Stanczik-Starecz Ervin: Egy életfonat szálai
Műhelyünk jeles szerzője a kezdetek óta, alkotó- és kutatómunkáinak sorát ismerhetjük: valamennyi kivívja rácsodálkozásunkat. Csodálkozzunk kicsit el a maga elmesélte színes élettörténetén most… Erre vettük rá, erre késztette kérdéseivel Kovács katáng Ferenc: ismerjük meg a háttérbe húzódó, roppant szemérmes ember évtizedeit. Megérdemli, hogy jóval többet tudjunk tanulságos küzdelmes életéről, hogy tisztábban értékelhessük – a szerző megosztotta momentumokon és vallomássorokon át – az eddigi életmű hátterét.
Stanczik-Starecz Ervin ma hatvanöt éves, ekként köszöntjük derűvel.
(A szerkesztőség)
„Óh, boldog Magyarország, csak ne hagyja
magát félrevezetni már!”
(Dante: Divina Commedia,Par. XIX.142.)
Az utóbbi 21 esztendő változásaiba belegondolva, kész csoda, hogy egy irodalmi folyóirat főszerkesztője, aki mindig olvasókban reménykedik, felkér egy íróembert, hogy beszéljen pályájáról. Mindezt cinizmus nélkül mondom. Mi tettük ilyenné a világot. Senkinél nem reklamálhatunk. De bízhatunk-e az értékőrző konzervativizmusban?
Az emberiség a természetfölöttitől már elszakadt, „fejlődése” azon szakaszába ért, amikor a természettől is el fog válni, a közvetlen tapasztalatoktól. Ez a tiszta szenvedélyek elsorvadásának kezdete. Az a lelki forróság hűl ki, mely egykoron az öntudatra ébredés szikráit is fölcsiholta.
Épp krisztusi életévemet tiportam rendszerváltáskor. Abban az időben többször is eszembe jutott az Oldás és kötés Lengyel József-novellának bizonyos részlete. A filmváltozatban Latinovits Zoltán játszotta a főszerepet, s megkérdezte tőle egy orvos kollégája: Hány éves vagy?- Harminckettő! (Csak tartalmilag idézem!) – Nos, akkor rövidesen el kell döntened, hogy beállsz a sorba, vagy keresztre feszítteted magad.
1989-ben a harmincharmadik évemet tiportam. Jött álruhában a vadkapitalizmus és sürgettek azok az évek, melyekről úgy hittem, hogy elpazaroltam őket. Túl voltam a Ludovika utódintézményén, főiskolán és egyetemen és már hét esztendős volt a kislányom. Az írás már jó évtizede az életembe volt dobva, mint kovászos uborkába a kapor, csak épp nem adta még ki az ízét…
Előrefutottam, s tisztelt kérdezőm, Kovács katáng Ferenc, furcsállja, hogy mindenről beszélek, csak épp a kérdéseire nem válaszolok. Tehát sürgettek az évek, mert úgy éreztem, eddig semmit – úgy igazából. Apám 31 évesen forradalmárként halt meg, Mozart testét, zsákba csavarva, jeltelen gödörbe dobták, Petőfi 27 évesen eltűnt; az én nagy magyar zsenim ( Mégsem belőle írtam a szakdolgozatomat. Ne kérdezzék…), Csokonai, ki úgy, ahogyan megírta: „Itt halok meg: e setét erdőbe, // A szomszéd pór eltemet.”. És vegyünk egy névtelen hőst is, kit legendák koszorúznak Szicília vidékén. Rabszolgavezér volt; a lázadást leverték a rómaiak; fogságba esett, várta a bosszúállás tobzódó angyalát. Falhoz láncolták, nehogy kárt tegyen magában, s a Cirkusz népe csalódottan távozzon. De a lelemény és az akaraterő legyőzte a nyers, buta túlerőt. Puszta elhatározásból: nem vett levegőt, s megfulladt… – Ilyféle gondolatok taszigáltak akkoriban, na meg, mint általános szindróma: A sas nem fog legyeket!
Az őseimről kérdeztél! Apám 10 évesen bérmálkozott Pestszenterzsébeten. Lengyelországot már négy éve lerohanták a németek, de huszonhárom éves bátyja Gdańskban maradt mint ifjú pap. Hozzá jártam ki a hetvenes évek közepétől a lepusztult Báthory-„expresszel” (Szegény Báthory, ha ilyen lendülettel harcoltak volna katonái, mint ahogyan a vonat haladt, Rettegett Iván nem hajbókolt volna előtte).
A nagybátyámtól sokat tanultam, többek közt lengyelül. Ő beszélt nekem a családunk őseiről is. Mindig viccelődve mondta, hogy a primus aquirans, a vagyonszerző ős, ki a 14. században 35 ezer hold vegyes birtokkal – szőlő, erdő, kaszáló – rendelkezett, s három lengyel király szolgálatában is állt hosszú élete során – udvari bolond volt.
Krakkóban, ahol egyébként Báthoryt Erdély fejedelmévé koronázták, hozott össze a sors a Jagelló Egyetem levéltárosával. Tőle érdeklődtem, hogy tudna-e segíteni a családommal kapcsolatos adatgyűjtésben. Kedvesen ráállt. Húsz éven át tartottam vele a kapcsolatot, s számos családtörténeti adatot tőle kaptam. Tadeusz Miczkovicz-nak hívták.
Nagybátyám szerint a grünwaldi ütközetben, 1410 nyarán, hét Stanczyk-fiú harcolt a teuton lovagok ellen. Bár az öldöklésből a lengyelek jöttek ki győztesen, csak egy ősünk tért haza, Elblagba, a Mazuri-tóvidékre. Grünwald…? 400 ezer ember véres forgatagát, kardokkal, lándzsákkal lehetetlenség elképzelni is.
Visszarepülök apámhoz. Most és később is… Beszélt franciául és németül. Verseket és prózát is írt már kamaszkorától. Kis méretű, afféle katona bőröndöcskében gyűjtötte össze, és a fáskamrában tartotta. A tanulása körüli korai afférok nálam is megismétlődtek. Gimnáziumba készült. De a frissen induló Vas és Aczél országának ifjú fémmunkásokra volt szüksége és mérnökökre. Summative: maguk kovácsolta értelmiségre. (Ez még az én életemre is rányomta billogját.) Géplakatos lett apám. Hangulatát szakmunkás bizonyítványának kemény, hátsó lapjára írta, 1951-ben: „Nevem Lajos, // Nem vagyok Vashegyek rabja, // Sorsom lapos, // A hétköznap betakarja.”
Szétfolyott a ragadós ideológiai melasz, fertőzve mindenkit. Szerencsére, sokan antibolsevik pasztillát szedtek vagy már bennük volt a régi időkből. Réges-régi megnyerési módszer a fiatalok elhülyítése, összezavarása. Apámat továbbtanulásra sarkallták az acélos tekintetű üzemvezetők (autodidaktaként mindig képezte magát rövid életében). Felvetették az egyetemi továbbtanulás lehetőségét számára. Anyámtól tudom a válaszát: „Melyik egyetemre?” A Szabadság-hegyi Lenin Egyetemet ajánlották. Megköszönte, közben efféle nevek foroghattak elméjében: Oxford, Cambridge, Sorbonne…Így nem lett egyetemista.
`56 őszén a Nyugati pályaudvar előtti tüntetésen megérezte igazi akaratát. Október 27-én már Graz felé vezetett gépkocsioszlopot. Kötszereket, orvosságokat és élelmiszert hozott Ausztriából, hogy aztán „szétterítse” a Corvin közben, Tűzoltó utcában, Széna téren.
Még november 11-én is harcolt a második orosz inváziós hullám ellen. Padlástetőről lőtte a Gubacsi-hídnál a beözönlő orosz tankok túlzottan magabiztos megfigyelő harcosait…
Amikor letartóztatták, ´57 júliusában, azt mondták neki az ávósok, hogy mindenét szedje össze.
A farzsebében volt egy kis könyv, a karján egy ócska Csajka márkájú karóra. Kész. A könyv és az óra megmaradt. A kis katonabőrönd irományait az ÁVH megsemmisítette mint „irodalmi műveknek álcázott népköztársaság-ellenes propaganda anyag”-ot. A könyvecske régi szanszkrit írás. Baktay Ervin fordította magyarra 1920-ban, a Rózsavölgyi adta ki. A címe és a tartalma is sokat mondó minden időkben: A hibák bányája! Sokszor elolvastam, aztán a lányaimra bíztam az örökre hat órát mutató Csajkával együtt.
November 4-én lőtték vállon apámat. Az Alsó Erdősor utcai kórházban már nem tudták megműteni, mert nem volt fertőtlenítőszer és fájdalomcsillapító. Október 31-én oda is szállított egészségügyi ellátmányt, de negyedikére elfogyott.
2017-re sikerült a Történeti Levéltárnak előkotornia apám megmaradt periratait. Bementem, hogy végre átvehessem. Kiderült, mindössze 69 oldal, holott informális utakon korábban, 1999-ben kiderítettem, hogy több, mint 250 oldal terjedelmű anyagot őriznek róla (a genealógiai oknyomozáshoz volt már rutinom). Persze, tudunk a Horn-kormány éjszakai IFA-szállítmányairól, amikor az éj leple alatt tonnaszám vitték a „darálóba” a kényelmetlenné vált dokumentumokat.
2017-ben a Levéltár nem akarta átadni számomra a politikai anyagot, hiába igazoltam magam személyivel és a születési anyakönyvi kivonatommal. Apám halotti bizonyítványához ragaszkodtak, ami valóban nem volt meg. Kitartásomat díjazták, és harmadszorra is átnézték a paksamétát. Valamely ügybuzgó, vörös szívű bérenc, reménykedve az előléptetésben, ráírta az egyik oldalra, apró gyöngybetűkkel: „Az elítélt 1963. június 30-án meghalt.” De hogyan?
`63 elején kiengedték. A 198 centi magas férfi 60 kg-osra fogyott. A sebét nem műtötték meg. Egy héten belül jelentkeznie kellett a kijelölt munkahelyen, ami egy XX. kerületi MÉH-telepet jelentett. Itt kellett vasvillával hánynia a sztahanovista esztergályosok csúcsteljesítményének melléktermékét: a spént! Bizonnyal kevesen tudják, mi is a spén. – Az esztergakés által leválasztott borotvaéles, ruganyosan csavarodó acélszalagocska, mely szabad kézzel, sőt védőkesztyűben is megfoghatatlan, mert minden része sérülést okoz. – Belegondolva, ez akár a Kádár-korszak meghatározása is lehetne. Persze, nem a biszkubéláknak!
Nos, napi nyolc órában, állandó seblázban végezte ezt a munkát apám. Emelte a spénhegyeket. Tizenkét évvel előtte már megfogalmazta versét: „Nem vagyok Vashegyek rabja…” Nem is maradt. A nyár már megpihentette a Rákoskeresztúri temető öreg gesztenyefái alatt. „Majd talám a boldogabb időbe // fellelik sírhelyemet;”. Ő is szerette Csokonait. 2000-ben felajánlotta a POFOSZ, hogy átvihetném a 301-es parcellába. Megköszöntem, de elhárítottam, mondván, jobb neki ott a borostyánnal, repkénnyel, vadvirágokkal telenőtt temetősarokban. Pihenjen békében.
Mi történt a „lazuló” Kádár-érában? Először is nem annyira lazult, mint hiszik a fiatalabbak. Vissza kell kanyarodnom saját fiatalságomhoz. A Ludovikán alias Bem József Ipari Szakközépiskolában érdekes tanári gárda alakult ki. Vérkommunista, gyermekgyűlölő tanárból volt elég. A mi osztályunkat matematikára efféle véres szájú, ellenzős, megátalkodott, emberszerű koacervátum tanította. Fekete Gyulának hívták. (Isten bocsásson meg neki!) A tanulókat nem nevük szerint szólította ki felelni, hanem lakcímüket olvasta föl vagy az apjuk nevét. A gyerekekkel úgy beszélt, mint úr a cselédjével. Amiben csak lehetett, megalázta őket. Velem kapcsolatban az volt a kifogása, hogy miként lehetséges, hogy a többi tantárgyból tele vagyok ötösökkel. Egyszer azt találtam mondani neki, hogy kérdezze meg a tanárkollégáit. Ekkor földúlva elvitt az igazgatóhoz. Nála is hagyott, kérve főnökét, hogy lássa el alaposan a bajomat. Addig ültem az irodában, amíg eltelt a matematikaóra. Az igazgató elengedett, csak annyit mondott: „ne reagáljon semmire!”
Az orosztanárunk osztályába kerültem, mert Fekete elvtárs elintézte az áthelyezést. A tanárnő barátságosan viselkedett velem, s úgy mutatott be az osztálynak, mint, aki kiválóan beszéli az orosz nyelvet. Nem győztem hüledezni. A felelet első percében már beírta az ötöst, és helyre küldött. Segített anyámnak is, hogy kapjon végre 8 év után özvegységi nyugdíjat, mert egyedül nevelt három gyereket. Anyám nem hitt benne, de az orosztanárnő elintézte, így már be tudtuk fizetni az iskolai menzát, s a délutáni órákat nem kellett elgyengülve, vércukorszint-esés tompa kábulatában töltenem. Év végén mindenkinek egy-egy szót adott föl a tanárnő, s a válasz alapján döntötte el a bizonyítványba kerülő jegyet. Én a kolonizáció szót kaptam. Akkoriban már faltam az útleírásokat és a történelmi könyveket, úgyhogy gyorsan válaszoltam: „idegen földterületek erőszakos elfoglalása”. Ekkor lépett be Fekete elvtárs. Megrökönyödve bámult elébb rám, aztán a tanárnőre.
„Fogalomértés, Fekete úr! Új pedagógia!” A megszólításból tudtam, hogy galaktikus ideológiai távolságok választják őket szét. Mondhatnám antagonisztikusnak is, de ettől a szótól felső fokú tanulmányaim alatt megundorodtam.
Egy hét múlva, mint megtudtuk, kirúgták Krisztina nénit az intézményből. Nyáron akadtam össze vele a Nagykörúton. Részegen botorkált a járókelők között. Fél éven belül elvitte az alkohol.
`71-ben vagy `72-ben meglátogatta Fidel Castro Magyarországot. Minden iskolát kivezényeltek a nyolcadik, kilencedik kerületből az Üllői út két szélére. Kaptunk papír kubai zászlócskát és skandálni kellett, hogy: „Éljen Kuba!” Castro nyitott amerikai kocsiban gördült végig a széles úton.
Közben be kellett lépni a KISZ-be. Anyám csak sóhajtozott. Aztán jött újabb ünnep: Kun Béla, Szamuely, Stromfeld emlékművének fölavatása a Ludovikától nem messze. Egy borzalmas nagy betonkockán három férfialak kőfaragványa frontálisan – ez volt a monumentum. Az avatás zűrzavarában eltűntem, de valaki kiszúrta a „disszidálást”. Másnap kirúgtak a KISZ-ből, s minden tárgyból két héten belül „rendkívüli ellenőrző vizsgát” kellett tennem, oly feltétel mellett, ha egy tárgyból elbukom, a többi eredménye nem számít, s kicsapnak az ország összes középiskolájából. A védőangyalomnak köszönhetően mindegyik tárgyból átengedtek 2-essel, pedig előtte 4,6-tal jelzett tanulmányi szintet teljesítettem.
A 70-es évek közepén-végén szinte mindennap igazoltatták az embereket. Egyszer egy barátommal sétáltunk az Asztalos János Ijúsági Parkban, ma Orczy Park, korábban is az volt.
Igazoltattak. Átadtuk a sötétbordó okmányt. Nézegették, aztán az egyik rendőr ordítani kezdett a barátommal, hogy az igazolványa pecsétes és a lapjai gyűröttek, majd a derékszíjáról leakasztott egy hengeres tárgyat, mint kiderült, paprika-szprét, s belefújt a társam szemébe, aki irgalmatlanul ordítani kezdett.
A rend őrei higgadtan tovább folytatták útjukat. (Akkoriban szerelték fel a rendőrséget evvel a népnyúzó eszközzel. Nyilván, valakin ki kellett próbálni.)
A `70-es évek Ferencvárosában nap, mint nap találkoztam volt politikai foglyokkal, akik „csak” kettő, három, öt évet ültek. Böőr Lacira és Tóth Jóskára szívesen emlékszem vissza. Mindketten széntrógerek voltak. Laci fölpofozott egy rendőrt – 3 év; Jóska két rendőrrel fölborította a Moszkvics 403-as rendőrautót – 28 hónap+pénzbírság. Kétségtelen, jó erőben voltak a fiúk. Én mindig velük fröccsöztem a Bakáts téren. Így biztos lehettem, hogy nem igazoltatnak, de egyébként is jó viszonyban voltunk, mert ismerték apámat. Tulajdonképpen a védelmük alatt álltam.
Eredeti állásuk a fiúknak, természetesen, nem széntróger volt. Laci börtön előtt pincérkedett, Józsi pedig kőfaragó szakmával bírt, s jól is keresett egykor. Politikai priusszal nem vehették fel őket a vállalatok csak segédmunkásnak. Hogy színezzem a palettát, beszélek még Indiánról is. Soha nem tudtam meg az igazi nevét. Csendesen köszönt a kocsmában. Lacinak, Jóskának és nekem azonnal kért egy kört, aztán leült az itala elé, s nézett ki az üvegportálon a semmibe. Nagyokat röhögött a rendőrvicceken, közben szidta a komcsikat. Böőr Laci állt hozzá legközelebb. Egyszer a névnapján, Klotild napján, nem értette senki sem, talán régi szerelme lehetett Klotild, történt az eset. A Böőr-fiú leitatta, s akkor beszélte el élete legkeményebb eseményét. Apját `56 forradalmi napjaiban megtalálta egy „zöldávós” tiszt, magán természetű konfliktus volt közöttük, nem politikai, s két verőlegénnyel majdhogynem halálra verték. Három hónapig volt a Baleseti Kórházban. Évekkel később ez a volt ávós tiszt Vácra vetődött. A Taurusz Gumigyárban akart a „cégének” vásárolni. Indián viszont a váci gyárban dolgozott a kalanderek mellett. Iszonyatos munka! Óriási fémhengerek préselik méretre a gumifóliákat. Éktelen hangzavar, szálló korom, forróság, olajszag. A gépek előtt tagbaszakadt félmeztelen, izmos, kormos munkások tolják a meleg gumit a prések közé. Az ávós járkál a gépek között, figyeli a munkát. Egyszer csak Indián észreveszi azt az embert, aki majdnem nyomorékra verette az apját. Se szó, se beszéd, megfogja a derekánál fogva, s erőlteti a fejét a forgó géphengerek közé. Az ávós ordít, jajveszékel, de senki sem hallja a süketítő gépzúgásban. Sokáig birkóznak, de az ávós jobb kezét beszorítja Indián a hengerek közé. Mind az öt ujját laposra nyomja a gép, mint a palacsintát. Aztán Indián megkegyelmez, s kirántja az ávós karját, különben a gép leszakítaná. Indián 10 év fegyházat kapott. Ennyit a békés 70-es évekről.
Az irodalomról kérdezel? Tengeri kígyó! Arról csak úgy lehet beszélni, ha az életről beszélünk. Az élet fontosabb dolgaiban is, mint az irodalom, megbotlunk, félreértjük, másnak véljük, kiábrándulunk, megörülünk neki, sutba vágjuk, el akarjuk felejteni, visszaemlékezünk rá, megsértődünk és megbocsátunk. Mert minden épeszű író, akinek benőtt már a feje lágya: nem sikeres, hanem boldog akar lenni!
Életem húszas éveire teszem azt a kort, amikor a leginkább kívántam a hírnevet, „híres vagy, hogyha ezt akartad”-korszaknak nevezem. Ami különös, hogy nem láttam a következő sort több, mint tíz évig a versben: „S hány hét a világ? Te bolond.” Amikor az embert fogva tartja az ego, azt lát, amit akar. Szellemileg-lelkileg megvakul.
Olvastam százszor, tanítottam diákoknak ezerszer, beszéltem cimboráknak róla számtalanszor – csak éppen saját magamnak nem tudtam elmagyarázni, igazán átélni, pedig én sem a Rózsadombról jöttem, hanem abból a kerületből, ahonnan Attila. Úristen! Ha meghallom nevét, azonnal rám zúdul az az irdatlan szenvedés, amin keresztül ment. Mit bír ki az ember!? Sokszor jártam a Gát utca 3-ban. Számomra, akkor nem volt megrázó a szoba-konyha látványa, mert mi is hasonlóban laktunk.
Az írásnak nincs nimbusza. (Előrebocsátás) A jómódú, jóképű bankárfiút kellene megkérdezni odaát, hogy miért szedett ópiumos labdacsokat, nyugtató cseppeket, miközben írt, s nagyobb tehetség volt, mint az ünnepelt Thomas Mann? Miért szorongott az alkonytól, s miért volt betegesen pedáns? Persze, Kafkáról van szó. És a Kastélyról. Ha jól emlékszem vissza, már a regény első oldalán megdől minden, amit az ember lát, hall, tapasztal, tud. Létezik-e Kastély, vagy csak sötétség és köd burkolja be? Lehet a közelében álló fogadóban megpihenni vagy engedély kell hozzá? Ki tréfálkozik és ki beszél komolyan? Van a Kastélynak ura? És ez csak az első oldala a könyvnek!
Vissza Attilához! Valahogyan átvergődtem harmincon túlra, s komolyan kezdtem fontolgatni, hogy hány hét a világ? Azt a rengeteg üres dobozt, amit kaptunk, meg kell töltenünk valamivel. Nem ostobaságokkal. A Jóisten meg-megrugdosott, mondván, hogy nem elég, hogy konvertita, ráadásul vesztegel, rostokol, dalmahodik magában. Keményen ostorozott, nem csak képletesen. Így aztán a tanítás mellett írtam verset, novellát, kisregényt, tanulmányokat, esszéket, na meg, vezércikken kívül mindent a publicisztikai műfajokban. Még filmforgatókönyv is került ki a kezem alól. Franciára lefordította egy barátom, odaadtam a párizsi filmes stáb rendezőjének, aki elismerően nyilatkozott róla, de kérte a türelmem. Fél évig még forgattak az országban, `88-ban, aztán elutaztak. Soha nem láttam többé őket. „Tanya” lett volna a film címe. A regény, amiből megírtam a forgatókönyvet, misztikus keresztény hangütésű. Ezért is vállaltam el az adaptációt. Régóta vonzódtam a középkori keresztény misztikusokhoz, Keresztes Szent Jánoshoz, Avilai Szent Terézhez, Eckhart mesterhez…
Még mindig irodalom. Az írásra született embert három dolog befolyásolja: mit olvasott?, milyen írókkal került kapcsolatba élete során? És életének emlékezetes eseményei.
Említhetem Bartos Tibort, aki ugyan jóval idősebb volt nálam, de mély beszélgetéseket folytattunk az Építész sörözőben, nem messze a Nemzeti Múzeumtól. Magisztrális műfordítása a Száll a kakukk fészkére, de a műfordítás mellett lelkes kutatója volt élete végéig a magyar nyelvnek is. Szerette ezt a különleges, ősi nyelvet, mely semelyik más nyelvhez nem hasonlítható. Én is ezt vallom mind a mai napig. Ez hozott minket össze. Negyven éven át gyűjtötte fogalomkörökbe a magyar szavakat és szinonimákat. A Bartos-féle Magyar szótár (több, mint száz ívet tesz ki) rendkívüli vállalkozás. A Póra-féle szinonima szótár csak apró kisöccse lehet ennek a műnek. 1989-ben épp politizáltunk a sör mellett ülve, s megkérdeztem, hogy összefoglalóan, röviden, mi a véleménye erről a fordulatról. Nagyon velős választ adott: „Az emberi lény erkölcséhez, gondolkodásához a kapitalizmus jóval közelebb áll, mint a szocializmus. Sajnos.”
Pedig utálta a vörösöket. És ha igazán belegondolunk a hétköznapok kíméletlenségébe, a létért való harcba – igazat kell adnom Bartosnak. A hitbéli meggyőződés másként illeszthető ide…
Turai Kamil barátomtól szintén sokat tanultam. Ő „Kecskemét garabonciása”. Páratlan nyelvi és nyelvfilozófiai, teológiai érzékkel áldotta meg az Úr. És a költészet adományával! De művészettörténészeket megszégyenítő magabiztossággal mozog a magyar festők világában is. Igazi, tőről metszett tudós-művész. Korszakalkotó nagy művet alkotott: a magyar metafizikát teremtette meg. Bátor, merész alapirányt mutatott művével, s várja, hogy, aki magyar írónak vallja magát, próbálja folytatni megkezdett művét, hogy ne kelljen használnunk az ógörög, latin, német filozófiai kifejezéseket, melyek nem adják vissza a magyar ember transzcendenshez fűződő gondolatait. Én ugyan tettem erre egy komoly kísérletet, A teremtés rendje c. írásomban, de ezidáig nem publikáltam. Nehéz a magyar nyelvhez hozzányúlni, tudván, hogy a nemzeti szókincsünk fél millió szó körüli. Legjobbjaink sem használtak 30-35 ezer szónál többet. Van miből szemezgetnünk, és akkor nem beszéltem még az etimologizálásról, ami lebilincselő vizsgálódás, történelmi, néprajzi, teológiai, kulturális antropológiai, geográfiai, általános és összehasonlító nyelvészeti ismeretek kellenek hozzá, és még fel sem soroltam minden szükséges tudományt, segédtudományt. A finnugor rokonsághoz ragaszkodó nyelvészek legtöbbször azt az érvet veszik elő, hogy a néptörténet és a nyelvtörténet különbözik.
Nyilván, hisz mi választottuk ketté. Összehasonlító nyelvészet sem létezett Sajnovics János szerzetes korában, mégis megalkotta a magyar és lapp nyelveket összehasonlító munkáját, evvel megteremtette a tudományt is.- A magyarság történelmi útját nyelvünk változásai által tudjuk nyomon követni. Csakhogy a Halotti beszéd (1190-1210) előtti időkből csak bizánci feljegyzések vannak, még korábbról az ékírás, amit a T. akadémista urak nem ismernek el magyarnak. A szarvasi tűtartó avar-magyar gonoszűző feliratáról, vagy a tatárlaki agyagkorongocskák jeleiről hallani sem akarnak. Ad acta tették a fölgyülemlett nyelvi anyagot. De miért csodálkozunk ezen, hisz Vámbéry ajándékát, a Tárih-i Üngürüszt (Magyar történet) is elolvasás nélkül 120 évre elzárták az Akadémia könyvtárába, mígnem 1979-ben Blaskovics József kezéhez jutott, hogy végre szakavatott ember lefordíthassa törökből. Ebbe most nem megyek bele…
Ez ügyben egyébként Vámbéryt, Gombocz Zoltánt, Németh Gyulát, Mándoky Kongur Istvánt, Sára Pétert tartom követendőnek.
Itthon a 80-as évektől jó évtizeden át föllobbant, sőt olykor magasra csapott az avantgárd tüze. Képversek, performanszok, nyíltszövegek, kiáltványok és utánzatok… Engem is magával ragadott, de bizonyos klasszikus értékekhez mindig ragaszkodtam, csak a megjelenésük volt új vagy újszerű. A tabu nélküliség, szerintem, minden írót megérint és egyéni formába próbálja önteni, ha van kísérletező kedve. Márpedig egy írónak legyen experimentális oldala. Saját laboratóriuma, aminek bejárata fölé azt kellene kiírni, hogy: „Nem kell minden gondolatot publikálni!” Csak kavargasson, lötyböljön ott az ember. Babits ezt írta esztergomi nyaralójának falára: „Non erbum, non aureum!”, Sem aranyból, sem elefántcsontból! Mindez az esztergomi Arany-hegyen történt. (Ma már másképp hívják.) A legnagyobb nyugatosok jártak a nyaralóban, s a falára írták nevüket: Kosztolányi, Juhász Gyula… etc. A magyar irodalom legjobbjai. S mindegyikük mást mondott Babits feliratáról.
Első írásaim versek voltak. Kérdezted! Csak most jutott eszembe. 12 éves koromtól írtam már verseket, csak töredékek villannak fel. Ez olyan versezet, melynek sem a címére, sem a többi részére nem emlékszem, csak az utolsó két sorára: „ Hát, így folynak benned össze a versek?// Belső vérzéseim…”
Sok író arra panaszkodik, hogy az ember életében soha nem derül ki, milyen scriptor is volt.
Ez igaz! Ünnepelhetnek valakit, kaphat babérkoszorút, térdszalagokat, torony órát láncostul, s harminc év múlva a kutya sem olvassa, a nevét is elfeledik. Közben előkotornak a papírhalmokból néhány írást, s rájön az utókor, hogy ez a halk hangú, visszahúzódó ember messze túlhaladta a korábban piedesztálra állított „íróóriást”. A visszaemlékezés sok mindent átértékel. Jól van ez így.
Nagyobb felbontású tükörben kell látnunk ezt a problémát. Kempis azt írta a Krisztus követésében: „Ha meghalsz, az emberek gyorsan elfelejtenek…”
Mindevvel nem tagadom, hogy az írás tálentuma áldás és verés egyszerre. Mert, amit kaptunk, avval el kell majd számolni. József Attila így teszi ezt: „Talán eltűnök hirtelen, // akár erdőben a vadnyom. // Elpazaroltam mindenem, // Amiről számot kéne adnom.” Nos? Mivel kellett volna elszámolnia Attilának? Találgathatunk… Csak ő tudhatta, mert akkor már Istennel társalgott. Annyit azért megállapítok, a magyar költészet mind a mai napig nem haladta meg a József Attila-i esztétikát. Én így érzem. Erről többet felesleges szátyárkodni.
Alaposan elkanyarodtam az avantgárdtól. A párizsi Magyar Műhelyen keresztül léptem be e forgatagba. Papp Tibor, Bujdosó Alpár… Jó humorú, kiváló írók és szerkesztők voltak. Néhány versemre emlékszem ebből a korból, A kiwi üldözése, A megmerevedett kutya. Klasszikus szövegkörnyezetben nem lehet belőlük idézni, mert csak bonyolultabb korrelációban értelmezhetők.
Színvonalas lap volt, Weöres Sándor, Lászlóffy Csaba, Erdély Miklós neve is fölbukkant a hasábokon. Magyarországon addig soha ki nem adott Ezra Pound-cantók! Poundot még a`90-es években is sok írószövetség körül dönögő „szagember” fasisztának titulálta. Persze, ma már, amikor szabadjára engedték a kapitalizmus vadkutyáit, dingóit, mindenki igaznak érzi Pound igazságát. Csak pár sort idézek tőle: ”Szartól édes vért vedelő feketézők, // mögöttük f és a bankárok // acélostort suhogtatva. (…) És a nyelv elárulói // n és a sajtócsürhe // És akik bérbe hazudtak; (…) monopolisták, a tudás gátlói, // az elosztás gátlói.” (XIV. canto).
Én is írtam egy dokumentum-novellát Poundról, Örvénylő tűz címmel, akkor. Persze, az írószövetség lapja, a Magyar Napló nem vállalta fel. (Nem esztétikai kifogásaik voltak!) Akkoriban már túl voltunk az írószövetségek háborúin. Volt olyan időszak is, amikor párhuzamosan 3 írószövetség is regnált.
A Magyar Műhelyből említhetem Serge Segay-t is, aki az orosz irodalomban elsőként írt képverseket (1971), de még korábban fónikus költeményeket is alkotott. Hogy mi fán teremnek ezek, csak az avantgárdban benne éltek-élők tudják. (Most nem magyarázom el.)
Mégiscsak idézek egy töredéket abból a harminc évvel ezelőtti korszakomból, ugyanis még mindig igaznak gondolom: „…Miért nyúlnak magasba a kárpáti bércek, // ha elfáradt fölötte // az oláhcigány bazseválása, s ványadt tyúkra vágyik // sólyomturulgriff helyett?” (Magyaros borozó)
Irodalom és politika összefonódásáról tudakozódsz. Ilyen mindig volt…
Továbbra is a `90-es évek elején maradok emlékezetben, de már nem avantgárd. Nagy erőkkel keresték az `56-os forradalom anyagait, hiteles beszámolóit. Az Oral History Archivum meg is hirdetett egy pénzes pályázatot. Adatközlőket kerestek a forradalommal kapcsolatban. Találtam. Pontosabban a Jóisten elém vezette Kalmár Pétert. Rövid ideig szomszédok voltunk. Kiderült róla, hogy tizenhét és fél évet (!) ült a „népköztársaság megdöntésére irányuló fegyveres összeesküvés” vádjával. Ráadásul ismerte apámat is a váci fegyházból. Mondhatom, hogy jó barátok lettünk. Egyszerű parasztgyerek volt. Október 23-án délelőtt még szántott Szigetújfalu határában. Aznap este már a Rádió előtti sokadalomba került a sógorával. Hosszan, rendkívüli pontossággal megírtam az életét, mert elmondta nekem négy-öt ülésben. Ezt a százszor átnézett szöveget, ami dokumentumi igényességgel volt megalkotva, elküldtem az Oral History Archivumnak. Vártam egy-két hetet, de még csak válaszra sem érdemesítettek. Telefonon számtalanszor érdeklődtem. Senki nem tudott semmit.
Ha jól emlékszem,`95-ben elküldtem a Kapu folyóiratba, s Erki Edit lelkendezve keresett másnap telefonon. Gratulált a remek anyaghoz, és örült neki, hogy még egy vesszőt sem kellett neki kijavítania a kéziraton. Két hét múlva megjelent. Kaptam érte némi honoráriumot is, ami egy laptól elvárható. Mára kiment a divatból a „honor”. Tán az ezredforduló tájékán fedeztem fel interneten, egy eldugott listán a nevemet és a dokumentum címét: Koronatanú a Corvin közből. A 200 000 Ft-ot „lenyelték” az illetéktelenek, pedig akkoriban az nem volt kevés pénz. Sok disznóság történt a még élő `56-osok kontójára. Gaál László forradalmár, már nyolcvanon túl, kis lakótelepi lakásban kucorog. Nem régiben tették ki egykori lakásából, öregségére. Tavaly készítettem vele riportot az Attila Nagyfejedelem Hotel csatornáján. Ő volt „Szappanos”, aki fölvikszelte a macskaköveket az orosz lánctalpasok előtt s irányíthatatlanul csúszkáltak a T-34-esek.
Hétköznapok, irodalom, politika, egyéni sors – láthatod, képtelenség szétválasztani őket. Az írói utamról is érdeklődtél. Inkább csak összefoglaló jelleggel próbálok beszélni róla. Lehet, hogy diffúz lesz, de így életszerű!
Magyarországon nagyon sok lapban írtam. Két meghatározó folyóirat volt Magyarországon az életemben: a Havi Magyar Fórum és a Napút. Szondi György lapjában kezdettől fogva jelentkeztem írásaimmal. (Most is a Napútnak írok!) Ha a prae és post időszakokat is hozzáveszem, akkor a Napútban 23 évig föl-fölvillant a nevem; a Fórumban szintén alfától ómegáig. Ha nem csal az emlékezetem, 26 esztendeig. Szóval, hűséges típus vagyok.
Külföldön előbb jelent meg kötetem, mint itthon. Igazából versek és novellák váltogatják egymást benne. Kétnyelvű (magyar-spanyol) kiadvány. Nincsen és van címet viseli. Darabjai apránként itthon is megjelentek. Tervezek hasonló fölépítésű kötetet. Az anyag megvan hozzá. A Nemzeti Kulturális Alapnál pályáztam már kétszer – sikertelenül. Az Úrra bízom a sorsát.
Hogy mi jelent meg először nyomtatásban? Megint visszafelé nézve, `83-ban az Egyetemi és Főiskolai Lapoknál a Hasonló a szomorúsághoz c. versem nyert valami díjat, amit meg sem pályáztam Szegeden. Meglepődtem – nem a megjelenés miatt, hanem, mert a fásult közhangulatot fejezte ki, amit nem néztek jó szemmel, ha megjelenítettek az írók. A legvégét idézem: „Felesleges tovább írnod, innen a peremtelen lyukak következnek, // a semminek tűnő dolgok is átszakíthatatlanok.”
A Magnyitogorszk versem még szamizdatban jelent meg, a Demokratában, Nagy Jenő szamizdatjában, akinél 14-szer tartottak házkutatást. Abban az időben ez a poéma vágott, mint a penge. Le is írom: „ Magnyitogorszk Mágnesváros // Vasérchegyek tornyosulnak körötte // Delejesek a lakók szívei // Lélek sem szabadul belőle.” Könnyű benne felfedezni apám bizonyítványi, sikító versét, melyről már beszéltem.
Az első prózai írásomnak, ami megjelent, az Idegen címet adtam. Az Új Írás közölte `88-ban.
Ez már a narancssárga JAK-füzetek (József Attila Kör) kora volt, melyek, sajnos, színvonalukban gyorsan ellaposodtak. Szilágyi Ákos, Zalán Tibor voltak tán az utolsók, akik tartották az induló minőséget.
A szamizdatok ideje? Különös. Mára külön kutatási területté vált az irodalomtörténetben, hiszen az 1948-1995 közötti majd fél évszázadot öleli át. Én csak 1982-től kapcsolódtam a szamizdat-irodalomba. Kezdetben, mint olvasó és terjesztő. Később én is alapítottam egy lapot, a Kurzust.
Közöltem Turai Kamil nagyszerű írásait, aki korszakos festőt fedezett fel Kétegyházán: Eyas Kovács Józsefet. Ő, többek közt, ősi magyar jelírást tervezett képein. Eyas idős édesanyjával élt együtt igen nagy szegénységben. A közeli dombokról hozott agyagot és kisplasztikákat is készített, de remek verseket is írt. A szomszédok különcnek tartották, és összehordtak hetet-havat róla, mígnem egyszer a párttitkár fülébe jutott a sok pletyka valamelyike, és ellenőrizni kezdték a szerény, puritán életű művészt. Beszélgettek vele, s ő mindig egyenesen, őszintén válaszolt. Ha politikai kérdést tettek fel neki, akkor is igazul beszélt. Bizonyos esetekben úgy ítélte meg a párttitkár, hogy népellenesek a gondolatai. Ezért pszichiátriai intézetbe küldték, ahol szedáló hatású gyógyszerek ködében bolyongott, sokszor hetekig. Aztán kiengedték, de megfenyegették, hogy tartsa a száját. Majd egy újabb affér, s lekötözve szállították be a „gyógyintézménybe”. Nem sokáig bírta a szíve az idegeskedést, megalázást és a hipermennyiségű nyugtatót. Meghalt. Mindez `87-ben `88-ban történt. Emlékére álljon itt a Kurzus 1988/1-es számában megjelent verse:
Aktivizmus
„Totemisztikus sugárzás // történik a valóság minden viszonylatában // végletesen és örökkévalóságban // és felszabadultan lélegzik az ember // cselekvőképes minden koordinátában”
Turai Kamil barátom gyűjtötte össze művészi hagyatékát.
Közöltem Talata József verseit is a Kurzusban aki az Égtájak között címmel vitt szamizdatot. És persze az alakuló civil szervezetek illegális fölhívásait is. Terjesztéskor soha nem kaptak el a rendőrök, de március 15-én és október 6-án meglátogattam a rendőrségi fogdákat. Innen tudom, hogy lehet úgy is ütni nagyot, hogy ne maradjon nyoma. » lásd Pogány József utca, „a Batthyány-örökmécsesnél lázító dalokat énekelt.” A Szózat és a Himnusz számított lázító dalnak.
A Havi Magyar Fórumban főként prózát publikáltam, novellákat, esszéket. Szőcs Zoltán főszerkesztő mindig ezt ismételgette: „Ervin, ilyen írásokkal maga nagyon rossz korban született.” Mintha tudtam volna ellene tenni… Legalább ötven elbeszélésem jelent meg Csurka lapjában.
A Beszélő körével nem kerültem kapcsolatba, mert ki nem mondott arisztokratizmussal elkülönültek tőlünk. Tudok róluk egy s mást, de nem ide illő…
A kutatási szakterületem és a dél-amerikai tartózkodásom maradt utoljára, amiről érdeklődtél.
A magyarság őstörténete érdekel. Itt van tán a legnagyobb zűrzavar. A Kr. előtti 2. évszázadban a kínai főpapok már könyvtárakkal rendelkeztek, pedig ebben az évszázadban terjedt el az írás némely tartományban vagy független fejedelemségben (wangban). Ting Kien és Nan Ci su történetírók előbb hasított bambuszra, majd rizspapírra jegyezték fel a környező népek szokásait, fegyverzetét, ruházatát, szálláshelyét. Tőlük tudjuk a legmegbízhatóbb adatokat a magyarok őseire vonatkozóan. Körösi Csoma Sándor páratlan tudással, akarattal kereste őseinket. Utolsó feljegyzései közt írja, hogy 19 évig hunféle emberek közt élt. Utolsó útja Ujguria felé vezetett volna. Teljesen bizonyos volt benne, hogy azon a vidéken hátrahagyott testvéreink kései leszármazottai élnek. A mocsárláz azonban leteperte, s nem juthatott el az ujgurok földjére.
A Parthus birodalomból kiszakadt ázsiai avarok egyesültek az ujgurokkal, s negyed évezredre hatalmas birodalmat alapítottak. A türkök azonban, összefogva a kínaiakkal, országuk elhagyására kényszerítették az avarokat. 552-ben nyugatnak indult az avarság, mert a Türk birodalom rohamosan terjeszkedett. A legrövidebben így tudom összefoglalni az ujgur-magyar-avar törzsek ázsiai történetét, melynek új fejezete már a Kárpát-medencében folytatódik. 567-ben Baján avar kagán a Duna–Tisza közére érkezik népével. Később második és harmadik hullámban is érkeznek ujgur-avarok, de nekik más út adatott, amíg elérték a Kárpát-medencét: Khorezm, Kazár birodalom, Etelköz. Az ázsiai avarok a parthusoktól és a fehér hunoktól (heftaliták) hozták műveltségüket, míg a későbbi hazakeresők, akik nagyon is jól tudták végcéljukat, a khorezmiektől és a kazároktól. Nos, ezen teóriámat sok-sok adat erősíti, de vannak hiányzó láncszemek még, mint ahogyan egyetlen magyar őstörténeti hipotézis sem száz százalékos – egyelőre.
Kívánatos lenne, hogy a középiskolai tankönyvek is teóriákról beszélnének, mert az ex catedra-típusú kijelentésekre épülő történelem-tanítás ideje lejárt a pártállam pusztulásával. Az agyak persze nehezebben transzformálhatók, mint a jelszavak, jelmondatok.
Más szakterületeim az antropológia (embertan), a kulturális antropológia, történeti antropológia és filozófiai antropológia. A történeti antropológián belül az emberi nyelv és a rituálék rendszere.
Ezekről nem tudok oly röviden beszélni, mint a történettudományról… A mai világban egyébként is fölgyorsult a tudományok konvergálása. A kulturális antropológia viszonylag új diszciplína, de már születése környékén is erősen holisztikus jellegű volt.
Dél-amerikai utazásaim, munkám is érdekel!
A privát életemben is, szakmai fejlődésemben is jelentős állomás. Az El Paisban olvastam egy pályázatról, amiről a Barcelonai Autonóm Egyetem adott részletes, hivatalos tájékoztatást. Chilében, a Temucoi Katolikus Egyetem keresett olyan vendégtanárt, akinek irányításával föl tudnak állítani önálló kulturális antropológiai tanszéket. Nos, erre pályáztam. Feleségem pedig a teológiai fakultásra. Sok esélyem nem volt, mert már a kiírás elolvasásakor – nyílt pályázat – láttam, hogy kétszáz felett van a pályázók száma. Sikerült…
A chilei, majd később a perui (Lima) tanítási időszakom, összesen hét szemeszter, rendkívül intenzív szellemi korszakomnak számít. Napi 12-15 órát dolgoztam. De minden a kezemre állt, ahogyan mondani szokták. Egyszerre tanítottam, indián (mapucse) szótárat fordítottam, vendégelőadókat fogadtam, a tanszék kapcsolatrendszerének széleskörű kiterjesztésével foglalkoztam, mapudungunul és kecsuául tanultam. És a fejembe vettem, hogy, ha majd az időm engedi, bejutok valahogyan a mapucse indiánok földjére. Az élet még közbeiktatta Ecuadort és Bolíviát. Az utóbbi országban régészeti feltáráson is dolgoztam.
Mindenről nem tudok e furcsa riport kapcsán beszélni, ezért kiemelném azt a fél évet, amit a mapucséknál (a spanyolok araukánoknak hívják őket), éltem meg, a curileoi törzsben, illetve azt a két hónapot, amit Tűzföldön töltöttem. S a mérhetetlen gazdag történelmű Peru már kimarad!
A mapucse őslakóknak csak beszélt nyelvük van. Ez nem azt jelenti, hogy szegényes vagy hiányos a nyelvük. Ragozó nyelv, mint a magyar. Rendkívül tömör kifejezéseket használnak, melyek tucatnyi értelemmel bírnak, helyzettől függően. A kontextus ott élethelyzetet jelent, nem szövegkörnyezetet. Tehát azonnali cselekvést, gondolkodást, megfontolást indukál.
A mapucsékat soha nem győzték le a spanyol konkvisztádorok fegyverei. Több, mint 300 évig harcoltak ellenük az indiánok. Pedro de Valdivia is panaszkodik levelében királyának, V. Károlynak, hogy harminc éve csatázik mindenféle népekkel, de a mapucsékat nem tudja megtörni. Chile fővárosát, Santiagót, kilencedjére tudták csak megőrizni. Százötven év alatt nyolcszor tették földdel egyenlővé a mapucsék.
A törzsben, ahová bekerültem, igen kemény az élet. Az őslakók sokat éheznek. Csak az van, amit megtermelnek a földből (mapu). Ha többlet van valamelyik terményből, beviszik a városba, s a szabadpiacon árulják. Matéteát és dohányt vesznek a pénzből, esetleg rizst, ritkán bort.
Félelmetesen kemény törvényt hoztak a törzsek az egybetartására. Aki a városba megy dolgozni, az soha többé nem mehet vissza az övéihez! Szegények, éhesek, mégis rendszeresen tüntetnek azért, hogy őseik földjét visszakapják a chilei államtól. Amikor eljöttem a törzstől, úgy köszöntek el, hogy 2000-re Temuco város határában fognak vetni a mapucsék, legyek nyugodt, a pumát is le tudja fejezni egy 10 éves mapucse gyerek. A Varázsvágta és az Indiánkocsma című köteteimből sokat megtudhat az olvasó erről a büszke népről. Mivel a mapudungun beszélt nyelv, igen nehéz a költészetüket tetten érni. Ha előrebocsátják, hogy Ngenechennek vagy Pijánnak (Teremtő istenek) szól, akkor az ima, vagy poémának fölfogható szöveg. Én csak úgy tudtam lefordítani ezeket a „fölszólalásokat”, ők mondják így, ha az egész mondanivaló a birtokomba került már. Lehetséges, hogy az írott és beszélt nyelvi különbségek tudata miatt cselekedtem ily módon.
Valószínűleg az ősi mapucse közösségekben nő és férfi is lehetett varázsló, sámán. A 15. századtól egészen bizonyos, hogy csak nő töltheti be ezt a szerepet (mapudungunul: macsi). Ősi imáikból kiolvasható, hogy Ngenechen a női isten, Piján a férfi isten szerepét töltötte be, tehát a családot, nagycsaládot tették meg kizárólagos egységnek. A két isten egyenrangú.
Legnagyobb, lenyűgöző ünnepükön is részt vehettem mint beavatott, a Nguillatunon. Rám festették a kék csillagot, a törzs jelét. Erről a fölkavaró élményről írtam verset és néprajzi tanulmányt is. A tanulmány csak Chilében, Peruban, Spanyolországban jelent meg szaklapokban. A Magyar Tudomány folyóirat nem tartott rá igényt, így többi anyagomból is csak keveset bocsátottam közre. Ezeket a História és az Élet és Tudomány közölte. A nagy esőkérlelő ünnepről írt versem utolsó szakaszát írom le, mely az ünnep „varázsvágta” részét örökíti meg, amikor a fiatal harcosok szőrén ülik meg a lovat, s rohamot indítanak…
Megreped az ég a sámándobok kérlelő hangjától.
A lándzsások testközelben, de már bronzba öntött
Harci paripákon, földet kapálva, horkanások közt dübörögve.
Eláll minden szív. – Szilaj eső ered el, gyökeret kereső.
Tűzföld – A fehér ember 100 év alatt kiirtotta mind az öt ősnépcsoportot. Az argentin hadsereg levetett, fertőzött zubbonyaival és puskával. 1880-90 között Julius Popper, román kalandor, az Osztrák-Magyar Monarchia uniformisában, úgy vadászott a selknam indiánokra, mint a nyulakra. Ezt minden túlzás nélkül állíthatom. (Stanczik E.,2016, Napkút kiadó, 177.o. arch. fotó).
Bántó hírnév, hogy én találkozhattam az utolsó két kaweshkhar családdal Puerto Edenben…
Juan Anderson Endonoya nevét leírom az utókornak. Vele tudtunk röviden beszélgetni a kaweshkhar indiánokról. (im. p. 171-172.) Ő volt az egyik család feje.
Az ősi tűzföldiek istenképzete rendkívül színes, alig hasonlítható más népekéhez.
Záróképként szintén ritkaságot nyújtok az olvasónak, saját fotómat egy mapucse lányról, aki ünnepre készül. A mapucsék a fényképnek rontóerőt tulajdonítanak. A felvétel előtt a lány családjának mind a hét tagjával beszéltem, s beleegyezésüket adták a fénykép elkészítéséhez.
A National Geographic 1993-as fotópályázatának díjazott képe, “Fiatal mapucse lány”.
Üdvözlet az Olvasónak! – Stanczik-Starecz Ervin
2021
Illusztráció: Stanczik-Starecz Ervin fotójával
Ezek is érdekelhetik!
»…a szeretet erősíti az immunrendszerünket« (Beszélgetés Dr. Felszeghi Sárával) →
»Antigonéról másképpen« – Dettre Gábor filmrendezővel Domokos Johanna beszélget →
Az ember, aki valamiért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/4. rész) →
