981. május 27.); ezt az apropót ragadjuk meg, hogy méltassuk a majd fél évszázada az égi Parnasszusra, a teremtő géniuszok lucidus seregébe távozottat.
Hadd tegyek egy személyes megvallást is némileg kibújván a laudátor attraktív rinocéroszbőréből, magam is keresztyén ember lévén, utóbb teológiát is végezvén Pilinszky Jánosnak költő-géniuszok közt is gigászi voltán túl teológiai-esztétikai munkássága volt rám a legnagyobb hatással, ezért életművének erről a létszeletjéről értekezek kiemelten, vegyük ezt, mondjuk rendhagyó címindokolásnak is.
Életműve zömében a 20. század kegyetlen világát elemzi, leképezvén az ember magárahagyottságát, a létezés szenvedése elől való menekvés hiábavalóságát, az élet stációit átható félelmetes rémületet.
Pilinszky ezt a buddhai az-élet-szenvedés és a heideggeri létbevettség érzületét véleményem szerint legpregnánsabban Négysorosa s Apokrifje három szóösszetételével, szóátvitelével, mint alvó szegek, plakátmagány és kutyaólak csöndje érzékelteti legesszenciálisabban, míg e pesszimista attitűdje ellentétét, a feltámadt Krisztusba vetett mélységes keresztény hitét, a Harmadnapon-ból vett latin idézet, az „et resurrexit tercia die” foglalja össze leg-lényegig-hatolóbban.
Költészetében kitapintható az 1940-es évek alatti lágertapasztalat létsebe, a keresztény egzisztencializmus, a tárgyias líra egyúttal katolikus hitének hatása, ennek ellenére nem tartozik a hagyományos értelemben vett, szakrális témájú úgynevezett papi írók katolikus irodalmi akoljába, minthogy elutasította a vallásos és a profán irodalmat elválasztó falat („Én költő vagyok és katolikus”). Ám katolikussága annyira formális vallásosságon túli, annyira eggyé érezte magát Krisztussal a Golgotán, mint a hajdani szentek és misztikusok az imitatio Christi-ben, hogy le merte írni Négysorosa végén: „ma ontják véremet.“
Szeretet-, türelem-, és alázatpártiságában nyilvánul meg az életteljességet nem igénybe vevőnek látszó örök-életigenlése, – amit a két felső idézet menthetetlenül tükröz – és katolikus kereszténységében, ezt a harmadik idézet lényegíti, amit művészetfilozófiájában részletesebben kifejtünk:
Pilinszky János a művészet megközelítéséhez és magyarázatához egy saját rendszert alkotott, melyet cikkeiben, interjúiban és esszéiben nevezett meg („evangéliumi esztétika”), de összefoglaló tanulmányban a maga teljességében sosem fejtette ki.
Esztétikája nem ún. „befogadás-esztétika”, így értelmezéseinek, elemzéseinek középpontjában nem az áll, hogy magát a műalkotást az ember hogyan fogadja be, miként teszi magáévá. Ebből kifolyólag mind a művészeti alkotást létrehozó személy kiléte, milyensége, mind az ő céljai az adott alkotással kívül esnek ennek az esztétikának a vizsgált területén.
Tehát az evangéliumi esztétika nem más, mint magának a művészetnek a metafizikája, melynek fő elemei a szeretet, a gyermeki szemlélődés, a személytelenség, a művész médiumként való felfogása és az alázat.
„Tűnődés az evangéliumi esztétikáról” című filmkritikájában fogalmazta meg először a rendszer alapjait, amikor is még egy „íratlan keresztény esztétikáról” beszélt. Ebben kimerítően taglalta, hogy ez a vonás számos európai műben jelen volt, de egységesen soha senki se foglalta össze a tételeit.
Véleménye szerint az evangéliumi esztétikának megfelelőek mindazok az alkotók, akik Jézus Krisztushoz kötődnek, tehát a krisztusi szeretetet valósítják meg. Az ‘evangéliumi’ szó használata nem valamiféle krédóban foglalt hittételekre vonatkozik, hanem a szó bibliai értelmében használandó. Ugyanebben a cikkben fogalmazta meg azon gondolatát is, hogy lévén minden egyes emberi lény kimeríthetetlen, definiálhatatlan forrás, így a Jézushoz kapcsolódó esztétika határait, szabályait sem lehet konkrétan meghatározni. A mű további részeiben pontosította, hogy mit is ért a Krisztushoz kapcsolódáson.
Esztétikai szempontjai közül legfontosabb az, ahogy Jézus Krisztus szerette az emberiséget. Így a szeretet nem érzelem vagy a pillanat szülte ráhangolódás, hanem az arra való képesség, hogy embertársunkat nehéz helyzetében megsegítsük; értelmezésében tehát egy művész akkor evangéliumi, ha követi Krisztust azon küldetésében, miszerint „az Emberfia azért jött, hogy megkeresse, ami elveszett” (Máté 18,11). Ebből fakadóan minden egyéb aspektust elutasít, tehát az evangéliumi esztétika képes a klasszikus értelemben vett „szépérték” legtöbb formáját is elhagyni a fent nevezett cél érdekében.
Ennek szellemében ír az Újtestamentumról is: „Életem legfontosabb könyve az Újszövetség. Stílusa tétova, töredezett, esendő. Ahogy a nagy drámaírók is olykor a legsúlyosabb és legmagasabb rendű igazságokat egy gyermekkel mondatják ki. Ez a könyv több mint könyv.”
Mint ahogy a Fiú nem tekintette zsákmánynak, hogy Ő az Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén engedelmes volt mindhalálig, még pedig a keresztfának haláláig, hogy nekünk életünk legyen és bővölködjünk (csak ezt az életet kell befogadnunk és abban járnunk), ugyanígy tett az Ő szavával is: az Ő tökéletes, isteni kijelentését tökéletlen emberi szó-testbe öltöztette, hogy mi a véges értelmünkkel megértsük. Vállalván a félremagyarázás lehetőségét, a gúnyolódást és a kritikát, vagy akár azt is, hogy úgy olvassák, mint egy közönséges könyvet. Ám ugyanakkor adta Szentlelkét is, hogy sokak szeme felnyíljon, midőn e Könyvet olvassák, de adta ihletforrásnak is minden alkotónak.
Mindemellett elutasítja az alkotó és az alkotás közötti falat, miszerint a mesternek kívülről kell szemlélődnie. Az evangéliumi művész kapcsolata a művel közvetlenül a műben megy végbe, tehát nem a klasszikus távolságtartást hangoztatja, hanem azt a szemléletet, hogy a mű létrehozója első percétől fogva segítse, szolgálja önnön alkotását. Ehhez kapcsolódik azon tételszerű megállapítása, miszerint a művész médium, s azok a legjobb művészek, akik a mű ajándékát alázatuk révén a legtökéletesebben képesek átadni. Éppen ezért Pilinszky akképp vélekedik, hogy mindenkoron vigyáznia kell a művésznek, hisz egyfolytában ki van téve a kísértésnek, hogy ne a krisztusi szeretet vonalán haladjon tovább, hanem hogy a saját szempontjainak megfelelve alakítsa a művét.
Erre Pilátus című versét hoznám igencsak plasztikus példának, annyira fölöttébb médiumi Pilinszky eme írásműben, hogy egyszerre éli bele magát Krisztus helyzetébe és Pilátuséba, ímé a vers:
Kemény vagy, hivatalból.
Elítélsz, hivatalból.
Rámnézel, hivatalból.
Rádnézek mindörökre –
rádnézek mindhiába.
Itt állok mindörökre –
itt állok mindhiába.
Fölmentelek mindörökre.
A vers rövid, ráadásul írója egyszerű, hétköznapi, cirádáktól, barokkos szóképektől mentes szavakat használ. De miért e szikárság szinte a költői eszköztár felvonultatásának teljes hiánya? Pilinszky ebben a versében sem akarja, hogy a lézer-koncentráltságú gondolatokról, a mű tartalmi esszenciájáról esetleg formabravúrok, szózsonglőrködések elterelhessék az olvasó figyelmét.
Engem a vers tulajdonképpen utolsó sorával ragadott meg leginkább, a sor: „Fölmentelek mindörökre.”
Gondolom, első látásra megbotránkoztató lehet egy hívő keresztyén ember számára, hogy mi jogon menti fel valaki – bár az a valaki költőóriás – Jézus Krisztus halálba küldőjét. De a szövegösszefüggésből kiderül, hogy a költő Krisztus személyével és Pilátus előtti konkrét helyzetével azonosulva ír, tehát ez imitatio Christi a javából. És hát mi mást gondolna az isteni Mester Pilátusról, aki a legvégsőkig próbálta őt felmenteni, csak hát gyenge volt, hatalmát és életét féltő – nem is beszélve az Atya megtartásunkról szóló titkos tanács végzéséről –, nos, mit gondolna az a Jézus, aki az őt keresztre szegezőkért így imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek”. Vajon imádsága nem talált meghallgattatásra?
Pilátus tulajdonképpen jelképezheti az úgynevezett modern, cinikus, szarkasztikus, mindenben kételkedő, esetleg tán mégis toleráns embert, akitől minden rítus és szakralitás idegen, aki gyűlöli a vélt illetve tényleges fanatizmust, a világot a prakticizmus oldaláról közelíti meg, istene az e világi hatalom. Nem látta Krisztus csodáit és dicsőségét, halálát és feltámadását, nem úgy hallott róla, ami hitet ébreszthetett volna benne, mert nem mindegy, hogy valaki milyen módon és milyen állapotában hall az evangéliumról, sőt hall-e egyáltalán róla, tehát Pilátus nem megfelelő helyen és nem megfelelő időben találkozott az Úrral a maga mennyei távlatai szemszögéből, másrészt valaki által keresztfára kellett ítéltetnie az Emberfiának, hogy Isten egyetemes üdvözítő terve végbemenjen.
Talán ezért a felmentés.
E vers annak is mintája, ahogy Pilinszky a szépségideál szükséges változásáról egyre többet írt, miszerint a klasszikus, antik, görög-római szépséggel szemben, mely kiváltképp a harmóniára épült, az Istennel való egységnek kell az alapponttá lennie. Az avantgárd irányzatokkal rokon véleményt fogalmazott meg, azaz a puszta formák követését a művészeknek maguk mögött kellene hagyniuk.
Pilinszky korábbi tételeit azzal egészítette ki, hogy ennek az esztétikának az eszköztelenség valamint a formai szegénység elvei mentén kell haladnia. Mindez azonban nem a lecsupaszított szövegek alkotását támogatandó elv, hanem annak a kifejezése, hogy a mű formája csupán másodlagos tartalommal bírhat.
Meggyőződése szerint az igazi gondolkodás, az a semmire koncentrálás. Mindezt arra alapozta, hogy ameddig a gondolkodó ember egyszerűen tudatában van annak, amin gondolkodik, addig mindvégig már korábban megismert dolgok töltik ki a gondolatmenetét, tehát a problémát addig kell szűkíteni, ameddig az ember már nem gondolkozik és a probléma közepébe érve a semmire koncentrál. Ez a semmire fókuszálás szüli meg véleménye szerint azt a feleletet, amelyet az ember az egyszerű részletekből képtelen lenne egyébként összerakni.
Az Isten felelete is az ember(iség) nagy-nagy bukására a kenószisz, a megüresítés, az Isten Ige nagy-nagy semmire fókuszálása, miként nem tekintette zsákmánynak, hogy Ő az Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát, szolgai formát vett föl, emberekhez hasonlóvá lett és engedelmes volt mindhalálig, még pedig a kereszthalálig, az Ő tökéletes, isteni kijelentését meg tökéletlen emberi szó-testbe öltöztette, hogy mi a véges értelmünkkel megértsük. Vállalván a félremagyarázás lehetőségét, a gúnyolódást és a kritikát, vagy akár azt is, hogy úgy olvassák, mint egy közönséges könyvet.
Hogy mit jelent nekem, milyen hatást tett rám a száz éve született Pilinszky, azt nem tudom tovább jobban fogalmak közé sanyarított gondolatokkal, szavakkal kifejezni, hanem csak verssel, mi állítólag előbb volt mint a beszéd, s centruma agyunkban ott van, ahol az imáé:
Péter
In memoriam Pilinszky János
tagadsz tagadlak
tagadod, Ő hű marad
rád néz
a szögek
szálkák szemedben
lábadat
keze mosta
véredet
vére csillapítja
sírásod
sírod üresíti
Ha és…
P. J.-nek
Megállt a hattyú halála között,
a dal és a rágóizmok vértje között,
a páncél és Lancelot között,
a minden és a vért között,
a ha és a lál között
Alászállás
Le kell menni
ég kék ecetjét inni
Hold korbácsától sebesedni
Nap szögeivel átveretni
létbe hanyatlani
mindenné halványulni
míg kivirágzik
az áttetsző sejtek közül
a Hajnalcsillag
Antikrisztus
Tanított.
Fölvette töviskoronáját.
Oda tartotta a másik arcát is.
Tűrte, hogy megostorozzák.
Nem, nem Ő volt.
Leszállt a keresztről,
a sír mégsem volt üres.
Koponyák hegyén
Szívek hóparazsában fürdik
a Hold,
Jégszikrák közt didereg az
isteni bánat,
Nappal csillám-odújában
éj-bagoly sikolt,
Kereszten halódik a testté
lett bocsánat.
Declinatio
A szögek a testtélétel
és a vízszintes és a függőleges
A két csukló a „hol”
a „hol” a lábak is
A metszéspont az ötödik seb
a „mikor” a „miért”
Az ember a „-nak” „-nek”
a világ a „-ból” „-ből”
Az Isten Isten
Illusztráció: Agnus Dei (Zurbarán)
Ezek is érdekelhetik!
Halmai Tamás: Az utolsó dallam jogán →
P. Gábor Mózes: Galileai alternatíva →
Magyar Miklós: Renoir-illusztrációk Émile Zola regényéhez →
