Görög Dániel: Emigráns esszék 3.
Sztáray Zoltán
Sztáray Zoltán (1918-2011) azok közé tartozik, akikből a történelem kreált írót. Közgazdász végzettsége és szerteágazó érdeklődése alkalmassá tette, hogy részt vegyen a közéletben. 1948-ban letartóztatták, majd három évig Recsken dolgoztatták. Az ’56-os forradalom után Párizsba, majd Amerikába emigrált. Írt történelemről, demográfiáról, földművelésről, a szociológia műfajában is alkotott. Munkásságának meghatározó eleme mégis az a tény, hogy az 1981-ben alapított Recski Szövetség ügyvezetője volt. Ebben a minőségében gyűjtött visszaemlékezéseket, küzdött az egykori rabok erkölcsi és jogi rehabilitációjáért.
A recski kényszermunkatáborral kapcsolatos írásai összegyűjtve a Csákánykő című könyvben jelentek meg. Nem egységes terv alapján készült kötet, inkább tematikai alapon összerendezett antológiáról van szó, melyben esszéisztikus ismeretterjesztő írások, szépirodalmi módon megszólaló szövegek, levelek, illetve a rabtársak versei és visszaemlékezései egyaránt helyet kapnak. A kötet stilisztikailag nyilvánvalóan széttartó, de a Sztáray által írt részek nyelvezete is darabos néhol. Az összhatás mégis szuggesztív és a mű maga úttörő, hiszen olyan témáról nyitja meg a közbeszédet, a leghitelesebb visszaemlékezések idézésével, amelyre a túlélőkön kívül más sem hivatott sem alkalmas nem lenne.
Sztáray egyetlen önálló szépirodalmi könyve, a Hudson-parti álom az emigrációban írt, nagyrészt önéletrajzi ihletésű elbeszélésekből áll. A nyelvezett itt alaposabb, gördülékenyebb, mint a nem-fikciós írásokban, egyúttal célratörő és sallangmentes. A szerző közéleti érdeklődése és világértelmezési hajlama irodalmi művekben is tetten érhető. Némelyik szöveg (A korinthusi pásztor) publicisztikai, sőt interjú-jellegű. A történetalkotás nem lép tovább a megtapasztalt valóságnál, ez például a művelt, türelmes újonc és az erőszakos kiképzőtiszt rivalizálásáról szóló novellában (Lóvizsga) bántó, a gondosan bemutatott helyzetben és kialakított feszültségben éppen a katarzis lehetősége veszik el azzal, hogy a történetet rövidre zárja a tiszt hatalmi szava. Ha a legfőbb erényt keressük Sztáray szövegeiben, az emigráns írók lehetősége és hivatása szerint, a közelmúlt eseményeiről való szabad gondolkodásának lehetőségében ragadhatjuk meg.
Nyisztor Zoltán
Nyisztor Zoltán (1893-1979) hirtelen elhatározásból jelentkezett papnak, és feljebbvalói hirtelen elhatározásból küldték továbbtanulni Rómába. Az első világháború után újságírói, később szerkesztői feladatokat látott el, és bekerült a katolikus értelmiségi megújulási mozgalom pezsgésébe. Cikkei gyorsan ismertséget és népszerűséget hoztak neki. Gyorsan, könnyen írt, és szövegeinek könnyed gördülékenysége az olvasásélményben is megjelenik. Életében több, mint ötszáz újságcikket írt. A két háború közti időszakban leginkább katolikus apologetikával és hitterjesztéssel foglalkozott. Ezen cikkeiből áll össze első tíz (!) kötetének vagy önálló füzetének nagy része.
Bangha Bélát tekintette mesterének és legjobb barátjának, akinek tevékenységéről halála után terjedelmes monográfiát adott ki. Vele utazott 1933-ban Dél-Amerikába az ottani, akkor még csekély lélekszámú és elhanyagolt magyar közösség meglátogatására. Az utazás a későbbiekben is szenvedélye maradt; már annak puszta felsorolása, hogy a szerző élete során milyen országokban járt, meghaladná e cikk terjedelmi kereteit.
Első közéleti témájú könyve Magyar Góg címen jelent meg 1936-ban. Novella, publicisztika és pamflet között hányódó írások éles, maró gúnnyal a társadalom és a közélet visszásságairól. A sarkos állásfoglalások, a kíméletlen hangvétel és az ábrázolás kétségtelen invenciózussága visszhangossá tette a könyvet, bár egy mai szigorú szerkesztő, kortárs szemmel némelyik novella terjedelmét akár a felével meghúzatná.
Ugyanerről a korszakról szól, de csak jóval később jelent meg az Ötven esztendő, amely a katolikus megújulás némileg önkényesen kijelölt ötven évéről (1893-1943, vö. a szerző születési éve) hivatott szólni. A kiadvány a sajátos vallási és politikai meglátásokon túl életrajzi és intézménytörténeti összefoglalókat is tartalmaz, ezért az utókor kézikönyvként használhatja.
A második világháború után bebörtönözték, és nyolc hónap múltán azzal az ígérettel engedték el, hogy informátor lesz, de a jelentéstétel elől a szabad világba szökött. Nyughatatlanul vándorolt országok és kontinensek között, megfoghatatlan okból legtovább egy helyen Kolumbiában élt. Itt volt misszionárius, gyóntató a bolondokházában, plébános, végül spanyol nyelven is regényíróvá lépett elő. A dzsungel mélyén misszionáriusként szerzett tapasztalatait jelentette meg A dzsungel indiói címen, hiánypótlónak szánt mű, amely azonban mára jórészt vagy elavult, vagy máshonnan könnyen beszerezhető természetföldrajzi és néprajzi ismereteket tartalmaz. A terminológiai avíttságra jellemző példa, hogy a dél-amerikai őserdők csúcsragadozóját következetesen „tigrisnek” nevezi a szöveg.
Nyisztor az ötvenes évek végén tér vissza Európába, és kapcsolódik be újra a magyar szellemi életbe, innentől ismét ontja az újságcikkeket. 1969-ben jelent meg a szerzőnek az emigrációs közösség figyelmét leginkább lekötő műve, a Vallomás magamról és kortársaimról, amit két évvel később követett az Ami a Vallomásból kimaradt. Míg a Vallomás összefüggő narrációt alkot, és az életút taglalása mellől tér ki epizodikus kitérőkre. értelmezésekre; a pótkötet időrendi, de össze nem függő anekdotákból áll. Annyiban kétségtelenül az írói életmű megkoronázása a Vallomás páros könyve, hogy az életrajzi anekdotázáson, hitvédelmen és terjesztésen, közéleti háborgáson át, egészen az útirajzig a Nyisztor életmű összes műfaja és témája összefoglalásra kerül. A stílus talán egy kicsit letisztultabb, mint a két háború közötti időszakban, de még így is bőbeszédű, színes, plasztikus, és némileg expresszív. A homíliákon iskolázott szerző minden alkalmat megragadott, hogy közönsége figyelmét magára irányítsa. Különösen az egyes szavak szintjén képes, látszólag megerőltetés nélkül erős jelentésű szinonimákkal hatásosabbá tenni mondandóját.
Nyisztor politikai alapállása az örök ellenzékié, aki minden rendszerben és vezetőben a tökéletlenséget látja meg először. Nézetei, azaz tevékeny katolicizmusa, nemzeti függetlenség-pártisága, a tételes erkölcshöz ragaszkodása, szociális érzékenysége és antiszemitizmusa írói pályafutásának ötven éve alatt nem sokat változtak. Szálasi híveivel az emigrációban is barátkozott, ezért sem valószínű, hogy sok mozgalom tűzné Nyisztort a zászlajára. Tevékenységével mégis kiérdemelte, hogy az emigráció egyik legtöbbet olvasott írója, közírója, írásban működő szónoka legyen; emlékezzen rá így az utókor.
Füry Lajos
Füry Lajos (1913-1994) a rejtőzködő írók közé tartozik: közéleti szerepeket némi újságírói tevékenységen túl nem igazán vállalt, az irodalom társművészeteiben nem próbálta ki magát, születési nevét, az Arnold Lajost alkotóként nem használta. Bár az emigráció egyik legtöbbet publikáló, és legnagyobb példányszámban eladott prózaírója volt, műveinek feldolgozása olyannyira nem történt meg, hogy nincs Wikipédia-oldala sem, és még Moly-kommentárt is csak elvétve találni műveihez.
Életútját azok a sorsok segítenek értelmezni, melyek főhőseinek jutottak. A több regényben más-más neveken visszatérő figuráját (Füry esetében: jogi) tanulmányai után vagy közben, szakmai és magán szempontból is ígéretesen induló életkezdésből szakítja ki a második világháború. Több év távollétet és a politikai változásokat követően a megkezdett életbe visszarendeződni már nem lehetséges, amiatt a hős (Füry esetében: még 1945-ben) külföldre távozik. Bebarangolja Dél- és Észak-Amerikát, és az emigrációs lét bugyrait bejárván újrafogalmazott céljainak elérése lesz jutalma.
A szerző a floridai Sarasotát választotta otthonául. Könyvtárban dolgozott, és rengeteget írt, közel harminc önálló műve jelent meg. A tipikus Füry-regény minimalizálni igyekszik a világnézeti terheltséget, és a hős egyéni boldogulását követi. Nem arról van szó, hogy a történelmi és társadalmi vonatkozások ki lennének zárva a fikciós világból, ugyanakkor a szövegnek nem célja, hogy ezekről állításokat tegyen, a cél sokkal inkább kalandokkal és szerelmi ügyekkel szórakoztassa az olvasót.
A szerelmi szál rendre hasonlóan bontakozik ki, kis túlzással Füry ugyanannak a témának a variánsait írta meg többször. Eszerint a nők elcsábításába nem kifejezetten sok energiát fektető, visszavonult férfit kinézi magának a világszép, sokak által meghódítani kívánt nő. Tipikusan nem derül ki, mit szeretnek a felek egymáson, és kapcsolatuk dinamikája sincsen ábrázolva, a szöveg csak a mondvacsinált, rutinszerűen ismétlődő akadályokkal és a férfi féltékenységi rohamaival foglalkozik. Többször visszatérő narrációs elem, hogy kommunikációval könnyen tisztázható félreértés miatt, búcsú nélkül válik szét a pár, amikor a világháború elválasztja őket, és hosszú évek múlva kell a persze még mindig lángoló és semmi mással fel nem érő szerelmet újra felépíteniük, illetve a félreértéseket utólag tisztázniuk. Ráadásul nem csak a szóhasználat és az akadályok jellege ismétlődik a végtelenségig, hanem a bonyodalmakat okozó személyek kiléte is, mert a regények eleve kevés számú karaktert szerepeltetnek. A Ködben az olvasóknak el kellene hinniük, hogy a női karaktert a világháború hat éve után még mindig ugyanaz a gonosz csábító fenyegeti, mint előtte, hat év alatt se kiköpni, se lenyelni nem tudta a férfit. Az életmű legjobban sikerült szöveghelyei ott találhatók, ahol a szerző hajlandó volt kilépni saját kliséi közül, s azok újragenerálásánál merészebb célokat vállal, például a házastársi drámát egy őrült férj szemszögén keresztül mutatja meg (Hotel Kensington).
A kevés kivétel egyike, amelyben Füry mégis épít ideológiai alapokra, a Mikes Kelemen Kör felkérésére írt Barkócafabot. A gáncsnélküli hős, Öcsöb Mihály tart erény-bemutatót, miközben jobbá teszi környezete életét, és a kanász szakmán keresztül országosan ünnepelt sztár lesz. A téma, az értékrend, és a tájnyelvet imitáló ortográfia egyaránt a hazai föld iránti nosztalgiára épít. Az jellemábrázolás azonban itt még inkább, mint máshol, epizód-szerű: a regény elején felkínált katonai pályafutásnak és a később felkínálkozó színésznőnek annyi a szerepe, hogy őket lehet elutasítani, a hős hozzájuk képest választja a hazatérést.
Külön említést érdemel a gigantikus terjedelmű, összesen kétezer oldalnál hosszabb Thököly-trilógia (A bécsi színjáték, Delet harangoznak Budán, Temetés Nicomédiában), melyet kérdéses, hogy regényként osztályozhatunk-e, talán pontosabb részben fiktív narrációval összekötött forrásközlésként leírni. A rengeteg forrás-betét és felsorolás miatt a kompozíció stilisztikailag és narratológiailag széttartó, mintha nem lenne tisztázott, hogy irodalmi vagy népszerűsítő történelmi céllal született-e. Mindenesetre az elsődleges források ismerete, a kutatómunka történelmi munkához méltó. Mivel a témául választott események egy részét (a Wesselényi-összeesküvést, a kuruc mozgalom kezdeteit) a korszakban hasonló szemléletmóddal Passuth László is megírta (Sasnak körme között), adódik az összehasonlítás lehetősége. De amíg Passuth képes a háttértudását esztétikailag is vonzó leírásokban, és az eseményeket élő jelenetekbe rendezve visszaadni, addig a Füry-próza elvész a betétek között, és ahol nem tud forrásszöveget idézni, ott jellegtelen összekötő szerepre kárhoztatja magát, így nem tud irodalmi szövegként gazdag lenni.
Némelyik regény egy-egy művészi alkotóféle hős útját követi, aki ars poetica-töredékeket is megfogalmaz. Ebből kitűnik, hogy a siker közönségsikerként értelmezendő, és e felfogás értelmében szabad, sőt helyes a célközönség elvárásai szerint írni. A Füry-próza szem előtt tartja a maga-támasztotta elvárásokat, továbbá a célközönség önreflexiós hajlamait; és regényeinek többségében tipikus vagy ideális emigrációs sorsokat ír le. A kevés kivétel pedig célzottan a szülőföld iránti nosztalgiára játszik rá. Ha az a kérdés, hogy miért tudott Füry művészete a közönség számára sikeres lenni emigrációban, és miért nem történt meg eddig annak legelemibb recepciója sem, ahhoz ezen sajátosságoknak is köze lehet.
Utószó
Az Emigráns esszék írása idején az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa voltam, és a könyvtári feladataim révén fértem hozzá a diaszpórából hazakerült magyar könyvekhez. A Könyvtár nélkülözhetetlen támogatását ezúton is köszönöm. Munkám során azzal kellett szembesülnöm, hogy az emigráció egy másik magyar irodalom, ami az anyaországi magyar irodalommal alig érintkezik, hiszen olyan szerzők – használt, forgatott, olvasott – könyveit vehettem százasával kézbe, akikről az irodalomtudomány gyakorlatilag nem vesz tudomást.
Az esszésorozat ötlete ebből a disszonanciából származik, és a körülhatárolásban is azt vettem figyelembe, hogy nem írok olyan szerzőről, akinek a nevét hallottam volna a formális képzésben magyar és irodalomtudomány szakokon. Kérdésem pedig, hogy vajon a mellőzöttség mennyiben fakad a művek értékeléséből, és mennyiben az anyaországi irodalomtudomány hanyagságából, hogy a körön kívül működő irodalmárokat esetleg utólag sem értékelte. Tehát amikor ismerőseim azt kérték számon, hogy miért nem X vagy Y közismert szerzőről írok, az a koncepcióba nem illett, hiszen széles körben elfogadott vélemények és kanonikus helyek újbóli megerősítése nem érdem.
Másrészről a körülhatárolás olvasástörténeti jellegű, hiszen azon szerzők életművét vettem elő, akik könyveivel polgári munkám során feltűnően sokszor találkoztam. Az olvasástörténeti szempont indokolja az itthon alkotó Passuth László beillesztését nyolc emigráns szerző közé, hiszen itthonról is az emigráció egyik legtöbbet olvasott szerzője tudott lenni.
Világnézeti elfogultságokat igyekeztem kizárni, az olvasástörténeti alapú válogatás is alkalmas erre; a módszer velejárója, hogy elfogadhatatlan nézeteket terjesztő szerző műveiről is írnom kellett. Úgy gondolom, hogy az ilyen szerzőnek se bűnét, se erényét nem szabad elhallgatni; és művészről egy ideális világban kizárólag esztétikai szempontból mondanánk ítéletet.
Sajnos, a világ nem ideális, ahogy az emigráns közösség sem volt az, és nagyon is figyelembe vettek világnézeti szempontokat olvasmányaik válogatásánál. Ahogy a szépirodalom mellett a második legtöbbet olvasott téma a politika volt az emigráns magyarok könyvtárában, úgy az irodalmi művek közül is előszeretettel választották azokat, amelyek vagy megerősítették a közösség többségének jellemzően nemzeti-konzervatív világnézetét, vagy hozzájárultak a közelmúlt eseményeinek értelmezéséhez.
Az emigrációs közösség így is könyveinek nagyobb részét az anyaországból szerezte be. Amilyen témákban és szerzőktől szabad volt az anyaországban könyvet kiadni, azzal a szabad világban létesült magyar könyvkiadók nem kísérleteztek. Az emigráns értelmiség azon lyukak betömését kapta feladatul kapta, és ott tudott igazán kibontakozni, ahol az anyaországiak nem beszélhettek őszintén. Ez elsősorban az otthon elvárttól eltérő világnézetek kifejtését és a közelmúlt társadalmi-történelmi eseményeinek értelmezését jelenti. Ha a magyar szellemi életet egységesnek fogjuk fel, utólag sem tehetjük meg, hogy recepció nélkül hagyjuk egyik ágát.
Illusztráció: Emigráns esszék 3.
Ezek is érdekelhetik!
Halmai Tamás: Az utolsó dallam jogán →
P. Gábor Mózes: Galileai alternatíva →
Magyar Miklós: Renoir-illusztrációk Émile Zola regényéhez →
